Vers, próza / Méliusz-arcok az időben

Horváth Andor
Méliusz-arcok az időben

EsszéLátó – 2010. május

Messziről kezdem, de hiszen messze van már tőlünk az a század is, amelyre visszatekintünk, s benne az író, Méliusz József alakja, akit megidézünk, messze az én emlékeimben a Popa Rusu utcai bukaresti lakás, ahol a hetvenes évek elején egyszer megfordultam – alighanem szerkesztőségi feladatot láttam el, átvettem a közlésre szánt írást –, s utána a másik, az Amiral Balescu utcai, ahol élete utolsó két évtizedét töltötte, s amelynek sokszor vendége lehettem a román televízió kö­zelében nyíló, előkelőnek számító utcában, az elegáns földszinti lakrészben, ahol az emeleti szomszéd egy majdnem félelmetes funkciót betöltő pártember volt, de magában a lakásban szívélyes vendégfogadás légköre uralkodott, a fémcsöves, nikkelezett Bauhaus-garnitúrával, amelyre tulajdonosa büszke volt, alig néhány eredeti példányból birtokolta ugyanis az egyiket, a falakon pedig neves művészek egy-egy remek festménye vonzotta a tekintetet, továbbá az avantgárd művészet plakátjai és itt-ott egy-egy népművészeti tárgy, színes párnák és csuprok, de azért a szalon központi bútordarabja az a hatalmas, barnára pácolt asztal volt, amelyen könyvek és kéziratok tornyosultak, hosszú, egyszerű, eszményien nagy felületű asztal, amilyet minden betűvető ember kíván magának, de amelyhez hasonlót máshol azóta sem láttam, ez a jellegzetesen több korszakra, több stílusra, több kultúrá­ra nyitott lakásbelső jól képviselte lakója többféle irányba mutató személyiségét, azt is mondhatnám, többféle identitását: a polgárit és a mozgalmit, amelyet együttesen formált és keretezett az avantgárd vonzás és a transzilván környezet.
A hetvenes évek közepén, amikor bizonyos rendszerességgel látogatni kezdtem, már nem volt fiatal, de külsőre fiatalos maradt magas, inkább szikár, egészen enyhén pocakosodó alakjával, beszélgetés közben élénk taglejtésével, nem túl szapora, inkább megfontoltan haladó beszédével, amely társalgás volt a szó hagyományos értelmében, vagyis a kíváncsiság éltette, a kétféle személyesség a partner irányában: véleményt, ítéletet, híreket várt, és viszonzásképpen maga is azt nyújtott, nyíltan, érdekesen, gyakran éles vagy csípős nyelvvel.
Külsejét tekintve elegáns és választékos jelenségként hatott, lényében volt valami imponáló egyediség, otthonában sem öltözködött akárhogyan, hanem úgy, mint aki vendégeit is szándékos előkelőséggel fogadja, házi eleganciával, amelyre ugyanúgy gondot fordított, mint az utcaira, a városira, nála ez utóbbinak is személyes jegyei voltak, tartózkodó jellege elütött a hivatalnoki sablon unalmától, öltönyeinek, nyakkendőinek szinte kihívó egyszerűségében az értő szem a kifinomult ízlés diszkrét, tapintatos erejét érzékelte.
Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy abban a bukaresti magyar mikro-világban 1970 és 1990 között ő volt a legjelentősebb személyiség. Nem író-fejedelem, mert ez az intézmény nálunk ismeretlen volt, hiányoztak hozzá a hatalmi játéktér feltételei, de azért valami ahhoz fogható, primus inter pares, vagy annál is több. Azzá tette intellektusa, műveltsége, múltja, román kapcsolatai, s nem utolsósorban vezérségre hajlamos, erős akaratú egyénisége. Komplex alkata, többszörösen rétegzett élettapasztalata ugyanakkor ennek a virtuális vezér-szerepnek a betöltését fölöttébb megnehezítette számára. Messze voltak már az egyöntetűség fiatalkori doktrínái, az új rendszer sokat ígérő hajnalfényei – rájuk telepedett súlyos megpróbáltatásaival a kommunizmus első, legsötétebb évtizede, amely hat évre fosztotta meg szabadságától, majd pedig, a hatvanas évek végének rövid intermezzója után, kikezdte őket az újra bekeményedő rendszer valóságának tapasztalata. A hetvenes évek közepétől a nagy kérdés már az volt: miféle kritikai attitűd, netán egyenesen ellenzékiség vállalható annak részéről, aki egészében véve meg akarja őrizni baloldali elkötelezettségét – ennek az ő szemében az egykori Korunk és a mesterének vallott Gaál Gábor volt a fő letéteményese –, ám ugyanakkor ragaszkodik önálló, szabad ítéletalkotásához, lázadó művész-lénye eredendően adott, de tudatosan is kiművelt indulatához.
Nem plebejus lázadó volt, hanem polgári, mint Brecht vagy Aragon és még annyian mások a 20. század írói és művészei között. Az 1989-es fordulat után egy budapesti irodalmi folyóirat interjút közölt vele – életére és írói pályájára visszatekintve úgy vélte, valójában soha nem tagadta meg, nem űzte ki magából a polgárt, azt jelentette számára a Bauhaus is, de irodalmi példaképei is, mint Thomas Mann és Márai.

*

A tiltakozásnak, a lázadásnak mindenkor volt szociológiája és lélektana, még akár filozófiája is, de nem volt önálló esztétikája. Horatius egyik ódája ostorozza a rómaiakat, a másik dicsőíti a Város népét és történelmét – a műfaj ugyanaz, noha a költői beszéd ellentétes előjelű. A 20. század avantgárd mozgalmai megteremtették a lázadás és a tiltakozás esztétikáját. A formabontás nemcsak a bevett műfajokat robbantotta fel, hanem azt a világot is, amelynek művészi megjelenítéseiként addig funkcionáltak. A felforgatott és szétzúzott formáknak azonban to­vábbra is művészetként kellett magukat tételezniük és elismertetniük – jogosult és érvényes voltukat egyszerre merítvén a világ állapotából, a személyesség szabadságából és az esztétikum nyitott, mindent meghódítani képes erejéből. Persze nem kevésbé igaz, hogy az avantgárdok némelyike határozott jövőképet is propagált, politikai programok szolgálatába szegődött. Ami Méliusz életműve kapcsán azért különösen fontos, mert magyarázatot nyújt arra, hogyan épültek bele változó előjellel pályája egyik vagy másik szakaszán az avantgárd gondolati energiái és esztétikai lehetőségei életművébe.
Az összegző tekintet számára Méliusz József egész életműve úgy jelenik meg, mint életre szóló küzdelem ezzel a kihívással. Az egyik végponton érezni az erős törekvést, hogy az esztétikum erősen támaszkodjék a műfaji kötelék biztonságára – ilyen mindenekelőtt a kalandos sorsú Város a ködben, amelyet szemléleti és stiláris merészsége ellenére a kritika regénynek minősít.1 A másik végponton a kísérletező kedvében szinte anarchikusan öntörvényű esztétikum, amely a szövegírás már posztmodern eljárásait kamatoztatva fellazít, felold, egymásba vegyít minden formát és hangnemet, a lírát elmozdítja a publicisztika határáig és azon túl, az utalásos, sejtető szűkszavúságot az asszociációk bőbeszédű játékával elegyíti – ilyen például a Tranzit kávéház. De a kettő között nem csupán a műfaji eltérés és az időbeli távolság számottevő, hanem a politikai rendszeré is, amelynek közegében a művek megfogantak. Ha ugyanis Méliuszt a tiltakozás és a lázadás poétájának tekintjük – és valóban az volt mindvégig, leszámítva életének egy rövid, bár nem mellőzhető szakaszát –, akkor látnunk kell, hogy ez egyféle kihívást jelentett tudata és tehetsége számára a harmincas években, és egészen mást a hatvanas évek végétől kezdődően. A Város a ködben a Monarchia és saját osztálya fölött mondott ítélet könyve, az első nagy szakítás és szembefordulás gesztusa, az osztályharcos baloldali szemlélet jegyében született, s az indulatát tápláló felhajtó erő benne volt a kor légkörében és mozgalmaiban. Harminc évvel később azonban, a hetvenes években, a költőnek mondhatni saját számlájára kellett vállalnia a szembenézést és a leszámolást azzal a rendszerrel, amelybe fiatalon reményeit vetette, és amelyből immár nem volt hova költöznie, hacsak nem a tiszta tiltakozásba, a kilátástalan pesszimizmusba és a személyesség erősen megvont határai között fellelt esztétikumba, amely egyszerre teremti és bomlasztja önmagát:
„Nem, róla [Michelangelóról] írni nem az én dolgom, az állandóság, a véglegesség megfogalmazása nem az én mesterségem, nem értek hozzá, erre nem készített fel sem az évszázad, sem saját életem.
Amit persze későn tudtam meg, azután, hogy papírmaséból készült, lakkozott ál-Mózes-szobrokat láttam szétmállani a történelem hideg esője alatt és penészes nyirkában, azután, hogy tökéletességnek és véglegességnek hazudott hatalmas bronzszobrokat láttam ledőlni, a zsarnokság jelképeit, a vérengzés isteneit leleple­ződni és megbukni...
De megbuktak-e ők valóban szobraik ledöntésével?
Nem támadnak-e fel újra későbbiekben?”
És tovább:
„Mondanám a szót: tökéletes.
Mondanám.
Ha tudnám, mi a tökéletes.
De nem tudom.
Hacsak nem annyit helyette, amennyit én tapasztaltam meg belőle: illúzió.”2
A Város a ködben után a szigorúan vett elbeszélő forma nem tér vissza többé Méliusz életművében, és ennek megvan a maga belső, kortörténeti indokoltsága. Az elbeszéléshez ugyanis történet kell, a történet pedig értelmet feltételez, értelmet az elbeszélő perspektívájában, és ezáltal, ennek köszönhetően kerek, értelmes történetet. Ilyképpen értelmes történet a Város a ködben, az értelmét vesztő első világháborús Európa, és benne a bánsági város, Temesvár válságos éveinek története, amelyben a formakezelés minden modern szabadsága ellenére a műfaj bizonyos fokig megőrzi klasszikus érvényét a maga narratív egységében és szemléleti vonalvezetésében. Regény ez valóban, s ha az elbeszélői nézőpont szüntelenül közelíti és egymásra vetíti az egykori gyermek élményét és az emlékező felnőtt ítéletét, az stiláris kérdésnél több és fontosabb, mert szerkezet-alakító tényező, ugyanis a világ két jelentése, két lehetséges értelmezése fut ezáltal párhuzamosan az elbeszélt történetben – az első, gyermekkort idéző emlék, és a dolgokat történelmi kiterjedésükben láttató későbbi tudat. Az emlékidézés Méliusznál valóban nem prousti abban az értelemben, hogy végső eredménye nem a múlthoz való visszatalálás apoteózisa a művészetben, de igenis prousti egy másként szerveződő jelentésben: a gyermekkor világának el kell süllyednie ahhoz, hogy a világba vetett ember eljusson hiteles önmagához és teremtő énjéhez. El kell ismernünk: nem kis merészség kellett ahhoz, hogy valaki 1938-ban a Monarchia bukását ne a nemzeti lét kereteit szétrobbantó ellenséges történelmi fátumnak tulajdonítsa, hanem saját belső ellentmondásainak és megújulásra való képtelenségének, s e nézőpontból a történteket históriai szükségszerűségként kezelje. Annál érdekesebb viszont, hogy ez a kifejezetten baloldali indíttatású történelmi ítélet a ma olvasójának tudatában találkozik Bánffy Miklós regényével, az Erdélyi történettel, amely másfajta műfaji keretben, döntően az arisztokrácia felelősségét előtérbe helyezve ugyanazt állítja: a Monarchia széthullásának elkerülhetetlenségét, méghozzá ugyancsak nosztalgikus szépítés nélkül.
A Város a ködben lapjain megjelenik ugyan a forradalom, de a történelem azt is elsodorja. Ennek azonban a perspektíva szempontjából akkor sem csekély a je­lentősége a második világháború előestéjén. A hatvanas-hetvenes években újjászülető Méliusz-életmű viszont – ha leszámítjuk a 68-as epizód látványos tűzijátékát – egyre inkább a forradalmait túlélt világgal való szembenézésről, a tulajdon ígéreteit meghazudtoló rendszer megkérdőjelezéséről szól. Ez a túlnyomórészt költői és publicisztikai termés egyfelől visszatalálás az ifjúkor avantgárd kezdetei­hez, másfelől nagyszabású műfajteremtő kísérlet. E termékeny alkotói periódusában Méliusz több szempontból példaértékű teljesítményt nyújtott, jóllehet az egyes művek értékét a múló időnek kell majd kijelölnie. A Tranzit kávéház címoldalát követő 5. lapon négy idézet olvasható, szerzőik rendre Gaál Gábor, Cs. Szabó László, Apollinaire és Enrico Berlinguer.3 Anélkül, hogy az idézetek tartalmát néznők, maga a választás is sokatmondó. Kifejeződik benne a változatlanul vállalt mester iránti hűség, az avantgárd-kötődés, de egyúttal a szélesebben szemlélt magyar irodalmi horizont és a reformkommunizmusnak nevezett szellemi érdeklődés is. Méliusz úgy vált ezekben az évtizedekben a rendszer kritikusává, hogy köreinkben elsőként érzett rá arra: a diktatúrák és az elnyomó rendszerek embertelensége akkor is egy tőről fakad, ha egyébként hivatkozási alapjuk, ideológiájuk, a történelemmel szembeni ígéreteik eltérőek vagy éppen ellentétesek voltak. Ez a felismerés olyan retorikai pozíciót jelölt ki saját költői nyelvhasználata számára, amelyben kiemelt szerephez jut a kérdezés és a kétkedés, a patetikus és a triviális szüntelen egybejátszása, az alanyiság váltakozó nyomatékosítása és törlése, a keresetten míves és az ugyancsak keresetten köznapi beszéd állandó szerepeltetése a ráció és az érzelmek fénytörésében.4 E játék összhatása töredezett, erősen önreflexív, zaklatott, me­ditációra szólító szöveg, amely önmaga állításával és tagadásával arról szól, amiről nem szabad beszélni: a tiltottról és a botrányosról, amelynek a 20. században annyi neve és annyi megjelenési formája van, s amelyben a művész egyszerre szemléli saját sorsa és a költészet botrányát.
„126. Hová is futhatna az, akinek még osztálya sem oltalmazó / otthona s a hona neve: Sehol? / 127. és nagy bajod nem tudtam magamra venni... / 128. És mondá Jeremiás: Szólott az Úr nékem ezt mondván: / Ímé a Költészet és a Gondolat szarvasát sokan durván / röhögték mások ami közben rühellték nagy eszét s nagy / költészete eszméletét / ekképp szólongatták: / 129 Ülj ide közénk amúgy is pokolra szánt és pokolra menő / – nekünk dudálj és fúdd a mi fülünkbe danád – / te különben is elhagyatott senki fia s szegénynépe / hiába-jóakarója s nemzetének koraszülöttje korán / elhagyatottja – te nyavalyás sem-apád sem-anyád / árva dalos danolj nekünk – gyere közibénk te / kínzott tiprott-kitaszított-ellökött (...).”5
„Hamiskártyások közé / keveredtem, s megkopasztottak. Mikorára én, örök balek, / sajnos későn, felfedeztem, hogy cinkelt kártyákkal játszanak a / testvérek, s éppen kiáltottam volna rendőr után, de úgy- / lehet, kiáltani se akartam, csupán ők tartottak vala attól, / a pernahajderek, hogy zajt csapok, tehát ők hívták a / rendőröket, lefizetett embereiket, és hosszú-hosszú évekre / kóterbe dugtak. Mire aztán úgy félévszázad elteltével / valamely késői, de szerencsés véletlen folytán / előkerültem a penészes, patkányos pincékből, magam is / penésszagúan, rongyokban, hiába is kerestem öt évtized / előtti otthonomat a Giardino di Boboli mögött, szemben / a bolondokházával, honnan ama rám nézvést végzetes / kártyapartira elindultam.”6
„A költők szava / mindenhova / elér, / ezért / hogyan ne keverednénk hát harcba / ily szók / után / a pávatenyésztő / lódítókkal, / üzletüket féltő / dicsdal-kereskedőkkel, / csereberélő / istenekkel / mi, / az eretnekséget hirdetők és meghallgatók. / Ily beszédre biza ránk törtek / kent zsoldosaikkal, / ricsajos szajháikkal / az üvöltő árusok. / Ezúttal / verstelen jöttek. / Leköpdöstek és gyaláztak. / Whitman szakállát tépték. / Attilát megrugdosták. / Korbácsaikkal, kövekkel / elkergettek a hajnalló óceánpartról.”7
Négy „kávéház” követi egymást 1971 és 1985 között. Mindegyik (legalább részben) más tudatállapot, élményvilág, stiláris eszmény tükre. Közöttük aligha lehet fejlődésről beszélni, de elmozdulásról annál inkább. Egyre erőteljesebb a költő lebontásra, dekonstrukcióra való hajlama, a világ egyre inkább elemeire hullik ezekben a szövegekben, hogy annál tisztábban szólaljon meg a tagadás, a tiltakozás, az elutasítás hangja. A költői perspektíva a történelem belsejéből megszólaló hangot itt már a történelmen kívüli nézőpontból irányítja: a múlt felé tekintő előtt nem lebeg semmiféle jövőbeli horizont, ettől a múlt – és részben a jelen – a maga komor egyöntetűségében lepleződik le, hogy vele szemben élesen kirajzolódjanak a kikezdhetetlennek tartott értékek: a ráció, az emberség, a szépség fényei. A re­mény, ha még van, ha még tartható, a szóba, az esztétikumba menekül, amely a maga nyelvi létében, megformáltságában biztos menedék:
„Elnézem, nézegetem a világ dolgaira immár csak alápillantó őrhelyemről, ablakomból a szembeni öreg jegenyéket, de nem látom odafent a függőleges halottakat, csak annyit, hogy mégis kizöldültek ezek az évtizedeket mérő, tetemes törzsű, meredek ágú fák, mégis, és hogy a háztetők gerincén, a tévéantennákon tollászkodnak még a galambok, arrébb pedig, a tavakig lejtő ligetben, mielőtt kinyíltak volna a falevelek, kibuggyantak bimbaikból a balerinák verdeső kezeként könnyedén lebegni tűnő fehér magnóliák, és utánuk a húsos, súlyos lilák, portánk lépcső­je mellett pedig, kétoldalt, kibújtak a rózsák késő ősszel nyesett fekete kérgű törzsén a sötétpiros, öregember-vére-színű hajtások, és a hirtelen kimosolyodott, barát­ságos tavaszi napsütés mintha csak engem akarna megváltani, elfeledtetni velem a telet, fagyot, ködöt, a sajgó csontjaimba ivakodott történelem hidegét, a hosszú tépelődő munkát ezeken a szövegeken, a szorongást: sikerül-e?”8

*

Azok a nemzedékek, amelyek egyikébe száz évvel ezelőtt beleszületett, példátlanul drámai és példátlanul kegyetlen történelmi játék részesei lehettek. Fel­váltva üldözők és üldözöttek, hatalmon kívüliek és hatalmon belüliek, hívők és hitetlenek, illúziókat kergetők és illúzióikból kiábrándultak. Mozgalmas század volt és a mozgalmak százada. Méliusz József is mozgalmi ember volt, a szónak szűkebb és tágabb, politikai és művészi értelmében egyaránt. A hatalomhoz való viszony kérdése végigkíséri egész életművét. Aki felüti Gáll Ernő nemrég megjelent levelezés-kötetét,9 az látni fogja, hogyan szólal meg a levélíró Méliusz szövegeiben a fentebb már emlegetett vezér-szerep. Mindenkor udvarias és előzékeny levelező, de mindenkor kategorikus és szókimondó, ha meggyőződéséről, vagyis elvekről van szó. Időnként ennél is több, szinte prófétai hévvel védelmez, támad, ítélkezik. Kétségtelen, hogy Balogh Edgár mellett ő volt nemzedékének legerőteljesebb szervező, irányító szellemi frontharcosa. Amennyire hasonlóvá tette őket a közösségi elkötelezettség fiatalkori tapasztalata, ugyanúgy el is választotta kettejüket olykor az aktuál-politikai helyzetfelismerés, a cselekvés módozatainak meg­választása, sőt még a kritikai tudatnak a temperamentum és a személyiség okozta színeződése is. Hatásuk két nemzedék közéleti és művészi alakulására a romániai magyar irodalom gazdag, ellentmondásoktól nem mentes fejezete, amelyet az említett levelezés is jól dokumentál.
A Gáll Ernőnek írott levelek Méliusz-arcait egy társas szerepjáték maszkjaiként foghatjuk fel abban az értelemben, hogy a hozzá hasonlóan tudatos levélíró nem spontánul nyilvánul meg, nem reflektálatlanul adja elő mondanivalóját, hanem minden alkalommal meg is komponálja üzenetében személyiségét. Az intimitást biztosító magánlevél – tartalmát és stílusát tekintve – egyfelől ellentéte a nyilvános szereplésnek, ami azt jelenti, hogy mást (is) lehet mondani, mint a nyilvánosság fórumain, bizonyos határok között olyan véleményt is lehet hangoztatni (azért csak bizonyos határok között, mert az önkontroll/öncenzúra a levélíró számára is kötelező), amely publikusan nem forgalmazható. Másfelől viszont a levél pótolja is a hiányzó – mert ellenőrzött, ezáltal behatárolt – nyilvánosságot, méghozzá úgy, hogy ekként többféle funkciót lát el: ápolja az „együtt gondolkodók” közötti szolidaritást, igazolja, helyesbíti vagy cáfolja a műveknek, a szellemi teljesítményeknek a hivatalos nyilvánosságban érvényesülő kritikai fogadtatását, kezdeményezi és – a lehetőségek határain belül – lefolytatja a sajtó hasábjain nem közölhető eszmecserék, viták, tisztázó gondolatmenetek ütköztetését.
A levélíró Méliusz arcai közül a legmarkánsabb az elveihez hű baloldali értelmiségié, aki őrzi és védelmezi a régi Korunk hagyományát és Gaál Gábor emlékét. „végre egy olyan szám, amely a régi Korunk szellemét viszi tovább” – írja elismerően 1972 januárjában, de egyúttal vitába is száll az egykori szerkesztőről közölt tanulmány szerzőjével, aki „G. G. sztálinizmusát általánosítja, és nem veszi észre gondolati ellentmondásait – nevezetesen a sztálinizmusnak ellentmondó tendenciáit [...].”10 Fontos tematikai eleme a Méliusz-leveknek a lap-elemzés, a megjelent számok közleményeinek együttes értékelése vagy egyik-másik részletező bírá­lata: „Külön gyönyörűségem: mennyi tehetséges emberünk van, milyen jól írnak, s ha jól írnak, s annyian, az nyilván az utóbbi három-négy esztendő nemzetiségpolitikájának a gátlás-felszabadító hatásától nem független [...].” S ugyanebben a levélben, e látszólag „kincstári” kontextusban merőben más jellegű észrevétel is olvasható: „és meg kellett volna említeni a sztálinizmus Metternich-típusú autodaféknál nem kevésbé kártékony szellemi pusztítását. Ebben ez a fasizmus kul­túr-ellenességétől nem különbözik. Sőt – ez a forradalom nevében, a mi nevünkben történt!”11
Bőségesen lehetne azután idézni a levelek önarckép-építő/rongáló vonulatát: az öregedés terheit panaszló és gúnyoló hangokat, a tekintéllyel-hírnévvel való játék gazdag regiszterét, a világi hívságok csúfondáros megidézését. Végezetül mégis két olyan szólamot emelnék ki a levélbeli hangok sokaságából, amely ismét a keményen intő vagy szigorúan figyelmeztető Méliusz-arcot idézi fel. Az egyik az, amelyet az akkori szóhasználat az elvhűségen túl a humanizmus eszmeköréhez való ragaszkodásnak nevezett, a szembefordulást a harmincas évek fasizmusának (és ezzel párhuzamosan: az ötvenes évek kommunizmusának) tapasztalatával: „Nem akarok még egyszer fasizmust, nem akarok rasszizmust. Amikor erről a ’Retro’ mozzanatról hallok, dühöngővé válok. A tulajdon édesanyámtól, édesapámtól, testvéremtől – ha lenne – nem tűrném el.”12 A másik pedig – ismét a korabeli szóhasználat terminusához folyamodva – az önkritika kérdése. „[...] milyen nehezen megy az önkritika, ha személyesen érdekeltek vagyunk” – pendíti meg a témát már 1972-ben,13 s amiről szó van, az nem kevesebb, mint a szembenézés azzal, hogy a korábban felöltött arcok némelyikéről viselőjének magának kell elmondania, hogy a történelem változó tükrében immár hamisnak találtatik, s hamisnak bizonyul vele együtt egy egész eszmerendszer, és ezáltal részben a tulajdon élet is. Az évek múlásával az „önkritika” igénye egyre inkább a látás erkölcsét szinte megszállottan vállaló írástudó vonásait rója a Méliusz-arcra.


JEGYZETEK

1 Egyed Péter a mű 1981-es kiadásához írott előszavában a műfajiságot érintő véleményeket ismertetve így összegez: „a Város a ködben alapvetően epikai alkotás, amelyet döntő mértékben a regénystruktúra kompozíciós, fikciós és narrációs szervezési sajátosságai jellemeznek”. Méliusz József: Város a ködben. Buk., Kriterion, 1981, 24.
2 Méliusz József: Tranzit kávéház. Buk, Kriterion, 1982, 108–109.
3 A négy idézet így hangzik: „Itt élünk … járásunknak üteme az egész élet világtörténetileg kimért ritmusából való” (Gaál Gábor). „Hogy tovább is embernek, azaz romeltakarítónak érezzük magunkat” (Cs. Szabó László). „avec l’ordre éclatera le drame” [„a renddel kitör a dráma”] (Apollinaire). „Mindenkinek jogában áll tévedni vagy képtelenségeket mondani” (Enrico Berlinguer). Tranzit kávéház, i. m. 3.
4 „Sajátos prózaversek ezek. Fittyet hánynak a műfajok akadémikus szabályrendjének, különös szervességű átmeneteket alkotnak az útikép, az esszé és a költészet között, más szóval sajátos műfaji áttűnéseket teremtenek, nemcsak az érzelmek, hanem az ész futamait is költészetté lényegítik. A versépítés legfontosabb szerkezeti és mozgató ereje a ráció és az érzelmek kötődéseiből szabadon szétsugárzó társítások láncreakciója” – írja a Válogatott költemények utószavában Szász János. L. Méliusz József: Válogatott költemények (1930–1980). Buk., Kriterion, 1984, 450.
5 „Elégia A.-ért”, i. m. 289.
6 „Magnószalag Eugen Jebeleanunak”, i. m. 109.
7 „Jákob létrája”, uo. 375–376.
8 Uo. 474–475.
9 Gáll Ernő: Levelek 1949–2000. Kolozsvár–Budapest, Korunk / Napvilág Kiadó, 2009.
10 I. m. 87.
11 Uo. 88.
12 Uo. 133.
13 Uo. 92.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Horváth Andor


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.