Vers, próza / Metamorfózis

Zeck Julianna
Metamorfózis

[2022. március]



 
Mimi szívébe tavasszal költözik be az ősz. Miközben a természet éledezik, és ontja magából a friss illatokat, az új hajtásokat, ő az elengedésre rendezkedik be. Számára a tavaszi hónapok jelentik a legnagyobb szenvedést. Mikor mindenki reményteljes, és megújult erővel veti bele magát az életbe, neki elbújni van kedve a világ elől. Van egy pad a Tóth Árpád sétányon, ahol órákig üldögél az életéről elmélkedve. Meleg tavaszi szellő fúj, de ő fázósan húzza össze magán a kabátot, és az állával a magas nyakú pulcsija mögé bújik. Elkékül a szája, remeg, és sapkát húz a fejébe. A többi ember már az év első fagyiját nyalogatja, amikor ő dideregve, fogát vacogtatva fagyoskodik a padon. Elvesztett gyermekét gyászolja így, aki halva született. Eltelt már három év azóta, a férjével elváltak, egyedül maradt. Ez a pad volt a legjobb barátja, ha kisfiával akart beszélgetni, mindig ide jött. Többnyire tavasszal, amikor már hosszabb időt lehet a szabadban tölteni. A terhessége alatt is sokat járt ide, akkor is a kisfiával beszélgetett, azóta sem szűnt meg köztük a kapcsolat. Sosem foghatta a kezébe, nem simogathatta, nem szoptathatta, nem ringathatta, nem is látta, miután megszülte, az orvos azt mondta, jobb ha nem nézi meg, ne ez a kép maradjon meg a fejében. A pocakját simogatta, sokáig érezte is a benne fejlődő lényt, minden apró moccanását, míg egy napon megfagyott benne az élet. Legutolsó közös sétájukon is erre a padra ült le, már megkeményedett hassal, úgy érezte, mintha egy nehéz téglát hordana a méhében. Itt búcsúztak el egymástól, ő és a kisfia, egy meleg tavaszi napon. Minden márciusban kijön ide, aki látja, azt hihetné, nem is e világról való, olyan idegen fény ül a szemében. Mintha máshol tartózkodna, csak a teste van jelen, a lelke meg, ki tudja, talán a fiánál. Nem vesz tudomást a körülötte történő dolgokról, csak úgy van, min­dentől függetlenül, kiesnek ezek az órák, nem tudja felidézni őket. Sötétedéskor indul csak haza, amikor már annyira átfagyott, hogy a teste önvéde­lemből felállásra készteti.
Mimi nem akar többet gyereket. Neki ott van a fia. Annyira lefoglalja a vele való elszakíthatatlan és súlyos kapcsolat, hogy senki mással nem tud foglalkozni. Az év többi részében nem ennyire elveszett. Március elmúltával, mint bábból a pillangó, Mimi is metamorfózison megy keresztül. Szétrepeszti a burkot, és ledobja magáról azt a szomorú köpenyt, amit egy hónapja le sem vett magáról. Sudár, vékony testére lenge ruhákat vesz fel, hosszan nézi magát a tükörben, mint egy süldő lány. Annyira szépnek látja a testét, hogy lassanként, elnyújtott izgalommal bontja le magáról az öltözékét, mintha egy férfi keze simogatná szenvedélyesen. Ráfog a derekára, hogy még vékonyabbnak tűnjön, felül már csupasz, de még rajta van a bugyi. Miközben tenyerét a derekára tapasztja, látja, hogy bimbói felélednek, vágyakozva és hívogatóan duzzadnak meg mellei. Kint csivitelnek a madarak, a növények tele vannak friss rügyekkel. Halk zihálással tolja le magáról a bugyit, és már úgy tekint magára, mintha mindig is ez a tükörben lévő nő lett volna vágyainak tárgya. Olyan feszes, csillogó és hajlékony a teste, mint egy igazi csábítónak, aki mindenkit el tud bájolni. Önfeledten veti bele magát a nyárba, kéjesen és gondolkodás nélkül. Éli az éjszakai pillangók életét, felelőtlenül, éjszakáról éjszakára.
Kitárulkozó magány. Idegen test. Forró nedvek. Ziháló izmok. Kék foltos combok. Délutáni ébredések. Párolgó alkohol. Szomjazó növények. Kallódó fehérnemű. Lefordított mobil. Karikagyűrű az éjjeliszekrényen. Sorvadó szív. Lefelé pillantások. Borfoltos szőnyeg. Csikkek az ablakpárkányon. A város erősödő, majd halkuló zaja. Nyitott ablakok. Félig elhúzott függöny. Sietős mozdulatok. Túl éles fények. Egy új nap ígérete. Süppedő ágy. Kávészemcsék a konyhapulton. Kezdődő magány. Minden nap ugyanaz. Aztán újra tavasz lesz, és újra kirügyeznek a fák. Kinyílik a táj, ünnepel a természet. Mimi nincs a padon, fagyijukat nyaló gyerekek ülnek ott. Egymás szavába vágva beszélnek, a fagylalt meg olvadozik a kezükben, végigcsöpög a tölcsér oldalán, aztán lepottyan a földre. Egy színes pillangó landol az eperfagyin, aztán felröppen a padra, a gyerekek mellé.





 


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Zeck Julianna


A szerzőtől még

   Levél
   Útitárs


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.