Vers, próza / Minden kezdet...

Szilveszter Andrea
Minden kezdet...

[2022. április]



 
„Nem hiszem el! Őszintén, ezzel a társasággal? Én? Ezt tuti nem gondoltam jól át. Muszáj neked hátradönteni a széket? Gondolhatnál másra is. És egyébként is, esküszöm, ha még egyszer elmondod a fiadnak a telefonban, hogy a töltött tojás a hűtőben van, meg kell enni!, én nem tudom, mit csinálok.
Úgy is van, recsegj csak nyugodtan a tasakoddal, nem számít, hogy hajnali három van. Ugyan, ki aludna ilyenkor?
Még jó, hogy nem ült mellém senki. Csak az kéne, meg is bolondulnék.
Na, ez most komoly? Heh, úgy néz ki, mint Tina Turner harminc éve. S még jól is érzi magát, pfuj!
Jaj, de okos vagy, Istenem! Na és aztán ha már évek óta jársz ide? Nem sokra mentél vele, láthatóan.
Ne, ne, ne, ne! Ne gyere ide, és ne mosolyogj! Én is láttalak már valahol, de attól még nem fogunk bájcsevegni.
Én nem tartozom ide, pikk-pakk összedobom a pénzt, és el is húztam. Nem kell itt nekem se barát, se barátnő. Hagyjon békén mindenki! Rólam aztán nem kell tudnotok semmit. Jó nekem a háttérben.
Nem hiszem el. Nekem egyetemi diploma van a kezemben, és világmegváltó terveim. Mi a francot keresek itt?
Jó, Andi, nyugodj meg! Mi bajod van mindenkivel? Ezt nem csinálhatod! Summa summarum, két hónap. Bárhogyan kibírod. Tudsz te magaddal lenni! Bújj a könyveidbe, vagy egyszerűen álmodozz! Lépj le, képzeletben, az megy neked! Nem kell beőrlődnöd. Lásd magad előtt a célod!
 
2015 júliusában vagyunk, nem sokkal az államvizsgám után, körülbelül ez a monológ játszódik le bennem, míg negyvenedmagammal meg nem érkezem az észak-németországi Kirchellenbe, Umberg cégéhez, ahol málnaszedéssel szándékozom megkeresni azt a pénzt, ami legnagyobb álmom, azaz afrikai utam megvalósításához szükségeltetik. A Hof Umberg kicsi cégnek számít a maga nemében. Egyszerre körülbelül száz-százötven vendégmunkást foglalkoztat, lengyeleket és romániai magyarokat, olyan harminc–hetven százalék arányban. Kora tavasztól késő őszig ad munkát, ülte­téstől be- és eltakarításig. A fő attrakció persze mindig a nyári hónapokban van, amikor berobban a termés. Főként gyümölcsöket termesztenek, mint málna, eper, szeder, alma, szilva, de van spárgaültetvénye is.
Hogy is mondtam? Nem kell tudnotok rólam semmit? Igen ám, csakhogy hírnökeim előttem érkeztek…
Huszonhat órányi kényelmetlenkedés, belső harc és zötykölődés után egyszer csak egy barakk-utcában leparkol a nagy fehér busz. Sóhajtok egy nagyot, leszállok és indulok a csomagom után, amikor egy fiatalember ugrik elém. Azaz indulnék, ha utastársaim nem vívnának élet-halál harcot a csomagokért. Vajon mit nyer, aki hamarabb össze tudja kaparni az övét? Ha fogyasztó volnék, most becsszó rágyújtanék, s nagy nyugisan végignézném a lökdösődést.
– Bizonyára te vagy Magdi lánya. Hol keressem a csomagod? Hehh, jó kis szalmakalap, vigyázz rá, jól jön majd Afrikában! – szólít le a srác, intve fejével, hogy kövessem.
Mi van? Ah, igen, én vagyok. Magdi lánya. És máris melengeti a lelkemet a gondolat, hogy az én drága édesanyám vár rám. Nem vagyok egyedül a nagyvilágban. Most még nem.
* * *
 
Olyan, mintha egy kis faluba érkeznénk. Csak épp kétoldalt nem házak, de kis fehér pléhdobozok, konténerek szelik az utcákat. Én barakkoknak nevezem. Egy koncentrációs táborra asszociálok, ahogy végignézek rajtuk. Bekukkantva ezt a hatást még tetőzik a benne lévő rácsos ágyak. Háromszemélyes lakosztályok ezek, fekvőhelyekkel, asztalkával, hűtővel.
Engem végigvezet egy soron a csomagomat vivő fiú, aztán túl a barakkutcán, egy házikósor előtt állunk meg. A mellékhelyiség melletti ajtóra mutat, jelezve, hogy ott fogok lakni. Az órájára pillant, s mondja, hogy mindjárt Magdi is itt lesz. Azzal a táskám a lábam mellé huppan, s mielőtt bármit kérdezhetnék, már iparkodik is tovább. Hát jó… Próbálom felmérni a terepet. Az én ajtómból két középkorú nő lép ki, arrébb kell húzódnom, hogy helyet adhassak nekik, hisz hatalmas táskákat tuszkolnak kifelé. Jó ég, mit visznek haza? Mert igen, utaznak haza a megforduló busszal. Így tudok én a helyükre költözni. Hm, azt hiszem, házikóban lakni kiváltság, hisz amíg a szem ellát, barakkot látni mindenhol, de házikó csupán tíz darab van összesen. És bár nagyobbnak tűnnek, csak kétágyasak.
Összehúzom magam, amilyen kicsire csak tudom, és a táskámon ücsörögve figyelem a kicsi világot, amelybe csöppentem. Nyüzsgés van. Vannak, akik tányérral a kezükben igyekeznek az ebédosztásra. Mások bandába szer­veződve ráérősen, kacarászva iszogatnak, ők a szabadnaposak. Egy bajszos alak cigarettát tölt. Egy fiatal lány mosott ruhát tereget. Csupa hétköznapi elfoglaltság. Senki nem szól hozzám, de hosszan néznek valamennyien. Aztán a ház sarkánál gumicsizmás, hasi tasis sor üti fel a fejét. Jönnek a málnaszedők, ebédidő van. Csaknem a sor végén az én anyukám is befordul a sarkon végre. Jó ég, március óta nem láttam. Július van. És mióta nem laktunk együtt. Tudunk mi még együtt élni egyáltalán?
Elsőre nem is tudunk mit kezdeni egymással. Csak ölelkezünk. Annyi kérdésem lenne, de számára ez is egy munkanap. Rövid a szünet. Ebédért kell menni, aztán ebédelni, kávézni, pár percre kinyújtani a lábat, és már kell is indulni vissza. Találkozunk este.
Délután elkezdem átköltöztetni a házikóba. Eddig barakkban lakott, ma hazamennek a lakótársai is. Legalább annyira haladtam, hogy az ajtón belül kerültem. Berendezkedhetek és várhatom, amíg valaki szól, hogy megyünk az „iskolába,” azaz megmutatják az újoncoknak, hogy mivel is fogjuk keresni a duzso eurót. Mert így mondják.
 
 
 
 


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szilveszter Andrea


A szerzőtől még

   Játsszunk háborút!
   Kapufa


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.