színház / Mirkó királyfi (báb-mesejáték)

Zalán Tibor
Mirkó királyfi (báb-mesejáték)


SZEREPLŐK

FEHÉR KIRÁLY
MIRKÓ, királyfi
MÁRKÓ, nagyobbik testvér
MARINKÓ, kisebbik testvér
KRISZTINA, cseléd
FEKETE KIRÁLY
FEKETE VIRÁG, a Fekete király lánya
BANYA
KUTYAFEJŰ
GEBE, később TÁLTOS
LOVAK
KATONÁK


1. JELENET
Királyi udvar, istállóval, ide nyílik a király szobájának ablaka is. A királyfiak az udvaron erőpróbát tartanak, vívnak, súlyt vetnek, célba lőnek… Mindeközben látjuk a királyt, aki szomorúan ül az ablakban, meg se rezzen az erőpróbáló ifjak zajongásától.


MÁRKÓ Na, Marinkó, tehát mégis
a bátyád az erősebbik…
MARINKÓ Lehet, Márkó, légy te erős,
én hadd legyek az okos…
MIRKÓ Én meg tudtam már előre
hogy a sorsom sem erőre,
sem az észre nem visz győzni…
hagyjuk abba, már lebőgni
nincsen kedvem, jó bátyáim…
MÁRKÓ Nehéz is, ha eszed nincs
itt velünk a küzdelemben –
apánk nézed, megfigyeltem,
kémleled az ablakán át…
MARINKÓ Hogy viseli nagy bánatát…
… hallod egyre a sóhaját…
MIRKÓ … ki se néz ránk, könnye pereg…
MÁRKÓ … de a másik szeme nevet…
MIRKÓ … de miért, hogy az egyikből
folyton csak a könnye perdül…
MARINKÓ Nem vár senkit…
MÁRKÓ Egyre csak vár…
MARINKÓ Idegen lett…
MIRKÓ Ő az apánk!
MÁRKÓ Ő a híres Fehér király…
MARINKÓ Fehér király… Mióta vár…
MIRKÓ Kire vár? Mire vár?
MÁRKÓ Kérdezzük meg…
MIRKÓ Elment az eszed…
MARINKÓ Ismerlek jól, te megteszed…
MÁRKÓ Nem úgy van az! Leszek első…
MARINKÓ Aztán indul a középső…
MIRKÓ Tudtam, megint lemaradtam…
MÁRKÓ Jöhetsz öcsém, hogyha… (nevet) baj van…
(A három fiú egymás felé nyújtja a kezét)
HÁRMAN Rajta, testvér, kart a karba,
három fiú így akarja,
apja szeméből a könnyet…
FEHÉR KIRÁLY (kinéz az ablakon)
Mit zajongtok kinn, legények…
Unalmas nektek az élet
udvarunkban? Egyre-másra
rezzenek a kurjantásra… (Eltűnik az ablakból)
MÁRKÓ Nagy lehet atyánk gondja…
MARINKÓ Nincs iránya, csak hangja…
MIRKÓ Ha beszél, se mondja…
MÁRKÓ Mi baja hát?
MARINKÓ Nevető szemével mit lát?
MÁRKÓ Mit lát a síró szemével?
MIRKÓ Hová mereng nappal és éjjel…
MÁRKÓ Megyek, megkérdezem…
MARINKÓ Én a haragját rettegem…
MÁRKÓ Megyek, a szemébe nézek…
MIRKÓ Melyikbe? A szikrázóba? A könnyezőbe?
MÁRKÓ Hátha sok sírásának mi vagyunk oka?
MARINKÓ És a nevetésnek? Mennyire ostoba…
MIRKÓ … helyzet… Engem is hajt valami, hogy menjek…
MÁRKÓ … be hozzá… engem illet a jog…
MARINKÓ Mi meg várunk, s lélekben teveled
MIRKÓ … vagyunk, Márkó bátya…
MÁRKÓ Én is okosabb leszek utána…
A cseléd jön
CSELÉD Fiatal urak, csendesebben,
édesapjuk ott bent szenved,
egész nap a könnye pereg…
MIRKÓ De az okát ki mondja meg?
MÁRKÓ Már csak tebenned bízik meg
jó Krisztinánk… hisz cselédje
te vagy neki sok-sok éve…
MARINKÓ Mit cselédje, bizalmasa…
CSELÉD Bennem rejtve marad titka.
Megmondja, ha ideje lesz…
Királyfi! Most meg hova megy?
MÁRKÓ Apámhoz… Lássuk, megöl… vagy megölel…
CSELÉD Fiatal vér… Onnan ered,
ahová most térni készül…
MIRKÓ Indulj, Márkó! Marinkó készülj…
S készen vagyok én is menni…
MÁRKÓ S kinek titkát elbeszéli…
MARINKÓ Megosztja a többiekkel…
MÁRKÓ Tegyük végre azt, amit kell!

2. JELENET
Trónterem. A király a trónon ül, meglepődve néz betoppanó fiára.
MÁRKÓ Királyi apám, engedtessék
nekem, ha most megkérdezném,
miért, hogy atyámnak egyik szeme
könnyel van folyton tele,
s miért, hogy a másik
nevetéshez felparázslik…
FEHÉR KIRÁLY Menj most, fiam, mert haragom,
veled szemben sem tarthatom
vissza, s végén olyat teszek,
mire gondolni sem merek…
Mivel a fiú nem mozdul, feléje dobja a buzogányát. Márkó riadtan menekül kifelé, de az ajtónyíláson máris nyomul befelé Marinkó.
MARINKÓ Király apám, kérve kérem,
arról meséljen most nékem,
egyik szeme miért sír-rí,
másik szeme miért nevet,
hogy van, hogy egyszer a síré,
máskor meg a magos mennyé…
Mintha várna, arca olyan…
Napsütés, s megáradt folyam…
FEHÉR KIRÁLY Itt volt bátyád, elzavartam…
Buzogányom felé dobtam…
Rosszkedvemet mit kutatod,
magadat miért mutatod
termemben, hol sírás lakik,
tűnj el, fiam, tűnj el amíg…
Nem fejezi be, elragadja az indulat, fölemeli a buzogányát, és a fiú felé
dobja. A második fiú is riadtan menekül. De a helyén máris ott áll Mirkó.
MIRKÓ Királyi atyám, a termedbe lépve
szorongva kérlek, áruld el nékem,
mi bánt, hogy szemed mindig könnyes.
KIRÁLY Te is itt vagy, apró kölykem,
te is zaklatsz, te is zargatsz,
itt a válasz, ezt akartad…?
(Feléje hajítja a buzogányt, de a fiú elkapja a hatalmas fegyvert,
és mosolyogva odaviszi az apjának a trónhoz.)
MIRKÓ Tessék atyám, buzogányod
a kezedhez felajánlom,
ha halálom tényleg kéred,
üss fejemhez, hogy a résen
át a lelkem égbe szálljon,
hogyha segít, én nem bánom
rajtad ártatlan halálom.
A király meghatódva öleli magához a fiát.
KIRÁLY Látom, helyén van a szíved
Mirkó fiam, és az eszed.
Elmondom bánatom okát,
el a szemem vidámságát.
Az tesz engem szomorúvá,
az folyton várakozóvá,
van nekem vitéz barátom,
Selyemréten nagy királyom,
ő fekete, én meg fehér,
ketten voltunk napfény s az éj,
nagy csatákat együtt vívtunk,
mulatságban együtt ittunk.
De egy napon utunk elvált,
s bár ígérte, megtér hozzám,
soha többé nem jött aztán…
MIRKÓ Hát akkor hol késlekedik?
KIRÁLY Nagy hadakkal hadakozik,
egyet levág, terem száz új
ellenség, s csak hadakozik
velük éjjel, velük nappal,
Selyemréten cseng a karddal,
hadakozik ezer karddal.
MIRKÓ Ezért nem jön hát?
KIRÁLY Hogyha egyszer elfogynának,
fölkeresné palotámat,
együtt lennénk, öregednénk,
meg is halnánk, ketten, békén…
Mirkó kinyitja az ajtót. Ott állnak a testvérei.
MIRKÓ Bejöhettek testvéreim,
az történt…
MÁRKÓ hallottuk kint…
MARINKÓ … egyik szeme hogy miért sír.
MÁRKÓ Már áruld el, másik szemed
miért boldog, miért nevet?
KIRÁLY Másik szemem azért nevet,
mert van három fiam nekem,
mind a három bátor, erős,
királyi vér, igazi hős…
MÁRKÓ Megkeressük a barátod…
MARINKÓ Visszahozzuk örömödet…
MIRKÓ Ki induljon megkeresni…
MARINKÓ Selyemréten föltalálni…
MÁRKÓ Én megyek, én vagyok az öregebb…
MARINKÓ Én megyek, én vagyok az okosabb…
MIRKÓ Én megyek, mert én beszéltem…
MARINKÓ Mész te… mindjárt mondom… mégse…
MÁRKÓ Elsőnek a szerencsémet
én próbálom Selyemréten.
Arany lovat nyergeljétek,
arany nyerget rátegyétek,
tarisznyámat megtömjétek,
arany kardom készítsétek,
arany páncélt kihordjátok
nagy utamra engedjetek.
KIRÁLY Menj, de vigyázz, nagy az út…
MIRKÓ A fontos, hogy hazajuss…

3. JELENET
A királyfiak búcsúzkodnak. A cseléd hozza a tarisznyát, Márkó nyakába akasztja.


CSELÉD Kísérjen utadon szerencse,
Márkó királyfi, indulj Keletre.
Három hídon kell átjutnod,
aztán szörnyű harcot vívnod
feltámadó katonákkal,
majdnem hogy az alvilággal…
MÁRKÓ Nem félek én senkitől se,
esztendőre visszatérve
hozom apám cimboráját,
elapasztom a sírását.
Elvágtat.

4. JELENET
A színpadon eltelik négy évszak, a király várakozik. Márkó visszatér, kezében egy réz-deszkaszál.


KIRÁLY Eltelt az év, megtért fiam,
de nincs vele a barátom.
Mondd el, Márkó, merre jártál,
azt a deszkát miért tartod
kezedben?
MÁRKÓ Jó atyám, csak mentem-mentem,
meg nem álltam, mindig mentem,
míg egy hídig el nem értem,
réz az összes eresztéke,
réz az összes nagy deszkája,
lovam onnan már csak hátra
tudott menni, s nem előre,
lásd, ott voltam, ezt belőle
törtem neked, a rézhídból,
lásd, mit tudtam, mind megtettem.
KIRÁLY Hej, Márkó, de más vagy, mint én!
Mikor voltam ifjú legény,
egy nap kellett a rézhídhoz
érnem, neked egy év, még hogy
te hoznád el a barátom,
szegény fekete királyom!
Sírj csak tovább, egyik szemem,
továbbra sincs társam nekem…
Marinkó királyfi lép elő.
MARINKÓ Most a próba engem illet,
atyám, rajtad hogy segítsek.
Hátha több lesz a szerencsém,
ha engeded, máris mennék.
KIRÁLY Indulj hát, Marinkó fiam,
utad szerencsével végezd,
szeretetem elkísérjen,
bajban óvjon, visszahozzon,
barátommal térj meg hozzám…
MARINKÓ Másodiknak szerencsémet
én próbálom Selyemréten.
Ezüst lovat nyergeljétek,
ezüst nyerget rátegyétek,
tarisznyámat megtömjétek,
ezüst kardom készítsétek,
ezüst páncélt kihordjátok,
nagy utamra engedjetek.
A cseléd hozza a tarisznyát, Márkó nyakába akasztja.
CSELÉD Kísérjen utadon szerencse,
Marinkó herceg, indulj Keletre!
Három hídon kell átjutnod,
aztán szörnyű harcot vívnod
feltámadó katonákkal,
majdnem hogy az alvilággal…
MARINKÓ Nem félek én senkitől se,
esztendőre visszatérve
hozom apám cimboráját,
elapasztom a sírását.
MÁRKÓ Jaj, de vigyázz, nagy az út…
MIRKÓ A fontos, hogy hazajuss…

5. JELENET
A színpadon eltelik négy évszak, a király várakozik. Marinkó visszatér, kezében egy ezüst-deszkaszál.


KIRÁLY Eltelt az év, megtért fiam,
de nincs vele a barátom.
Mondd, Marinkó, merre jártál,
azt a deszkát miért tartod
kezedben?
MÁRKÓ Jó atyám, csak mentem-mentem,
meg nem álltam, mindig mentem,
a rézhídon túljutottam,
ezüst hídig is elértem,
ezüst összes eresztéke,
ezüst összes nagy deszkája.
Lovam onnan már csak hátra
tudott menni, s nem előre,
lásd, ott voltam, ezt belőle
törtem neked, ezüstdeszka…
Lásd, mit tudtam, mind megtettem.
KIRÁLY Hej, Marinkó, más vagy, mint én!
Mikor voltam ifjú legény,
két nap kellett ezüst-hídhoz
érnem, neked egy év, még hogy
te hoznád el a barátom,
szegény Fekete királyom…
Sírj csak tovább, egyik szemem,
továbbra sincs társam nekem…
Előlép Mirkó
MIRKÓ Már a próba engem illet,
atyám, engedj, mennem illik!
Hátha több lesz a szerencsém,
ha úgy látod, máris mennék.
KIRÁLY Ne menj, kicsi fiam, Mirkó,
ez az út neked túl hosszú,
karod erős, ám még gyenge
szíved a sok küzdelemre,
maradj inkább, mert ha elmész,
ide többé vissza nem térsz.
MIRKÓ Sose féltsen engem, apám,
megállom én bárhol helyem,
a barátját idehozom,
ellenséget felaprítom…
KIRÁLY Látom, nem használ a szó,
isten veled, fiam, Mirkó…
Míg meg nem térsz, mindkét szemem
sós könnyeket, sírást terem.
A cseléd hozza a tarisznyát, Mirkó nyakába akasztja.
CSELÉD Kísérjen utadon szerencse,
Mirkó királyfi, indulj Keletre!
Három hídon kell átjutnod,
aztán szörnyű harcot vívnod
feltámadó katonákkal,
majdnem hogy az alvilággal…
MIRKÓ Nem félek én senkitől se.
Esztendőre visszatérve
hozom apám cimboráját,
elapasztom a sírását.
MÁRKÓ Melyik ló kell? Már hozatom…
MARINKÓ Melyik páncél? Fényesítem…
MIRKÓ Magam megyek lovat nézni
istállónkba… És a többit
majd azután összeszedem…
Nem kell arany páncél nekem,
ezüst se, na, majd meglátjuk,
előbb azt a lovat lássuk…

6. JELENET
Mirkó a cseléddel az udvaron.


MIRKÓ Mondd, Krisztina, mit kell tennem,
hogy a lovamat megleljem.
CSELÉD Itt e csontkürt, apád kürtje,
varázs ennek minden hangja.
Ha megfújod, a ménesét,
száz aranylót, meg egy gebét
hazahívod – ez az egész.
MIRKÓ Közöttük lesz-e majd a lovam?
CSELÉD Köztük lesz, s nevetnek sokan
rajtad, mert nem aranylovat
választasz majd, hanem csak azt
a rossz csikót, azt a sántát,
mi a ménes mögött járkál.
Mirkó megragadja a csontkürtöt, beléfúj – hatalmas dübörgés-dobogás, gyönyörű aranyménes vágtat át a színen, de Mirkó a gebéjét várja. Kisvártatva besántikál egy rozzant, sovány csikó. Mirkó odalép hozzá, simogatni kezdi. Az aranyparipák sértődötten vonulnak be az istállóba.
GEBE Tudom ám, hogy mért kényeztetsz,
gebeségem mért nem bánod,
Selyemrétre akarsz menni,
oda akarod vitetni
magadat – hát jól van, így lesz,
de addig még sok dolgod lesz…
MIRKÓ Mondd, mit tegyek, s én megteszem.
GEBE Az út előtt én is eszem…
MIRKÓ Zabot? Árpát? Kukoricát?
GEBE Nem, nem! Kemence parazsát
legalább egy tekenővel
hozz, attól kapok erőre…
Mirkó a cseléd segítségével hoz egy tekenő parazsat, a gebe befalja, megrázza magát, és átváltozik káprázatosan szép aranyszőrű paripává.
GEBE No, kis gazdám, ne tátsd a szád,
kettőnkre még sok munka vár.
Oldaladra atyád kardját
kösd, s hozd istállóból nyergét.
Mirkó szalad az istállóba, megtalálja a régi szerszámot, bizony,
nagyon elcsodálkozik az állapotán.
MIRKÓ Itt van, lovam, amit kértél,
nincs ezen már semmi épség,
vastagon áll a kosz rajta,
undoromat alig rejtem…
TÁLTOS Egyet se félj, ez az, na most
várj csak még egy pillanatot,
reá fújok parázs-lehet,
s megifjodik, az is lehet…
A táltos ráfúj a szerszámokra, azokról eltűnik a kosz és a por,
gyémántszíjak és drágakövekkel kivert eszközök kerülnek elő…
TÁLTOS Királyfinak királyi,
szerszámnak se akármi…
Kantározz föl, nyergelj föl,
de hátamra ne ülj föl.

Vezess ki a városból,
én vezetlek onnantól.
MIRKÓ Vígy, paripám, ahogy tetszik,
ne állj meg a Selyemrétig!
Gondolatnál gyorsabban szállj,
nógatásra tőlem ne várj!

7. JELENET
Repülnek…


TÁLTOS Nyisd ki szemed, kis gazdám,
mondd el, odalent mit látsz?
MIRKÓ Úgy látom, hogy ott lent, messze,
réz-híd húzódik a ködben.
TÁLTOS Egy deszkája nincs ott már,
azt vitte haza bátyád.
Repülünk tovább.
Repülnek. A paripa másodszor áll meg a levegőben.
TÁLTOS Nyisd ki szemed, kis gazdám,
mondd el, odalent mit látsz?
MIRKÓ Úgy látom, hogy ott lent, messze,
ezüst-híd gubbaszt a ködben.
TÁLTOS Egy deszkája nincs ott már,
azt vitte haza bátyád.
Repülünk tovább.
Repülnek. A paripa harmadszor áll meg a levegőben.
TÁLTOS Nyisd ki szemed, kis gazdám,
mondd el, odalent mit látsz?
MIRKÓ Úgy látom, hogy ott lent, messze,
arany-híd remeg a ködben.
Két-két végén két oroszlán,
sörényüket borzolják ám…
TÁLTOS Akkor hunyd le a szemed,
mert leszállok most veled.
A paripa leszáll a királyfival az üveghegy tövébe.
TÁLTOS Szemed nyisd ki, nézz föl bátran,
mit látsz most a ragyogásban?
MIRKÓ Éktelen nagy üveghegyet,
mely a mennyországra mered.
Fala meredek és sima,
ezen nem megyünk fel soha…

TÁLTOS Akkor jól nyisd ki szemed,
mert megmásszuk a hegyet.
Elindulnak, fel az üveghegyen.
MIRKÓ Magam alatt feketeség,
örvénylő sötét messzeség…
TÁLTOS Az a földkereksége.
Inkább nézz most előre!
MIRKÓ Véges-végig üvegösvény,
azon túl nagy, üres mélység.
TÁLTOS Édesapád ötven éve
gyémántszeges patkót vert a
patáimra, nem csúszunk le,
fölcaplatunk most az égbe…
De azért a szemed hunyd le,
megszédülsz s mindennek vége…

8. JELENET
Haladnak, csúszkálnak felfelé az üvegszerpentinen.
TÁLTOS Kicsi gazdám, nyisd szemed,
most, hogy mit látsz, hadd kérdjem meg.
MIRKÓ Hátrafelé gyönge világ,
magam előtt vastag sötét,
fejszét akaszthatnék reá
olyan sűrű éji világ.
A nagy sötétséget hirtelen éles világosság váltja fel.
TÁLTOS Elértük a Selyemrétet!
MIRKÓ Látom, ott a ragyogásban
egy kicsinyke sötét folt van.
TÁLTOS Fekete király sátra,
– édesapád barátja –,
ám te légy óvatos,
sátrához csodakardot
akasztott, álmában se
érje el ellensége.
Folyton-folyt vagdalkozik,
míg ő ott bent aluszik.
MIRKÓ Nem akarom én bántani
apám barátját, és ami
igaz, én is álmos vagyok,
lefekszem a sátor elé
és alszom egy roppant nagyot.
TÁLTOS Karddal mi lesz? Ne akarj
sebet kapni álmodban.
A parancsszó: kard, ki kard!
MIRKÓ Parancsszómat halld: kard, ki kard!
Védj, míg álmom fogva tart!
Mirkó kardja kipattan a hüvelyéből, és őrizni kezdi a királyfi álmát.
A királyfi ezt látva megnyugszik, és álomra hajtja fejét a sátor előtt.
A fekete király felébred.
FEKETE KIRÁLY Lovam mellé idegen ló kötve.
Legényke alszik sátram tövébe’.
Megölhetném… Nem teszem, mert alszik…
Fölkeltsem? Ne keltsem? Elverjem? Ne verjem?
Megvágjam? Levágjam? – Azt hiszem, felkeltem.
(Ráförmed.) Ki vagy, öcsém, s mi járásbeli?
MIRKÓ Mirkó királyfi vagyok,
ki kegyelmed keresi.
Fehér király az én apám,
ki otthon barátjára vár.
FEKETE KIRÁLY Te lennél barátom fia?
Szakasztott, mint ő, dalia,
ötven éve, hogy utoljára
csatáztunk, vigadtunk apáddal.
MIRKÓ Vigadnánk akkor mi is most,
de tán csatázunk, mert amott
katonákat látok jönni,
meg se számlálhatnám, mennyi…
Kard, ki kard, ki a hüvelyből…
FEKETE KIRÁLY … pusztuljon el az ellenség.
Közösen aprítják a katonákat.
FEKETE KIRÁLY Lóra, öcsém, pattanj lóra,
fogjuk őket üldözőbe,
menekül még tizenkettő,
ha meglógnak, lesz százkettő,
lesz belőlük ezerkettő,
egymillió és még kettő…
Üldözőbe veszik a tizenkét katonát. Elérnek az üveghegy lábához.
A fekete király itt megállítja a lovát.
FEKETE KIRÁLY Mennék én, de nem tud a ló,
patáján kopott a patkó.
Lépne egyet, onnan csúszna,
egyenest a pusztulásba.
MIRKÓ Te csak maradj, majd én megyek,
vadonatúj gyémántszegek
verve lovam patkójába,
az ellenséged nyomába
érek, várj itt, s visszatérek;
aztán együtt elindulunk,
apám háza fogad téged,
ott majd kedvünkre vigadunk.
Mirkó vágtat a tizenkét lovas után. Azok egyszerre eltűnnek,
mintha a föld nyelte volna el őket.

9. JELENET
Mirkó az üveghegy alján üldözőbe venné a katonákat, de azokat
szabályszerűen elnyeli a föld.
MIRKÓ Ejnye, nem hiszek szememnek,
az előbb még erre mentek…
A földön egy ajtót vesz észre.
Hová vezet? Nem lehet jó
világ, melybe belenyílik,
de a lelkem úgyse nyugszik,
amíg végére nem járok…
Táltos lovam, te itt várj most,
Szervusz, világ, gyere, pokol,
embereddel találkozol!
Beleugrik a mélységbe.

10. JELENET
Sokáig zuhan, forog a semmiben, míg leér a pokolba. A tizenkét
lovas azonnal körülveszi.
MIRKÓ Itt vagytok hát, pokol-lakók,
Kard, ki kard, ki, aztán ahol
éred őket, vágjad mindet…
A kard levágja mind a tizenkettőt.
Meglátja az ördöngös szülét, aki egy rettentő nagy szövőszék mögött ül,
és katonákat sző. Amint jobbra dobja a vetélőt, két huszár ugrik ki a szövőszékből, amint balra, két gyalogos katona.
MIRKÓ Ennek aztán fele se tréfa,
ördöngös szüle szövőszéke
szövi egyre a katonákat,
egyet levágsz, három feltámad.
Kard ki, kard, ki a hüvelyből,
elébb ezt meg azt a kettőt,
aztán csapd le fejét ennek
a vén banya szüle szörnynek.
A kard lecsapja a banya fejét, de a fej kinő, sző tovább.
MIRKÓ Ki látott már ilyet, hogy a
levágott fej visszaforrad,
kard ki kard, ki, a kezére
csapj, hogy fröccsenjen a vére!
A kard levágja a banya kezeit, de azok visszanőnek, és a rettenetes
szüle csak szövi tovább a katonákat.
MIRKÓ Na, én mostan untam bele,
várj csak, rettenetes szüle,
egyre növő vén boszorkány,
lássuk, ki győz most e tornán.
Nem fogott a varázskardom,
nem fogott a vitézségem,
lássuk, hogy bírod a lángot,
hamu leszel, kósza kámfor.
BANYA Kegyelmezzél, lovag, dicső,
nem hajt engem már a bosszú.
Karcsú voltam, harmatos, szép,
legszebb lány, ki valaha volt…
MIRKÓ Szavad se hiszem…
BANYA Szerelemre lobbantam egy
ifjú iránt, aki akkor
kezem kérte, mindent ígért,
de nászéjszakáig nem várt.
Fekete király volt neve,
fekete volt egykor szíve.
MIRKÓ Na, ezt sem hiszem.
BANYA Hűtlenségét úgy akartam
megbosszulni, hogy megöljem.
Húsz éve már, hogy harcolunk
egymással, de mégse bírunk.
MIRKÓ Legyen vége már!
BANYA Legyen vége már!
Elfáradtam a szövésbe,
leginkább a bosszulásba…
MIRKÓ Szavad sem hiszem.
Lássuk-lássuk, készül-e
hamuból rettenetes szüle…
A banya szörnyen megrémül, könyörög az életéért.
BANYA Mirkó, Márkó, vagy hogy hívnak,
letérdelek és úgy kérlek,
életemet kíméld most meg,
vesd el rettenetes terved,
mármint hogy engem megégess;
gondolj bele, itt vagy, és ez
pokol mélye, innen hogyan
jutsz fel ismét oda, honnan
lejöttél, hol vár a lovad,
Selyemréten vár a király.
MIRKÓ Rendben, rettenetes szüle,
élj csak tovább, nem kapsz tüzet,
ha segítesz visszajutnom,
Selyemrétre visszatérnem.
BANYA Hálából, hogy élve hagytál,
nesze, itt négy gyémántpatkó,
ráadásként, majd meglátod,
egyszer még jól jöhet neked.
Mirkó elteszi a patkókat.
MIRKÓ Megköszönném, de útállak,
hanem most már tedd a dolgod,
röpíts fel a felvilágba,
egyenest a Selyemrétre!
A rettenetes szüle varázsszavakat mormol…
BANYA Lengyel–kengyel–zalánbol,
patkó–pitvar–novákol,
kopasz macska nyivákol,
emeld–emeld–amarcord,
Selyemrétig felsodord…
Mirkó emelkedni kezd, már majdnem felér, amikor a fáklyáját belevágja
a lenti szövőszékbe, amely lángra gyullad.
MIRKÓ Hogy biztosan felejtsd el a
bosszúdat, most felgyújtottam
szövőszéked, több katonát
nem szősz, megnyugszik a világ…

11. JELENET
Mirkó felbukkan a Fekete Király mellett. Az meglepődve néz rá.
FEKETE KIRÁLY Merre jártál, mit intéztél,
Mirkó fiam, még a kétség
bennem munkál, hol az ellen,
aki ellen folyvást mennem
kellett, kitől nem volt éjem,
nappalom, se békességem…
MIRKÓ Ellenséged már egy szál se,
jössz te hozzánk vendégségbe,
apám szeméből a könnyet
kitöröljük mindörökre.
FEKETE KIRÁLY Hát, ha így van, azt mondanám,
birodalmam tiéd, s talán
jobb is nekem már pihennem,
az apáddal elmúlatnom
hátralévő időmet.
Vedd tőlem a Selyemrétet…
MIRKÓ Meg ne sértődj, bátyámuram,
sem Selyemrét, sem az ország,
nem érdekel, csak hogy most már
mielőbb apámhoz menjünk…
FEKETE KIRÁLY Mindez szép, de nem mehetek,
hogy jutnék az üveghegyen
át elvásott gyémántszeggel,
lovam lába mind lecsúszna,
nyakam törném már félúton.
MIRKÓ Mindjárt ütök én helyébe
négy új patkót, ezt cserébe
az ördöngös szüle adta,
életét hogy visszakapta.
Patkolnak, kalapálnak, aztán szélsebesen elindulnak a királyi udvar felé.

12. JELENET
Ül a Fehér Király a trónján, egyik szeme sír, a másik meg nevet. Néz Napkelet felé. Egyszer felpattan, sírós szeme nevetésre vált, megpillantja régi barátját, a Fekete Királyt.
FEHÉR KIRÁLY Ihol jön…
FEKETE KIRÁLY … na, ihol jövök…
FEHÉR KIRÁLY … évek óta…
FEKETE KIRÁLY … várok én is…
FEHÉR KIRÁLY … milyen öröm…
FEKETE KIRÁLY … megköszönöm…
FEHÉR KIRÁLY … Mirkó fiam…
FEKETE KIRÁLY … értem eljött…
FEHÉR KIRÁLY … vígadjunk hát…
FEKETE KIRÁLY … én nem bánom…
FEHÉR KIRÁLY … de a szemed…
FEKETE KIRÁLY … szemem mondod…
FEHÉR KIRÁLY … enyém nevet…
FEKETE KIRÁLY … mind a kettő…
FEHÉR KIRÁLY … tiéd közül csak az egyik…
FEKETE KIRÁLY … én észre se…
FEHÉR KIRÁLY … de én látom…
FEKETE KIRÁLY … könnyem pereg…
FEHÉR KIRÁLY … tudnám, mitől…
FEKETE KIRÁLY Most, hogy sorsom jóra fordult,
háborúktól megszabadult,
eszembe jutott a leányom,
az én Fekete Virágom,
így hívják. Szörnyű a sorsa,
mert a Kutyafejű fogja,
s nincs ki onnan visszahozza.
MIRKÓ Merre lakik az a híres
Kutyafejű, nekem mindegy
föld alatt vagy föld felett
győzöm le a korcs ebet.
Visszahozom én a lányod,
vissza Fekete Virágot.
FEKETE KIRÁLY Hát, ha ilyen bátor lennél,
északra, s keletre menjél
később, onnan mind nyugatra
tarts, míg elvetődsz a partra,
ahol áll a palotája,
ott van rettegett országa.
MIRKÓ Na, ha ott van, megtalálom…
FEHÉR KIRÁLY Maradj, fiam, élted féltem…
FEKETE KIRÁLY Miért tennél ilyet értem…
MIRKÓ Hogyha mondtam, már megmondtam,
lovam megabrakoltattam
friss parázzsal, zsenge rozzsal,
még az éjjel elindulok.
FEKETE KIRÁLY Addig várjunk a vígsággal…
FEHÉR KIRÁLY … bő étellel, borivással…
FEKETE KIRÁLY … hogyha lányom visszahoznád…
FEHÉR KIRÁLY … tarthatnánk tán… más lakomát…
FEKETE KIRÁLY … bizony hogy mást… értem, pajtás…
MIRKÓ Várjatok, míg megjövök…

13. JELENET
Mirkó és a táltos a Kutyafejű birodalma felé indul


MIRKÓ Jártál-e már, édes lovam
hol e Kutyafejű fogant,
hol csorgatja bűzös nyálát,
csattogtatja ezer fogát…
TÁLTOS Jártam egyszer, nagyon régen,
ha már kérded, bántam éppen,
alig tudtam jó apádat
élve hozni onnan – láttam,
micsoda egy szörnyeteg az –
legjobb mégis, ha itt maradsz.
MIRKÓ Egy életem, egy halálom,
Kutyafejűt megtalálom,
megtalálom és legyőzöm,
bosszút állok minden hősön,
kiket megölt és megzabált,
s kiszabadítom a leányt.
TÁLTOS Jól van, akkor hunyd be szemed,
országáig nem állunk meg.
Együtt élünk, együtt halunk,
kicsit félek, nagyon falánk
természet a Kutyafejű,
hogy a szőrét rágja tetű.
Mirkó behunyja a szemét, a táltos felrepül vele a magas égbe.
Szállnak, szállnak, aztán megszólal a paripa.
TÁLTOS Nyisd ki szemed, kis királyfi,
hol vagyunk most, azt találd ki!
MIRKÓ Előttem egy palota,
gyémántból van a fala,
az emelet csupa gyémánt,
olyan fényes, hogy szinte bánt.
TÁLTOS Nézd, az erkélyen ki áll?
Lát a szemed? Na mit lát?
MIRKÓ Csodálatos szép leány,
Kápráztatóbb, mint a gyémánt,
Ő lenne Fekete Virág?
TÁLTOS Nem is az én nagyanyám…
Mirkó amikor ezt meghallja, futni kezd a palota felé. A lány
rémülten kezd könyörögni.
KIRÁLYLÁNY Állj, ha kedves az életed,
országunkat rögtön hagyd el.
Megöl majd Kutyafejű,
ő irgalmat nem ismerő,
szörnyen erős és vérszomjas,
kár teérted… Ám, mondd, ki vagy?
MIRKÓ Nevem Mirkó és teérted
jöttem, apád beszélt rólad,
megölöm a Kutyafejűt,
hazaviszlek, nagy esküvőt
csapunk, mert én már szeretlek,
megláttalak, nem eresztlek…
KIRÁLYLÁNY Szerencsétlen, fuss, míg lehet,
olyan ember nem született
még a földön, ki megölte
fogvatartóm, vagy legyőzze.
Ha vadlesről jön, előtte
hazarepül buzogánya,
hetven mérföldről hajítja,
udvar földjét felszakítja
vele.
MIRKÓ Egye meg őt a fene!
Viszlek, hiszen megmondtam,
a többit majd megoldom.
KIRÁLYLÁNY Szép királyfi, szerencséd van,
a szívemben már helyed van.
Tetszel nekem, nem akarom,
hogy felfaljon az a barom.
Elárulom az ő titkát,
honnan veszi nagy erejét.
Itt e nagy kulcs, a pincébe
menj le, s ott a hordó vére,
ezeréves bor majd segít,
igyál meg egy jó palacknyit.
Engedd a többit a földre,
hogy ereje cserbenhagyja,
ha keresné varázsborát,
s lecsaphatod kutyafejét.
Mirkó bemegy a pincébe, iszik egy palacknyi bort, másik palacknyit a
tarisznyájába rejt, a többit a földre engedi. Alig végez, nagy sötétség
kerekedik, negyvenmázsás buzogány suttyan az udvar közepébe,
úgy belecsapódik a földbe, hogy nyomában feltör a víz.
KIRÁLYLÁNY Vigyázz, Mirkó, közel a szörny,
észnél légy, mert rögtön megöl.

Mirkó belehúz a palackba, felkapja a buzogányt, és visszahajítja oda, ahonnan jött.
KUTYAFEJŰ Hatszáz éve járok erre,
de ehhez még nem volt mersze
senkinek se.
Régi jóslat mondta, erre
vetődik, s tör életemre
Mirkó királyfi.
Megküzd velem, ez lesz veszte,
ki lesz a nyaka tekerve,
mérges vagyok!
Amint meglátja Mirkót, azonnal nekiront.
KUTYAFEJŰ Eljöttél hát, Mirkó gyerek,
húsodból hollók egyenek
ebédre.
Egyikünk a fűbe harap
most, és félek, te leszel az,
sajnálom.
MIRKÓ Küzdjünk meg hát, rusnya féreg,
nehogy azt gondold, hogy félek.
KUTYAFEJŰ Kard legyen, vagy puszta kézzel
szorítsam ki összes lelked,
te döntsd el.
MIRKÓ Mindegy nekem, válassz fegyvert,
nem sok örömöd lesz benne.
KUTYAFEJŰ Jól van, öcsém, kezdjük karddal,
fényes kardom széjjelvagdal,
miszlikbe.
MIRKÓ Kard, ki kard, ki öreg jószág,
vágd a Kutyafejű torkát!
Szikráznak a kardok, csattognak a pengék, de nem tudják legyőzni egymást.
KUTYAFEJŰ Próbálkozzunk puszta kézzel,
de előtte a pincémbe
lefutok.
Iszok egy kortyot boromból,
megszabadítja a portól
gigámat.
MIRKÓ Igyál csak, de utoljára
hajoltál a hordócskádra…
Amíg a pincébe megy a Kutyafejű, Mirkó meghúzza a palackot.
Lent elbődül a kutyafejű.
KUTYAFEJŰ Hol a borom, átkozott lány,
elárultál, megcsúfoltál
engemet.
Most megfojtom ezt a kölyköt,
aztán veled végzek rögtön,
reszkessél.
Búcsúzz, Mirkó, életedtől,
ha van apád, az apádtól
őtőle!
Ha van anyád, akkor tőle,
rebegj búcsút szeretődre
s magadra.
Mert a lelked kiszorítom
rossz testedből, most megmondom
örökre.
MIRKÓ Kutyafejű, búcsúzz most te,
életednek hamar vége.
KUTYAFEJŰ Elbúcsúztam hatszáz éve,
ám hiába, mert azóta
élek, nézd!
Ember fia le nem győzött,
mindegyik fűbe harapott
lábamnál.
Nekirugaszkodnak egymásnak, hol az egyik, hol a másik kerül a földre. Egyszerre a kutyafejű megragadja Mirkót, és úgy a földhöz teremti,
hogy övig befúródik abba.
KUTYAFEJŰ Amit mondtam, megmondtam.
Megyek, és a kardommal
ezzel itt:
lecsapom a fejedet,
kiengedem lelkedet,
aztat ott.


A kardjáért indul, Mirkónak azonban eszébe jut a palack. Gyorsan meghúzza, mindjárt megsokszorozódik tőle az ereje. Fölpattan, és úgy belevágja a földbe a Kutyafejűt, hogy csak a füle látszik ki abból.


KUTYAFEJŰ Ölj meg, megszégyenítettél,
világ szégyenévé tettél,
ne kímélj!
Nem érdemlem az életet,
a halál felmentés nekem,
szégyen ez!
MIRKÓ Na, ha szégyen, süllyedj el!
Mirkó ráfúj a Kutyafejűre, aki ettől teljesen elsüllyed a földbe.
KIRÁLYLÁNY Te az enyém, én a tied,
ásó, kapa, meg más ilyen,
talán még a nagyharang,
dúl bennem a szerelem.
MIRKÓ Pattanjunk föl táltosomra,
száguldjunk az országomba,
apám látni, apád kérni…
KIRÁLYLÁNY … az esküvőnket ott megülni.
MIRKÓ Várj még kicsit, gondban vagyok,
örülök, hogy szép lányt kapok
mátkául, de nem szívesen
hagynám itt e palotát sem.
KIRÁLYLÁNY Gyémánt fala, az ablaka,
gyémánt rajta a kupola…
MIRKÓ … benne láttalak meg téged,
a palota egy lett véled,
Fekete Virág!
KIRÁLYLÁNY Ne szólj többet, fogd e vesszőt,
járd körül a gyémántvárat,
üss a falakra néhányat,
minden fala gömbölyödik,
egyszerre meg kicsinyedik,
akkorára, mint egy alma,
rejtsd bele a tarisznyádba,
otthon aztán előveszed,
vesszőcskével megvereted,
felépül majd a palota,
fölépül az erkély rajta,
az erkélyen ott találsz majd
esküvőre elvihetsz majd…
Mirkó úgy tesz, ahogy a lány mondta neki, a palota a lánnyal együtt
almává gömbölyödik és kicsinyül, tarisznyájába rakja, felpattan
táltos lovára, és meg se áll az apja házáig.


14. JELENET
Mirkó megérkezik táltosa hátán apja palotájába. A két király
örömmel fogadja.


FEHÉR KIRÁLY Nos, fiam, szerencsével jártál?
MIRKÓ Nem panaszkodhatom…
FEKETE KIRÁLY Nem hoztad a lányomat…
MIRKÓ Hoztam, s majd megmutatom…
FEHÉR KIRÁLY A Kutyafejűt összevágtad?
FEKETE KIRÁLY Lefogadom, nem is láttad…
MIRKÓ Legyőztem a beste férget…
FEKETE KIRÁLY Nem hiszem… nem látom… félek…
FEHÉR KIRÁLY Nem hiszem egy szavad, én sem…
FEKETE KIRÁLY Oda lányom… reménységem…
FEHÉR KIRÁLY Ezt megértem, rág a szégyen,
fiam hazugságon értem.
MÁRKÓ Mindig csak a szája volt nagy…
MARINKÓ Úgy van, úgy van, füllent sokat…
Mirkó szótlanul a tér közepére megy, kiveszi tarisznyájából az almát, meglegyinti a varázsvesszővel, és az átváltozik gyémántpalotává, melynek emeleti erkélyén megjelenik a világszép királylány.
Mirkó felmegy hozzá az emeletre.
MÁRKÓ Ezt nézd, öcsém, micsoda vár…
MARINKÓ Azt nézd, bátyám, micsoda lány…
FEKETE KIRÁLY Az én lányom, Fekete Virágom…
FEHÉR KIRÁLY Az én fiam… Mirkó király… fi…
KIRÁLYLÁNY Azt szeretném mondani,
csak nem merem mondani,
lánynak ezt kimondani
talán nem is illendő,
mellettem ez illető,
vagy inkább szép dalia,
a Fehér Király fia,
aki Mirkó névre hallgat,
velem ül majd lakodalmat,
férjül veszem, hogyha hagyja,
ásó, kapa, nagyharang,
boldog, aki velünk van…
MIRKÓ Már látjátok, nem hazudtam,
hoztam magammal egy almát,
s megteremtem egy almából
Mirkó király birodalmát.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Zalán Tibor


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.