Vers, próza / Mozgólépcső

Hazai András
Mozgólépcső

[2022. május]


 

 

 

Mióta az eszét tudta, várt valamire. Eleinte maga sem volt tisztában vele, mire, csak valami meghatározhatatlan sóvárgást érzett. Később lettek körvonalai a várakozásnak, de még mindig csak annyit tudott a maga számára megfogalmazni, hogy történjen végre valami, valami más, mint a monoton mindennapok. Ezekkel a mindennapokkal amúgy semmi baja nem volt, ha egyformán is, de kellemesen teltek.

Mióta üzembe helyezték a metróállomáson, ugyanúgy telt az idő. Hajnalban elindult, késő este leállították. Valójában nem találta egyhangúnak ezt az életet, nem elégedetlenkedett, hiszen csak egy mozgólépcső volt. Reggel elindult, este megállt nap nap után. Elvolt ezzel. Néha karbantartották, olajozták, tisztították, újraindították. Az olajozást szerette, mert csikizte.

Egyszer, akkoriban, amikor néhány megállóval arrébb lévő szomszédját a Moszkva tériről a Széll Kálmán téri mozgólépcsőre nevezték át, teljesen felújították, rengeteg alkatrészét kicserélték. Azt mondta magának, most új időszámítás kezdődött, és emlékeire is mint Karbantartás előttire és Karbantartás szerintire hivatkozott, amikor néha nosztalgiázott kicsit az utolsó előtti és az utolsó metró befutása között.

Azt hallotta egyébként, hogy ez a Moszkva/Széll Kálmán téri mozgólépcső érezhetően hosszabb, mint ő, de ez egyáltalán nem érdekelte. Ha el­unta magát, mert ez néha megtörtént, akkor elkezdett rángatózni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a sima, folyamatos futás helyett ütemesen rántott egyet magán, és így haladt. Azt mondogatta magában, hogy „mozgó… lépcső… mozgó… lépcső…”, és minden szónál mozdult egyet. Ilyenkor persze az utasok panaszkodtak, és előbb-utóbb jött egy karbantartás, a csikizős olajjal. Nyilván nem bánta.

Néha megállt hirtelen, amikor valaki megnyomta a vészgombot, és ilyenkor előfordult, hogy néhányan, akik a figyelmeztető feliratok ellenére sem fogták a korlátot, elestek. Volt, hogy kuncogott ilyenkor, hiszen komoly sérülés úgyse történt, amúgy meg arra gondolt, magukra vethetnek, akik nem kapaszkodnak – és olyan mókásan csuklottak össze.

Volt egy haverja, a Felfelé Menő, aki őt meg Lefelé Tartónak nevezte, bár magukra mindketten Mozgólépcsőként hivatkoztak mindig. Még az sem igaz, hogy ezek a nevek a mozgásuk irányát jelölték volna, hiszen felváltva vittek fel és le. Az elnevezések egyszerűen egy pillanatnyi állást rögzítettek, azt az időpontot, amikor elnevezték egymást. Mindketten türelmes, elfogadó személyiségek voltak, így hiába dolgoztak egymás mellett évtizedek óta, nem untak rá a másikra.

Felfelé Menő mondta neki még néhány éve, hogy egy mozgólépcső éle­tének egyértelmű csúcspontja, amikor a járat végén valakinek a cipőfűzője beakad. Ő se tapasztalta még, de hallotta valahol. Lefelé Tartó ebben a pillanatban rádöbbent, hogy pontosan ez az a dolog, amire öntudatlanul egész életében vágyott. Ettől kezdve napjainak része lett egy alacsony intenzitású, de folyamatos izgatott várakozás. Tudta, hogy egyszer meg fog történni.

Ha közeledett egy totyogó gyerek vagy még inkább bárki, akinek hosszúra volt hagyva, netán kikötődött a cipőfűzője, hirtelen hatalmas izgalmat érzett, de nagyon sokáig nem történt semmi. Nem bánta, nem volt csalódott, biztos volt benne, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Ideje pedig volt akármennyi.

És aztán megtörtént! Éppen egy felfelé műszakot látott el, amikor egy kétpetéjű ikerpár, talán hat-hét évesek lehettek, kitalálták, hogy versenyezni fognak. Ahogy fej fej mellett kettesével vették a lépcsőfokokat, a kisfiú véletlenül rálépett a kislány cipőfűzőjére, ami kioldódott. Egyikük sem vett észre semmit, futottak tovább. A mozgólépcső viszont érezte, tudta, most jött el a pillanat. Elborította az adrenalin, gépszíve soha ilyen gyorsan nem vert még. A kislány orrhosszal megnyerte a versenyt, de ahogy győztesen fel akart ugrani, a beakadt cipőfűzője visszarántotta. A mozgólépcső pedig gyűrte be a padló alá a madzagot – nem rosszindulatból, hanem mert így működött, ez nem az ő döntése volt. A lány ijedtében először sikoltott, aztán visítani kezdett, a nagymamája pedig rátenyerelt a vészleállítóra. Persze, megint volt valaki, aki elesett, ezúttal egy kamaszfiú, aki éppen a délutáni kosármeccs egy jelenetét idézte fel, hogy lenyűgözze osztálytársnőjét. A mozgólépcső röviden felkacagott, de figyelme nagy részét a cipőfűző foglalta le. Végre megtörtént! Hurrá!

Szerencsére az ijedségen kívül senkinek semmi baja nem lett. Nem történt semmi. Kiszabadították a cipőt, és elmentek. A kamasz feltápászkodott. A mozgólépcső elindult. Nem érzett kielégülést, csodálkozva megállapította, hogy ez nem is volt olyan érdekes.

Igazán nem történt semmi. De egyáltalán nem bánta.

 

 


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Hazai András


A szerzőtől még

   Nagymama vasalódeszkája
   Improvizáció
   Boys Will Be Boys


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.