Vers, próza / Négykezes variációk madárcsicsergésre, avagy Flann O'Brien regényének fordításproblémáiról

Mihálycsa Erika
Négykezes variációk madárcsicsergésre, avagy Flann O'Brien regényének fordításproblémáiról

A válaszok kevésbé, inkább a kérdések számítanak – mondta a Jó Tündér. – Egy jó kérdést nehéz megválaszolni. Minél jobb a kérdés, annál nehezebb a válasz. Egy nagyon jó kérdésre nincs is válasz egyáltalán. (264)

Flann O’Brien különc ír szerző At Swim-Two-Birds című, 1939-ben megjelent regényét a hetvenes évektől kezdődően fedezte fel a kritika; az egykor elfeledett, marginalizált, illetve elsősorban az Irish Times-ba napi rendszerességgel írt humoros rovatáért másik irodalmi álnevén, Myles na gCopaleen-ként számontartott irodalmi csudapókot azóta tanulmányok, elemzések, konferenciakötetek tucatjai és nem utolsósorban az európai nyelvek majd mindegyikére történt le- és újrafordítása beemelte a huszadik századi irodalom fősodrába. Az angolszász kritika a posztmodern avant la lettre klasszikusává avatta; a metafikció művelői kötelességszerűen hivatkoznak rá – B. S. Johnson Travelling People című regénye (1963) tekinthető az O’Brien-i alaphelyzetek továbbírásának, Gilbert Sorrentino amerikai szerző Mulligan Stew-ja (1980) At Swim-Two-Birds paródia – ha a szókapcsolatnak egyáltalán értelme van; John Fowles és Salman Rushdie egyaránt előfutárnak tekintik.1
O’Brien regényével először mesteri hallgatóként találkoztam; az első húsz oldal elolvasása után elhatároztam, hogy belőle írok záródolgozatot (és lőn), többszöri olvasás után pedig megpróbálkoztam a fordításával. A szükségszerű véletlen úgy hozta, hogy mihelyt kiadó után néztem ehhez az, időközben elkészült fordításhoz, az ELTE docensétől, Takács Ferenctől, a regényszabású írségek legavatottabb magyar értőjétől megtudtam, hogy a könyvet szintén lefordította Csizmadia Gábor flannobrianász doktorandusz. Gáborral levelezni kezdtünk; egymás változatát el- és újraolvasva mindkettőnk számára kiderült, hogy a munka neheze még ezután kezdődik – a két fordításváltozatból írni egy „javított kiadást”. A sors némi bájt nem nélkülöző iróniája, de talán a fordítás szempontjából sem mellékes adalék, hogy más minőségben mindketten foglalkoztunk palimpszesztekkel: Gábor provinciális római civilizációra szakosodott régész is, én meg, mint másoddiplo más művészettörténész, egy kora középkori római szentély falképegyütteséből írtam szakdolgozatot.


A regényfordítás egy máig tartó, négykezes work-in-progress eredménye. Célunk a két változat varrat nélküli összedolgozása volt úgy, hogy megtartsuk mindkettő erősségeit, egy olyan szöveg létrehozása, melyben minden szereplő, minden nyelvi réteg és stílusparódia egységesnek és hitelesnek hat. A folyamat kontrollfordításhoz hasonlít, csakhogy itt az angol eredeti mellett két változat olvassa és írja folyamatosan felül, át egymást – az „össze-írás” maga is több szakaszban zajlott, több szövegváltozat újrajavításával-átírásával, melyek során egyik kiinduló szövegben sem szereplő meglátások születtek és íródtak a végleges fordításszövegbe. Viszonylag ritkán emeltünk be hosszabb szövegrészeket változatlanul egyik vagy másik variánsból; sokkal gyakoribb, hogy egyik változat mondatszerkesztésére, ritmusára vannak felfűzve a másik egyes megoldásai, mondatrészek, szófordulatok, szavak. Saját fordításomból leginkább a kerettörténet nyelve, a Finn-paródia és a Sweeny-legenda prózája került át, valamint a Pooka és a Jó Tündér barátságos dialektikája, míg a Gáboréból a versek és versparódiák többsége, a legtöbb értekező prózai stílusparódia, a Finn, Sweeny és az ezek modorában megírt felsorolások, katalógusok; a szójátékok többségénél is az ő sziporkái szerepelnek. Az eltérő, néha ütköző fordítási koncepciók, nyelvváltozatok, stílusok használata egyazon fordításszövegen belül ritkán tekinthető ígéretes vállalkozásnak; O’Brien szövege azonban a stílusok valóságos karneválja, fragmentáltságával minden egységesítő törekvésnek ellenáll – a két fordításváltozat össze-írása ezért, megkockáztatom, nemcsak az egyes változatokat teszi láthatóvá mint fordítást, segítve ezzel felismerni és kiküszöbölni hibáikat, de ezek nyelvi, stilisztikai hozadékát, információhátterét is, ami által megtöbbszöröződik a szövegről való tudás, és kirajzolódnak azok a vonalak, melyek mentén egy-egy paródia, nyelvi vonulat fordítható. A „javított” változat születésének legfontosabb előfeltétele ezen túlmenően az, hogy az összeolvasási folyamatban mindkét fordító képes legyen megfelelőképp eltávolodni mind a saját, mind a másik munkájától.


Az összedolgozáskor és az átírás egymást követő szakaszai során az eredetinek a két fordításváltozattal való egybevetésén kívül a magyar Joyce-fordítások (melyekhez Flann O’Brien fordítójának viszonyulnia kell), ugyanakkor az At Swim-Two- Birds más nyelvű – Adrian Oþoiu román, ill. Harry RowohltHelmutMennicken-nel közösen készített német – fordításai segítettek, és természetesen a rendelkezésemre álló O’Brien-kritika és értelmezések.2 A más nyelvű fordítások tanulságos öszszehasonlításul szolgálnak, különösen ami az egyes stílusokat, regisztereket, paródiákat illeti, ugyanakkor nehezen vagy többféleképpen értelmezhető részek megértésében is támpontot nyújtanak. A cím értelmezésében például, mely egy gael helynév angol fordítása: a korábbi vélekedéssel szemben, miszerint Snámh-dá-én, ahol a legenda szerint Sweeny megpihen, helységnévnek tekinti a Shannon folyó partján (melynek helyes fordítása így Úszikkétmadárban), az újabb kritika rámutatott, hogy a Shannon egy szigetéről van szó. Harry Rowohlt így a korábbi német címet megváltoztatva3 Auf Schwimmen-zwei-Vögel-nek fordítja; ugyanilyen meggondolásból döntöttünk a végleges Úszikkétmadáron cím mellett.


Az első kérdés, mely Flann O’Brien szövegének fordításakor felmerül: milyen nyelvre. Az At Swim-Two-Birds harmincnál több stílusparódiát vonultat fel, melyek mindegyike egy közös kerettörténetbe van ágyazva, s melyeknek közös nevezője, hogy nyelvük az angol Írországban beszélt változata, a Hiberno-English. Ennek a „kötőjeles” nyelvnek, mely játékos energiáival, sajátos szófordulataival eltávolodik a standard angoltól, lényegi összetevője a fordítás – ír (gael) vonzatok torzítják az angol prepozíciókat, rengeteg a tükörfordítás, sőt, malapropizmus; ilyen értelemben fordított vagy, deleuze-iesen, minor nyelv.4 A Hiberno-English dialektusként működik; ennek a magyarban természetesen nincs megfelelője. Míg egy átlagosan művelt angol olvasó számára a „Wait till you hear this” kontextusjelzőként működik, a nyelven belül saját zugot kialakító idegensége által (hasonlóan más, „fordított” angol minor nyelvekhez, mint pl. az indiai angol vagy Inglish, az amerikai chicanók Spanglish-e stb.), a magyarban ehhez meg kell teremteni egy olyan, elidegenített nyelvet, mely úgy működhessen, mintha fordításból született volna. Ez persze nem lehet más, csak egyismeretlenes egyenlet. A Hiberno-English-nek kiterjedt irodalmi hagyománya van, mely eltávolodik a Synge és mások által képviselt, karikírozott, a bukolikus nyugat-írországi Gaeltacht területének nyelvéből párolt „színpadi írtől”: O’Brien közvetlen előzménye (itt is) Joyce, akinek mindenki másnál élesebb füle volt a dublini beszédre – az Ulyssesben, a Küklópsz-fejezetben felfedezhető az At Swim-Two-Birds rengeteg kocsmai replikájának, szófordulatának „eredetije”, melyek lehetnek O’Brien tudatos belső utalásai a kortárs irodalom monstre sacre-jára, de lehettek egyszerűen a dublini lingó közszájon forgó leleményei. A Trellis és írókollégája, Tracy által szerződtetett irodalmi szereplők, Shanahan, Lamont, Lajhár Willard és Dugó Andrews import ringsendi (Dublin külvárosa) cowboyok, valamint az aestho-autogámiával felnőttként és ab ovo et initio megteremtett Furriskey a plain people of Ireland brogue-ját beszélik sok-sok zamattal, de angol-ír szófordulatok köszönnek vissza minduntalan a nagybácsi modorosságaiban, a narrátor és barátai szabadidős irodalmi csevelyeiben is. Ez a nyelv egyszerre falusias és városi, ezért a magyar fordító nem próbálkozhat azzal, hogy urambátyámosan tájnyelviesre hangolja, de ugyanígy színtelenné válna, ha egyszerűen szlenggel próbálkozunk – nem beszélve arról, hogy ha ezt a regény kiadásakor beszélt utcanyelvhez próbáljuk közelíteni, az eredmény poros, pállott lesz, kortárs szlenggel fordítva viszont kínos lenne. Példaértékűnek érzem azt, ahogy Adrian Oþoiu fordítja ezt az elegyes nyelvet: az ő „román brogue-ja” egyszerre idézi fel Caragiale nyelvét, erdélyi tájnyelvi fordulatokat és azt a mahalanyelvet, mely több, mint kültelki román, s melyet a román regény új hulláma is előszeretettel használ. Saját fordításomban a brogue inkább erdélyies – de szándékom szerint egyetlen tájnyelvhez sem köthető; Gábornál a társaság német-jiddis beütésekkel spékelt utcanyelvet beszél, dunántúli felhanggal. A két változat összegyúrásában akadt persze példa a kétféle nyelvi batyu ütközésére – ilyen volt a querelle Dugó (Shorty Andrews) visszatérő felcsattanásának (you have your porridge) fordításánál a „zseb szilvalekvár” és „etesd a nénikédet” között. Azt megpróbáltuk következetesen elkerülni, hogy a szereplők jól elkülönülő lingójára sztereotipikus nyelvi fordulatokat használjunk, így a bekerült erdélyi adalékanyagok nem ejsze-székelyt jelentenek, és eklektikus vidámsággal vegyülnek szlenggel, rejtőjenősködésekkel, német-jiddis szókölcsönzésekkel stb. Ami számomra ezeknek a szereplőknek a nyelvhasználatában a legérdekesebb, az a tenyeres-talpasságnak és retorikai megformáltságnak, mívességnek különös-bumfordi elegye; az emelkedett kocsmai disputáknak az igazi főszereplője, O’Brien-nél éppúgy mint Joycenál, a nyelv – az Ulysses Küklópsz-fejezete, amellett, hogy több tucanyi stílus- és nyelvparódiát vonultat fel, kigúnyolja a vaksi ír nacionalizmust, egyben annak gyakorlati demonstrációja is, hogy hányféleképpen lehet valakinek a többiekből kicsalni egy italt anélkül, hogy a nedűt egyszer is nevén nevezné. A fordításra nézve ebből egyetlen végkövetkeztetés vonható le, a tudós Shanahant idézve – hogy a fül a fő, és a jámbor fordító az árnyékáig se jut, ha nincs hozzá füle.


A (minor) nyelv kitalálásánál – mellyel minden, angol-ír irodalmat tolmácsoló fordító szembesül – csavarosabb kérdés a regény szövegparódiáinak magyarra ültetése, hiszen ezek „eredetije” (például a Buile Suibhne – „Sweeny őrjöngése” – kora középkori ír verses legenda) a célnyelvben nem létezik. A célnyelvi paródiának olyan formát kell feltalálnia, mely egyben megteremtse a paródia (nemlétező) eredetijének árnyképét a célnyelven belül. Mivel O’Brien angolja itt a teljes elidegenítésig menően követi az (áthallásos) gael „eredeti” mondatszerkezetét, összetett szavait, vonzatait, a magyar fordításnál is elidegenítő nyelvhasználatra, archaizáló túlzásokra törekedtünk. Mivel azonban a magyar vonzatrendszer kötött, és az angol prepozícióknál sokkal kevésbé engedi meg a „vétést” (vö. the mouth to his wheyface was a headland against white seas... He rose to a full tree-high standing), az összetett szavak használata a magyarban pedig épphogy nem a szöveg idegenségét erősíti fel, inkább jelzőtorlódással, a belső rímek, alliteráció túlzásaival próbáltuk megszólaltatni a paródia kötelező mellék-zöngéjét5 – a vonzatokhoz csak olyan esetben nyúltunk, ahol azt a szószerkezet maga nem írta elő egyértelműen (azzal felemelkedett teljes szálfenyő magasságig, 14).


Talán a legmarkánsabb paródiavonulat hőse Finn MacCool, az óír mitológia Herkules-szerű figurája, akinek alakja köré kiterjedt legendakör szövődik. Már a gael Fianna-költészetben felbukkan az a vonulat, mely humoros, bombasztikus, komikus túlzásokra építő leírásokat szül az Isten-nagy búzasárga Finnről; a néphagyományban tulajdonképpen ez a vonulat él tovább. A Kelta Reneszánsz „szelídített” angol fordításokban hozza újra forgalomba a mitológiai hőst; a Finn-legendárium nyelvi energiáját, a végeérhetetlen alliteráló felsorolásokban és hiperbolákban rejlő komikus potenciált Joyce aknázza ki, amikor a Küklópsz-fejezet kapatos ír Polgártársát (akiben Michael Cusack-re, a Gall Atlétikai Liga, az ír nacionalizmus egyik bölcsőjének alapítójára ismerhetünk) és ennek Garryowen nevű korcs kutyáját Finn-modorban jeleníti meg. O’Brien fordításához az eredetit össze kell vet43 ni mind a Kelta Reneszánsz (Kuno Meyer fordításában), mind az azt parodizáló Joyce (és Szentkuthy-Joyce) szövegeivel. Amiben ezektől eltávolodik, az részben az eredetihez való közelsége (O’Brien mesterien bánik nemcsak a középkori, de az óír nyelvvel is – egyetemi évei alatt a Comthromm Féine c. lapban óír nyelven ír szatirikus rovatot, hogy elkerülje a cenzúrát), részben pedig a teljesen zabolátlan nyelvi komikum, mely különösen a felsorolásokban figyelhető meg. Finn madárkatalógusa majdnem teljes egészében fantázianevekből áll, melyeket a szerző létező fajták neveiből gyúrt össze (úm. vágódurrancs, hosszúfülű rekettyebagoly, barna láplidérc, atlanti ökörszem/tengöri tökörszöm, zöldpillájú törpepapagáj); ezek közé olyan gael kakukktojásokat csempész, mint a crúiskeen lawn (népszerű ír mulatóének, jelentése „kis teli köcsög”; O’Brien ezzel a címmel írta,Myles na gCopaleen álnéven, humoros rovatát az Irish Times-ban). Ezek a „tudományos” madárnevek egyszerre veszik célba a Kelta Reneszánsz akadémikus-pedáns komolyságát, mellyel angolra fordította, és így az írek számára hozzáférhetővé tette saját mitológiai, irodalmi hagyományukat, valamint az olvasónak a fordítással szembeni elvárásait – a nyelvek keverése a bennfentes és az írt anyanyelvének tekintő, de nem értő közönséggel egyaránt tréfát űz. A másik kakukktojás, a gael pilibín szerepeltetése még célzatosabb: ez a bíbic (Vanellus vanellus) ír neve, ugyanakkor értelmezhető úgy is, mint a Philip gael, kicsinyítő képzős változata, mutatis mutandis mint emberke, fütyi – rájátszva a katalógus számos, igencsak sikamlós szójátékára. Ezekből a felsorolásokból adódik egy fordítói dilemma: gael eredetiben hagyjuk-e meg a kakukktojásokat, hangsúlyozandó az At Swim-Two-Birds nyelvi kevertségét, vagy fordítsuk le őket egy nyelvi sziporkával, de megszüntetve idegenségüket a szövegtestben. A fordítók az utóbbi mellett döntöttek, mivel az eredeti hibridsége egy további csavar a szövegben: metatematizálja, ha úgy tetszik, a derridai tételt, hogy sohasem egy nyelven beszélünk, barackot nyom az olvasó fejére, aki ismerősnek, sőt, sajátjának hisz egy nyelvet, melyen még a nyelvi megújhodás prófétáinak eszén is könnyedén túl lehet járni.


A Finn-leírások vaskos humora néhány intertextuális áthallásra is alkalmat adhat – némi toldisítással például: „Mint növendék cserfaerdőé, olyan a szemét strázsáló szőrök sudársága, mint hóban lemészárolt hadak, szeme pillantása” (17). Intertextusokkal ugyanakkor könnyen melléfoghat a fordító - így született például saját változatomban az egyik Finn-vers sorkezdő, ismétlődő „vagyok”-jának szándéktalan áthallásából a láplakó hadfik csodája, Finn, új legenda: „Vagyok ködvár denevérszárnycsattogásba bújva”. A két változat összedolgozásának egyik kétségtelen hozadéka az ilyen és hasonló bicebóca hibridek kigyomlálása. A leírásoktól eltérően azonban a narratíva, melynek Finn az elbeszélője, önmagában nem tekinthető paródiának: amikor Finn saját hangján szólal meg az At Swim-Two-Birds könyv-szövevényében, az ír irodalmi hagyomány szellemében teszi. Az általa elbeszélt Sweeny-legenda (Buile Suibhne), ahogy az a Seamus Heaney modern angol átültetésével (Sweeny Astray, 1984) való összevetésből is kitűnik, mind elbeszélő passzusaiban, mind természetleíró költeményeiben a könyvben felvonultatott stílusok közül legközelebb jár középkori ír eredetijéhez. A belső rímekre, alliterációra, gondolatritmusra építő verseket szikár, az eredetinek majdnem betű szerint megfeleltethető rímtelen strófákkal fordítottuk. A komikum forrása itt nem anynyira magában a stílusban, mint inkább az egymással összeférhetetlen stílusok egymásmellettiségéből adódik: a Sweeny-féle históriás énekek és Jem Casey dalnokversenyéből vagy abból, ahogy a cowboyok keresetlen szavakkal tolmácsolják a hallottakat:

– Mondja már – mondta Lamont –, mi ez a szökdösősdis mese?
– Szökdécselés, tudja – mondta Furriskey.
– A történet – mondta a tanult Shanahan tudálékos-magyarázón – erről a Sweeny nevű ürgéről szól, akinek összeakadt a bajsza a klérussal, s a meccsen ő húzta a rövidebbet. Fejére olvasták az oltári átkot. A história vége az, hogy csóró ember madárrá változik.
– Értem – mondta Lamont.
– Kapiskálja már, Mr. Furriskey? – mondta Shanahan. – És akkor mi történik? Madarat csinálnak belőle a bűnei végett, és ha egyet szökik, innen Carlow-ban terem. Érti, Mr. Lamont? (108)

Tulajdonképpen minden fikciós szint, a hozzá tartozó szövegszemelvényekkel, valamilyen stílus paródiája a regényben – ismét az Ulysses-hez visszanyúlva, melynek többször idézett Küklópsz- és A nap marhái-fejezete az angol és angol-ír különböző nyelvi rétegeinek, irodalmi stílusainak, regisztereinek megszámlálhatatlan paródiáját vonultatja fel, az óangol és kora középkori ír epikai művektől Joyce korának modern irodalmáig. Az At Swim-Two-Birds kerettörténete, mely egyértelműen Joyce Ifjúkori önarckép-ére játszik rá, körülményeskedő, nyakatekert, pedáns nyelvével és játékosan önreflexív narrációjával (a szöveg rövidebb, alcímmel ellátott szövegrészekre tagolódik, a kézirat hiányzó oldalait szinopszis helyettesíti stb.) Stephen Dedalus esztétikai fejtegetéseinek humoros mimikrije, melybe beleágyazódnak az egyes szereplők, pl. a nagybácsi nyelvi modorosságai. A teljes kerettörténet tekinthető akár a retorikai stílusalakzatok játékos demonstrációjának – ezzel is visszájára fordítva az Ifjúkori önarckép szállóigévé vált meghatározását az alkotás személytelenségéről: „A művész, miként a teremtés istene, benne, vagy mögötte, vagy fölötte marad az alkotásnak, láthatatlanul, művéből kifinomulva, közömbösen, körmeit nyesegetve.”6 O’Brien regénye ezzel szemben minden sorával önnön mesterségességére hívja fel a figyelmet, vétve az ars est celare artem tétele ellen, s az artis est patefacere artem szellemében így mutatja fel saját stílusalakzatait:

Ha pénzügyi helyzete megenged ilyen bőkezűséget, nem zárkózom el, de ami engem illet, nem vagyok egy Rockefeller, ezáltal stílusalakzattal fejezve ki körülményeim szűkösségét.
Stílusalakzat neve: Szinekdokhé (v. antonomászia). (55)
Inkább a véletlen folytán, mint testi rátermettségnek köszönhetően, kételyeimet e tárgyban egy zörej hallatásával juttattam kifejezésre.
Zörej megnevezése az ógörög nyelvben: πορδή. (45)

A regényben se szeri, se száma az Ifjúkori önarckép-nek és Ulysses-nek görbe tükröt tartó utalásoknak; ezek egy része szükségszerűen elsikkad az idegen nyelvű olvasó számára, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a (sokszor mondatszerűen) megidézett Joyce-szövegek a (magyar) olvasó számára a célnyelvben nem rezonálnak úgy, ahogy az angolban. Külön vonulat ezek közt a regénybeli regény ellenregényének szövege – a regény fikciós szerzőjének, aki regényt készül írni, van ugyanis egy fikciós szereplővel nemzett fia, és ez a fiú, Orlick, regényírással áll bosszút teremtőatyján, akit megtesz szereplőjének, és rettenetes kínoknak veti alá, Sweeny modorában. Az „ellenregény” több, elvetélt bevezetőjében „munkatársai” – Shanahan, Lamont cowboyok és Furriskey, foglalkozása szerint regényhős – felette kellemesen ellenpontozó tudományos csevelybe merülnek, mely hemzseg a latinizmusoktól, orvosi, botanikai, ballisztikai, vegyi terminusoktól. Ez a disputa, akárcsak a három hős megkülönböztető jegyeinek katalógusszerű felsorolása, az Ulysses Ithaka és Eumaiosz-fejezeteire (utóbbi Joyce „közhelyszótára”) hajaz, ahol a nyelvi klisék, képzavarok, modorosság komikus túlpörgése, a saját fejlesztésű latinizmusok az olvasás során késleltetik a megértést, tulajdonképpen belső fordítást tesznek szükségessé. A magyar fordítás problémája ebben az esetben az, hogy – az angolhoz képest – sokkal kevésbé engedi magába az idegen, különösen a görög-latin eredetű szavakat, melyekre „háziasított” magyar terminusaink vannak. A három hős külső leírását helyettesíteni hivatott memorandum esetén el kellett dönteni, hogy lefordítsuk-e az angol eredetiben szereplő (ál)tudományos terminusokat, vagy beemeljük a magyarba ezeket az erősen elálló, latinizmusokat, és az olvasóra bízzuk a fordítás elvégzését:

Memorandum Furriskey, Lamont és Shanahan urak megkülönböztető jegyeiről, azaz vonásairól:
Fej: brachycephal; golyóbis; prognát.
Látás: hajlam a rövidlátásra; széttartó kancsalítás; farkasvakság.
Orr formája: karvaly; pisze; masztoid.
Mellékes szervi panaszok: palpebrális ptosis; emésztési rendellenességek; pikkelysömör.
(210)

A virágnevek és kedvenc ételek esetén az utóbbi megoldás nem volt lehetséges, holott az angol eredeti hatása épp a titokzatosan hangzó nevek és a Ding an sich plebejus földhözragadtsága közti komikus ellentétre épül. A mellékes szervi panaszok felsorolásánál meghagytuk a „palpebrális ptosist”, itt viszont épp azáltal vész el az eredetiben avatott fület gyönyörködtető átmenet a kórképek tudományos és népies megnevezése közt, hogy az utóbbi magyarban nem elég földhözragadt – szemhéjcsüngés és pikkelysömör közt nincs akkora minőségi hátrabukfenc, mint a ’palpebral ptosis, indigestion, German itch’ között az angol szövegben.

JEGYZETEK
1 Ihab Hassan (The Postmodern Turn. Essays in Postmodern Theory and Culture. Ohio State
University Press, 1987) Samuel Beckett első angolul publikált regénye, a Murphy (1938), Joyce
FinnegansWake-je és az At Swim-Two-Birds (mindkettő 1939) megjelenését tekinti az angolszász irodalmi
posztmodern határjelzőjeként; Rüdiger Imhof (Contemporary Metafiction. A poetological study of
metafiction in English since 1939) O’Brien regényét tekinti a posztmodern metafikció első angol nyelvű
képviselőjének. John Fowles egy, Robert Foulke által készített interjúban említi O’Brien-t – ld. ’A
Conversation with John Fowles (Interviewer: Robert Foulkes)’. Salmagundi No 68–69, Fall ‘85 –
Winter ’86, pp. 367–384. Salman Rushdie Step Across This Line: Collected Nonfiction 1992–2002
(Random House, 2002) c. kötetében (62–70. o.) O’Brient elődjének nevezi. O’Brientől magyarul két
regény olvasható (A fába szorult féreg, Veres Júlia fordítása, Európa, 1982; A harmadik rendőr, Török
Gábor fordítása, Geopen, 2003). A szerzőről Takács Ferenc közölt több tanulmányt; A harmadik
rendőr recenziója: „Hézag” (Mozgó Világ, XXIX. évf., 2003/9). O’Brien kultusz-szerzői státusához
álljon itt néhány adalék: 1997-ben Kurt Palm osztrák rendező In Schwimmen-zwei-Vögel címmel filmet
forgat a könyvből; ugyanebben az évben indul el, O’Brien-címmel, a Blather internetes magazin,
de O’Brien-nel foglalkozó netmagazin működik Lengyelországban is.
2 A magyar O’Brien fordítónak a fordításnyelv(ek) megkeresésében viszonyulnia kell a magyar
Joyce-fordításokhoz, elsősorban az Ulysseshez – ez lényegében Szentkuthy fordításnyelvét jelenti,
mivel Gáspár Endre 1947-es fordítása (Nova Irodalmi Intézet, Bp., 1947, I–II) sosem került be a
köztudatba, a Joyce-szöveg iránt tanúsított érzékenysége, a Szentkuthy-szövegnél nagyobb pontossága
és más kvalitásai ellenére. Sajnos, a készülő új magyar Ulysses-fordítás, melyen egy Joyce-kutatókból
álló fordítói kollektíva dolgozik Kappanyos András vezetésével, munkánk során nem volt elérhető,
eredményeit így nem volt módunkban felhasználni. Az At Swim-Two-Birds felhasznált fordításai:
Flann O’Brien, Auf Schwimmen-zwei-Vögel, oder Sweeny auf den Bäumen. Deutsche übersetzung bei
Harry Rowohlt und Helmut Mennicken (Zürich: Kein und Aber, 2002); La Doi Lebãdoi. Traducere
de Adrian Oþoiu (Piteºti: Paralela 45, 2005).
3 Az első német fordítás: In Schwimmen-zwei-Vögel, ford. Lore Fielder (Reinbek bei Hamburg:
Rowohlt, 1966).
4 Gilles Deleuze és Félix Guattari minor nyelvnek nevezi a standard (major) nyelvvel szemben
ennek dialektusait, pidzsin nyelvhasználatait preferáló, a major nyelvet kreatívan kezelő, elidegenítő,
variációknak alávető, elszegényítő-kiüresítő, szintaktikai normákat kizökkentő vagy ellenkezőleg, barokkosan
túlhajtó nyelvhasználatot, mely átalakítja a nyelvi normákkal szembeni elvárásainkat: példaként
Kafka prágai németjét említi (A Thousand Plateaus. Translation and Foreword by Brian Massumi.
New York: Continuum, 1987, 2004, 120–122. o.).
5 A paródia szó etimológiája vitatott: a görög ’παρά’ egyszerre jelent közelséget és szembenállást,
a jelentés így kétféle irányba tart – egyrészt közelség, egybecsengés, leszármazás, másfelől oppozíció,
transzgresszió, különbözőség – „Beigesang” és „Gegengesang”. A ’παρά’ mint prefixum jelentése
ugyanakkor „mellett, mellék” is, a paródia így „mellék-dal”: vö.Margaret A. Rose, Parody: Ancient,
modern, and post-modern (Cambridge University Press, 1993), 47–49. o.
6 Ifjúkori önarckép, Szobotka Tibor fordítása, Bukarest, 1977, Kriterion Könyvkiadó, 227. o.

Szemelvény a két fordításváltozatból:

1. MIHÁLYCSA ERIKA fordítása:

Azzal felemelkedett teljes szálfenyőmagasságában, dallamosan megszólaltatva az éjszín macskabél-húrokat, melyek kordbársony zekéjének szegélyére erősítve tartották ágyékának díszét, kapcaposztó bugyogóját. Nem látsz termetre hozzá hasonlót egész Erinben. Akár százados tölgy dereka az ő nyaka, mit izomkötegek és karbunkulus ínak csomóznak: válogatott lakomákon és bárdok társaságán edződött. Szélesebb az ő mellkasa egy jó harckocsinál, állától köldöke kútjáig férfiszőr sűrű rétje növi be, és kitűnő férfihús borítja, csontjaitfedőn, ikermellbimbóit jobban duzzasztón. Az ő karja, mint vadállatok nyaka, barna ínakkal és vérerekkel dagadó labda: hárfa húrjainak pengetésén, sok vadászaton és a bárdokkal való versengésen edződött.Másfél száz pulya kényelmesen eljátszadozhatott roppant hátsójának terjedelmén, mely akár egy csapat hegyszorosban vonuló harcos útját is el tudta zárni.

Ütésre fának kérge vagyok, mondta
Finn,
Tüskemancsnak véreb vagyok,
Gyorsaságra őzsuta vagyok,
Szélostromra fának koronája vagyok,
Szélmalom vagyok,
Falban lyuk vagyok én.


Kapcaposztó bugyogójának ülepébe az elágazásnál beleivódott Slieve an Iarainn póréhagymájának zöld alkímiája, mert ez volt az a hely Erin szívében, ahol szokása volt az év egy részét tölteni embereivel, vadászva, lándzsájával át döfve a fekete vadkan sonkáját, madárfészket rakva, üreget ásva, felszívódva kis hegyi csermelyek ködében, zöld zsombékon üldögélve Fergusszal, gyönyörködve a fiúk labdajátékában.


Hátán éjszín macskabélhúros zekéjének kasmírszövetét elefántcsontszín kökény és szemérmetes pöszméte mintázta, valamint Erin keleti lankáinak ezerféle és változatos árokparti áfonyája, mert szokása volt embereivel az év egy részét itt tölteni, dús asszonyoknak szépet s tomporukra kezet téve, sebes röptű kelevézeket hajítva Slieve Gullian szarvasgímje nyomába, felverve a bozótban a vaddisznót és tudós dialektikába bocsátkozva a táskásszemű brehonokkal.


Az ő térdeit és lábikráit, melyeket vaskos pólya pólyált, és hatfonatú hajókötelek kötöztek, százféle színű és árnyalatú hulladék és ürülék pöttyögette, méhsör folyása és mézbor csermelyei tarkították, mert szokása volt embereivel az estéket ivással tölteni.

Vagyok ifjú királyasszony keble,
mondta Finn,
Vagyok eső ellen zsúpfedél,
Vagyok ködvár denevérszárnycsattogásba
bújva,
Vagyok connachti fül,
Vagyok hárfa húrja,
Szúnyog vagyok én.

Halovány orcájában sziklaszirt az ő orra, tejfehér tengerek fölé messze nyúló, magassága tíz harcosnak magassága, kik egymás vállára hágnak, szélessége pedig Erin országának szélessége. Orrlikainak üreges barlangjában menedékre lelhetett húsz fegyveres harcos faltörő kosaikkal s törzsoszlopaikkal együtt, a kíséretükben levő nagyszámú, törvénykönyvekkel és írástekercsekkel, szagosfűcserepekkel és alabástrom gyógykenőcsbödönökkel dúsan megrakodott ollavval és bárddal együtt.

2. CSIZMADIA GÁBOR fordítása:

S avval felegyenesedett szálfa magasságig, miközben a koromszínű bélhúr- madzagok, amelyek hozzáfogták lápigyapot- gatyáját redőzött kordbársony zekéjének szegélyéhez, dallamos feleseléssel összependültek. Irdatlan vala az ő nagysága álltában. Az ő nyaka oly vastag vala,mint órjás tölgyfarönk, göcsörtös, s kusza izomcsomók dülledő kötegei fogák körül, nem másért, mint helytállni tivornyázásban és az énekmondókkal való vetekedésben. Az ő mellkasa szélesb vala, mint jó harci szekér rúdköze, ütemesen emelkedett-süllyedt, s álltól köldökig fekete férfiszőrzet dús legelő-mezeje borítá, s alatta húsnak több réteg finom férfihús nem másért, mint elfedni csontjait és megformálni ikermellbimbói párját. A karjai őnéki olyanok valának, mint vadállatok nyaka, dinnyényire duzzadt izomnyalábokkal és erekkel, nem másért, mint hárfajátékra, vadászatra és bárdokkal való versengésre. Combjai egyenként olyan vastagok valának, mint ló hasa, amely egy csikó vastagságú zölderes lábikrába keskenyedett. Háromszor ötven rajkó labdázhatott ülepe széltében, amely elég vala ahhoz, hogy feltartson egy hegyszoroson átvágni akaró harcoló alakulatot.

A hányatást bárkaként visele –
szólt Finn,
Karmos mancsokra kopókéntu
grom
Fürgeségem szarvasünőé,
Szél ostromát faként állom,
Szélmalom vagyok,
Lyuk vagyok a falban.


Terpeszén viselt lápiszövet-gatyája ülepéhez az Erin szívében húzódó Slieve an Iarainn hegyi vadhagymájának zöld alkímiája dörzsölődött; hiszen ezen a helyen szokott vadászni az év egy részében embereivel, fekete disznó combját lándzsájával megsebezni, madárfészkeket kutatni, odvakat fürkészni, kis hegyi patak párájába beleveszni, Fergussal zöld dombocskákon üldögélni és fiúk labdajátékát nézegetni. Hátát takaró bélhúrozott zekéjének kásmírján a Kelet-Érin-i horhosok csontfekete-kökényének, szeméremszöszmétéjének és százféle áfonyájának sötét foltja díszelgett, hiszen itt töltötte az év egy részét embereivel udvarlással és adakozó lelkű asszonyoknak hajhászásával, rázva lándzsáját a Slieve Gullian-i öreg őzbak felé, tőrt vetve disznónak, emelkedett diskurzusba elegyedve a táskás szemű vén törvénytudókkal. Leperzselt és Thomond-i csepűbe- csutakba csomagolt térdein és lábikráin vastagon állt a szityek és mindenféle színárnyalatú szutyok, melyeket méhsör foltjai és murci csíkjai edzettek keményre és csupra csurranó cseppjei, hiszen szokásában volt Finn-nek éjszaka inni embereivel.

Ifjú királynő keble vagyok –
mondta Finn –,
Zsúptető vagyok, ha eső esik
Sötét kastély vagyok, ha denevér
röpdös,
Connachti ember füle vagyok.
Hárfahúr vagyok.
Szúnyog vagyok.

Orra haloványfehér arcán fehér tengerekkel viaskodó hegyfokként emelkedett ki olyan magasan, mint tíz harcos egymás hegyébe állva, s olyan szélesen, mint Érin szélessége. Orra cimpájának üregei oly tágasak és szélesek voltak, hogy árnyukban húsz felfegyverzett harcos állhatott törzsi kosfej-jelvényeikkel és galambketreceikkel, velük ollavok és bárdok népes kísérete törvénykönyveikkel és verses tekercseikkel, gyógynövényes fazekaikkal és olajos-kencés alabástrom tégelyeikkel.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Mihálycsa Erika


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.