Dokumentum / Napló

Tóth Mária
Napló



Biztatásnak is elég. Most rögtön le kell szögeznem, naplófaló vagyok. Hogy a magyar irodalomnál maradjak, Füst Milán indított el a naplóolvasás útján. S ez abban az időben történt, amikor Karinthy Ferenc úton-útfélen blamálta, igyekezett nevetségessé tenni Füst Milánt. Nem nagy sikerrel. Arról már nem is szólva, hogy jómaga többször is beült Füst Milán egyetemi expozéira, ahol mindig túlzsúfolt volt a terem. Egy biztos, Karinthy Ferenc averziója engem nem beszélt le Füst Milánról. Nem is értem a mai napig, hogy egy olyan úri, polgári nevelést kapott fiú hogyan gurulhatott kontroll nélküli dühbe. De belegurult. Na most, ez lehet ízlés, szimpátia dolga is, de fegyelmezett gentleman képes a személyeskedésein uralkodni, lebírni azokat. Ő nem volt képes rá. Vajon nem az ilyen, az ehhez hasonló, romboló indulatok súlyosbították betegségét, ami a végén elvitte? Viszonylag fiatalon. Szerettem továbbá Illyés Gyula naplóját. Mennyi mindent tudott és milyen jól fókuszált a világ és a politika dolgaira, no és persze, legvégül önmagára. Mintha freskót pingált volna. Mostanában itt, Bukarestben nagy keletje van a román írózseni, Mircea Cărtărescu naplóinak. Már nem is tudom, a hányadik kötetnél tart. Rangos, román kritikusok (Dan C. Mihăilescu, Gheorghe Grigurcu) ostorozzák is rendületlenül. Én, néha, ha elbizonytalanodom írás dolgában, hozzá menekülök, ugyanis Cărtărescu naplója (masszív, textualista szöveg) arról szól: hol tud írni, hol meg egyáltalán nem megy neki. Hol képes olvasni, számomra elérhetetlen könyveket, az angol nyelvterületről, hol könyvundora támad. Aha, szólal meg bennem egészen belül egy hang, szóval, ez a zseniknél is emígyen működik. Ettől seat down, leülök a fenekemre és lehiggadok. Tehát írás dolgában van reményem. Nekem is. Egyet tudok, a román írózseni receptjét nem fogom átvenni. Ezek a vallomások légüres térben lógnak, nem kötődnek időhöz, térhez, történelemhez, politikához. Márpedig az ember homo politicus. Szóval ezzel már fel is fogtam a naplóírás mikéntjét, hogyan igen és hogyan nem kell naplót írni.

Elfelejtettem a könyveimet. Most nem tudom, hogy ez jó, hogy ez rossz. Író-olvasó találkozókon mindig bámészkodtam, amikor költők fel tudták mondani, de tökéletesen, évekkel azelőtt íródott verseiket. A hatás mindig óriási volt. S én ezek után, rendszerint, nyomorultul éreztem magamat a szállodai szobám magányában. Ha én egyszer odaadtam magamat, az megismételhetetlen volt. Egyszer, Szatmárról jöttem haza vonattal, nem kaptam hálókocsijegyet, s így elsőosztályra váltottam helyet magamnak. Próbáltam lehunyt szemmel elpihenni az éjszaka sötétjében. S akkor egy angyalhangú fiatal nő szép, szerelmes regényt mondott fel a bóbiskoló hallgatóságnak. Reggel aztán megkérdeztem tőle, hogy emlékezhet ilyen pontosan a könyvre? Felnevetett: „Egyszer nagyon megszerettem ezt a könyvet…” Otthon előadtam az uramnak a felmondott regényt. Nekem is tetszett. Az uram nézett rám, ámulattal, mintha nem akarna hinni a fülének. „Gratulálok, a Regény a mélyből című könyvedről van szó, ha ez neked eddig nem tűnt volna fel…” Szent igaz, egyáltalán nem tűnt föl.

Van igazság. A királyok, a hercegnők, a politikusok is megöregszenek, a kérdés csak annyi, miként képesek az öregséget méltósággal elviselni. Anglia királynőjének, II. Erzsébetnek hófehér a haja, az arca, a nyaka vonala merő ránc. Charles trónörökös társa és nagy szerelme, Camilla hercegnő még egyáltalán nem öreg, de igenis elöregedett. Idő előtt. Nézem a tévében, ahogyan az Amerikában tett látogatásuk alkalmával lebotorkált a repülőgép lépcsőjéről. A végén a trónörökös megunta a dolgot, kezét nyújtotta Camilla felé és lehúzta. Sikerrel. Chirac is komiszul megszenvedte a franciaországi zavargásokat. Arcáról lecsorog a bőr. Ergó, biológiai csodák nincsenek. Az viszont egyáltalán nem tetszett nekem, hogy a hatvanhoz közel járó angol trónörökös kiállt a porondra, s jóanyja szemébe mondta: Amint a trónra lép, egy biztos, a Charles nevet többé nem fogja viselni. Arra gondolhatott, talán felfogja végre a királynő, hogy ideje visszavonulnia.

Mutassál egy fényképet! Valamikor voltak emlékkönyvek, szép kötésű fotóalbumok, s mindenekelőtt voltak kissé színpadiasan beállított, mutatványos és mutogatható fényképek. A család „ünnepire kihúzva” örökítette meg magát, s a pláne az egészben az volt, hogy jó, vastag kartonlapra hívták elő a képet. A kép hátán pedig a fényképész cikornyás cégére. Nehogy valaki, aki a jövőben majd keresi, elvesszen a város sűrűjében. Kicsit amolyan fátyolos köd lebeg ezeken a képeken, az úgynevezett fumato. Ezeket a képeket még ma is kézbe lehet venni, bámészkodni rájuk. Történt aztán a napokban, hogy a szomszédnőm, Kármen az ezüstlakodalmát ünnepelte. „Mutassál egy képet a fogadásról.” Manapság csakis fogadást illő mondani, nem holmi otthon összeütött családi ebédet. Kármen néz engem, kissé csodálkozva, kissé lesajnálva úgy tetőtől talpig. Az ő szemében bukott ember vagyok. És rögtön fel leszek világosítva, hogy manapság elektronikus képeket vesznek fel, amelyeket aztán komputerre vetítenek ki. Isten veled, esti óra meghittsége, amikor az éjjeliszekrényről elővesszük a családi képeket, és szólunk hozzájuk, beszélgetünk velük. Ennek aztán örökre befellegzett. Hirtelen öregnek és avittnak érzem magamat. Az uram unokaöccse, Csáky Tibi nagymenő ügyvéd Bukarestben, egy amerikai–román cégnek a vezérigazgatója. Istenem, hová lett a félárva Tibike, akit én szerettem, pátyolgattam, csomagot, pénzt, könyveket, ruhaneműt küldözgettem neki! Olyan régen történhetett mindez, hogy az újgazdag Tibike tökéletesen elfelejtette. Ha meglátogat, évente egyszer, az obligát három szál virágot se hozza el. Kérem, ez az újgazdagok stílusa. Ők aztán nem szentimentálisak, vigyáznak arra, nehogy érzelgőssé váljanak. De valaki, aki ott, fent, az égben osztja a javakat, azért Csákyékra is lesújtott: nekik nem és nem adott gyermeket. De ettől ők nem estek kétségbe, örökbe fogadtak egy kislányt meg egy kisfiút. Ezért tisztelem őket. Mondom az újgazdag Tibikének: aztán mutassál egy képet a gyermekeidről! Nem babrál a tárcájában, hanem előveszi a mobiltelefonját, gombokat nyomogat rajta, s olyan méretben, mint a kisujjam körme, odavetődik az egyik, majd a másik gyermek képe. Bámészkodom rájuk, és üssön meg a guta, ha képes vagyok megkülönböztetni, hogy melyik a kislány, melyik a kisfiú. Mérgemben rákvörös leszek, attól félek, látási zavaraim vannak, vagy mi a szösz. De én jól nevelt vagyok, most is csak annyit rebegek el: szó se róla, szépek, nagyon szépek… Tanulság a jövőre vonatkozólag: soha többé senkihez nem fordulok azzal a kéréssel, mutassál egy fényképet!

Válasszál templomot magadnak! Ha utazó ember koromban nagyvárosba vetődtem, templomot választottam magamnak, s az érthetetlen meg a furcsa az egészben az volt, hogy sose az emblematikus, a híres templomokat részesítettem előnyben, hanem azokat, ahol lélekközelbe jutottam Istenhez. S egy ilyen reszpíró rohanó világunkban mindig kész áldás volt számomra. Nos, Budapesten a kedvenc templomom a Szent Annáról elnevezett volt. Ahogy kibuktam a metróból Budán, csak néhány lépést kellett tennem, s ott várt rám Szent Anna. Az utolsó padba ültem be, sose voltam tolakodó típus, nem szerettem az első padban éneklő öreg hölgyeket, akik – gondolom – esküdtek rá, hogy az első pad közelebb van Istenhez. Ha úgy vesszük, ebben azért van valami magakelletés. Szóval én csak ott, az utolsó padban üldögéltem a Szent Anna-templomban, meditáltam és a szenteltvíztartó felé lestem. Casanova, valahányszor Pesten járt, reggelente itt hallgatott misét, álldogált a szenteltvíztartó mellett, s az ő lelke nem pusztán imádsággal volt tele, ő a szépasszonyokat leste kitartóan. Casanova mindig a Fehér Kereszt szállóban vett ki magának szobát, s onnan hajításnyira van a Szent Anna-templom. Andrei Codrescu Casanova Bohémiában című esszéregényében esküszik rá, hogy a nagy kalandor galamblelkű, mélyen vallásos aggastyán lett. Mindenesetre a román író az elöregedett Casanováról szép portrét fest, olyan meghatót, hogy én néha még sajnálatot is éreztem iránta. Az öreg Casanova ápolója, társalkodónője s egy ártatlan kiscseléd néha lányszerelmet játszott előtte. Casanova nézte békésen a maszturbáló nőket, de ez semmilyen gerjedelmet nem váltott ki belőle. Templomba öregkorára is eljárogatott, de már csak imádkozni, nem szép asszonyokat mustrálni.

Mire kész a ház, itt a halál. Így tartja egy japán mondás, és persze ezt nem kell szó szerint értelmezni, inkább figyelmeztetőnek, hogy életedet, nagy dolgaidat ne piszmogjad el, mert nem fog maradni időd, hogy örvendeni is tudjál neki. Az én gyermekkoromban, Aradon, a Mikalaka nevű külvárosban az volt az egzisztencia, ha képes voltál házat felhúzni magadnak. Mostanság itt, Regátban, az újgazdagok luxusvillákat építtetnek maguknak. Egyikük se mulasztja el, hogy az alap leöntésekor a fundamentumba ne dobjanak bele egy leölt baromfit. Ami biztos, az biztos. Ők csirkeáldozatot mutatnak be. Vannak nagy művek, amelyek egy életen át végigkísérik az alkotójukat. Gondolok itt Da Vinci Mona Lisájára. Ezt a 80 per 50 centiméternyi festményt Leonardo Da Vinci egy életen át pingálta, mindenhová magával vitte, s rögtön állványra helyezte. Órákon át üldögélt előtte, nézegette, felkent rá egy-egy apró ecsetvonást. Az egész kép olyan, mintha lenge ködben úszna, ez a híres fumato festési mód. Aki nem hiszi, csinálja utána. S akkor néztem nagyot, amikor kiderült, hogy még volt egy ilyen megszállott, Orson Welles, a színész, a rendező, a remekműveket alkotó. Volt Orson Wellesnek egy nagy terve, filmre viszi a Don Quijotét. Néma filmet álmodott meg, csak az ő hangja mesélte volna hozzá a szöveget. Forgatott La Manchában, Mexikóban, Egyiptomban és másutt is. S az anyag gyűlt, gyűlt a dobozokban. A végén csak annyi maradt hátra, hogy leüljön, és kerek egész filmmé vágja össze az egészet. Orson Welles halogatta a dolgot, elodázta ezt a percet. Hetvenéves korában, váratlanul szívroham végzett vele. Végrendelete szerint, hamvait La Manchába vitték el, s ott, Cervantes szülőhelyéhez közel szórták szét. Szentségtörés? Én arra gondolok, vajon a kócos, mediterráni szél merre fújhatta szét?

Gazdag ember, szegény ember. November van, Romániában is világgá kürtölik a 300 leggazdagabb ember névjegyzékét. Idén végre, már van egy dollármilliárdosunk is, Ion Ţiriac személyében. Szerény véleményem szerint több dollármilliárdosunk van, de azok titokban tartják mesésen nagy vagyonukat. Amikor imádkozom, Istentől annyit kérek: Uram, ne tégy gazdaggá, de szabadíts meg a nyomortól! Isten viszont egyelőre rám se ránt. Isten, enyhén szólva, botfülű, mert bezzeg az első kérésemet meghallgatja, a másodikat viszont mellőzi megadni. Engem nagyon szegény családba hozott a gólya. A házunkban sok, öreg rokon nyüzsgött, verték le egymást a lábukról. Se villany, se csatornázás, se vízvezeték, a klotyó az udvar végében lévén a kertben, a levegőben állandó húgy- és ürülék szaga terjengett. Nem is udvar, Pokol volt. Nem is gyermekkor, Pokol volt. Amikor hétéves koromban beköltöztünk Aradra, egy gyári lakásba, életem nagy élménye volt, szinte rám zúdult, volt villany, volt csapvíz. Valahányszor elröppentem a kapcsoló mellett, mindannyiszor felgyújtottam a villanyt. Az engem nevelő, megkeseredett, öreg nők menten kupán vágtak. Pedig a villanyszámlát a gyártulajdonos állta. Sose volt háziállatunk, nem járattunk újságot, egyetlen könyv se akadt otthonunkban. Mesekönyvnek, játéknak nyoma se. Amíg a Mikalaka nevű külvárosban laktunk, tartottunk disznót. A moslék beszerzésében az egész család összedolgozott, hordtuk a szomszédoktól a hulladékot, az ételmaradékot. Itt, a Baragánon, a románok vágnak disznót, de nem ismerik a hús tartósításának a módját. Mi a füstölendő húst előbb páclében forgattuk a padláson. Az amúgy is büdös udvarra füstölő is került, ahhoz fűrészport kellett beszerezni. Egyetlen kóstolóra emlékszem, a tündéri mosolyú unokahúgom, Rózsika hozta, aki nagyon messziről járt be a zárdába, és nyilván gyalogszerrel. Fatalpú bakancs, barchent ruha rajta, s a kóstoló újságpapírba göngyölve. Otthon derült ki, hogy a hurka köleskásával készült. A háború éveiben rizs vagy nem volt, vagy, ha akadt, az nagyon „drágába került”. Ezt a köleskásával készült hurkát nagyon lassú tűzön kellett sütni, de amúgy ízletes volt. Mama felsóhajtott: jaj, ezek a szegény Rózsikáék! Persze, jaj volt nekünk is. És jelen helyzetemben, mint nyugdíjasnak, jaj nekem is. Mindenütt Európában az özvegy megkapja az elhalt élettárs nyugdíjának harminc százalékát, még Albániában is. De bezzeg nem Romániában. S amikor 700 öreg, nyugdíjas írónak kellett volna valami kis pótlást megszavazniuk, a honatyák azt mondták: nem, egyelőre nem, csak két év múlva. Már aki azt megéri. A román írókollégák kiderítették, hogy Mircea Cărtărescu Miért szeretjük a nőket című vékonyka novelláskötetére félmilliárd lejt vett fel. Tehát még vannak csodák.

Paranormális históriák? A mostanában vetített filmek sokszor untatnak. Rögtön elcsípem a szövegkönyvírót, amikor hibát követ el, s attól kezdve többé már nem az én emberem. De nem így fungál ez az angol filmek esetében, a BBC által legyártottakban. Élményem annál nagyobb, minél inkább a témák a hétszázas, a nyolcszázas évekbe nyúlnak vissza, a preromantika korába, ahol adva van az angol kastély, az angol pázsit. De, ha a kastélyban akad még egy valamirevaló kísértet is, a meseigényem ki van elégítve. Különben is mindig hittem a kísértetekben. Hogy ők, onnan, a negyedik dimenzióból néha vissza-vissza járnak hozzánk. Döbbenetes, hogy mostanában miről cikkeznek a Bukarestben megjelenő napilapok, rangos, elegáns kiadványok. A Parlament Házában szekus tiszt kísértete bolyong, szépen felöltözve régi, szekus egyenruhába, csupán annyi, hogy a cipője talpa sáros. Gondolom, az építkezések ideje alatt beleeshetett egy gödörbe, és maltert öntöttek rá. Netán valaki „véletlenül” beletaszította…? A tiszt halkan, de beszél is. Ez, ha elgondolom, eléggé rendhagyó, mert a kísértetek általában nem szószátyárak. Mármint a klasszikus kísértetek. Ez nem, ez szövegel. És erre esküsznek a parlament éjjeliőrei, a tűzoltók, a takarítónők. Érdekes, hogy egyáltalán nem félnek tőle, békésen, román módra, jól megvannak vele. Csak a takarítónők zúgolódnak, mert a szekus tiszt cipőjének sáros nyomát fel kell mosniuk a márványról. S a kísértet kilép a falból, belép a falba. Bizonyítva ezzel is kísértet voltát. Ez hozzátartozik egy magára valamit adó kísértet kvalitásához. És a lapokból újabb információk jutnak el hozzám. Egyre több őr, tűzoltótiszt és takarítónő lép a nyilvánosság elé vallomásaikkal. Kétezerkettőtől kezdve több kísértet is felbukkant, akik szörnyű halált halhattak ezen a helyen. Egy húszéves, Anca nevű lány virágos, lenge ruhában, hosszasan panaszolja, hogy a telepen robotoló kényszermunkások ellopták, egy barakkba zárták, és három napon át erőszakot követtek el rajta, utána élve behajították egy gödörbe, és maltert öntöttek rá. Továbbá jelentkezik egy tíz év körüli gyerek is, aki viszont nem beszél, csak sír… Akadnak olyanok is, akik a Diktátor-párral futnak össze félhomályos folyosókon, szobákban, ők szitkozódnak, a nyelvüket nyújtogatják. Vannak kiskatonák, akik éjszaka labdával játszanak az épület előtt. S akkor milyen hír röppen fel, a Parlamentben, a Szenátusban lopnak, mobiltelefont, laptoppot, bőrkabátot, arany tollat s egyebeket. Az is kiderül, hogy a honatyák bicskával (vagy mivel?) faragják az asztalkákat, a székek karfáját. Istenem, a honatyák unhatják magukat, nem szabad túl szigorúnak lennünk hozzájuk. Én pozitívebben gondolkodom a honatyákról, biztos vagyok benne, hogy nem ők lopnak, hanem a szellem-alakok, Anka, a megerőszakolt lány, a kiskatonák, sőt, Isten bocsáss, a Diktátor-pár is. Ezek nem megbékélt lelkek, hanem boldogtalan követelődzők. Életük rossz szokásaitól képtelenek szabadulni. Egyszerű az egész, meg kell bocsájtanunk nekik.

Vannak csodák? A román tévé csúcsidőben bemutatta az új román írónőt, Flavia Bujor a neve. Elég tűrhetően beszél románul, és Párizs egyik luxusnegyedében lakik. Szülei kétéves korában vitték ki Franciaországba. Szépecske, túlcicomázottan elegáns, karján drága öleb. Így fogadja a riportert. Elmondja, hogy 14 éves korában írt egy regényt, amit menten 22 nyelvre fordítottak le. Hol van már az a kislány? – gondolom magamban a fiatal nőt mustrálva. Jóatyja szobrász, édesanyja pszichológusnő. Most már csak az a kérdés, hogy milyen jövő vár egy ilyen csodagyerekre? Zenében, festészetben vannak csodagyerekek, de én még eddig nem hallottam prózaíró csodagyerekről. S alig dolgozom fel magamban a román kultúra büszkeségét, mit olvasok az irodalmi lapokban: egy 15 és egy 17 éves kislány regényt írt. Csak úgy letették az asztalra. Most, ha elgondolkozom az én nehézkes, lassú írásmódomon, az írásra való készülődés fázisain, a tömegnyi kis lapon, telve gondolatokkal, hasonlatokkal, leírásokkal, el se tudom képzelni a 14 éves Flavia Bujort, az ő alkotási módját, hogyan mehet ez végbe nála? Jó prózát írni mesterség, élettapasztalat, tudás, műveltség kérdése. Pesszimista vagyok a prózát író kislányok jövőjét illetően. S ha már itt tartok, eszembe jut Françoise Sagan esete, a Jóreggelt, búbánat sztorijával. Ő is nimfetta korában írta meg a regényét. Én drukkoltam neki, vártam a folytatást. És akkor a múlt század ötvenes éveinek a végén eljutott hozzám franciául az Aimez-vous Brahms? című regénye. Halvány utánérzete volt az elsőnek. Sietve filmre vitték, s akkor Ingrid Bergman, a már öregedő, de még mindig gyönyörű asszony rájátszott az írónőre, a film élt, siker lett, még ma is él, mert egy nagy színésznő éltette. Utána vékonyka, híg bestsellerek következtek, egyik se volt az elsőhöz hasonló, Françoise Sagan meggazdagodott, és utána sok minden megesett vele, narkózott, alkoholista lett, élete viharosan zajlott. Nem tudott mit kezdeni önmagával. S amikor tavaly szívroham végzett vele, a nekrológ rövid volt: elhunyt a Jóreggelt, búbánat szerzője.

Sorbaállni a szépség előtt. Bukarestben, a Szépművészeti Múzeumban vendégkiállítás nyílt meg, idehozták Franciaországból az utóbbi háromszáz év remekbe festett piktúráit. Egyszer jártam Drezdában, a Zwingerben, egyszer Moszkvában, a Puskin Múzeumban. Ez az utóbbi, a drezdaihoz képest kicsi, mégis itt volt maradandó élményben részem, rábukkantam egy valódi Goyára (üveg lap alatt van kiállítva). Kis méretű kép, tompa színekben pingált, fekete és kékesszürke színekben, Apáca a halálos ágyon a kép címe. A fiatal nő fején fityula, fátyol, szerzetesi ruhát visel, nem holmi agyonmosott, olcsó hálóinget, szóval az apáca úgy néz ki, mintha véletlenül dőlt volna le kilehelni a lelkét, nem készült rá, nem várta, talán nem is hitte el, pedig a halál lesújtott rája. Az apáca arca elmosódott, de a piktúra szempontjából nem is ez a lényeges, hanem a félighunyt szeme a feledhetetlen, azt mutatta meg nekem, amikor a lélek elszállóban, még élsz, még pihegsz, de ez már csak pillanatokig tarthat. És este, a moszkvai szálló szobájában engemet egyetlen gondolat foglalkoztatott: vajon hogyan leshette el Goya ezt a röpke pillanatot? És csodák csodája, elhatározom, hogy kicsi nyugdíjamból rászánok pénzt a belépőjegyre, és megtekintem a francia festőket. A tévében minden este riportok, esőben, hőségben ezrek állnak sorba a Múzeum előtt. Sebaj – biztatom magamat –, majd csak kiállom én is a sort. S aztán egyik nap belső riportra neszelek fel, a betódult tömeg nem álldogált a festmények előtt, hanem fegyelmezetten, libasorban és gyorsított menetben elvonult a kiállított képek sora előtt. Senki se állhatott meg egyetlen percre se, mert a mögötte álló bökdöste, toszogatta: tovább, tovább! Felugrok és azt kiáltom: hát nem, ezt már nem, így nem kell nekem háromszáz év francia piktúrája. Ha elveszik a jogomat az ácsorgástól, a bámészkodástól, visszaperdítenek a diktatúrába, a rossz emlékű sorokba, a kényszermenetelésbe. Műveletlenül fogok meghalni.

A futárlányról. December ötödike, estébe hajlik az idő. Előveszem a szép, finom ívelésű gyertyát, lelkemet ráállítom az emlékezésre, Köblösné, Kajlik Karolináért világítok. Fogalmam sincs róla, hogy vajon eljut-e hozzájuk, oda, a negyedik dimenzióba a pisla gyertyafény, hogy ez lenne-e az a bizonyos örökvilágosság? Szerintem mi, élők, főleg magunkat nyugtatjuk meg a világítással. Mintha adósságot törlesztenénk, mintha így próbálnánk meg kapcsolatba jutni az elmentekkel. Lina néni illegalista volt, a Román Kommunista Párt egyik főtitkárának, Köblös Eleknek a felesége. S aztán gondoltak egy nagyot, emigráltak a Szovjetunióba. Harminchatban lágerbe zárták őket, és Köblös Eleket kivégezték. Lina néni egy Taskent melléki női lágerbe került s a kislányuk a Kaukázusba, egy gyermekotthonba. Télen, komisz hidegben oda tették, hogy ássa meg egy kis társa sírját, tüdőgyulladást kapott és belehalt. Gondolom, így, sorjában végezték ki az ártatlan gyermekeket. Szovjet módszer volt az is a javából. A családból egyedül Lina néni élte túl a sztálinizmust, s az ötneves évek elején hazatért Vásárhelyre. Pillanatra se szűnt meg fanatikus kommunistának lenni, mesélgette nekem élete nagy élményeit, azt, amikor ő az illegalitásban futárlány volt. Ő ihlette A futár halála című regényemet. A napokban, gondoltam, magányomból kilépek a külvilág felé, és felhívtam telefonon Ágoston Hugót, az Új Magyar Szó főszerkesztőjét. „Mond magának valamit az a név, Tóth Mária…?” Apró nevetést továbbított a telefon: „A futár halálát…” Atyaisten, negyed évszázad után még emlékeznek rá! Amikor megírtam, 1977-ben földrengésfrászom volt. Ébren akartam meghalni. Az uram békésen aludt mellettem és én írtam, írtam a regényt. Elküldtem belőle egy részletet az Utunknak. Semmi válasz, pedig Szabó Gyula és Hornyák Józsi jó volt hozzám, publikálták az írásaimat. A kiadó fanyalogva fogadott, Botár Emma, akinek nem én voltam a nagy író, bújtatott, elegáns rosszasággal közölte velem: márpedig az év nagy könyve Mester Zsolt Koppantója, amit Panek Zoltánnal együtt írt. Csak úgy, egy ültükben. Elámultam, verset talán lehet kettesben írni, egy sort én, egy sort a másik, de nem értettem, hogy regény esetében ez vajon miként fungál? Egyedül, Németi Rudi, a könyv szerkesztője állt mellettem, férfikézzel és logikával meghúzta a regényt, s ez csak a javára vált. S aztán a megjelenés után méla némaság, majd befutott Hornyák Józsi virágdíszes levele (a fiatalasszonykák levelére mindig ragaszott egy kis erdei virágot), bocsánatot kért tőlem, hogy a regényrészletet el se olvasta, a szemétkosárba dobta, s most, a könyvet olvasva nagyon szégyelli magát. Jó darabig kritika, dicséret nem látott napvilágot a könyvről. Aztán megszólalt Lászlóffy Ali és Szász Jancsi. Aztán felhívott telefonon Majtényi Erik: „Mariska, remélem, tudod, hogy nagy regényt írtál…?” Mármint én? Ő mindig az az ember volt, aki földig hajolt azelőtt, aki letette az aranypénzt az asztalra, Erik volt A futár halálának a legaktívabb terjesztője, dicsérője. Meghívtak magukhoz. Akkor már Erik hótbeteg volt, s a család szépen kiöltözve ott ült a teraszon, legyártva Mann bácsi (Erik édesapja) híres citromszörpje. És Erik mindvégig dicsért, dicsért. Szóval igyekezett tartani bennem a lelket. Aztán csengett a telefon, Józsi bácsit, Méliuszt hirtelen prosztatával meg kellett műteni. Erik elsírta magát. „Szegény Józsi…” Egy pillanatra se gondolt magára, ő mindig a másik embert siratta. Aztán beugrik egy másik kép, Erik temetésének a napja. Nagy kivonulás volt a bukaresti krematóriumban. S én a mondénkedés helyett, gondoltam, elbúcsúzom Eriktől. A hullakamrában, Erik fejénél ott áll Lászlóffy Ali, bólintott. A halottak körül általában halottszag van, érezhető, igen ám, de itt nem volt. Mintha virágillat lengett volna a levegőben. Ez is csak szent emberekkel fordulhat elő. Kint, Oli, az ápolásba belefáradt özvegy, megkérdezte tőlem: milyen volt, „Mintha békésen aludna…” Beszédek, több is. Én csak a Kányádiéra emlékszem, de ez nem lepett meg, ő mindig hatásosan, szépen tudott beszélni. Aztán lehívtak Temesvárra, ahol száz könyvet állítottak ki a vitrinben. Mandics Gyuszi tartotta a laudációt, mondván, ez az utóbbi évek legjobb regénye. Parti Anavi bácsiéknál s utána P. Pongrácz Mária és férje, Papp Karcsi elkísértek a trolibuszmegállóig. Álltunk az éjszakában, néztük egymást, s a végén Papp Karcsi kibökte: „Még egy ilyen könyvet úgyse tudsz összehozni, soha, soha…” Abban az évben a kiadó ragaszkodott hozzá, hogy az Írószövetségi Díjat Mester Zsoltnak ítéljék oda. Igenám, de volt egy kis bökkenő, Mester Zsolt nem volt írószövetségi tag. Jó, akkor kiosztották a díjat (már nem tudom, hányadszorra) Bálint Tibinek egy publicisztika-kötetre. A kiadónak az volt a véleménye: bárkinek adják a díjat, de nem nekem. Tibike megjelent a szerkesztőségben: lesül a bőr a képemről, a Nagyasszonynak kellett volna adniuk a díjat, de én pénzt nem vagyok képes visszautasítani. Megnyugtattam, gratuláltam neki, hiszen Tibike a barátom volt. Tehát volt egy kéz, amelyik láthatatlanul irányította az életemet. Az egykori futárlánnyal, az öreg, asztmás, szembeteg nővel hirtelen szakadt meg a barátságom. Amikor szerelmet vallott nekem… Simogatta a karomat és azt suttogta: jaj, ezek a pihék, milyen izgalmasak… Sírva rohantam drága barátnémhoz, Varró Ilihez. Ili ott ült a foteljében, szobor-nagy, szobor-merev volt: „Kicsi Marim, te egy naiv zárdista vagy, ezt én már régen észrevettem, de vártam, hagytam, hogy szegény Lina boldog legyen. Mit képzelsz, ott, abban a Taskent melléki lágerben a sok ezer összezárt fiatal nő mivel szórakozott? Ott az asszony-szerelem pofonegyszerű volt. Egy kicsit izgalmassá tette az életüket…” Kimondtam imádott barátnémnek: „Te egy hülye vagy…” És hónapokon át nem bontottam fel Lina néni leveleit, nem válaszoltam a telefonhívásaira. S amikor berzenkedésem már annyira enyhült, hogy normálisan képes voltam gondolkozni, arra az elhatározásra jutottam: üsse kő, kibékülök a futárlánnyal, nos, azon a szent napon befutott Varró Ili sűrű szöveggel teleírt levlapja: pont most jövök Lina néni temetéséről. Képzeld, zenekar is volt. Orosz módra ment minden. Ha valaha valaki még kiadná A futár halálát, akkor én odaírnám az első oldalra: KAJLIK KAROLINÁNAK.

Bölcsesség, garantáltan népi. Amikor nagyon magam alatt vagyok, az idő ködéből felbukik Anna néni képesfele, aki küldönc volt a lapnál, ahol dolgoztam. „Markovitsné asszony, én mindenkit nagyon sajnálok, de magamért aztán szakad meg a szívem…” Már Seneca tudta és leírta: nem az a szegény ember, akinek kevés a vagyona, hanem az, aki többet kíván. De egy életen át? Ez bizony kissé fárasztó. Laura nagynéném átrepült az óceánon, Amerikából, ez még a diktatúra idejében történt. Este, ültünk a tévé előtt és Laura néni hozzám fordult: kislányom, itt mikor adják be a börzét? Itt soha nem adják be a börzét, mert nálunk ilyesmi nincs. A néni álmélkodott: ki hitte volna…? Aztán a lelkemre kötötte: nekem szép lányaim voltak, de vedd tudomásul, egy nő életében nem a szépség a fontos, hanem a szerencse. Ez már régecske világos volt számomra, csak annyi, hogy engem mindvégig elkerült. Szegénynek születtem, és most is koldus-szegény vagyok. Pólika keresztlányom vigasza a messzi Amerikából fut be hozzám, a cella-lakásomba: lehet, hogy te kínlódva, nehezen élsz, de amit te letettél az asztalra, arra büszke lehetsz… Most tehát várom, hogy ez az életérzés kialakuljon végre bennem.

Esküvő a trónteremben. Az újgazdagoknak vannak merész ötletei, s a tévéadók, akik pipabagót se adnak az íróemberre, bezzeg felfokozott izgalmi állapotba kerülnek az újgazdagoktól. Karácsony böjtjének beállta előtt valaki kibérelte az egykori királyi palota tróntermét, ahol állítása szerint jótékonysági koncertet rendez az árvízkárosultak javára. Meglepően nagy összeget pengetett le a Szépművészeti Múzeum igazgatójának asztalára, s ezzel eltűnt. Az igazság más volt, a tróntermet egy futballista nézte ki magának, hogy az ő esküvője mesebeli legyen. Hogy az ünnepi vacsora százmilliókba került, azzal senki sem törődött. Vajon a Múzeum igazgatója nem vette észre, hogy asztalokkal, székekkel rendezik be a termet, hogy virágerdővel borítják be? Még a márványpadlóra is rózsarszirmokat szórtak. És micsoda úri népek, fontos személyiségek voltak a meghívottak! A parti csúcsán a menyasszony ellehelte: megértem életem legjelentősebb napját. S ezt egy húszéves leányka jelentette ki. Nosza, nosza! S ezzel élete párjával táncra perdült a trónteremben. Az ország szeme láttára. Másnap aztán kitört a botrány. A Múzeum igazgatója azt mondta: engemet rászedtek, én koncert rendezésére adtam bérbe a termet. Már aki ezt elhiszi neki. Én ülök a cella-lakásomban, margarinos kenyeret vacsorázom pohárnyi tejjel. Hogy sokáig éljek, tovább, mint az újgazdagok.

Ami ajándékkal ér fel. A poliklinikán voltam, elüldögéltem az egyik rendelő előtt, bebocsátásra várva, s akkor felpattant a mellettem lévő ajtó, és életem színterére belépett L. C., a szemsebész, aki sok kínlódás után, a harmadik műtéten végre sikerre vitte a jobb szemem banálisnak induló hályogműtétjét. Elölről ültette bele a kristálytestet, mert az én szemem olyan, hogy a hátsó beültetést nem tűri el, kiveti. Én felkiáltottam: „Doktor úr!” S a negyvenes dandy odaszaladt hozzám, átölelt, többször arcon csókolt, s utána én ültem, ő állt, fölém magaslott, s jobb kezem az ő bal kezében, simogattuk egymást. S közben szövegeltünk, én rögtön felszippantottam, hogy ez az ember most valamiért bánatos, valahogy lerítt róla, s ő ezt a megérzésemet jóváhagyta. „Tényleg szomorú vagyok. Most sietek, de majd elmondom legközelebb. Máskor…” S akkor döbbentünk rá, hogy mindvégig simogatásokkal illettük egymást. A közönség, a mellettünk ülő páciensek elnéztek bennünket, egy ragyogó, fiatal férfi s egy öreg nő magánjelenetét. Ahogyan Nora Iuga, román írónő írta le nemrégiben: imádta a szerelmet, imádja most is, ő az ezer ráncú kislány. Én is éreztem ezen a napon, hogy feltöltődtem szerelemmel. Néhány hónapra. Van egy ünnepelt, elkényeztetett magyar költő, ő írta le egyik versében: a szerelem, ahány, annyi, mondják, ilyen is szokott lenni.

Zabrálás. Csomagot készítek, de állandóan. A Mikulás és a húsvéti csomagoktól eltekintve, én mostanság kiolvasott folyóiratokat küldözgetek szegény sorsú barátnőimnek. Nem vagyok gazdag, de ők még nálamnál is nagyobb gondokkal küszködnek. Az én csomagjaim nékik jótéteményt jelentenek. Dosztó írta le: aki naponta egy szál hagymát ad ajándékba, az bejáratot nyer a mennyek országába. Most nem tudom, Dosztó egy hagymát hány folyóiratban számolna el nekem. Az egyik barátnőm leánykája felkiáltott: de szépen tud ez a néni csomagolni! Vajon kitől tanulta el? Gyermekkoromban az orosz front feszt, egyfolytában vonult át Aradon. A tiszteket, a tiszteseket magánházakhoz szállásolták be. Az orosz az asztalunknál evett, meleg szobában aludt. Hogy túlzásba vitték volna a tisztálkodást, arra nem volt példa. Különösen a nőknek volt átható húgy- és mosatlan fehérnemű szaga. De hát ugye egy nőnek a fronton nem sok lehetősége adódott toalettre. Egyszer egy alhadnagy lányt elkalauzoltam a katolikus templom melletti fehérneműboltba. Kilépett a bugyijából, és felhúzta az újat. Később arra lettem figyelmes, hogy minden beszállásolt katona rögtön csomagot készített. Minden csomag tíz kilót nyomhatott. Bámészkodtam a sok finom holmira, a delikateszekre. Aztán kiderült, a szovjet hadseregben volt egy szabály, a katonák havonta tíz kilónyi csomagot küldhettek haza, messze, Oroszországba. Na most, ha elgondolom, hogy ezeknek a katonáknak nem volt zsoldjuk, világos, hogy összelopkodott holmikat küldtek haza, Anyácska Oroszországba. Megállás nélkül zabráltak a családjuk megsegítése érdekében. Hadisarc volt ez a javából. Mindenki tudta, mert mindenki károsult volt, hogy a ruszkik állandóan lopnak, ahogyan ők mondogatták: zabrálnak. S aztán megalakultak a Szovromok, az Orosz–Román Társaságok, s itt már országos szinten folyt a kifosztásunk. S mindebbe Churchill és Roosewelt rángatott bele bennünket. Isten bocsásson meg nekik, ha lehetséges. Szóval én nagy iskolát jártam ki a csomagolás elsajátításában. Én kellett segítsek a ruszkiknak a zabrált holmik becsomagolásában.

Murci. Október vége felé Arad zsidósága kivonult a Hegyaljai szőlőkbe. Parasztházaknál béreltek maguknak szobát, és két héten át a must visszamaradt zaccát itták. A murci ivókúra volt, a mérgezőanyagokat takarította ki a májból, az egész szervezetből. Erről egyetlen, magára valamit adó zsidó nem mondott volna le. A sok finom libahús, libamáj elfogyasztása után, ez így dukált. Nem voltak gazdag emberek, de tudtak élni, tudtak vigyázni magukra. S nekem minden ősszel, amikor beérik a szőlő, eszembe jut a murci.

Vízkereszt vagy amit akartok. Nem vagyok templomos ember, de mélyen hívő, vallásos, bigott katolikus. A vallás gyakorlásában szabados, a hit dolgában rendíthetetlen vagyok. Amikor Tövisen még élt Kenderessy Szabó Béla esperes, a börtönt megjárt hősi lény, ott fizettem egyházi adót, onnan kaptam katolikus lapokat és egy gyönyörű, francia nyelvű breviáriumot is. Béla bácsi hirtelen halála után pofára estem. Többé nem sikerült a katolikus anyaszentegyházhoz kötődnöm. Amikor Bukarestben, a Barátia templomba magyar plébános került, felhívtam telefonon, elmondtam neki szándékaimat az egyházzal kapcsolatban. A fiatal plébános lelkendezett, felírta a címemet és megígérte: jövő kedden meglátogat. Vártam én ünnepi lélekkel, ünnepi glancban. Azt ugyan várhattam. A fiatal plébános, talán isteni sugallatra, talán emberi tanácsra, úgy döntött: negligál engemet. Igaz, azt nem tisztáztuk, hogy melyik keddet is gondolja. Azóta jó tíz esztendő telt el.
De kijött hozzám egy Lakatos (persze románosan írva) ortodox pópa, becsenget karácsony, vízkereszt előtt, tudja, hogy katolikus vagyok, de ez őt egyáltalán nem zavarja. Irodalomról, teológiáról beszélgetünk, mert Lakatos atya közben ledoktorált, modern világfi lett belőle. Most pontosan ott tartunk, hogy homlokon is csókol egyháza nevében. Én is otthonosan mozgok az ortodox vallás dolgaiban, olvasom a filokáliát (ez a szeretet gyakorlására okít), szeretem tovább Baconsky és Andrei Pleşu esszéit. Persze az írásaimban a neveltetésem katolikus vonulata mindvégig jelen van. Erről sose mondanék le. De jóban vagyok az ortodox vallással is.

Ha gyászolni tudnék, elfelejteni is tudnék. Vasárnap reggel a román rádióban jól megírt glossza M. N. költőről, aki három nappal hetvenedik születésnapja előtt, hirtelen elhalálozott. S következik egy panegirisznek is beillő dicshimnusz a költőről, aki tehetség dolgában egy tőről fakadt Labişsal, angelikus, jótétlélek volt s főleg istenes ember, tetőtől talpig. Hallgatózom és nem hiszek a fülemnek. Ki is volt M. N.? Egy dilettáns, pártos költő, aki szériában gyártotta a Diktátort dicsőítő zöngeményeket, aki néha hetekig eltűnt, mert bedolgozott a pártkongresszust előkészítő anyagokba, beszédekbe. Különben, a Jóbarátnak, a magyar gyermeklapnak volt a főszerkesztője. Még csak ez volt a letűnt rendszernek a nagy kitalációja, hogy takarékoskodjanak, aki a román gyermeklapnak volt a főszerkesztője, az volt a magyaré is. M. N. nacionalista volt, utálta a magyarokat, utálta a zsidókat, s ezt nem rejtette véka alá. Addig, addig, amíg a magyar gyermeklaptól (a magyar vezető bedolgozásával) engem is kirúgatott. Aztán engem kénytelen volt visszavenni, de most már a román laphoz és félnormával. Munkával nem bízott meg, így hát üldögéltem ott és újságot olvastam. M. N. szabályos időközönként becsörtetett, és olyankor elcserdült a kérdés: mikor megy már a szeme világába? M. N. a forradalom után a román hírügynökség egyik igazgatója lett, de ott aztán hamar eszébe jutott a kollégáknak, hiszen ez az ember pártdalnok volt. Közölték vele, hogy most már ő menjen a szeme világába. Az ortodox egyház kiadójának lett az igazgatója. És ettől kezdve gyártotta az istenes verseket. A temetését a román egyházfő cerebrálta, ergó M. N. jól bedolgozta magát őszentségéhez is. A Diktátortól az egyházfőig csak egyetlen lépés maradt. És a halálhír vételekor sírva fakadtam, magamat sirattam, hogy egy ilyen senki-ember keserítette meg éveken át az életemet. Ha Isten nagyvonalú és megbocsájt M. N.-nek, az az ő dolga, egy biztos, én nem feledek el semmit. Aki felejt, nem érdemli meg az életét.

Újraolvasás. A hétnek van egy napja, amikor alaposabban, bíbelődve takarítok, ráérősen. Kimondottan élvezem ezt a reménytelen hadakozást a porral. S akkor a könyvtárból egy sárga fedelű, vékony könyvecske hull elébem. Sietve lehajolok utána. Nem bírok el könyvet látni a padlón. Egyszer, az uram mesélte nekem, hogy amikor ötéves korában beíratták a héderbe, ott menten a lelkére kötötték: egy jó zsidó nem tűrheti el, hogy írott írás a porba hulljon. Amikor végre ő is kikerült az Ígéret Földjére, egyfolytában lehajolt az utcán, hogy az újságpapírt, reklámszöveget felvegye. Vitte a szemétkosárba. Mindegy, hová, de a földön nem maradhatott. Úgy látszott, hogy az ottani hitsorsosoknak ez már nem volt fontos. Pedig jó tanítás, szép tanítás, ezért vitték olyan sokra a zsidók a tudományokban, az irodalomban. Én, egy valódi zsidó özvegye, kapkodom fel a földről a nyomtatványokat. Most is bámészkodom a sárga fedelű könyvecskére, nosza, nosza, hiszen én évekkel ezelőtt szerelmes voltam ebbe a könyvbe, Goethe és Schiller levelezésébe. Rávetem újból magamat, és hamar rádöbbenek, hogy Thomas Mann a Lotte Weimarban hetedik fejezetében (kissé terjengős, elnyújtott fejezet) innen is dokumentálódhatott az ember Goethe minél emberibbé rajzolásában. S akkor elolvasom az előszót is, amit Deák Tamás írt. Ezt nem böngésztem át kellő ráfigyeléssel, évekkel ezelőtt. Most annyira habzsolom, hogy olykor a lelkemre szorítom a könyvet, nem tudok betelni vele. Nem tudok betelni Deák Tamással. Visszagondolok, hol ismertem meg, a Pelişorban, amikor az még az Írószövetség Alkotási Háza volt. Magyarok nem nagyon tolongtak ott, így hát Deák Tamás bemutatkozott, és a mi asztalunkhoz ült le. Előadást tartott ínyencfalatokról s a Tudor nevű pincérről, akinek ereiben királyi vér folyik. Valamelyik Hohenzoller bedőlt egy szép szobalány ágyába. Istenem, itt, Szinaján, zordak, zimankósak az éjszakák, kell egy kis testközelség. Ebből az ámorból lett Tudor úr, a pincér. Deák Tomi szótárában olyan szavak, mondatok csattantak el: mi az, már megint banális tehéntúróval etetnek bennünket? És ott volt a súlyos beteg Marin Preda, aki állandóan egy frissen metszett nádpálcával a kezében járkált, és nagyokat sújtott a mahagónibútorokra. Csúcsjelenet, Marin Preda hangja: azonnal vigyék ki a szobájából a koronás hímzéssel ellátott ágyneműt. Ezt ő, a proletáríró nem tűrheti el. Jó, kivitték. Deák Tomi nézte az idegbeteg embert, és egészen halkan eltörte az ő pálcáját Marin Preda felett: „Ez nem egy úriember stílusa, szent biztos, hogy nem is iskolázott izraelitáé…” Jebeleanu és felesége, Florica Codrescu (aki később, ott, Szinaján lett öngyilkos) erre nem szólt semmit. Félhettek véleményt nyilvánítani. Deák Tomi nem félt. Aztán évek múlva, egy terepúton, Nagybányán, egy szobában laktam dr. Bretter Edittel, bűbájos, gyönyörű nővel (Bretter György és Baróti Pál testvérével), és egy héten át egyebet se hallottam tőle, mint milyen is a szerelmes Deák Tomi. Szép portré volt, gondolom, szép szerelem is lehetett, kár, hogy vége szakadt, és Deák Tomi egy másik nővel ment világgá, áttelepedett Magyarországra. Ez már sok lehetett neki, mert rövidesen infarktus végzett vele. Én néha arra gondoltam, talán a Bretter Edit utáni vágyakozásba halt bele. És akkor az én drága, egyetlen Márki Zoltánom órákon át mesélgetett nekem arról, hogy amikor az ő kolozsvári legénytanyáján Panek, Deák Tomi és Márki hajnalig beszélgettek. Három ilyen fejnek, gondolom, akadt bőven témája. Újabb vetülete bukkant fel Deák Tomi és Bretter Edit ámorjának. S mindez Márki kissé nyers, de megható előadásában. Vele azért szívesen összefutnék a negyedik dimenzióban, tehát nem múlt el semmi, minden megmaradt, sértetlenül viselem testemen, lelkemen. Néha előveszem az Északra a nyártól című versét, amiben kitárja hangulata bús lényegét. „Az én aradi lelkem lekéste a fűzfák csatlakozását…” – vagy odébb: „… csonkig égett csókokért a májusok szájában, ó, én aradi boldogulásom, higanyos villám se csitít, izmaim újdonsága lát még, de messze halkulsz elkötött öröm, és tetőtől-talpig vársz rám, északra a nyártól.” Volt egy régi, Aradi Tavasz Fesztivál, és Márki hozta nekem a kézzel írott verset: majd egyszer olvassa el! Azóta is állandóan olvasom. Tőle kaptam a legszebb és legfurcsább szerelmi vallomást, nálunk voltunk otthon, az aradi, családi házban. Apám körbevezette Márkit az ódon házban, és szövegelt neki. Márki hallgatott, néha nagyon el tudott hallgatni, s hirtelen azt kérdezte: „Mari melyik szobában született…?” Apám nevetése: „Ő nem itt született, hanem Mikalakán…” Márki hangja: „Akkor ne tessék nekem tovább mutatni ezt a házat!” Észrevette, hogy ott álltam az ajtóban, erre mereven kihúzott derékkal elment mellettem. Nem vitte vásárra az érzelmeit. Ilyen volt ő. S most, hogy olvasom Deák Tomi előszavát a Goethe–Schiller-levelezéshez, arra gondolok: milyen igaztalanul bánt el vele is az utókor. Ki emlékszik még rá, ki hiányolja? Rajtam kívül még ki?


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tóth Mária


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.