Vers, próza / Neo-ikebana stílus a zenei menedzsmentben. A 2009-es Enescu-fesztiválról

Dan Dediu
Neo-ikebana stílus a zenei menedzsmentben. A 2009-es Enescu-fesztiválról

EsszéLátó – 2010. május

Dan Dediu: Stilul neo-ikebana în managementul muzical – sau despre Festivalul Enescu, ediţia 2009. Dilema veche. 08 octombrie 2009.

A neo-ikebana és a zene Jedi lovagjai

Gyakran megesik, hogy az apró dolgok, a részletek olyannyira hatással vannak egy szerkezet teljes tablójára, bármilyen jellegű legyen is az, hogy az egész ethoszának emblémáivá válnak. A 2009-es Enescu-fesztivál virágdekorációjában ugyanis egy, a szervezők műsorpolitikájára emlékeztető vegetációs reflexiót véltem felfedezni. Ennek fényében érdekesnek mutatkozik az analógia mind az Atheneum, valamint a Palota Nagytermében elhelyezett neo-ikebana nyújtotta látvány – csokrok, a színpad peremén elterülő puha, sűrű gyepbe egyenként rögzített mezei virágok és gombák sokasága, mint egy vékony, sikkes karkötő –, mind pedig a fesztivál művészeti eseményeinek és koncertjeinek egyediségét illetően.
Egyetlen pillantás a rendezvény programjára és máris egyértelművé válik ez a megfeleltetés, ugyanis minden egyes komponens úgy értelmezhető, mint egy különleges látványt nyújtó, egzotikus illatú és vonzó egyedi virág. A „csokrokba” tömörí­tett, képzeletbeli koncertsorozatok, mint „A világ nagy zenekarai”, „Kortárs román zeneművek”, „Éjszakai koncertek”, „Opera- és balett-előadások”, „Kamarazene-koncertek”, „Enescu és kortársai”, „Klasszikus témák modern feldolgozásban” – nos, ezek egytől egyig egy centrifugális tendencia irányába mutattak: autonóm entitásokként kristályosodtak ki és egyéniesültek emlékeinkben, azaz olyan autentikus, kifejezésteljes monászok gyanánt, amelyek hatására az el­bűvölt hallgatóságnak egyedi élményben lehetett része.
Hogyan is nevezhetném másképp, mint hangvarázsnak, azokat a pillanatokat, amelyeket átélhettem a Marsról érkezett Murray Perahia és a Saint Martin in the Fields hallgatása közben, akárcsak a Jupiter-béli Marris Jansons és a Royal Con­certgebouw, valamint a Bayerischer Rundfunk esetében, hasonlóképpen a Vénusz­ról jött Joshua Bell és Horia Andreescu Royal Philarmonic Orchestra London hallgatása közben? Mindezek után a tömeghipnózis hasonló pillanatai közül részese lehettem a Plútó-béli Christian Zacharias Orchestre de Chambre de Laussane, a neptuniánus Cristian Mandeal és az Orchestra del Maggio Musicale Fiorentino varázslatos zenéjét hallgatva, továbbá a Merkúr küldöttjeként érkező Heinrich Schiff és a Wiener Kammerorchester, a szaturnuszbéli Dan Grigore és Vladimir Ashkenazy Orchestra Philharmonia dallamainak és a meseszerű klingon Uri Caine, valamint a szenzációs Swingle Singers dallamainak hallgatása közben. Gond nélkül folytathatnám a sort. Íme, az erejében megújuló, globálissá váló bűvölések és hitek közötti fúzió korszakában, Harry Potter mágikus erejének és Luke Skywalker ál-nibelungi hexalógiájának világában a varázsló-hősöknek egy másik kategóriája, akiknek sikerül felvillanyozni lényünket és távoli bolygókra repíteni, ahol úrrá lehet rajtunk az erő: a nagy zeneművészek.

(Közönség-)válság és siker

Akárcsak egy repülő, amely a láthatatlanból (stealth) látható valósággá válik, viszonylag könnyen materializálható a fesztiválon részt vevő idegenek körében, sőt, bizonyos aggódó honfitársak faggatódzásaiban kimondatlanul megfogalmazott kulcskérdés: honnan van ezeknek pénzük egy ilyen fesztivált megszervezni, különösen gazdasági válság idején? A válaszlehetőségek száma nem sok, a szóba jöhetők kö­zül a következőket említhetném: 1. elkerülték a válságot/ elkerülte őket a válság, ami szerintünk nem igaz; 2. már korábban kispórolták a pénzt a fesztiválra, mert már a válság előtt elkötelezték magukat az esemény mellett, és tartani akarták a szavukat (és/vagy mert nem akartak bírságot fizetni a szerződések után) – erről a válaszról elmondhatjuk, hogy szerintünk elképzelhető; 3. inkább a kultúrába és a kulturális presztízsbe fektettek, mint egyebekbe, ami, ha félig volna is igaz, ha­zánkat a legtiszteletreméltóbbak és a leginkább jövőbelátók közé emelné.
Bárhogy is álljon a dolog, Romániának óriási pénzügyi erőfeszítésébe került az Enescu-fesztivál. Viszont az elmúlt évtizedek során szervezett eseményekkel ellentétben, melyeket hasonló pénzügyi erőfeszítések árán szerveztek meg, de amelyek mérlege negatív volt, az Enescu-fesztivál kezdi meghozni gyümölcseit: a világtudatban ez az esemény maga után kezdte vonni Romániát. Megemlíthetünk akár néhány imidzs-duzzasztó „dörejt”: a CNN sugározta videoklippet az Enescu-fesztiválról, abban a pillanatban, mielőtt Obama bejelentené, hogy megnyerte az elnökválasztást, az élő közvetítéseket a Mezzón, a nemzetközi kulisszamanőverek bajnokainak jelenlétét Romániában, a pozitív visszajelzéseket Európa legrangosabb sajtótermékeiben.
Így tehát most először az Enescu-fesztivál történetében elmondhatjuk, hogy sikerült megérinteni a kritikusoknak azt a rétegét, amelynek köszönhetően egy mindeddig csak regionális jelentőséggel bíró esemény nagyszabású nemzetközi rendezvénnyé fejlődhetett, és amelynek látogatottsága szintén példaértékű. Nagyjából minden irányból – idegen résztvevők (ne feledjük, hogyan nyilatkoztak a Swingle Singers tagjai egy Cortazar-kötetbe illő, a kannibalizmus előtti időket idéző kö­zönségnek: You have a wonderful festival here! Keep going, guys!); a közönség, a szervezők, a sajtó és a kibicek megnyilvánulásaiból érezhető volt, hogy érdemként ítélik meg az ún. koncertezésnek, ennek az Európában született kulturális formának a globális ünneplését.
Az Enescu-fesztivál nemcsak mint Románia zászlóvivő eseménye, vagyis mint hazai brand értelmezhető – ennél sokkal többről van szó. Egy olyan bástyáról, amely egy magasabb életformát, a klasszikus zenét hivatott védeni; nem más ez, mint a klasszikus zene, az emberi méltóság és a hagyományok tiszteletének Masadája egy olyan világban, amelyben a zsivaj, a karrierizmus és az exhibicionizmus agresszív áradata világszerte elözönli az emberek életét, környezetét. Így tehát az ötvenes években induló megemlékező és (részben) propagandisztikus esemény, az Enescu-fesztivál 2009-re világjelenséggé növi ki magát, ami mások számára is követendő példa, korunk zenei teljesítményének választékos agorája.
Rémisztően hatott, amit egy fontos európai intézményben dolgozó s Buka­restben átutazóban levő holland barátomtól hallottam az egyik koncert után a Palota Termében: „Itt legalább van még valami emberi, ami nálunk már nem létezik.” Nem tudom, mire gondolt. Akár gúnyolódni is kezdhettem volna („Igen, emberi, túlságosan is emberi!” – mondhattam volna Nietzschét idézve mintegy ra­jongó mazo-hazafiaskodásból...). De szomorú tekintetét látva, visszafogtam magam, és eszembe jutott, hogy más nyugati barátaimtól is hasonló választ kaptam, amikor tőlük is megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mi tetszik nekik Romániában. Talán annak a lehetősége, hogy az emberi melegség kultúrájából jutott nekik egy szippantásnyi – ez hatotta meg az én barátomat? Talán az ártatlan tökéletlenség és a szimpatikus rendetlenség hagyománya, amely nálunk mindenütt jelen van? Talán az ő szemükben kevésbé súlyos hibáink vagy értékeink, amelyek mások szerint kevésbé számítanak értékesnek? Utána kell nézni.

A verseny

A zeneművek elbírálásának zsűritagjaként tanúja voltam néhány ku­lisszák mö­gött zajló érdekes apróságnak. A zsűri hét ismert személyiségből állt, akik egytől tízig terjedő skálán egyenként értékelték a 148 alkotást; ezek névtelenül érkeztek be és a jeligéjük alapján azonosították őket. Így három hetembe került, amíg megítélhettem az összes alkotást, és végül eljutottam a személyes következtetéseimhez. Egy előre megbeszélt napon mind a hét „dühös ember” összegyűlt, jelentettük a jegyeket, a két titkárnő elvégezte az összesítést, a nyertesek kijelölése pedig a pontszám alapján történt. Így tehát az eredmény megszületésében egyedül érvényesülő szempont a „rideg” objektivitás volt, sikerült megteremteni a szubjektív megközelítés fertőjétől mentes környezetet. A nyertesek közül megemlíthetünk két kínai zeneszerzőt, az egyik Shanghaiból való, a másik Hong-Kong-ból. Akárcsak az előző évi Enescu-fesztiválon, a kínaiak most is a csúcsra jutottak: van technikájuk, tehetségük és kifejezőerejük, sokat dolgoznak a kottákon, érdeklődők és mindig tájékozottak, gondolataik vannak, és fantáziájuk, ezeket pedig meggyőzően és szakszerűen alkalmazzák.
Nem tudom megállni, hogy ne reflektáljak ennek jelentőségére, merthogy nem is egyedi az eset. Például a zongoraverseny első díjazottja egy tehetséges zenemű­vész volt Kazahsztánból. A hegedűt azonban Európában tartottuk annak az energikus lengyelnek köszönhetően, aki teljes mértékben megérdemelte az első díjat. Következtetésképpen nem marad más, mint hogy kötelezően megváltoztassuk a ze­nei nevelésről alkotott felfogásunkat. Úgy tűnik, a zenei teljesítmény újabb fejlődési szakaszba lépett: a klasszikus zene nem kizárólag az európaiak osztályrésze, ahogy a kung fu vagy a judo sem képezi már a japánok vagy a kínaiak monopóliu­mát.
A verseny során alkalmazott szelekciós módszer persze továbbra is vitatható, konjunkturális és relatív szűrő marad. Mégis ez tekinthető az értékelismerés leg­objektívebb módjának. Amennyiben nemzetközi sikert akarunk a román tehetségek körében, fel kell fognunk, hogy nincs visszaút és kerülők sincsenek. Egy nemzetközi versenyen nem lehet elkerülni, hogy a versenyzők szigorú bírálat alá essenek. Ha viszont így van, akkor meg kell szorítanunk a zenei nevelés csavarjait, és nem szabad hagynunk, hogy elkábítson a helyi sikerek mámora.

A román zene és az Enescu-szimpozion

Ami a helyi szervezést illeti, azt gondolom, hogy hatékony menedzseri fogás volt egy héten át román zenét játszani a fesztivál legelején, zenei szempontból viszont kevésbé mondható örvendetes dolognak. Fogalmam sincs, hogyan lehetne ezen javítani, de így megszólaltatva a román zene nem éri el a kellő hatást.
Emlékszem, márciusban részt vettem Kolozsváron egy szimpozionon. Ott találkoztam a világ egyik legfontosabb zeneszerzőjével, a globe-trotter Kurtág Györggyel, aki Lugoson született, és sok évi bolyongás után visszatért szülőhazájába. Itt hallottuk ragyogó előadásban a Tiberiu Olah III. Szimfóniáját; Kurtág felkiáltott: „Micsoda remekmű! Micsoda nagyszerű zene! Hogyhogy nem ismertem ezt már korábban is? Miért nem játsszák ezt a Berlini Filharmónián?” Nem tudtam válaszolni erre a sok kérdésre. Inkább még eggyel gyarapítanám őket: „Miért ne lehetne az Enescu-fesztivál annak a kevés felbecsülhetetlen értéknek a szócsöve, amelyeket hajlamosak vagyunk még mélyebbre ásni?”
Ami az Enescu-szimpoziont illeti, örömmel töltött el, hogy újra találkozhattam a hagyományos résztvevőkkel, és azt is örömmel nyugtáztam, hogy továbbra is foglalkoznak Enescuval, bár már nem ugyanazoknak az erőknek köszönhetően. Ennek egyik oka pedig a kommunikációban közkedvelt apologetikus hangvétel. Véleményünk szerint Enescu túl nagy ahhoz, hogy tökéletes legyen. De éppen ezek az érdes furcsaságok képezik azokat a kiegyenlítetlenségeket, amelyek egy mélyebb és kreatívabb megismerés mérföldkövei lehetnek. Egy dolog világos: ami az ideológiákat illeti, Enescunak szüksége van egy méregtelenítési kúrára. Ugyan­akkor azok az alapvető fogalmak is feltétlen felülvizsgálatra szorulnak, amelyekkel az „eneszkológia” dolgozik és amelyek a szellemi tudományok aktuális szemléletével összhangba hozhatók. Végső soron az aktuális zenei nyelvben is szükség van egyfajta kritikai reflexióra, akárcsak a francia, a német és az amerikai angol nyelveken belüli szemantikai rétegekkel való szinkronizálásra.

Kóda

Összefoglalva tehát: a 2009-es Enescu-fesztivál és -verseny minden szempontból sikeresnek mondható, a szervezőknek pedig szívből gratulálhatunk: óriási közönség, eladott jegyek, hatékony menedzsment, pompás muzsikusok, emlékezetes tapasztalatok, változatos repertoár, komoly reklám, dinamikus fesztivál-beszámoló, társadalmi hatás, felnagyított nemzetközi imidzs, szimbolikus státus.
Valami azonban kezd kikerülni figyelmünk homlokteréből: maga Enescu. Talán eljött az idő, hogy úgy tegyünk, mintha lemondanánk Enescuról, a zeneművész­ről. Hagynunk kell őt, hogy álmodón merengjen, és fényképéről hosszasan elnézzen minket egy ideig. Csak mint fesztiválnevet, mint címkét őrizzük meg... Mint tartalom nélküli formát, ahogy Maiorescu mondaná – a mi örökös sziszüphoszi sorsunkat.
Unokáink talán megtalálják majd Enescu zenéjét, miközben a manele sötét bunkereiben elveszve vagy a hip-hop dübörgésében tapogatózva keresgélnek. Akkor újra, szívvel-lélekkel elkezdik hallgatni és énekelni. Egy ellenünk irányuló lázadás eredményeként, ellenünk, akik lassan-lassan eltávolodtunk Enescutól. Olyan lesz ez, mint egy visszacsempészett újhazafiság. Akkor majd beszélhetünk Enescu feltámadásáról. Akkor majd újra a barátunk lesz.

GERÉB ZITA fordítása



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Dan Dediu


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.