Sétatér / Non uniform

Kerényi Tamás
Non uniform

[2022. április]



 
2020.03.24., Bristol
 
Hazaérek, bekopogok, nyitom a bejárati ajtót, lányom szaladna felém, feleségem rászól, erre megáll, csak a szobából néz. Még a házon kívül, a vörös téglafal mentén a kamra, kilincsen lóg a kulcs. Feleségem rakta oda, ne kelljen külön azért is bemennem a konyhába. Rendszerint a fiókban tartjuk, de ez most nem olyan. Leakasztom, hasonló ahhoz, amit a kalauzok használnak, matt fém, háromszög alakú lyukkal a végén. Beteszem a zárba, a gyerekek visszaülnek a neten elküldött homeworkot csinálni. Végre megérkeztek a feladatok. Bár akkor se történne semmi, ha elő se vennék, de valamivel el kell ütni az időt. Jegyek, értékelés nincs, még az is lehet, meg kell ismételniük a tanévet. Kinyitom a fészer ajtaját, fűnyíró, szerszámok, növényhagyma, pók szalad. Levetkőzöm, igyekszem munkásruhámat beletömni az ikeás zsákba. Alsógatyában felszaladok az emeletre, a lányok félve néznek a monitor mögül, integetünk egymásnak. Belépek a kádba, műanyag függöny, magasban a zuhanyrózsa, hosszan folyatom a vizet, habot csinálok a szappannal. A lakáskulcsot előtte a mosogatóba dobtam, az autóét is. Lefújtam mindet fertőtlenítővel, szerencse, hogy kaptam a boltban, minden ilyesmi hiánycikk. Kilépek, törülközöm, hajamat Kata a hétvégén rövidre vágta, így gyorsan szárad, most minden nap mosom. Felöltözöm, lemegyek, most már meg lehet ölelni.
 
 
2020.03.06., Bristol
 
Ma van a world book day, persze csak az UK-ban, máshol eltérő az idő­pont. Ez nem egyedi eset, az anyák napja is ilyen, de legalább mi így kétszer tartjuk meg. Annyira durva hetem van, amúgy mindaz teljesen kiesett, hogy a gyerekek készülnek rá, de ez még mindig jobb annál, hogy múltkor elfelejtettem, hányadikba járnak. Rég nem tudom, ki az osztályfőnökük, az osztálytársaik kiléte sötét köd. Nem volt ez mindig így, amíg étteremben dolgoztam, és napközben tudtam hozni-vinni őket, képben voltam. Arről az időszakról szól az Apám, a szúnyog és a Pingvines távcső. A world book day az olvasás népszerűsítésére lett kitalálva, eredetileg Shakespeare és Cervantes halálának évfordulójára, aznap a suliban a gyerekek beöltöznek kedvenc regényhősüknek. Így ez egy non uniform day, mivel itt alapból kötelező az egyenruha. Divatos a Harry Potter, Gruffalo, Elsa a Frozenból, idén mi Alice voltunk a Wonderlandból meg egy egér a Thea Stiltonból, Kata pedig Little red riding hood volt. Én kamionsofőrnek öltözöm a Sinistra kör­zetből. Ahogy minden nap.
 
 
2020.02.12., Bristol
 
Somerseten, Dorseten, Devonon át,
napfelkeltében, ludak a közeli farmon,
a felhagyott kőbánya katlanában egy portás álmosan int,
halomsírok az út oldalán,
keresztül a sárga mészkőből rakott középkori városmagon,
autópályán,
egysávos úton,
kapaszkodva dombokon,
lefelé völgyekben,
ahol a teherautó oldalát súrolja a sövény,
ahol a szembejövők félreállnak,
ahol csak centik vannak a parkoló autók mellett,
átengedem, pórázon kutya,
lehúzódom, kerékpáros lány,
egyenruhás gyerekek,
bevillanó csík a munkáskabáton,
egy járókelő szemembe néz,
félpályás lezárás,
a lámpa zöldre vált,
villogó mentő,
megállva,
tolatva,
száguldva,
jégesőben,
szemerkélő hóban,
szikrázó napsütésben,
záporban,
szélben,
végül egy futóbicikli mellett szaladva
hagyni, hogy lehagyjon.
 
 
2020.01.13., Bristol
 
Papa, mi az a rájtem? – kérdezte öt évvel ezelőtt lányom a kisbolt pénztáránál, pont ahol most állunk. Ilyen beszélő önkiszolgáló-pultokat nem láttam otthon, csak itthon, de lehet, hogy van már Magyarországon is. De igazából nem is érdekel, mi van most arrafelé, csak az, ami volt. Írtam egyszer egy novellát, kihúztam belőle, pedig jó volt, amikor a főhős szétnéz az udvaron, és rájön, hogy eddig nem is tudatosult benne, Angliában van, mert mint egy kabátot, úgy hordja maga körül Magyarországot. Ő az egyszemélyes Magyarország. A kávémegvonás negyedik napja, úgy tűnik, sose ér véget ez a szenvedés, hideg vagyok, mint egy zsilettpenge, de most már csak azért is végigcsinálom, csak ne ez legyen az az állapot, ami utána van. Régen, a boltban a legvégén azt mondta a gép, take your item, azaz vedd el a cuccod – ma már más a szöveg.
 
 
2020.01.04., Swansea castle
 
Az utcán gyanús alak lézeng, az étterem üvegablakának támaszkodik. Zöld sapkáján régen bojt lehetett, a tetején néhány szövetszál. Hosszú, alaktalan szakáll, talpig fekete ruhája alapján alkoholista kikötői munkás lehet, na ilyen egy igazi tróger. Én vagyok az a srác, a romokat nézem, előveszem a telefont, egy tanulmányt olvasok az aktuális könyvről, hátha más se érti, legalább támpont. Úgy tűnik, a híres író posztumusz kiadott könyve nemcsak nekem okozott gondot, egyesek egyenesen azzal vádolják a szerkesztőt, hogy nem jól rakta össze a fejezeteket. Valóban, nem találok rajta fogást, pedig a híres és tényleg zseniális műnek a folytatása, visszaköszön néhány motívum, emiatt tudom csak olvasni. Hát nem tette könnyűvé életemet hajnalban Swansea felé, de megfogadtam, derekasan végigrágom magam rajta. Előttem a vár, várok én is, most épp a kínaiakra, két nagy raklap lesz, be kell vinni a dobozokat, és nem segít senki sem. Amúgy a Buda Ottlik Gézától, ez egy figyelmeztetés, ha valaki gyanútlan kezébe venné, készüljön fel. Körbejárom a teret, azt, ami a kastélyból megmaradt, elmosódott tájékoztató feliratok, furcsa, tavaly még el lehetett olvasni. Az ilyen várakozás a legrosszabb, se írni, se olvasni nem lehet igazán, bármikor jöhet a főszakács. De legalább az arcom nem fázik, ennyi előnye legyen a sűrű szakállnak. Pakolás közben aztán majd leveszem a kabátot, alatta csillog a sárga láthatósági mellény, jól fogok kinézni, az arcszőrzet máris a divatos, ún. „favágó” stílus. A sapka kabala, öt éve vettem, angliai életem első hetén, a lifegő pompomot első mozdulattal letéptem. Azóta úgy terjed a szakadás, mint arcomon a ráncok.
 
 
2019.12.26., Bristol
 
Ülök a klotyón, kedvenc könyvemet lapozgatom, eszembe jut egykori tanárom, Csákó Mihály, aki a Napló című szamizdatba írt az értelmiségi vécékről. Találomra ütöm fel a Mártír írók antológiáját, ebben aztán van minden Szomorytól Szabó Dezsőig. Most nem ezekre megyek, ismeretlen prózát vadászok. Ligeti Ernőnél nyílik ki a könyv, agyonlőtték a nyilasok a Liszt Ferenc téren, csak a fia élte túl, akit egy magyar járőr mentett meg, ami sok kérdést felvet. Lapozok tovább, regényrészlet tőle: néger Shakespeare-színész Budapesten a 48-as szabadságharc után. Ejha! Ahogy telefonommal meghátterezem a témát, délutánra már Kun Páter neve is előkerül, ő vezényelt tüzet Ligetiékre akkor, 45 januárjában, „Krisztus szent nevében, lőjetek!” felkiáltással. Aztán már másolom is ki a Pásztortűz című erdélyi folyóiratból az Elsüllyedt világ című, a kolozsvári irodalmi életre visszaem­lékező önéletrajzát. Kiderül, Marosi Ildikó a Ligeti szakértője, őt kéne elérni, 87 éves, még él tehát. Nézem, nincs a Facebookon, pedig írtam volna neki chaten. Aztán az író életrajzát olvasom a Krónika című, szintén erdélyi napilapból. Regisztrálni kell, „Bristoli Irodalmi Kör”, ezt adom meg mint szervezet. Egyszemélyes.
 
 
2019.12.26., Haldon Forest
 
Állok az erdőben, hallom a távolból a teherautóm hűtőjét. Mintha légkalapács szólna, sokszor ez vezet vissza, ha elkalandozom mélyen a fák közé. Egy másik zaj is keveredik közé, az időnként felhangzó surrogás az autópályáról, ez az autók gumija az aszfalton. Mikor megállok pihenni, mindig el kell döntenem, írok vagy gombászom, de ez itt most a Haldon Forest széle, kiszálltam hát. Gomba mindig van, igaz, már nem olyan sok, mint októberben. Ahogy Dragomán írta valahol, napi félóra olvasás segít abban, hogy ne őrüljünk meg, hát ezt aláírom. De a napi fél óra gombászás is legalább olyan. Nekem az első időkben ez mentette meg az életemet Angliában. Amikor annyira el voltam veszve, új ország, nyelvtudás nélkül, mosogatás, dupla műszakok. Gyerek nulla, angollal suliban, eddigi életünk kulcsra zárva egy padláson – akkor a munka szüneteiben a környék zöld területeit jártam. És volt, hogy könnyes szemmel simogattam egy májusi pereszkét.
 
 
2019.12.20., Plymouth
 
Hová valósi vagy, kérdezi a román srác, állunk a parkolóban, fején fehér sapka, amilyet a konyhán viselnek. Én is hordtam évekig, mondom, Hungary, arca felderül. Odaszól a közelben álló társának, ungur, hallom, bent is tovabbadja, másoknak, a curly friest cipelve. A filippínó csak néz és vigyorog, kezében hashbrown-os doboz, megemeli. Állunk az esőben, mostanában mindig esik, de úgy igazából. Pakolják a chipseket, ami talán hasábkrumplit jelent, már elfelejtettem, hogy mondják magyarul. A szalmapityóka mégiscsak jobb, de azon mindig nevettünk. Megmarkolják a tenger gyümölcseit, kettőt-hármat egyszerre, mert az a férfias. Maga honnan jött, köszön rám egy másik srác, visszakérdezek, érzem a határon túli akcentust. Arra nem jártam, de Hargita, Kovászna, Gyimes, Kalotaszeg megvolt, élvezettel sorolom, fejemben egy tündérország jelenik meg. Eszembe jut, hogy már én is határon túli vagyok, közben újra zuhog. Várok, a szállítólevelet valaki most aláírja, szétázik pillanat alatt, majd megszárítom a teherautóban, feltekerem a fűtést. A román kijön egy újabb adagért, megáll, a filippínónak magyaráz. Tudod, mi és ők, ezzel rám mutat, hasonlók vagyunk, ugyanazok a házak, a kertek, minden, régen egy ország is voltunk, de kettévágták. Nyelvem hegyén a szokásos fordulatom, hogy általában utálni szoktuk egymást, de ehhez mi itt már túl távol vagyunk. Szerencsére idejében elharapom. Már nem tudok semmit.

 
 


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kerényi Tamás


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.