Vers, próza / Normandiai sziklák (Bogdán László fordításai)

Vaszilij Bogdanov
Normandiai sziklák (Bogdán László fordításai)

Vaszilij Bogdanov verseiből

Vaszilij Bogdanov (1895–1982), a méltatlanul elfelejtett orosz költő életművének jelentékeny része, egészen a legutóbbi időkig lappangott, de aztán előkerültek a költő füzetei, és unokája, Tatjána Bogdanova, a harvardi egyetem szlavisztikai tanára megkezdte a szentpétervári, szibériai és amerikai füzetek anyagának közreadását, magyarázó jegyzetekkel természetesen, amelyek sokat elárulnak a korról és a váltakozó irodalmi felfogásról, s arról is, hogy milyen kevéssé értjük a sztálinizmust, irodalmáról és kényszerhelyzeteiről nem is beszélve. Az arisztokrata katonacsaládból származó Vaszilij Bogdanov – unokája már dolgozik biográfiáján is – Párizsban kezdte pályáját, a tízes években két kötete is megjelent (Üvegvilág, 1917; Árnyak délutánja, l919), 1916-ban vette feleségül Léna Nyezvanovát, a neves költő unokahúgát, az ismert pétervári belgyógyász kisebbik lányát. Noha szüleik már nem éltek (édesapja tüzértábornokként a galíciai fronton halt hősi halált, édesanyjára a lázadó muzsikok gyújtották rá a kastélyt, apósát részeg vörösgárdisták lőtték le nyílt utcán, anyósa a tizennyolcas spanyolnátha áldozataként halt meg… „A család körül – Andrej Belij szerint – körözött a halál fekete madara!”), Bogdanov és felesége, a húszas évek elején mégis, barátaik kifejezett ellenkezése dacára is, úgy döntött, hazatelepszenek. Szentpéterváron, 1924-ben még megjelent egy verseskönyve (Orosz ábrándok), de hamarosan a gonosz, rosszindulatú támadások kereszttüzébe került, s az irodalom peremére sodródott, verseit nem közölték, Dumas, Victor Hugo, Verne és Walter Scott regényeinek fordításaiból élt, s következő könyve, A szuzdáli harangok negyven év késéssel, 1964-ben, a hruscsovi olvadás utolsó pillanatában jelenhetett meg, alaposan kiherélve, ami el is vette a költő kedvét a további próbálkozásoktól, ezután már csak íróasztalfiókjának írt… Utolsó éveinek nagy élménye egy különös amerikai utazása volt… Imádott leánya, Tánya, még az ötvenes évek elején ment férjhez a moszkvai amerikai követség harmadtitkárához, és távozott az Egyesült Államokba, de a költő útlevélkérelmét következetesen visszautasították, míg kevéssel halála előtt, 1979-ben mégis kiengedték, s néhány felejthetetlen hónapot töltött Berkeley-ben, megismerkedett Milos-szal és Robert Lowellel, mindketten kiálltak versei mellett, s az orosz kiadást jóval megelőző angol és lengyel válogatások utószavait is jegyezték… Mi most a Tatjána Bogdanova gondozta kritikai kiadásból válogatunk, de szándékunkban áll Bogdanov egész hozzáférhető életművét s életrajzát is lefordítani...

A fordító


Vaszilij Bogdanov:
Normandiai sziklák

1

Az emberfej formájú sziklák közül,
ferde fényben foszforeszkált a tenger.
Akár egy bizarr jelenés szörnyalakjai
magasodtak fel és törtek össze
a part kövein a hullámok.
Az öbölt idézték, szerelmem,
amelyet már évek óta nem láttunk.
Távolabb hajók ringatóztak,
szóltak a ködkürtök,
és a ködben gomolygó szigetekről,
valami mélabús zenét sodort a szél,
noha jól tudtam, ez nem a Finn-öböl,
ez itt nem Pétervár,
nem otthon vagyunk,
ez itt Normandia,
s a parton, a sziklák mögül,
a háborúból itt maradt ágyúk
roncsai meredeztek,
emlékeztetve az itt zajló csatákra.
De hát voltak itt egyáltalán csaták?
Ki harcolt kivel?!
Minderről nem voltak, nem is lehettek
összefüggő emlékeink,
nem is érdekelt, de valahogy
ezek a megbízhatóan rozsdásodó,
szörnyű ágyúroncsok
nem illettek a felfordult,
lyukas bárkák közé.
A sirályok viszont hamar felfedezték őket,
rájuk szállva, remegve figyelték,
a partra vetett rángatózó medúzákat,
a kagylókat, az apró halakat, rákokat, mindazt,
amit sodort magával az erősödő dagály.
A ködkürtök recsegő zaja
sem idegesítette őket.
Fel-felemelkedtek, lecsaptak
a reggeli, nedves homokra,
s csőrükben a zsákmánnyal,
ráérősen köröztek.
Csak ketten voltunk a parton.
Távolabb, a kanyarban
halászok sürögtek bárkáik körül,
apró alakjuk elmosódott a fényben,
hiszen időközben a tengerből
kiemelkedett a vörös narancsra
hasonlító napkorong.
Az erős, átható villódzásban
káprázatok közé veszett a Finn-öböl.
„Hazamegyünk?” –
kérdezted felém fordulva,
és testeden drágagyöngyökként
csillogtak a vízcseppek.
Az előbb jöttél ki a tengerből.
Nevettél.
Az emberfej formájú sziklák között
fontad rám magad,
lehúztál a nedves homokra,
tétován ismételve meg a kikerülhetetlen,
régóta köztünk lebegő kérdést.
„Hazamegyünk, mondd, hogy hazamegyünk?”

2

És akkor elképzeltem egy vitorlás hajót,
fehér vitorlái dagadtak a feleselő szélben,
eresztékei recsegtek,
ahogy nekifeszült a messzeségnek,
és szinte repült a dagadó hullámokon.
Láttam a hajóhídon álldogáló kapitányt,
pipájával a foga között,
a szakállas, kövér kormányost,
a sürgölődő matrózokat,
a hajósinast, fent az árbockosárban.
Valahol ott voltam én is,
de hiába kerestem, nem találtam magam.
Éreztem a babérliget illatát,
hátamon feküdtem egy szigeten,
néztem a babérlevelek között
az ég azúr darabkáit,
a rohanó fehér felhőket,
amint el-eltakarták a villódzó napot.
Zümmögtek a babérlevelek,
sziszegve súrlódtak egymáshoz
a feltámadó szélben,
sírtak, nyöszörögtek, mint kitett kutyakölykök.
Ugyanakkor a hajón is voltam,
önmagam elől rejtőzködve,
orromban a felsikált fedélzet szaga,
az erős, émelyítő kátrányszag,
és száguldottunk az ismeretlenbe,
miközben a babérligetben muzsikált a szél.
Feküdtem a hátamon,
tudtam, most veszítek el egy
soha vissza nem térő lehetőséget.
Láttam a hajót,
most az égen, a felhők között repült,
dagadó vitorlákkal,
s féltem, nem ismétlődik meg a csoda,
alázuhan a mélybe,
a tajtékos, piszkos, zöldesen sustorgó
hullámok közé.
Most már végképpen nem tudtam, hol vagyok.
Rejtőzködve a hajón?
Hátamon fekve a babérligetben?
A Finn öböl partján?
Normandiában,
az emberfej formájú sziklák között?
Léna, egyre kétségbeesettebben
ismételte a kérdést: „… hazamegyünk,
mondd, hogy hazamegyünk!
Válaszolj szerelmem,
válaszolj már az istenért!
Ne hallgass!”
És én újra a vitorlás hajón voltam.
Ott állottam a kapitány mellett a hídon,
meggörnyedve a szélben,
és a régimódi távcsövön keresztül
kémleltem a láthatárt.
A kapitány szerint
valahol ottan kell lennie Vinetának,
a titokzatos, elsüllyedt városnak,
a Balti-tenger Atlantiszának.
Igen, valahol ott rejtőzik a mélységben,
mindörökre alámerülve a tengerbe,
és napos időben hallani,
amint az utcáin sétáló,
hosszú fehér ruhás nők
hátrahajtott fejjel felnevetnek,
és szőke hajukat borzolja a szél,
a szél, amely csacskaságokat sugdos
a babérligetben zizegő leveleknek,
és a végtelen tágra nyílt,
porcelánkék szemükbe vész.
„Igen – fordultam az esdeklő,
zokogó Léna felé,
és arcomhoz szorítottam
könnyektől nedves arcát. –
Igen, hazamegyünk!” – sóhajtottam,
és a távolban ott libegtek
a varázslatos, fehér vitorlák,
és élesen szólalt meg
egy közeledő hajó ködkürtje.
Hat óra volt.

3

És messze tűnt Normandia,
ez a vad, nyári mánia,
ez az esztelen kábulat,
lobogott már Szibéria.

És messze tűntek a szavak,
helyükben semmi nem maradt.
Némán feküdtünk, kifosztva,
az emberfej-sziklák alatt.

A vad reményt visszahozta,
kérdéseinket kimosta
belőlünk, reptetett a szél,
alattunk kéklő morotva.
Szálló éveinkről mesél,
hogy ne unatkozzunk, zenél.
Körénk hull, álom a tajga.
A világ fehér, hófehér.

Betör a rémálmainkba
az örökzöld birodalma.
Nyírfaerdő és málnavész,
túlélésünket akarja.

A kísértő vissza se néz,
egyetlen ugrás, egy merész
szaltó mortále, piruett.
Igen, csak ennyi az egész.

4

Valahol utat tévesztettünk,
valamit végképp elvesztettünk,
rettegtünk és reménykedtünk,
foglyul ejtett az őrület.
Innen nem érti senki meg,
nem kellett volna hazajönnünk.
„Üldözni fognak titeket!” –
mondotta egy kecskeszakállas,
öreg emigráns, köhécselve,
és rekedten felnevetett.
Vagy sírt volna?
Akkor se értettem.
Valami baljós szédületben
néztem a párizsi tetőket.
Nem tudom, miben reménykedtem.
Hiszen a haza elveszett,
elrabolta az őrület,
és ötéves terveiket,
mániákusan ismételve
kifosztották a szovjetek.
Örökké összerezzenőben,
az utcát néztük, elmenőben,
de elmenni nem volt hova,
foglyul ejtett a mánia,
messzire tűnt Normandia,
s megoldásként Szibéria
kínálkozott,
nem volt mit tenni.
Nem akartunk végképp elveszni,
puszta szám lenni a tömegben,
feloldódni az őrületben.
Egyetlen menedék maradt,
a tajga.
Vándoroltunk összefogózva,
és messzire tűnt a világ,
a hajnal vadító mámorát
élhettük át, félig ébren,
a zöld robbanó édenében.
Szabadság, cinkeléptű nesszel
bűvölt,
akár sziklák között a tenger.
Már tudtam,
mégsem veszhetünk el.
Velünk van. Nem hagy el az Isten.
És most is megsegít, reméltem,
a kétely kínzó éjjelében.

5

Normandiában, eszelős napsütésben,
ültem volna fel már az első hajóra.
Néztem Lénát, sírt, már nem nagyon beszéltem.
Egyébként miről is fecseghettem volna?

Szájperemig ért már, elöntött a szégyen.
Érveim, bánatom, a szüleim sorsa,
feleslegessé vált, eltúlzottá minden.
Ott tombolt előttem, zeng-zúgott a Volga.

Ezen a néptelen, széljárta vidéken,
várakozunk emberemlékezet óta.
Ha önmagam nem is, de Lénát megértem.
Hiányzott Pétervár, Ladoga, a Néva.

Tükrében az arcom hosszan nézegettem,
és feltűnt mellette apám halott arca.

Galíciában halt meg, egy áttörésben.
Édesanyám bennégett a kastélyunkban.

Lázadó muzsikok gyújtották rá. Féltem.
Tragédiájukról nem volt mit mondanom.
Sejtettem azt is, hogy otthon mi várhat rám.
Idéztem tört szavuk a normann partokon.

Túlláttam Oroszhon bűzlő romhalmazán.
Ott legfeljebb benső emigráns lehetek.
Tudtam, hogy nekem már aligha lesz hazám.
De velem Léna s Tánya, kiket szeretek.

6

Ha most, húsz év után,
húsz év nagyító is,
régi sérelmek takarnak régi örömöket,
feltenné a kérdést az angyal:
hogyan lett volna jobb?
Hogyan lett volna jó?!
Menni vagy maradni?!? –
Nevetnék.
Nincs válasz.
Vagy a válasz az életünk.
Két évtized, barátságok, versek,
Pétervár, Moszkva,
Rubljov freskói Vladimirben,
a szuzdáli áhítat,
a bogoljubovói templom,
a kijevi nagykapu,
a szeretet,
amit csak itt érezni,
ennyire intenzíven,
a szolidaritás,
a barátságok,
Anna szőke nevetése,
Bulgakov szégyenlős mosolya,
Marina rángatózó arca,
Borisz lassú dühei,
a halottak,
az elhurcoltak,
az árnyak,
az árnyaink!…
Nem, nincsen válasz…
Ha kinn maradunk,
valószínű, elmegyünk Amerikába,
és valahol, Jova államban, egy farmon
hozzuk létre azt, amit a Cseka
és elmebeteg utódszervezetei szinte elcsesztek:
az életünk.
Léna és Tánya,
akiket nem tud elvenni tőlem senki és semmi.
És a versek,
amelyek ponttól pontig jelölik be az életünk.
Nézem a harkályt,
amint kopácsol fölöttem a fán,
nézem szöszke lányom,
amint a málnabokrok között ugrándozik,
nézem Lénát,
akit jobban szeretek,
ha ugyan ki lehet ezt mondani,
össze lehet hasonlítani,
mint húsz éve, tegnap…
És szembenézve
az aranyfüst-gomolyban fellobbanó
vékony angyallal,
azt mondom, nem,
nem bántam meg semmit.

7

De akkor is, ha lenne visszaút?
Mért éppen oda mennénk vissza?
Valahogy nem vágyok a francia partokra.
S nem vágyok immár sehova.
És mi a fenéért mennénk éppen vissza?!
Bár kétségtelen vár még ama szikla,
Normandiában.
Ott is lehetne a házam,
s minden hajnalban várnám,
amint a nap a tengerből kibukkan.
S ott várok valahol még én is,
vágyakozva, soványan,
szikla mellett téveteg szikla.
S ott áll sudáran, győzedelmesen Léna…
Húsz éve,
tegnap,
még ma.

Jegyzet. A versciklus valószínűleg a negyvenes évek elején, nagyapa szibériai barangolásai idején keletkezhetett, a szibériai füzetekben több, egymástól erősen elütő változata szerepel. Még élt Léna nagymama, amikor olvastuk a variánsokat, s az ő javaslatára döntöttem végül a harmadik mellett. Életük egyik meghatározó döntéséről szól a versciklus, „valóban – emlékezett nagymama – 1922-ben egy normandiai nyaralás idején döntöttek a végleges hazatelepedés mellett, noha – mosolygott – az előjelek nem voltak a legjobbak.” – Tatjána Bogdanova

Bogdán László fordításai



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Vaszilij Bogdanov


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.