Vers, próza / Nyomás

Makkai T. Csilla
Nyomás[2016. március]



ma szétroppantott a csontomra csavarodott izom.
szétmorzsolt csontjaim krétaporként áradtak bennem.
eltorlaszolva az út a tüdőmhöz.
elrekesztve az agyamhoz.
rögök minden alagútban.

ha volna még csontom, hagynám, hogy megkopogtasd.
addig húznád ujjadat gerincemen,
míg elkopnának hámsejtjeim,
és hallanád, ahogy robog testünk találkozása.
a körmöddel kaparnál le magamról, ha volna még csontom.


mi legyen akkor, amikor elhagy a nyelv. legyen rend. rend az asztalon, a polcon, a laptopon, a krumpliszsákban. a beteg krumplit ki kell dobni. a selejtet fogják, félreteszik. útban van, vagy csak egyszerűen nem elég érdekes. nem elég érdekes egy könyvbemutatón, egy kocsmában. elfelejtik. amikor levegőnek néznek, mindig kívülről próbálom elképzelni magam, és látom, ahogy egy centivel hátrébb állok, nem férek be a körbe. meg azt is, ahogy gyorsan megigazítom a hajam, vagy előkapom a telefonomat, mert biztos írt nekem valaki üzenetet, és igen, lássák a többiek, hogy én fontos vagyok, nekem írnak, és cseppet sem unatkozom környezetükben. sok hasonló történet vérkeringésben, agytekervényben, valahol a memóriákban. ellepik a testet, és meghatározzák, hogyan kössem fel a hajam holnap, hogyan kössem fel a testem. a pötyögtetés jó megoldás. elvégre mindenki képmutató a maga módján, ciklikusan/visszaeső képmutató. pár kattintás és már a hávégét olvasod, hadd lássák, hogy felelős állampolgár vagy, érdekel a napi sajtó, tudnod kell, mi történik a világban, aktuálpolitika, belföld-külföld, bel-hányinger. vagy az origót, indexet. valljuk be, néha a transindexet is, de legtöbbször a facebook eldönti, mit kell tudnod-látnod-szívnod. a biztos kékség. tökéletes karakterek, tökéletes karaktereknek. ahol mindenki tökéletes lehet saját szemében. de a lényeg, hogy görgess lefelé, és folyton mondogasd, hogy szerinted egy-két év, és a facebook megszűnik, mert annyira unalmas. de a buszon-villamoson-metrón jó. a kocsmában jó. ha leszarnak, jó. ha egyedül vagy, jó. ha társaságban vagy, jó. jól jönnek a rövid kis átszállások a virtualitásba, a szünetek, hogy ne vegyed tudomásul, ami valóban történik a metrón. ha történnek még dolgok. a történések önmagukban hordozzák a múlt idő láthatatlan jelét, zárójelben ott lappang elmúltsága. most pedig minden jelentéktelen. ezért akaszthatod fel a tested. zárhatod el légzőáramlataidat, gátolhatod meg, hogy oxigén kerüljön az agyadba. vagy megérkezhetsz a kálvinra, benyomhatsz egy triópizzát, elszívhatod az utolsó szál cigit naponta. valami ott maradt a metrón. mi volt? a facebook, a lift, a pizza, a cigi.









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Makkai T. Csilla


A szerzőtől még

   Anya-mozaik
   Ez nem szerelem*
   Héja-nász


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.