Vers, próza / Peter dizájner

Házuly Kata
Peter dizájner

[Látó, 2009. március]


Peter,
miért első szavad beléptedkor: ugye minden gallyra vágva, ugye belefulladunk ma is? Miért tűrjem el e pimasz, förtelmes belecsobbanást a mába? – így Blan, csendben, magában. Amúgy fátyolos félmosolyt irányoz dizájnerünkre.

Hát nem tudod, Blan?
Divatszemüveges dörzsölt kis Blan, ki mindig ott iparkodsz, álságos megtöretett arccal félrepillantasz, vastag kereteid mögül lenézel, befeszülsz. Tessék, mutasd be világod, rendkívül fontos, mit ábrázolnak képeid; a gyanakvás őssejtjeit, miket elővajúdott magzataidból kinyertél? Gyermekeid ártatlanul kérdezték: a legfontosabb dolgok, Blan, anyánk? Nehogy Blantól akarjátok megtudni, azt ajánlom; valószínűsítem, kár lenne őt ennek megválaszolásába bevonni. De válaszolni utódaidnak nem habozván kijelented: gyanakvás. Majd gyorsan átcsoportosítod vonásaid, és felénk lehelsz, „Világom emberközpontú”, rebeged, csipkeharisnyádat vizsgálgatva közben lábadon. Beceneved igényled, a legutolsó kis futárfiútól is elvárod e megszólítást, így írsz alá elismervényt, tértivevényt, üzenőfüzetet. Blan, mint Blanka. (Én, minden tekintetben pazarul ellátott nőszemély, hiányt semmiből nem szenvedek!)

Blanról:
Blan elégedett pozíciójával,
és avval, hogy pozíciója egyáltalán van neki, hozzá még férje is, gyermekei; felmutatva, betudva, finanszírozva. Magzatait itt hordta ki, az emeleti, légkondicionált irodában, ahol keskeny ablakok metszik föl a panorámát darab Dunára, szelet Parlamentre. Felrettenünk, mit hallhattak a bébik anyai pocakban, az egész projektfolyam hozzájuk leszivárgott. Mennyire jó itt nekem, mennyire tudom, mit csinálok – vallja Blan –, és azt gondolom, értek is hozzá, teszek az asztalra Én itt. Ez az állás mennyire jól megvan nekem. És teszek Peterre is, jöttment kis külsős, kioktat Engem. Megbánja még. Egészen kreatívan le tudom fölözni Petert, és annál is kreatívabban lemorzsázom, mint egy gyűrött asztalterítőt. Kreatívan le van szarva ez a Peter, nem fogom nekiadni a melót, elhallgatom előle, és Terveit az Artek kft-vel harsányan lenyúljuk. „Dolgozzon más helyetted, a suska legyen csak Tiéd!”, tartsd e szókat szíved felett. Ennyire gazdaságosak vagyunk, cégünk emlőin hízva fel, meg sem rezzenünk, körös-körül mindenek szokása szerint. Ez egy roppant cég, ide Én bekerültem, ömlengi tovább magát Blan, évek óta itt vagyok, leszek is, ez a Peter pedig gebedjen, törődöm is vele! Ebben az országban én azok közé tartozom, akik tesznek valamit, akik mozgatnak, létrehoznak, hatást gyakorolnak. Így vall magáról Blan; lehet-e hinni neki vagy sem, létezik-e otthoni pokla vagy sem (amolyan igazi, privátpokol, közepesen fontos személyeknek fenntartott Pokol), mindegy. Most annak akarjuk ismerni őt, akinek láttatni kívánja magát.

Prezentáljunk:
Blan, újra kérem, mondja Peter, mutasd be emberközpontú világod, melyhez formálnom kéne Tervemet. Igen, igen, susogja Blan. Lábát átrendezi decens kis párhuzamosokba, rézsút fektetve, bedöntve. (Micsoda szufla, Blan!) Belekezd: Embereket mutass, Peter, ne tárgyakat, zúgatja B., és belesajnálkozik Peter szemébe. Látod, ez köztünk a legnagyobb különbség: Van Gogh széke. Ajkáról formás vércsepp hullik kézfejére, Van Gogh szálkás egei szúrták e parányi sebet. Emberek kellenek ide, Peter, belőlük építjük fel arcunkat, a cégeset. Peter, mutasd fel látható önazonosságunkat, hozd össze Zéerténk vizuális karakterét! Embereket akarunk, ez eldöntött tény, ez alól kibújni nem lehet, e tekintetben arculatunk feszes. Amit még észben tartanod muszáj, s tábort verni azon sietve indulnod szükségeltetik, a gyanakvás az. Kiemelt fogalmunkká tettük. Erről beszélünk mint legfontosabbunkról, fundamentumunkról. Kezébe ki vehetné azt? Rajta hiába is keresnénk fogást, mégis szilárd pontunk, mely ösztökél és képessé tesz. Majd megkapod a Munkafüzetet, Peter, és látni fogod, mindent a gyanakvás köré építettünk, Munkafüzetünkből lekövetheted, meglásd, összes lapunkon tanulhatsz újat. Belőle, magából a gyanakvásból, mégiscsak egy van. A kézikönyv sokféle helyzetben próbál rugalmas eligazítást adni, jól teszed, ha figyelsz, ám minden igyekezeted hiábavaló, ha közben magát a gyanakvást szem elől veszíted. Origónkra függeszd tekinteted, navigáld magad sarkcsillagunk segítségével. Peter, most figyelj, húzza össze szemöldökét Blan, s az ásványvizes poharat fenékig kiüríti: Remélem, találkoznak törekvéseink, és termékeny metszőpontba kaszabolódva fejlődünk együtt brendünk építésében. Ugye tudod, Peter, közös célunk aranygyűrű ujjainkon, Eredménynek vagyunk eljegyezve, s fel nem bontható a frigy. Tartsd szoros őrizetben arculati szempontjainkat, akkor lesz munkád gyümölcse részünkről kéjes „ahh”, mihelyst tervedben felismerjük magunkat. Feladatod: szállíts nékünk látható létezést, képi megformáltatást, hozd fel megmutatkozásunkat a nemlétből. Búvár vagy te, Peter; könnyű, nehéz, egyre megy, kezed nyomán kiemelkedik látványunk a habokból. Itt ez a kézikönyv, barátságosabban mondva: Munkafüzet, Exercises book! Olyanoknak szól, mint Te, Peter, kik nagy egész kinézetünk parányi szeletén munkálkodnak. Meglásd, e kisebb méretű rész is fontos nekünk, általa Te is. Folytatja Blan, mostanra a finisben egyensúlyozik, „kirobbanóan lényeges tehát, kiket mutatsz be képeiden, mert azok az arcok fogják elmagyarázni ügyfeleinknek, MILYENNEK ISMERJÜK ŐKET, hogy hatalmasan megértjük hétköznapjaikat és vágyakozásaikat”, üvölti Blan. Lecsillapszik kicsit, felvonja szelíd tekintetét, s elengedi durva pórázáról Petert: eredj hát, hozd létre a kommunyikációt!
Utánakiált, valami eszébe jutott: Ügyfelünk vagy. E kézikönyv szerint. Te is, Peter, mosolyodik el Blan. Látod, ügyfelünk vagy, és munkatársunk is egyben. Kétszeresen feszül rád irányultságunk, Peter, bocs. Namost, Peter, nekem törekvéseim vannak, melegszik bele újra Blan, már kevésbé kedélyesen, és mozdul, zizeg benne a törekvés, feszíti idegrendszerét az, ami elmaradt. Blant ez HI-hetetlenül irritálja, nem sikerült Petert beszerveznie az illegalitásba. Reméljük, csak viszonylagos és átmeneti ellenszenv ez Blanban, hiszen sok helyről folyósítanak „ösztöndíjat” részére. Maga az elv, az sarkallja Blant, valami transzcendens igény. Aztán legyint: Peter, ugyan! Lám, e nő enyhült valamelyest dizájnerünk irányában. Peter, itt van a Munkafüzet, azt hiszem, ezt kéne figyelembe venned, és átnyújtja az izzó vörös könyvecskét, melyről mint legfontosabbról, majdnem megfeledkezett. Ebben vagyon lekottázva lényegünk, jelenti ki elfogódottan Blan. Meglásd, együttműködünk, és a füzet, hidd el, tetszeni, segíteni fog. Kérlek, lapoz bele, szólítja fel Petert a nő, és már most elkezd készülődni két hét múlva esedékes hisztérikus kirohanására. Pedig Peternek roppant mód tetszik ez a Munkafüzetesdi, az egyetlen, mely előtt elismeréssel heveredik le, Peter, a hűséges németjuhász.

És Peter lapoz,
lapoz, pont úgy, ahogy erre felszólították: Lapozz, barátunk, lapozz! Tudtad Te, hogy mi barátok vagyunk? Na ugye, hogy nem. Íme, ez már a hármas kötés, mely egykönnyen el nem szakad, az Ügyfél, Munkatárs, Barát hármassága. Lapozz velünk, lapozódj általunk, alapozódj meg bennünk, nyomunkban legyél. Igen, bólint Peter, és mi tudjuk, megteszi.

Első lapozás,
Peter elmerül a Munkafüzet preambulumában. Az első lapozás kezdete annak a folyamatnak, mely során Peter a Munkafüzettel bizalmas kapcsolatba kerül, s átformálódik élete. Jó, gyanakszom, ha ti mondjátok, fogadja el az alapvetést dizájnerünk. Peter hirtelen egy nőt lát meg, úristen, saját húga – ő lesz az, súgja a Munkafüzet, most nagyon figyelj, mert ilyennek ismerjük ügyfeleinket. A Nő ziláltan, keseregve turkál papírjai között, próbálja meglelni cetlijét, melyre a fogorvossal egyeztetett időpontot sebtében felírta múlt héten. Az Ő időpontját. Nem találom az időpontomat, se a telefonszámot, őrjöng a nő, végül mégis megleli. Átfordul az egész. Ez a változás. „A változás új partnereket, új társakat is jelent mindennapjainkban”, kompaktálja, időszerűsíti Peter felé most a Munkafüzet. Nekünk is vannak mindennapjaink, ez azt is jelenti, határozottan. De nézzük e nő m.napjait. Végig tudja-e vinni azokat, lesznek-e új társai? Olyan világ van?

A Munkafüzet szerint nehéz a választás, kivel lépjünk kapcsolatba, és a tartós szövetség tekintetében is nehéz eligazodnunk manapság. Gyanakodjunk, sugallja a füzet, ám nehogy elhamarkodottan tegyük ezt, jól vizsgáljuk meg, kire, hogyan és miért gyanakodhatunk, alapozódjunk meg.


Nőnk kimaradt, nem lapozta a Munkafüzetet, még alig marketingelődött el hozzá, és így kevéssé kommunnyikálódott bele a gyanakvás; tehát elmegy ahhoz a fogorvoshoz. Peter dizájner úgy nézi a jelenetet, mintha moziban ülne.

Fogorvosunk családi házat épít,
és a nő, ki belép hozzá, jól szigetelő tetőablak körvonalait kezdi felölteni. Elsőre kissé homályos a márka, de szép lassan az is kivehető: Stramp logo. Nem rossz, többen is ajánlották. Kedves Tetőablakom, foglaljon helyet, elnézést, most kicsit fekvőhelyzetbe rántjuk magát. OK, megvan, innen már nem ugrik ki. Valami apró kellemetlenség azért minden nyílászárónál akad. Először is a nő totál lezsírozta száját a hideg elől valami tucat szőlőzsírral, melyet fogorvosunk undorral dörzsölget gumikesztyűjéről: törölje már le azt az izét, amivel magát bekente, parancsolja türelmetlenül. Ekkor felfedezi hajában a frizurát összetartó csatot. Elkomorul, és nagyon aggódni kezd: hátravetett fejével még felszakítja ennek az én fullextrás, pneumatikus fogorvosi székemnek finom, hófehér műbőr bevonatát. Vegye ki, utasítja a férfi. A nőnek mindent ki kell vennie. Mindenét ki is veszi, kiöklendezi egész önbecsülését, alaposan beleöblögeti a lefolyóba. Feje olyanná lesz ekkor, mint egy bagolyköpet. És ott a leplezetlen megvetés! Ez a hülye csaj még kárt tesz fogorvosi székemben. Felszakítja! Nekem egy tetőablaknál mondjuk többet ér ez a szék. Úgy átsüvít az egész nevezett csaj, urambocsá’ hülye picsa felé, hogy az teljesen belepréselődik a székbe, ahelyett, hogy rögvest felállna, és otromba, elkényeztetett, pökhendi szájturkász felszólamlások kíséretében lerántaná nyakából a papírelőkét, és odavágná gusztustalan szakemberéhez, plusz távozna. Ehelyett alattvalói reflexeinek engedve eltávolítja magáról műanyag csatocskáját, hiszen jó, ha azt tesszük, amit az orvosok mondanak. Az orvos sikeresen megvédte berendezését tetőablakától. Nőnk azóta sem tudja kiheverni ezt a lealázást, mely annak volt köszönhető, hogy fogorvosa önműködő garázsajtót, dzsakuzzit, aranyozott szanitereket messze nem nézett ki belőle. Fel hogyan is épülhetne belőle? Ő csak egy nyamvadt tetőablakocska, esetleg bádog vízelvezető, és ezt beüzenték neki, de cefetül. Ezenkívül, a pofamatatónak messze nem volt az esete. – Figyeled, Peter, súgja hátra izgatottan a Munkafüzet az első sorból, ők mindketten ügyfeleink. Na, erre mit lépsz? Mi ismerjük ügyfeleinket, és éppen ilyennek tudjuk be őket, ez az egész eleve benne van a portfóliónkban. Minket nem hagy érintetlenül ügyfeleink sorsa, fogorvosunk dzsakuzzijára és páciense négytagú pótlására egyaránt kínálunk megoldást. Nincs vége, veti közbe Peter, aki fél szemét folyamatosan húgán tartja, és észleli, hogy készülődik ott még valami. Jaj, nem vettem észre, szeppen meg a Munkafüzet, és csendben marad, ő is figyel. Miért éppen az én húgom? – aggódik Peter. Honnan szedtétek össze? A húgom más, talpraesett csaj, aki tudja, mit akar, nem egy isten háta mögötti kis vakarcs. Különben is jól néz ki. Jól kinéző nőkkel nem szokták ezt tenni. Meglep, hogy ilyen kicsináltnak, lealázottnak láthatom. Most gyökeresen bíráljam fölül egész húgképemet? Peter teljesen felmisszionálja magát, rohanni fogorvoshoz, elégtételt venni családtagért. Szétroncsolták képemet húgomról; kérlek, Munkafüzet, segíts újra felépíteni róla alkotott víziómat. Majdnem sírok. Mi történt vele, az én ügyes, okos, tehetséges kis húgocskámmal? Nyál csorog a szájából, és orvosa az asszisztenssel cinkosan összenéz felette. Bámulnak rá, mint egy idiótára, gyengeelméjűre. Itt valami nem stimmel. Persze, már régen láttam, azóta végül is átbukhatott a határvonalon. Régen láttam, régen beszéltem vele. Ő a húgom, akkor is, és szeretem. A húgom sokáig egy düledező viskóban lakott. Az asszisztens mindeközben kenyéradójára néz, a nagy fehér istenre, ki ily bitangul felturbózta praxisát, az ő praxisa teljesen be van zsongatva sok pácienssel, kiknek nyála szilárduló habarcs, kik nagy többségükben életminőségiek, micsoda életminőségekben vesznek azok részt; mereng a két jeges kék szem, duzzadó sterilitás. Az én húgocskám az ő fúrói zúgásában vergődik. Dübörög a praxis, nyomulnak az életminőségiek, velük pertura emeli a polírozó gépet, a vele egyfajtájúakkal.

Második lapozás,
a Munkafüzet ajánlása: belevalóan mélyítsük el valóságismeretünket! Nincs időnk kifújni magunkat – buzdít Munkafüzetünk. Sehol nem vagyunk még, Peter, durantsd be, hozd kedvbe magad, tuningolj iramunkhoz, Her... Még semmit nem tanultál brendünk hangvételéről, most hangot vételezni indulunk, és stratégiai alapok után kutatunk. Peter kis időt vételezne inkább; Exercises Book belemegy, jó, legyen, fújd ki magad, élj egy kis magánéletet. Peter hazamegy, elhelyezkedik az otthon keretrendszerében. Leül a géphez. Hajnali kettő.

A gép lead egy ímél-sorozatot a képernyőre, a felét persze a Munkafüzet üzeni; nem nyughatik. Lizi is nyomul. Peter ennek örül. „Háténitten jól belegabalyodtam a nagy virtualitásba, rémtompán ülöngélek a gép előtt, Peter.”
Peter valószínűsíti, hogy Lizi néhány lökött során múlik az életben maradása. Valmelyik ügynökségnél lerohadt egy gép, Liza pedig egész éjjel issza a kávékat, szívja a cigit, próbálja előhívni a fájlok árnyékainak árnyékait. Peter szerint azok a fájlok már rég az ideák világába mentek. Lizi jól csinálja ezt a melót, és hiányzik belőle, hál´ Istennek, az a kompjutergurus, varázslós fölény, és örökbe fogadott egy kisfiút; még egyedül élt. A kisfiú lubickolt Liza hosszú karjaiban. Akkor jött Behemót, aki csak Lizát akarta, Liza szép hosszú karjait és a vidáman pergő, gyors beszédét. A nyúlajkú romácska azonnal bevadult, világos, Behemót majd megszerzi Lizát, tudta, hogy megszerzi, és akkor neki mennie kell, neki, nyúlajkú romácskának, amint Liza Behemóté lesz. Következőképpen szerezte meg tehát Lizát Behemót: karjaiba vette a kis romácskát, aki ott már nem lubickolt olyannyira, érezte a vesztét, a férfi pedig kellette magát, a kis romagyerekkel karján valóságos násztáncot lejtett, hogy nézd csak, Liza, figyelj, Liza, milyen jó leszek apának! Behemótot is meg lehet érteni, ha egy nő kell, akkor kell, főleg a Behemót-féle családi háttértelenséggel. Lizának mindettől lőttek. Romácskának meg

mennie kellett, esetleg ha lánynak születik, Behemót elviseli. A szexus. Ezt maga Behemót jelentette ki.
Liza segít rajtam a hülye mondataival, gondolja, álmodja, nyújtózkodja Peter: Bírom, ahogy riszálják magukat Liza sorai, leplezetlenül kínálják fel magukat, szerethetsz. Tessék, Liza násztánca. Két éve, a romácskás eset óta nem találkoztak, döbben rá hirtelen. Lizi, idefigyelj, drágaságom, ne hagyd magad legyélszíves aludd ki magad.
Bevillan egy levél, Munkafüzetünk téblábol, a képernyőn sűrűn jelentkezik, lapozz, lapozz, és benyom egy poverpointos anyagot Peter elé, hogy ez fontos, és holnapra tanulmányozza át:

„Most már idekintről...
Elnézést, ha valamiben zavart okoztam – mondtam a sztyuárdesznek, miközben arra a nőre gondoltam; volt egy nő, úgy tűnt, úgy vettem észre, belebámul a szemembe, végre haladunk valamerre, gondoltam, mikor még a villamos-megállóban ácsorogtam, kapaszkodtam a tekintetébe. Végre. Fontos vagyok itt a megállóban ennek a nőnek. Valaki Pesten, a megállóban a szemembe nézett. Nos, még annyi, már a repülőgép fedélzetén voltam, a megállóból elvillamosoztam, áthajóztam a Dunán, és mocskos reptéri járatokat kerestem, és ott a fedélzeten megnéztem azt a bizonyos magazint (magamhoz is vettem egyet). Azt, amit a megállóban szemező lány tartott kezében. Vele voltam újra. Indulás előtt körülöttem még telefonálnak. Beszélgetés-foszlányok jutottak el és bevésődtek az utazás miatt, a repülő miatt, a sztyuárdeszek miatt. Az ilyen beszélgetésfoszlányoktól szomorú leszek. A megállós lányra gondoltam egyfolytában, behívtam a tekintetét. Más beszélgetés-foszlányok is körülvettek. Méltatólagosan, méltatólagosan, valaki így hülyéskedett a telefonba. Nekem üres a tekintetem, van nekem egy üres tekintetem az ilyen szerelemre, belebámulok a semmibe. Hogy ez Eros lenne, megfoghatóság, valótlanság, semmi?

Felszálltunk.
A fedélzetre sikerült baltát csempésznem, külön vittem a nyelét és külön a fejét a fejszének. Nyomorék reptéri banda, bekanalazták. Nem izgultam, csak a megállós lányra gondoltam gondoltamban, jártkeltemben, beleringattam magam abba a tekintetbe, annyira nincsen nekem semmim se, tekintetem se magamra, se másokra, haha; másokat, többieket pedig a valami érdekli, valamibb, elemibb, élőbb. Ezek egyike sem vagyok, tulajdonképpen halott. Ez a halál tulajdonom. Nyisz, nyisz, és nincs. Nem nyisze lesz, kacagtam magamban, hanem csattanás, rácsapás, betöröm az üveget, és azon az ablakon kiugrom én a szerelemmel, villódzásokkal, belövellésekkel együtt. Erre gondoltam, és ez szörnyű volt, ill. szörnyű. (Most is.) Úgysem teszem meg, és nem értem, miért van az, hogy elkezdek készülni olyasmikre, amikről már jó előre tudom, hogy úgysem teszem meg. Nagyon egyedül van András, nagyon egyedül van András, visszhangzik fülembe, és is, és nagyon. Csak ezt ne! Tényleg egyedül vagyok, minden nap. És a lehetőlegméglegjobban örülök a lehetőlegképmutatlanabbul örülök – ezt egy barátomtól idézem –, ebben a kibaszott nemzedékben. Borzasztóan egyedül; az egyedüllevésem testellik a megállós lány tekintetében. Ez a tekintet a valamim, az egyetlenem, társam. Ilyesmitől minden jóérzésű ember elmenekül, ez kibillentyűzhetetlenül döglött. De én, odahurcolom magam elé a szerelmet, oda azt a rothadó, oszlásnak induló vonszalékot, tekintetem vérebei elé, napról napra egy teledohányzott lakásba, ott vagyok érdekelt evvel a döggel. Vettem kivetítőt, olyat, amin az olimpiát meg a vb-t lehet nézni a sörözőkben. Minden nap leülök a telefüstölt szobámba, és azon a kivetítőn pornófilmeket nézek. Benn, a saját szobámban nyüglődnek a háromméteres testek. Képtelenség leszoknom a cigiről és a pornóról. Mondjuk, ez nem igaz, de igaz is lehetne, van, akinél nagyon is igaz. Egy éve nem voltam nővel. Na, ez meg pont igaz, ez az, ami így van. Ezt is egy barátomtól idézem, kénytelen vagyok idézni, mert nekem ezek a tartalmak teljességgel hiányoznak, ezeket valahonnan össze kell szednem, ideguberálnom, az ilyen történések lehetőségeit. Méltatólagosan. (idéztem) Nem járok sehová, amikor szabadságra hazajövök, ismeretlen itt mindenki, csak nézek, nézek, nézek. Hulla vagyok, már előre. Ez az első, hosszú idő óta, a megállós lány tekintete, ami foglalkoztat és ez is csak arra jó, hogy még jobban irtózzam ettől az egész pocsadéktól, hogy jönnek itt a testükkel, szemükkel, van ezük, azuk, mindenük van, amivel tönkretehetnek, belém gabalyodhatnak, rám húzhatják magukat. Előhozzák arzenáljukat, élnek, idejönnek, idenéznek, cigiznek – igaz, hogy én is cigizek –, és hasznot húznak. Az egész egyébként abszolút nem érdekel. És azt sem tudom, miféle kényszer hatására nyüglődöm ezen, valamiféle szerelmen. Most felszállok, és félévig nem megyek be abba a lakásba, s az a lakás annyira tele van bagózva, hogy fél év múlva is füstszagú leszek az első öt perc után, amint majd levetem magam a fotelbe, a kivetítőm elé, és szétrugdosom a csomagjaimat, amiket napokig nem fogok kipakolni, hanem csak rugdosom, rugdosom őket ide-oda. És most elszállok fél évre egy helyre. Csatolok képet róla.
Kép: „Teherautón ülök, azon a vidéken rohadtul szegények az emberek, a nők huszonöt évesen hatvannak látszanak, maszatos, bűzös rongyokba bugyolálják magukat. Tízévesen még szépek, és barlangokban bújnak el. Olyan rémületesen, kisiskolásszintű értelmetlenséggel szegények, hogy gonoszak lesznek az éhségtől. Ülök a teherjárműben, és nyomom a gázt, figyelem az utat, mert ezek a kibaszott szegények azt csinálják, hogy a teherautók elé lökik a porontyaikat, akkor kártérítést kapnak, és ehet a másik tizennégy, sorsot vetnek, melyik kibaszott poronty kerüljön a kerekek alá, és a múltkor, amikor ezt velem is megcsinálták, csak sírtam és le tudtam volna golyószórózni az egész rohadék szegénybandát, azokat az öregember szemű ráncos fiatalasszonyokat a sunyi purdéikkal együtt. És ezért most már baromira figyelem az utat, mert ezt még egyszer egyik lotyó sem csinálja meg velem. Méltatólagosan.” (idéztem)
A Munkafüzet határozott utasításba adja dizájnerünknek, hogy erre a fickóra figyelnie kell, ez vmi meghatározó célszemély a market.munka szempontjából, Péter ne veszítse szem elöl őt, és expressis verbis bejátssza az idevágó linkeket, melyeken p-nek a fickót figyelemmel kísérnie kell a tervezési munkálatok miatt. Közli EB, hogy holnap raport Blannál, egy kis egyeztetés, még nem kellenek a tervek, csak egy kis képbe alakítás, képbe hozás Blan részéről, Peter részéről pedig képbe kerülés. Ettől dizájnerünknél az idegesség tetőfokára hág, mert Blan, éppen ő, az a kenetteljes hiénaasszony, az fog neki magyarázni ott, egyik életminőségből a másik rosszabb minőségbe átkommunyikáltatik majd minden okosság.
Eljön a másnap, Munkafüzet támogatja Petert, veled vagyok, a te oldaladon állok, érted születtem. Bemennek. Már többen ülnek ott, és Blan már rég összemelegedett velük, elhangzottak szellemességek, hát itt vagyunk, és megjött Peter, okuljon. Blan igazít egyet miniszoknyáján, szupi felsőjén, és a csizmát beállítja irányba, mindez együttvéve sem segíti ki őt előnytelen fizikai adottságaiból, mely a széles váll, keskeny csípő, lapos far háromságában kulminál. Peter tudja, kicsit udvarolnia kéne, kedélyeskedni Blannal és a társasággal, alkalmatlannak érzi erre magát a reggelen. Kezdjük, telepíti a témát Blann, és átadja a szót az összekötőnek. Az beállítja, a társaság felé fordítja a laptop képernyőjét, és sulykolni kezdi: keret, a keret, a keret miatt gyűltünk össze ma itt. Mi az a keret? Fontos tisztáznunk, mielőtt megtöltenénk tartalommal keretünket. Mi az a keretrendszer, tudjuk meg sietve, iramlás ez irányba bőszen, tartsatok lépést velem, és hatoljunk mélyére a tudománynak. Mielőtt még azt gondolnánk, s hajlamosak is vagyunk azt gondolni, a keret egyszerűen keretez, ezt most itt azonnal felejtsük el a keret ugyanis kiemel, jelentőségteljesen Peterre néz, tartja szemkontakt közönséggel ezt megtanították, ezt így kell. Kiemel, elkülönít, határol, tart, insituál, egyfajta határvédő szerep. Ami pediglen a kereten belül, az a történet. A történet pediglen minden nap változik, ami megtartja, elébünk feszíti, a keret az, s máris különös megvilágításba helyeztük keretünket. Akkor mi a legfontosabb az egészben? Mindannyian egy emberként kiáltják: a keret!

Novüj nap, novaja istoria és én ennek nagyon örülök, huncutkodik a Munkafüzet, a lehetőlegméglegjobban örülök, a lehetőlegképmutatlanabbul, hogy egy kedves ismerősömet idézzem. Megjegyezted, Peter? A keretet figyeld, mindent rendelj alá keretünknek, és célba érsz. Ezt kívánjuk mi tőled itt. Lemennek az ebédlőbe, de Peter ma inkább egyedül szeretne enni. A Munkafüzet hamar befejezi, siet dolgára és elmenőfélben ledob egy borítékot Peter elé. Tudod, a hugicádról van szó, nyomatékosítja Peter felé – ez még valahonnan előkerült. Peter izgatottan bontja ki a borítékot, csak egy linket talál benne. Otthagyja a kaját, és siet haza, leülni a gép elé, a Munkafüzet joviálisan mosolyog utána egy üvegfal mögül, miközben Blan vállán nyugtatja kezét, majd mikor Peter végleg felszívódik az embermasszában, elégedetten összenéznek. Peter beírja a linket, és végigfutja a rövid jelentést, tényleg húgára ismer:
Tizenegyig nyüglődtünk otthon, akkor jött az ötlet, menjünk a Szigetre. Zsúfolt villamos. Leszállás, lenyomakodás. Hömpölygött a Duna. Tűzött a nap, repesztettek a sugarak, mint lézer vagy hegesztőpisztoly fénye: hidegen, kéken. Minden egyszerre virágzott. Indultunk a Sziget belseje felé, és az első tíz méteren belül ott volt a halott. Mentősök húzták fel éppen a pólóját. Vizsgálgatták. Fiatal férfi, szép, sima bőrű, szőrtelen testű, sötét mellbimbójú, napbarnított. Minden benne volt még, csak a mozgás ment ki belőle teljesen. Nézelődők vették körül méternyi távolságból, ahová a mentősök utasították őket. Egy lány fagyizott. Rózsaszín fagyit nyalogatott, miközben nézte a halottat, aki már nem rendelkezett önmagával mint testtel, aki nem magának, hanem nekünk volt halott. A fagylaltozásra, ott helyben senki illetékessége nem terjedt ki; a halottat illette. A lány nézte a hullát, képként nézte azt valamilyen hírcsatornán. Busz állt meg az úttest közepén, vezetője leszállt, nyitva hagyta az ajtót, és kíváncsiskodott: Mi van vele? Azzal már semmi sincs, feldobta a bakérót, kiáltotta oda valaki.
Erre közelebb ment a sofőr. Nem látni mindennap verőfényes halottat, és azon a napon, amikor ilyen lehetőség, ilyen verőfény adódik a lájfunkban, ki kell azt használni, látni kell a halált; nagyon ki vagyunk éhezve a halálra, annyira eldugják előlünk. Egyetlen arra járó sem hagyta veszni az alkalmat. A busz utasai előrejöttek a nyitott ajtóhoz, onnan bámulták a testet. Nem szálltak le, jobbnak látták ha utasok maradnak. „Mi utasok vagyunk. Visz minket mindjárt a busz. A hírszerzés feladatát átadjuk sofőrüknek mint félhivatalos személynek.” A vezető pedig visszatérve a vezetőülésbe, röviden összegezte a helyzetet, úgy gondolta, arra igény van; összegzése félig belehallatszott a mikrofonba, majd záródtak az ajtók, és bejelentése következett az éppen esedékes megállónak.
A test, a szőrtelen mellkas, sötét mellbimbó, futócipő, melegítőnadrág, póló, gyorsan a bámészkodóké lett: buszvezetőké, utasoké, fagyizóké, mentősöké és az UV-sugárzásé.
Ennyi ismeretlen tekintet pászmájában egyetlen dolog vált személyessé, maga a Halál mint külön és közvetlen személy, és vele együtt a külön személy Élet. Legjobb páros a flaszteren, forró betonon, elmázolódott köpetekben, perecárusok, vattacukor-árusok standjain.
Hídon halni meg; A Szigeti bejárón. A híd adatai: Hídhossz 70,01 m. Hídszélesség 13,30 m. Támaszköz 69,64 m. Pályabeosztás: 3,65 m gyalogjárda, 6,00 m kocsipálya. Terhelés „A” (800kN) Szerkezeti magasság 2–9 m. Ki volt ez, aki hídon halt meg? Pont egy hídon, félúton innen oda, félúton át.
Aztán, túllépve a hullán, átvágtunk a zenélő szökőkút permetzuhatagán, nagyon voltunk magunknak és erősen markoltuk a tudatot, mi még itt, ebben, miénkben, lájfunkban. Bántott az erős fény. Közben összevéreztem mindent, annyira ömleni kezdett belőlem. Ott, helyben ki kellett cserélnem a betétet egy bokor mögött. Véres lett a kezem; megvilágította a napfény. Mit csináljak evvel a véres kézzel? Beletöröltem kezeimet a levelekbe; nagyon szégyelltem a véremet. Véres kézzel nem lehet sétálni emberek között, a vér rejteni, szégyellni való matéria, az összes testnedvvel egyetemben. Az nem jó, ha látszik kívül, ami bentről jön. Elmozdulás a helyről, az nem jó. Minden maradjon ott, ahol van, ahová való. Zsenge szárakkal próbáltam kipiszkálni körmöm alól a vért, és bosszankodtam magamban: ennyire hülye élet meg hülye halál ezen a hülye napon. Aztán jött az ötlet, belemostam véres kezemet a szökőkútba.


Peternek kezd nem tetszeni az egész, de már elkötelezte magát a melóra. Kinéz az ablakán, egy kis szívességet akarunk kérni tőled, folyton ez jár a fejében a Munkafüzettől. Lomtalanítanak az utcában, húzkodják a rozsdás lavórokat. Még nem sejti, mennyire megforgatják őt, mennyire sunyi módon kihasználják, mindezt még nem sejteti, csak annyit tud, hogy nem bírja Blant, ám a Munkafüzettel egészen jól ki lehet jönni. Neki, Peternek, semmi másra, a tervre szükséges koncentrálnia és a célszemélyekre és a keretre és a lehetséges ügyfelekre. Tanácstalanul üldögél a gép előtt, egyszerűen semmi nem jut az eszébe, és nemsokára vinni kell a vázlatokat. Azon tűnődik, hogy fél életét tetszésfrászban múlatja, kiszolgáltatva Blanoknak, akik úgyis a legótvarosabban semmitmondó verziót választják, vagy pedig a legkommerszebben extravagánsat. Munkafüzet nem hagyja túl sokáig merengeni dizájnerünket, bejelentkezett skyp-on. Peter, újabb lapozás, újabb tartalmat bocsátok rendelkezésedre önmagamból. Figyelj! Tudom, hogy most tanácstalan vagy, és úgy ítéled, meghaladja erődet az előtted álló feladat, alkalmatlannak érzed magad; azt mondom, ez a legjobb helyzet, amiben lehetsz, jobbat elképzelni sem tudnék neked jelenleg ahhoz, hogy fogékony, márkaorientált attitűdöt ölthess; de jó, hogy mindened levetkezted eddig, s erőtlennek érzed magad. Ebben az erőtlenségedben rejlik hatékonyságod a feladatra, csak még nem ismerkedtél meg az arculat valamennyi összetevőjével, hát figyelj!
Említettük origónkat. Gyanakvás. Elmélyülten fogadd és értsd meg!
Emlékszel még alapunkra, bázisunkra, fundamentumunkra? Erre irányul ambíciónk, s a megformáltatás, továbbadás leleményes mikéntje is ebből sarjadzik, ezt az alapot építi tovább: gyanakvás. Ezt az elvárást állítottad magad elé, Peter? Amennyiben nem, még idejében kiigazíthatod az irányt. Azt is jól figyeld meg, miképpen kalibrálhatod munkádat mihozzánk, s annakutána hogyan ellenőrizheted le, meddig jutottál leleményskálánkon. Mindenekelőtt és -fölött ismerkedj meg a színnel, melyet mi jó előre kiválasztottunk magunknak, szignónk e szín, a gyanakvás izzóvöröse. Namost, lehet, Peter, elhordozni nehéznek tűnik, amit fél másodpercen belül állítani fogok: menj és keresd meg ezt a színt!

Peter tenyerét bámulja, megfeledkezik az arculati színről, fertelmes szürke pörkök mállanak róla, felrepedt bőre alól sejlik elő a hús, a nedvedző hús. Ki olvasta Peterre ezt az átkot, ezt a leprát? Tenyereit rejti Peter, a felületet, mellyel minden dolgához ér, melyen a külvilág feloldotta az egészséges szövetet, és így már nehéz megtartani a személyes határokat, a test határait, és Peter beleborzong, élve oszlásnak indult, belefoszlik környezetébe.

Folytatjuk…



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Házuly Kata


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.