Vers, próza / Prózaversek

Borsodi L. László
Prózaversek

[Látó, 2009. június]

Mint egy álom

Bíró Jánosnak

Mint álom nyújtózkodik egy dallam ölén, majd fokozatosan teret követel, időt. Nem harsog: a piano – pianissimo, később a mezzoforte – forte kettőssége. Nem száll, nem nyargal, az oltárképek mártírmosolyát nem karcolja fel. Inkább leng, leheletté válik, szétlebeg a hideg falakon. Zenévé válik a kő. Álmodnak a kőfalak, a boltívek, amelyek nem visznek mennybe – mennyé válnak.
Éled a virág: mozdul, mintha bimbó volna. A fakó freskók színárnyalatai bizseregnek, s bár alig hallható, kékebb lesz a kék, magába mélyül a barna, ébred a zöld, a halványsárga, az árnyakból arcok körvonalazódnak, törött fényű mégis-glóriák.
Aztán, mint egy álom, menekül: vissza, messze, mintha anyjához, mintha ölbe, célba jutna. Akárha két csend közötti résben dallam lett volna.


Mozdulatlan

Árnyalatok, mozdulatok tétovasága, két harangkondulás közötti néma gyász. Az ujjak a levegőbe írnak: kibetűzhetetlen. Erős kezek kőbe vésnék: lehanyatlanak, csenddé simulnak, akár gyilkos mozdulat, akár ölelés.
Két harangkondulás között levegőnyi áldás, hogy vagy, átok, hogy miért így, távoli illat, amely nem feledtet, és nem hagyja, hogy továbblépjek. Tiéd, egyedül tiéd ez a végtelen mozdulatlanság, a földbe szivárgó idő, és a remény, hogy legalább mint kövületre, egyszer rám találsz.


Nem vagy

Nem vagy, és ez jó nekem. Képzelhetlek folyónak, völgynek, völgyben háznak, házakban fázó kurvának, zárdában szűznek. Ahogy a hajad aláomlik, ahogy kopasz fejed rézsút fordul.
Lehet, hogy madár vagy, ki a hegyen túl repül, ki – közeledvén az este – magába száll, hajnalig hallgat, hajnaltájt énekelni kezd. Lehetsz az ének, mely fákon virágzik, hegycsúccsá nő, égre tör, sárba hull. Lehetsz a semmi, ki felfakad a múltból, és lehetsz a szépség, ki hangtalanul várod: szeressenek.
Rólad születnek legendák.


Vissza

Hosszú haja lobog, tavasszal bujkáló nap az arca, de szemei már őszikék, ruháját fény szaggatja, árnyék. Nincsenek vele a fák, hát siet, rohan, mezők hullámzásában tévelyeg. Megáll, virágok, bokrok, gyomok csendjét betűzi, színek nyomába ered, de a torony, a ház, a kert helyén moha, kő. Moha. Kő.
Menekülne, lenne pók, hangya, lenne féreg, lenne pont, de a formát öltött festék a tubusba nem juthat vissza soha.


Minta

A fal mellett óvatosan lépked. A mintát figyeli: az egyformán egymásba futó négyzeteket, amelyeket a pillantások tagolnak.
Befelé nem visz a tekintet: ellenáll a forma. Jobbra nézni nem tanácsos: jobbra tériszony, szédülés. Kitart a nézés végtelen egyszerűsége. Balra: balra sem pillant. Módszeresen felszámolná, amit a léptek finomsága eddig megőrzött.
A mintát figyeli. Töredelmesen a kezdetekre gondol.


Tükörbe

Tükörbe mondja, mi mondható még, pedig már arcuk sincs a szavaknak. Nem áldottak, nem átkozottak. Nem formálják arccá a mondóét, a szóló tükörképét. Hát sóhajt. Elhallgat. Hosszakat pillant, megigazítja haját. Ez a mozdulat vigasz lehetne még, de kibillen. Közelebb lép, noha távolodik. Majd hátrálni kezd, holott közeledik.
Zuhan.
Merőleges terekre lát, kiálló szögek, érdes szövegek sértik meg. Viseli e néma, egyenletes poklot.
Még szerencse, hogy egy kéz villanyt kapcsol, megágyaz, és késik az éjszaka.


Borzongás

A víz felülete borzong. Madár csap le, tovaröppen.
A parti fák a víz fölé hajolnak. Árnyékuk hűti e lázas ürességet, pedig kövek zuhognak a mélység ölére, amely befogadja függőleges pusztulásukat. A madármozdulatokért azonban nem kárpótol semmi. A lebegésről mit sem tud, ki befogad.


Profán

Kérhetnélek, de nem kérlek. Ez az én vétkem, ez az én részem. A törülközőt a helyére teszem. Helyére teszem a fésűt, a borotvát, az arckrémet – hétköznapjaim megannyi kényszerű kegytárgyát. Ettől leszek szakrális (gondolod), holott profán, mérhetetlenül profán, ahogy simul, rezdül arcomon a bőr.
Álarc ez. Tartós! Tetszik neked?! Úgy kell nekem!
Holnap elölről kezdhetem.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Borsodi L. László


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.