Vers, próza / Prózaversek

Borsodi L. László
Prózaversek

[2010. június]

VISSZALÉPÉS

Becsukom az ablakot. Itt valami véget ért. A szalagfüggönytől semmit nem látsz, pedig mint a röntgen, átvilágítanál. Ezzel az ablakcsukással óvlak: ne gondold tovább a kimondhatatlanokra hullt kuszaságokat. Nem tudnál elindulni: régi megjegyzésekbe botlanál, sértések között vinne az utad felém, ahhoz, akinek valaha véltél. Ma már nem vagyok artikulált – nem találnál rám. Magadra hagytalak. Én még nem tudom, kire hagyatkozom.
Számodra végérvényesen befejeződött, mi nálam nyelv, de nem lelkiismeret már: reggeli káromkodásra, esti zsolozsmahangra emlékeztető köves táj.
Ezért kellett visszalépned, ezért lépek vissza. Ez lesz a tökéletes béke.

PÓTTEREK

Felnőttek a fák, a játszótér homokját benőtte a fű. A padokat gaz takarja, reggeli harmat áztatja, eső, hó rothasztja. A régi nyomokat nem őrzik a kövek, a volt mozdulatokat nem idézik a kövek alól kimászó csupaszcsigák.
A madárröppenések hangja nem lelkiismeret már, póttereken söpör át a szél. Jó lenne személyességre szert tenni, jó lenne eljutni oda, ahol szétválogathatók a kertlécek haszontalanokra és másokra, hogy aztán elölről kezdődjék minden!
Jó lenne megjelölni a befelé zuhanó arcokat: ne főnévi igenevekből kelljen kiszenvedni!

BÚCSÚ A KŐANGYALOKTÓL

A kőangyalok nézése nem válik tekintetté. Arcukon megsárgult moha, szürkévé szikárult tanácstalanság. Eső csorog fejükre, ruhájukat áztatja, az utca kövén szétfolyik, felszárad.
Egyszer pedig innen indult óvatos röptű madarak lendülete, a szél irama. Erre mutattak a meztelen testű fák karjai, de a sejtelmes fehérség – amely nem tél, nem frissen mosott ágynemű színe, illata – végigmotoszkál a tájon, felszámolja az össze­függéseket, és határai egy torokba vezetnek, amely mindent elnyelő falónak és zöl­deskékbe mosódó átláthatatlannak egyaránt nevezhető.
Lehet visszavétel ez, amely az artikuláció utáni kínra, a szavak előtti csendre emlékeztet, a súlytalanság eseménytelen agóniájára, vagy gesztusok testetlen közö­nyére, amely nem von magára ítéletet.
A kőangyalok nézése nem szelídül magyarázattá, a kimondásnak ellenáll: újabb és újabb létmódokban próbálkozik.

KÉSZÜLŐDÉS

Ma hallgat bennem, meglapul. Csak néz, csak figyel. Várja, hogy meddig bírom, s mikor nem. Néha azt hiszem: alszik. Sokszor azt gondolom: nincs. Már-már a nemlétében hinnék, és akkor, de csak akkor megmozdul, toporog bennem, belülről karcol, visszhangozza a hangomat.
Nappalaimban kopog, éjszakáimban megállás nélkül zuhan, emelkedik. Zuhan. Emelkedik. Pörög. Halkan suttog. Nem artikulál. Undok vigyorba torzul.
Ma valamiért hallgat bennem. Lassan vetkőzni kezd, testpárája zölden árad. Óvatosan kifelé készülődik.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Borsodi L. László


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.