MUNKAFÜZET / Radnóti Miklós: Mint észrevétlenül

Haller Béla
Radnóti Miklós: Mint észrevétlenül

[Látó, 2009. december]


A Látó Irodalmi Színpadán 2009. április 11-én elhangzott Radnóti-emlékest szerkesztett változata.


Mint észrevétlenül


Egy francia kiadású irodalomtörténet-tankönyv a jelentős XX. századi íróknak egyformán 4–4 oldalt szentel: 1 oldal életrajz fényképpel, 3 oldalon szemelvények az életműből. Tulajdonképpen nagyon méltányos, olyan ez, mint amikor a rendezett sorokban elvonuló sereg katonái egyformán láthatók… Elgondolkodtam, ha minket is elér a tankönyvszerkesztésnek ez a divatja, mi kerülhetne Radnóti Miklós három oldalára. A végső nagy tragikus versekből egy mindenképp. Egyértelműen ezek az életmű csúcsai, de közben jó arra is gondolni, hogy Radnóti költészete sok szép előzményt tartalmaz. Kevés költő szólalt meg nem egészen két évtized leforgása alatt annyiféle hangon. A legelső versek után szakít a kötött formákkal, eufórikusan műveli a szabad vers mindkét változatát, a kötetlenül áradót és a metrumokra emlékezőt, témáiban a szerelem, a valódi és az egész világot átfogó is jelen van (ez utóbbi vallásgyalázási perhez vezetett, melynek során kedves szegedi tanára, Sík Sándor kelt védelmére), ugyanakkor a társadalmi igazságtétel szenvedélye, amelyből szavalókórus számára írt vers is születik. Idillek és elégiák váltakozása, majd a nagy fordulat 26 évesen: a sohasem látott méretű világégés előérzete, és benne saját fenyegetettségének sorstragédia-következetességgel visszatérő tudata. A társadalomban egyre szaporodó baljós előjelek elől a lehetséges menekvés útja a való világ mögött létező másik világba, az irodalomba vezet, ahol másféle rend uralkodik, a humánum örök rendje. Ezen az úton kerül Radnóti Nyugat-közelbe, Babits-közelbe, és megmutatkozik mint poeta doctus, imponáló mesterségbeli tudással. A formai bravúr természetessége és az emberi tartalmak megszenvedett hitelessége végig elkíséri, a versírás fizikai lehetetlenségének legszélső határáig.
Erre a legutolsó, kiszolgáltatott és elpusztított Radnótira emlékszik mindenki.
Milan Kundera egy emlékezetes passzusban hívja fel a figyelmet, hogy az életrajz egyetlen kiragadott mozzanatával kerül be a halhatatlanságba mindenki, aki egyáltalán számot tarthat erre. Ehhez azt tehetjük hozzá, hogy minden utólagos adalék, visszaemlékezés és kutatás erre játszik rá: nemrég olvastunk a Múzsában Csapody Tamás jogász, szociológus kutatásairól, aki túlélőket talált Franciaországban és Kanadában, és akik elmondták, hogy a költő rosszul bírta a nehéz fizikai munkát, a társai segítettek neki, óvták. De ez megint csak egy részigazság, egy kimerevített pillanat: az nem lehet, hogy ez a tornából felmentett halhatatlanság legyen Radnóti osztályrésze. Legalább ilyenkor, a centenáriumon emlékezzünk arra, hogy ő volt a reichenbergi boldog szerető, a Fanni előtti német lány szerelmese, és ha azok a versek csak részben kerültek be az első kötetbe, mégis léteznek, mint egy életimádó indulás dalai. Ugyancsak ő volt az, aki 22 évesen írta, hogy „most fölfújom a mellem és kiengedem a hangom / zengjen”, és az utolsó kötet címadó versében, a Tajtékos égben is azt írja, hogy: „nem vagyok gyáva, gyönge sem, csak fáradt”.

A költő nyugodt erejét keresve, és előre-hátra lapozgatva az Összes versekben bukkantam rá erre:

Radnóti Miklós

Mint észrevétlenül

Mint észrevétlenül álomba hull az ember,
úgy hull az ifjukorból a férfikorba át;
már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel,
s apányi lett körötte már egyre több barát.

Apa és kisfia most együtt látogatják,
s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt,
ki érti még lobos szivének sok kalandját,
s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.

De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már,
megrendelésre fordít, eladja verseit,
már szerződést bogoz, számolgat és protestál
s megélni néki is csak a mellékes segít.

Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy,
e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; –
kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy,
a bús kamaszt igéző méz és dió helyett.

És tudja, nyáron is lehullhat egy levél,
hiába táncol és csal a forró emberész,
s minden megméretik, ha egyszer majd nem él;
sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,

de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll,
s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant,
s hogy eljut így is ő mindenhova, ahol
mezítlen él a szándék és perzsel a kaland.


És míg tollára dől, a gyermekekre gondol,
és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg,
mert értük dolgozik, akár a néma portól
csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.

1943. november 15.


A keltezés 1943. november 15. Sok más, zaklatott és tragikus előérzeteket hordozó vers után, a lágerversek előtt.
Nyugodt órák, netán napok emléke, amelyben felsejlik egy másféle sors képe, amely nem grandiózus, nem nagyívű, de élet. A költő életének természetes folytatása. A költőé, aki elidőzik a gyermekkorban, de közben mindennapos kis csatáit vívja, aki tudja, hogy munkája a gyárak népének munkájához hasonlítható, és mégsem: a vers ott van minden emberi cselekvés mélyszerkezetében, a költő kiváltságos ember, mert egyedül ő ismeri a szenvedélyek valódi hőfokát.
Különös, egyedülálló vers, abban a nyugalomban született, amely a szélvész kellős közepén szokott beállni, és amit úgy hívnak, hogy a „ciklon szeme”. Vers egy meg nem élt életről.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Haller Béla


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.