Vers, próza / Rosszka

Tóth Mária
Rosszka

(Folytatás)

Ezen az estén Prohászka Rozál későre aludt el, már tudta, hogy mi lesz a következő lépés: gyűlést hív egybe, és megtárgyalják Szepessi Eta esetét, és ő azt fogja javasolni, hogy alsó-munkára osszák be. Minden reggel ő fogja kitakarítani a Nagyasszony utcabeli szerkesztőséget, beleértve a klozetot is. Ezen az éjszakán Rosszka nagyon nyugodtan, békésen aludt. Végre rátalált a nevelés módjára, amellyel Szepessi Etát kommunistává faragja, egyfajta börtönbe akarta zárni, ahonnan kitörni felér a halállal vívott küzdelemmel.


Csoda is történt, Rozál ezen az éjszakán Gáll Mariska nénivel, a herbákbeli bolsevikkel álmodott, aki mint illegalista, még csak annyit se fogadott el a városi pártbizottságtól, hogy elegáns, központi lakásba költözzék, ahonnan kilakoltatták a burzsujokat, de úgy, hogy még a bútoraikat, a szőnyegeiket, a ruhaneműiket se vihették magukkal. Mariska néni ott ült az udvari lakásának kis konyhájában, ahol állandóan petróleumbűz terjengett, mert petróleumlámpán kotyvasztotta szegényes ebédjét, és Rozált a párt ideológiájára oktatta. Voltak neki, a szegénység vállalása mellett, olyan fixa ideái, hogy ahányszor alkalma adódott, Lenin puritán szegénységéről áradozott, s ilyenkor mindig könnybe lábadt a szeme: „Édes kislányom, el tudod te képzelni, hogy a dicsőséges októberi forradalom győzelme után, Lenin elvtárs ott lakott a Kremlinben, s a szobájában vaságy állt, durva lópokróccal letakarva. Az élelmet jegyre osztották, s a napi cukoradag két szem kockacukor volt. A felesége, Krupszkája asszony rátette a két szem cukrot a tálkára, ám a teába beledobott még két szemet. A nagy Lenin ezt észrevette, és alaposan megszidta érte az asszonyt, ahogy ők mondták, megbírálta, kiöntötte a teát, és újat csináltatott magának… Látod, ez nekem imponál, ebből kiderül, hogy Lenin milyen szerény elvtárs volt, szerinte neki is mindenből annyi juthatott, mint a népnek… Van nekem egy kérdésem a hozzám közelállókhoz: mondd meg, hogy kit gyűlölsz, és én megmondom, hogy ki vagy… Egy kommunista az osztályidegent, az osztályellenséget gyűlöli, így van ez rendjén. Az én ágyam mellett ott van Lenin Filozófiai füzetek című könyve, nem állítom, hogy mindent megértek belőle, de kitartóan újra és újra elolvasom. A végén csak felfogom majd… Trockij hirdette meg az állandó forradalmat, kár, hogy letért a kommunista párt útjáról.”


Itták a cikóriával felhígított svarcot, és ideológiáról beszélgettek. Mi egyébről elmélkedhetett volna Mariska néni? Magára szabott pártfeladat volt Prohászka Rozál nevelése. Az igazság az, hogy hasonlított a cigányzenészhez, semmit se tudott, a füle után húzta, cincogta, vagyis puffogtatta a jelszavakat.


Prohászka Rozál magányba vonult, bejelentette a rovatvezetőjének, egy minden helyzethez hozzáedződött fiatalembernek:
– Marosi elvtárs, anyagon dolgozom, gyűlést készítek elő.
A rovatvezető rábólintott. Sok hasznát ennek a cipőgyári munkásnőnek nem vehette, már hosszú hónapok óta ezek a munkáskáderek, akik a szerkesztőség társadalmi ötvözetét javították, képtelenek voltak előbbre lépni a hírírásnál, az már diadal volt, ha kiizzadtak egy-egy glosszát. Így ha Rozál anyagain dolgozott, az sem volt túl nagy veszteség a szerkesztőségnek. A munkásosztály csak úgy, ott menetelt a szerkesztőségben.
Ezekben a napokban Rosszka csak bekapta az ebédjét a Dorna vendéglőben, este a vacsoráját, és iszkolt is vissza a szerkesztőségbe. Mesterembert rendeltek a színre, és Rosszka asztalára Yale-zárat szereltettek. – Utóvégre, őriznem kell a párttitkot – magyarázta, s a kulcsot a pénztárcájában hordta. Még az alapszervezeti büró tagjai se merték megérdeklődni tőle, milyen titokzatos anyagon munkálkodik. Adrián elvtárs, a káderes azért kissé nyugtalankodott, ismerte a kommunisták kegyetlenkedéseit, s ezért odaállt Rozsnyói Aladár, a főszerkesztő elé.


– Rozsnyói elvtárs, itt valami készülőben van…
A főszerkesztő újfent felvonta a szemöldökét, és a lényegre tért.
– És ki a főkolompos? Remélem, van fogalmad róla.
– Prohászka Rozál, ki más lehetne.
Rozsnyói Aladár nem félt kimondani:
– Bugyuta egy teremtés, ráadásul műveletlen is. Ezek a legveszedelmesebb perszónák. Na, és min ügyködik? – A hangjában valami keserű szomorúság rezgett. Adrián elvtárs, aki már tetőtől talpig fertőzött volt a kommunisták titokzatoskodásaival, ami általában és mindig csak rosszra vezetett, kimondta:
– Ha én azt tudnám! Semmi egyebet nem csinál, mint az anyagon dolgozik. Igen, és elkérte tőlem Szepessi Eta önéletrajzát.
Ezekben a napokban Prohászka Rozál kétnaponként felkérte Szepessi Etát:
– Elvtársnő, írjál nekem egy újabb életrajzot!
Szepessi Eta ezt nem értette, és enyhén szólva unta is.
– Már nem is tudom, hány életrajzot kértetek tőlem. Mi a csodát csináltok vele?
– Te csak ne kommentálj semmit, hanem tedd azt, amire kértelek…


Prohászka Rozál a kínzásnak ezt a módját a cipőgyárban tanulta el: megíratták az életrajzokat s utána összehasonlították, valami csak kiderült a végén, egyik-másik apróságra ugyanis az ember mindig másként emlékszik vissza. Erre aztán az áldozatra lecsaptak a párttitkárok: aha, elvtárs, te nem voltál őszinte a párthoz!
Szepessi Eta minden életrajzában azt írta: nyolc éven át leányiskolába járt, ennyit és nem többet, s akkor egy szép napon véletlenül úgy emlékezett, hogy nyolc évig a Notre Dame de Sionban tanultam. Rosszka ujjongott, futott az életrajzzal Adrián elvtárshoz.
– Tessék nekem megmondani, a Notre Dame de Sion miféle egy iskola?
– Az, kérlek, elvtársnő, egy rangos, elegáns francia zárda. Luxusiskola volt, ott aztán nagy tandíjat kellett fizetni, oda jártak a jól szituált családok lányai.


Prohászka Rozál ettől a közléstől eufórikus hangulatba került: végre megfogta Etát, most már tudta, mitől lett osztályidegen. És ettől a perctől kezdve az anyagában már mindent tudatosan nagyított is, gyártotta a hazugságokat, osztályharcos szellemben. Hogy az anyag hatásosabb, égrekiáltóbb legyen. Søren Kirkegaard írta: aki jellemzést készít rólam, az megöl. Igen ám, de az emberek nem hagyják egykönnyen megölni magukat. A kommunisták minden érzelme rideg, zord volt, ami csakhamar egyoldalú és unalmas lett. Prohászka Rozált Gáll Mariska néni tanította meg arra, miként élje át érzelmeit, nehogy, Isten ments, érzelgőssé váljék. „Mert akkor egy csapásra kispolgári macska válik belőled” – bölcsködött Mariska néni. A kommunisták felfogásában a nőiesség szintén kispolgári attitűd lett, a kalapviselés pedig egyenesen burzsuj magakelletés. Rozál egyszer talált otthon a kaszniban egy piros filckalapot, zengőpirosat. A tükör elé ült, felpróbálta és elnézegette magát. Eme ténykedése közben benyitott a szobába az anyja, meglepte a lányát kalappal a fején. „Hát te meg mi a csodát csinálsz a kalapommal?” Rosszka lekapta fejéről a kalapot, és idegrohamban tört ki, szinte toporzékolt. „Hogyhogy a magáé ez a kalap?! Mikor viselte ezt a szörnyűséget, erre feleljen nekem!?” Özvegy Prohászkáné lehajtotta a fejét, valami fizikai fájdalmat váltott ki belőle a lánya puszta látványa. Az ijedtségtől a hangja öregesen cérnavékony lett:


– Egyszer, húsvétra csináltattam, egy nagyon jó masamódnál, akkor nem mehettél el a feltámadási körmenetre kalap nélkül. Szép viselet volt, és nekem jól is állt, apád büszkén grasszált mellettem.
Rosszka politikai tisztánlátással kifejtette, hogy csak az úri dámák hordanak kalapot, s ezzel fogta a nagyollót, és a kalapot darabokra vágta. Fújtatott, rosszullét környékezte:
– Úgy tudja meg, hogy ezennel felszámoltam a mama kispolgári nyavalygását. Egy szót se merjen szólni, mert én aztat nem tűröm el…
Prohászkáné azért annyit megkockáztatott:
– Te hülye vagy, az, az…
Ám ezt meglehetősen halkan bugyborékolta elő, s így a forradalmár lánya nem hallotta meg.


Rozál, amíg az anyagon dolgozott, amíg a gyűlést készítette elő, hol ennek, hol amannak megsúgta, hogy nagy meglepetésben lesz részük.
Hidegh Erzsike ijedtében ajkára tapasztotta a kezét, nehogy feljajduljon.
– Ki lesz nyírva valaki, jaj, én már érzem, hogy ennek rossz vége lesz…
Prohászka Rozál szemében düh pattant.
– Mi van veled, rosszul állsz tán az osztályöntudattal? Sztálin elvtárs már megmondta: ha egy bírálatból csak öt százalék igaz, azt már el kell fogadni. Ehhez tartsad magadat, érted?!
A baj az volt, hogy szegény, ostoba Hidegh Erzsike semmihez se tudta tartani magát. Ő megrekedt ott, Vásárhelyen, a hideg víz felszolgálása terén. Lassanként a Nagyasszony utcabeli szerkesztőségben kitört a gyűlés-frász, itt, első ízben, de az igazság az volt, hogy másutt már javában dívott, másutt már régebben felfedezték s ezek a napok didergős félelemmel voltak teli, amikor senki se lehetett biztos benne, hogy vajon nem pont ő lesz a gyűlés tárgya, nem róla szól-e majd az anyag? Egyedül Eta volt gondtalan, mosolygós és nyugodt, ő tudta, a lelke tiszta, őt nem lehet pellengérre állítani. Egyik nap odaállt Prohászka Rozál asztala elé.
– Akarok neked mondani valamit…


Rosszka megijedt, attól tartott, hogy a másik ráérzett, őt fogják a gyűlésen megbeszélni, mert van az úgy néha, hogy megsejtjük azt, aminek az áldozata leszünk. Fontoskodva csücsörítette száraz, kis vértelen ajkát.
– Üljél le, elvtársnő, és hadd halljam, miről van szó…
Eta csak állt az ifjúsági szervezet titkára előtt.
– Rövid leszek, mától kezdve leállok Jámbor Juliska tanításával.
Ez a bejelentés váratlanul érte Rosszkát, szeme úgy meredt ki a gödréből, mint a békáké, mielőtt brekegni készülnek. Sóhaj buggyant ki a melléből.
– Szóval megtagadod a szervezet rád szabta feladatot?
Szepessi Eta nem hagyta lerohanni magát.
– Szó sincs róla, az a helyzet, hogy én már teljesítettem a feladatot, megtanítottam írni, olvasni Jámbor Juliskát. Érted?
Rosszka indulatai elszabadultak.
– Nem értem, mert én eddig még nem olvastam semmit Jámbor Juliska tollából a lapban.
Szepessi Eta elmosolyodott, de pontosan úgy, mint amikor lemosolygunk valakit.
– Álljunk meg, te összekevered a dolgokat, egyet jelent megtanítani valakit betűvetni, olvasni, és más dolog újságírót faragni belőle. Ahhoz Isten adta tehetség és műveltség kell. Erre én már nem vállalkozom.


Rosszka hallgatott, mert felfogta, hogy a másiknak igaza van. A szobában lévő újságírók, úgy is mint közönség, lélegzetvisszafojtva figyelték az ütközet menetét, mert érezték, hogy Szepessi Eta oldalán van az igazság. S lám, neki mersze is volt hozzá, hogy kimondja.
– És akkor ki foglalkozik ezután Jámbor Juliska elvtársnővel? – tört ki a kérdés Prohászka Rozálból.
– Senki, ő foglalkozik majd magával, be kell iratkoznia egy elemi iskolába, le kell vizsgáznia, továbbá olvasnia, művelődnie kell. Aki őt ide behozta, annak erre is kellett volna gondolnia.
Rosszka hangjában némi fenyegetés árnya:
– Jó, majd felírom ezt magamnak. – Arra már nem tért ki, hogy pontosan mit és hová ír fel.


Rosszka ravaszul és kitartóan terjesztette a gyűlés-frászt, szinte terrorizálta vele a szerkesztőséget, s így volt ez mindenütt. A kommunisták kiprovokálták, hogy rettegjenek tőlük, s ez az állapot aztán kitartott egészen a szocializmus bukásáig. Rosszka a lap grafikusával plakátot rajzoltatott, amelyen összehívta az alapszervezet tagjait. A gyűlés témája: Osztályharc és újságírás. Ilyen hangzatos és burkolt címeket adtak a titkárok az anyagaiknak. Politikusat és sokat sejtetőt. Ez jó lett volna a pártegyetemen akár egy doktori értekezés címéül is, ahol a kommunisták vezetőit és teoretikusait képezték ki futószalagon.
Szűcs elvtárs, a kapus kiszegezte a plakátot a bejárattal szemközti falra. Ez a hihetetlenül ostoba és együgyű ember, aki valahol vidéken volt a Magyar Népi Szövetség aktivistája, s ott megbukott, itt a szerkesztőségben végre kifontoskodhatta magát. Aki be akart lépni a szerkesztőségbe, annak elő kellett adnia Szűcs elvtársnak, hogy milyen ügyben jár, kivel akar beszélni. Szűcs bácsi csak ezután állította ki a belépőcédulát, amit aztán aláírással ellátva kellett visszahozni neki. Osztályharcos szellemben volt kapus. Ezt mindenkinek el kellett ismernie róla.


És felvirradt az Ifjúmunkás Szövetség alapszervezeti gyűlésének a napja, mindenki, Szepessi Eta kivételével, felkészült a legrosszabbra, a „jó káderek” mind egy szálig az állásukat látták veszélyben, akik viszont már képesek voltak önállóan gondolkozni, felmérni helyzeteket, azok tudták, hogy a munkásosztály nem tűri el maga mellett azokat, akik felsőbbrendűek, de ezt elrejtve, a lelkük mélyén hordozták. Így tehát, a múlt század ötvenes éveiben, a diadalmaskodó munkásosztály szótárába új szavak kerültek be, ilyen volt az „anyag írása”, a párttitkárok kedvelt műfaja, ami a „megfúrásban” kulminált, s ami lelki demoralizáláshoz vezetett. Jaj volt annak, akit megfúrtak. S a jó káderek lassanként udvarokat alakítottak ki a párttitkárok körül. S mindebbe az emberek hamar beletanultak, alkalmazkodtak a párt kreálta helyzetekhez. A kommunistáknak ez volt a lojalitása, amit a teoretikusok kikiáltottak párthűségnek. A kor kritériumainak egyik legnagyobb erénye a párthűség volt.


Prohászka Rozál reggel nyolcra hívta egybe a gyűlést, felmérte, hogy ahhoz, amit ő eltervezett, időre van szükség. Az anyag, a kommunisták fellépéseinek klasszikus műfaja most azzal kezdődött, hogy Rosszka elmondta, népünk a dicső szovjet példán okulva, sikert sikerre halmoz, de nem rest kivenni részét a békeharcból sem, hiszen Románia a béketábor országa. A békeharc pedig minden becsületes ember fő tennivalója. S miután eljutott idáig, minden átmenet nélkül, kissé színpadias gesztussal felkiáltott:
– És most, nézzük meg, elvtársak, vajon ezt minden fiatal így érzi, így éli-e át?! Sajnos erről szó se lehet, vannak még nálunk is felelőtlen elemek, akiknek nincs kellő ideológiai és politikai színvonaluk, akik nem ismerik a szerénységet, akik semmibe veszik a párt iránti őszinteséget. Értitek, ugyebár, elvtársak?
Hidegh Erzsike erre már feljajdult, csak úgy kibukott belőle:
– Az Isten szerelmére, de hát kiről van szó?! Én menten elájulok… – de aki bejelenti, hogy menten elájul, az rendszerint nem ájul el. Rozál nagy és mély lélegzetet vett, hangerő és lendület kellett a folytatáshoz.
– Világos, hogy kiről van szó, Szepessi Etáról, aki azt se érdemli meg, hogy elvtársnak szólítsuk, mert ő még messze van attól, hogy osztozzon velünk a mi világmegváltó eszméinkben… – Rosszka olyan lelkiállapotba került, hogy egyszerre volt zárt és nyitott, s így semmit se volt képes higgadtan, tárgyilagosan szemügyre venni. A gyűlölet őt teljes mértékben elvakította.


Egy horda volt az egész ifjúsági gyűlés, tele vad indulatokkal, sok-sok gyűlölettel. Félelmetes lehetett volna felülnézetből figyelni őket. Senki nem vetett pillantást az aznapi áldozatra, a lelke mélyén mindenki olyasmire gondolt: fő, hogy én megúsztam. S ebben a dermesztő csendben egyedül Szepessi Eta hangja bizonyult józannak. S ehhez nem kellett pózolnia, mert az ő lelke tiszta volt. Volt lélekjelenléte, nem esett pánikba, már megtanulta a védekezés módját, s annak egyik alapszabálya a nyugalom volt.


Prohászka Rozál, mintha egy cipőgyári barikádon állna, úgy nézett farkasszemet az osztályidegennel, s folytatta (most már olvasta) tovább az anyagot, amiből kiderült, Szepessi Eta nem volt őszinte a párthoz, eltitkolta, hogy zárdában nevelkedett, tehát a lelke mélyéig fertőzött a klerikális reakcióval. Aki a párthoz nem őszinte, az bármire képes. Így történhetett meg, hogy riportjaiban fittyet hány a szocialista realizmusra, és csak az ő szemével lát, holott, legfennebb azt lenne szabad írnia: mi láttuk, mi éreztük s így tovább. Szepessi Eta soha nem vett részt az ifjú kommunisták kollektív színház- és mozilátogatásain, múzeumba is egyedül járogat, márpedig világos, hogy ezeken a kollektív kivonulásokon nevelődhet a szocialista tudat. Arról már nem is szólva, hogy túl sokat olvas, és nem éli bele magát a szocialista jelenbe. A nagyszerű, szovjet irodalom helyett egy Seggpir nevű, dekadens író királydrámáit olvassa. Szepessi Eta a régi Bukarest bojárházait csodálja, szerinte azok az építészet remekei, nem a proletároknak épített blokkok, ahol közösben élnek az új emberek s így tovább…


Az anyag felolvasása után Prohászka Rozál leült, nyekkenés hallatszott, szinte leroskadt a székére. A jelenlévők, maroknyi nép, bámészkodott, csöppnyi gyakorlatuk se volt fellépni, szerepelni, gyűléseken hatásosan beszélni, felszólalni. Az irodában száraz, ijedt csendesség uralkodott, belepett mindent, a nyáj letaglózottan hallgatott, figyelt és várakozott. Ők még nem mérték fel, mi is az, ami történik Szepessi Etával és velük, hogy a nagy félelmeket mindig nagy tanácstalanságok, nagy bánatok követik. Rosszka felkapta az asztalról a poharát, és egy hajtásra kiitta belőle a vizet, majd hetykén, provokálón nézte az ifjakat.


– Na elvtársak, hát mi lesz, ki töri meg a jeget? – Mármint a némaság jegét. S ez aztán, az elkövetkező ötven esztendőben, majd minden gyűlésen pontosan így hangzott el. Az első felszólaló volt a jégtörő. A végén az egyik tehetséges, a durvaságig őszinte rovatvezető állt fel.
– Az ég áldjon meg, Rosszka, ennek a te anyagodnak az alapján akár törvény elé is lehetne állítani Szepessi Etát, aki pillanatnyilag a legtehetségesebb fiatal ebben a szerkesztőségben. Mit akarsz tőle, tisztáztad ezt magadban?
Rosszka nem visszakozott, az ijedtség nyoma se látszott rajta.
– De hát mondd tovább azt, ami a lelkeden van, szólaljál fel!
A fiatal férfi okos és némileg rafinált volt.
– Épp az, hogy nem akarok felszólalni, eszem ágában sincs, ez csak egy kérdés volt a részemről…
S mivel a percek teltek, és senki se akarta Szepessi Etát ledorongolni, ő maga állt fel.
– Magyarázom a bizonyítványomat – kezdte, s mivel Rosszkának fogalma se volt róla, hogy melyik klasszikus magyar író magyarázta a bizonyítványát, nem sejtette, hogy ezennel paródia születik. – De hiszen minden írásban az egyéni látásmód a nagyszerű, az izgalmas…


Prohászka Rozál úgy lobogtatta a kezében az újságot, mint a párt harci lobogóját, körötte még a levegő is vörösben játszott.
– Azt írod itt: beléptem az erdőbe, és éreztem a gomba nedves szagát. Önző és nagyképű vagy, az, pontosan az! Ez az egész úgy fest, mintha csak neked lenne orrod, szemed. Azt kellett volna írnod: éreztük a gomba nedves szagát, mi, a győzedelmes munkásosztály. Látod, hová vezet az apácák nevelése, ezt tette veled a klerikális reakció…
Szepessi Eta kurtán, elutasítóan felnevetett. Rosszka talpra ugrott, toporzékolt, csinosan, forradalmi módra és határozottan.
– Hát most mi a fene olyan nevetséges, mondjad!
– Csak annyi, hogy elképzelem, ahogyan többedmagammal, leütve egymást a lábunkról, ott vagyunk az erdőben és érezzük, de egyazon időben a gombaszagot. Hogy szocialista módra szerények legyünk. Miért, a gombaszag attól lesz gombaszag, ha tömegesen szívjuk mellre? Egy jó cikk jobbá teszi az embert, rávezeti, hogy figyeljen a világ dolgaira, hogy gondolkozzék.


Rosszka fejében a bölcsesség lomtárhoz hasonlított, ahová bedobált egyet s mást, és soha nem és a megfelelő időben nyúlt le utána és hozta felszínre. Így tehát folytatódott a viaskodó vita Prohászka Rozál és Szepessi Eta között. A hangulat kezdett unalmassá és kétségbeejtővé válni, s mivel a jelenlévők semmi áron nem akartak bekapcsolódni ebbe a csatározásba, miszerint mától kezdve Eta nem írhat riportot egyes szám első személyben, továbbá, holnaptól kezdve alsó-munkára van beosztva, csakis ez mentheti őt meg saját magától, ezáltal válik majd belőle új ember. Tehát, minden reggel, pontosan hatra bejön a szerkesztőségbe, ablakot mos, klozetot súrol és fertőtlenít. Az alsó-munkán szépen meg fogja tanulni – s itt öklével az asztalra csapott –, hogy az egyéni látásmód és ízlés kispolgári nyavalygás. A közösség ízlése a fontos, az lehet a döntő.


Valami biztató mégis volt abban, ahogyan Szepessi Eta arra gondolt: én kivárom ennek a menetnek a végét. Ha én ennyire szenvedek, más is ugyanezt érezheti. Az is eszébe jutott, hogy már Camus leírta: könnyebb, hogy felháborodást kavarjál, mint hogy meggyőzzél valakit. S ezzel Eta arcára kiült a diszkrét hősiesség, amit az ifjú kommunisták gyülekezete észrevett ugyan, ám képtelenek annak lényegét felfogni, tisztázni magukban, hogy mi fán is terem. Szepessi Etának sose sikerült, hogy elvtársias módra durva legyen, s ezért mindvégig zárkózottan, elegánsan viselkedett. Úgy élte túl a gyűlést, hogy magára parancsolt, elhitette magával: én itt most főleg megfigyelő vagyok, de nem résztvevő. Hozzám Rosszka bántása nem juthat el.


Rosszka nem kertelt, egyenesben kérdezte meg Szepessi Etától:
– Akkor vállalod az alsó-munkát, törekedni fogsz-e rá, hogy megváltozzál?
Szepessi Etának egész kislányosan vékony alakja fájdalmasan megrándult.
– Megpróbálhatom… – ejtette ki nagyon halkan.
Ez volt a pillanat, amikor Rozálnak úgy tűnt, hogy ő igenis győzelemre jutott.
– Na végre, hogy ezt is kipréselted magadból… – s ezzel aztán befejeződött a gyűlés.
Szepessi Eta gyűlés után nem nézett senkire, nem szólt senkihez, neki nem volt szüksége támogatókra, ő saját magában bízott, ám úgy érezte, hogy sürgősen ki kell törnie innen, kifelé ebből a szerkesztőségből, ezek közül az emberek közül, akik cinkos tanúként ülték végig ezt a cirkuszt. Valamiért Pastorelnéra, az utcaseprőre gondolt, mintha testvére lenne. Vett egy doboz cigarettát, és kitartóan keresni kezdte azt a nyomorult asszonyt. Ott talált rá az Athaeneum előtti kertben, a déli napfényben, Eminescu szobrának a talapzatán üldögélt. Most nem sepert, csak bámult maga elé.


Nem köszöntek egymásnak, csak nézték egymást, tetőtől talpig. Szepessi Eta minden szó nélkül nyújtotta a szerencsétlen asszonynak a cigarettát.
A nő ezen a napon mohón utánakapott, és szinte sóvárogva az arcához emelte, lehunyt szemmel szagolgatta.
– Ó, de finom az illata, magácska milyen kedves hozzám! Nahát… – suttogta a szavakat.
Szepessi Etának föltűnt, hogy a nő lábán kitaposott férficipő van, csak úgy spárgával odakötve a lábfőre. Tehát már annyira lerongyolódott, hogy cipőre se telik neki. Minden magyarázgató bevezető nélkül közölte vele:
– Én is…
Pastorelnének nyomban rossz előérzete támadt.
– Mi van magával, kedvesem?
– Csak annyi, hogy én is alsó-munkára jutottam…
– Ó! – nyögte Pastorelné, és egy olyan gesztussal, amit már az utcaseprőktől tanulhatott el, megbökte Szepessi Eta karját. Biztatásnak szánta, hogy ki lehet bírni…
Szepessi Eta erre rábólintott, és minden további magyarázkodás nélkül otthagyta az asszonyt. Nem akart és nem is tudott jajongva panaszkodni.


És a következő napokban a Nagyasszony utcában nem babra ment a játék, hanem osztályharcra. A kommunista diktatúra az egész lelkedet kéri, s a párt katonái, az önkéntesek lépten-nyomon ott vannak a hátad mögött, ők azok a fanatikus és primitív párttitkárok, akik úgymond segíteni akarnak rajtad, de ez merő hazugság, az igazság más: nem engednek ki a markukból, fogva tartanak és szenvedtetnek, közben ők is szenvednek, s ez az egész szenvedés és szenvedtetés a szocializmus lényege, és egyik nagy bűne: aki szenved, az a másikat is kínozza. Az osztályharc jegyében.


Prohászka Rozál felfogásában a párt dönti el, ki a tehetséges, hogy kinek van és kinek nincs mákszemnyi tehetsége, s milyen legyen alkotása hangvétele. Diktatúra volt a javából, s hol volt mindez az Engels megálmodta liberális szocializmustól? Szepessi Eta nemcsak tanult lény volt, hanem intelligens és tehetséges is, kivált a nyájból, s ezt a kommunisták nem tudták felfogni, se szeretni, se elfogadni. S főleg a gyűlés, a bírálat után nem lehettél sértett, csakis alázatos, mintha azoktól, akik rád sújtottak, te lehajtott fejjel kell bocsánatot kérjél.


A gyűlés napjának estéjén a hálóban Szepessi Eta csukott szemmel feküdt az ágyán, mert ezek a nagy, közös hálók olyanok voltak, hogyha megmozdultál, egy lépést tettél, az már irritálhatta, idegesíthette a másikat, nem volt egy intim magánzugod, minden átjárható közterület volt. Az egyén egyetlen területe a vaságy volt, azon azt tehette, amit akart.
És az esti csendben Rosszka odaszólt Etának:
– Mi lesz, ma nem iszunk gyümölcsteát?
A gyümölcstea alapanyaga az Eta dobozában volt, ott, az ágya alatt, annak elkészítéséhez csak ő értett. Az apácák is ezzel kényeztették magukat. Világos volt, hogy ez, az esti homályba belepuffogtatott kérdés csakis Etához szólt, őt vette célba, igen ám, de a fizikatanárnő makacsul hallgatott. Rozál még nem tudta egészen pontosan, hogyan tartsa markában a másikat, akkoriban még csak alakulóban voltak a kommunisták lelket csonkoló fogásai, de egyet viszont tudott: ma ő volt a győztes, ma neki nem szabad visszavonulnia. Meglehetősen hetykén provokálta a másikat.


– Eta, te mostan alszol, vagy felhúztad az orrodat? Mi van veled?
Szepessi Eta kitartóan hallgatott, nem mondott se igent, se nemet, egyben biztos volt: ezen az estén nem szervírozza tálcán a gyümölcsteát. És hihetetlen módon, imádkozott is: Istenem, légy velem, segíts meg, hogy megtaláljam ehhez a számomra idegen és idegesítő ideológiához az utat, küldjél végre elébem egy osztályidegent, akit behálózhatok majd a gyűlöletemmel. Mert igaz, hogy a legtöbb ember szeretetből születik, de a gyűlölet ítéli halálra.
Másnap reggel hatkor, a Nagyasszony utcában a portásfülkében ott leste Eta jöttét Völgyiné elvtársnő, egy terebélyes, olcsó kölni szagát árasztó, jó ötvenes nőszemély, aki szintén vidéki Magyar Népi Szövetségbeli aktivista volt, s akit Rozál már az előző napon figyelmeztetett: aztán Völgyiné elvtársnő, edzeni kell az acélt, egy pillanatra se tágítson a takarítást végző Szepessi Eta mellől. Az alapszervezet ezt várja el magától. Völgyiné elvtársnő köszönés helyett, bagótól rekedtes hangján rámordult Etára:
– Késett tíz percet!
Szűcs bácsi, mint egy bábu bólintott helyeslése jeléül, s úgy lógatta nyakán a fejét, mintha minden pillanatban lehullhatna onnan.
– Igen, igen, késett…


Völgyiné elvtársnő fenyegetőzésbe csapott át:
– Ha ez még egyszer előfordul, szólok Rosszka elvtársnőnek, érti, ugyebár…? Maga most alsó-munkára van beosztva.
A vékonyka fizikatanárnő nézte a másik kettőt, s akkor váratlan dolog történt, ordítani kezdett, egész energiájával, teli tüdőből.
– Engedjék, hogy végezzem a dolgomat, és ne merészeljenek a közelembe jönni, mert akkor én nem felelek magamért!
Völgyiné elvtársnő erre a kirohanásra elképedt, nem számított rá, s mint minden pallérozatlan ember, az őserőtől visszakozott.
– Nocsak! – morogta, s arra gondolt, leskelődni fog erre a lányra, ez lesz a legegyszerűbb módja az osztályharcos ellenőrzésnek. Elvégre leskelődött ő még máskor is, s utána jelentette tapasztalásait a párttitkárnak, a káderesnek. Egyedül Rozsnyói Aladár volt olyan merész, hogy a pártnak ezt a névtelen katonáját, Völgyinét kiutasította az irodájából. Szepessi Eta, a nagy magányos ezen a napon, a takarítás után bekopogtatott a kádereshez, nem siránkozni ment, felpanaszolni, hogy őt alsó-munkára osztották be, büntetésként, hanem arra volt kíváncsi, hogy vajon az osztályharc megtanulható-e? Adrián elvtárs leültette az íróasztala előtti barna bársony fotelbe a lányt. Ezt a fotelt olyan indokkal hozatta be ide, hogy akik vele akarnak beszélni, azok helyezzék totális kényelembe magukat, mert nála mindenki sokáig időzött. Miután meghallgatta a lányt, kinyilatkozta:


– Ide figyeljen, Eta drága, maga okos, tanult teremtés, tehetséges is, az égre kérem, legyen egy kicsit ravasz is. Különben, szerintem, forradalmárnak születni kell, de én már találkoztam olyan emberekkel is, akik az osztályharc tüzében váltak azzá. A dolog pofonegyszerű, magának is meg kell tanulnia a gyűlöletet, de nem úgy általában, hanem azzal szemben, aki a munkásosztály ellensége… Ugye ért engemet?
Szepessi Eta kissé mereven, kihúzott derékkal ült a vallató fotelben. Alattuk az utcán ott dübörgött el a nagyváros zaja. A lány a világért se panaszkodott volna Rosszkára, ő csak kérdezett.
– Másként nem megy ez a dolog, mármint ez az osztályharc?
Adrián elvtárs valamilyen megérzésből kifolyólag szánta a vele szemben ülő teremtést, aki betévedt ebbe a szerkesztőségbe, a történelem színpadára.
– Amennyire én értek hozzá, nem. De maga ne törődjön sokat ezzel az izével, csak írjon továbbra is jó, életes riportokat. Magával aztán nem fogtam mellé. Nézze, őszinte leszek, ahogyan maga ír, ahhoz bizonyos erő meg rafinéria is kell. Tudja, Eta, én zsidó vagyok, s ha a zsidók jót akarnak kívánni valakinek, azt mondják: áldjon meg téged az én atyámnak az istene. Érti már?
Szepessi Eta csak szó nélkül rábólintott. S amikor kilépett a káderes szobájából, az ajtó előtt ott strázsált Rosszka. Hallgatózott. Nagy erővel elkapta Eta karját, maga felé rántotta, és azt sziszegte:
– Aha, panaszkodni siettél a kádereshez, mi? Csakhogy én nem félek ám a káderestől se, féljen ő tőlem!
Arc arc mellett volt, nézték egymást. Szepessi Eta hátralépett.
– Te nem vagy normális! Ha tudni akarod, kérdeztem valamit Adrián elvtárstól, valamit, ami most foglalkoztat engemet. – És ezen a napon csak berzenkedést érzett Rosszka láttán, a hányinger, a fizikai iszony jóval később jött rá, s az már a teljes reménytelenségből fakadt. Az már egy másik fázisa volt az életének.


Rozsnyói Aladár rögtön felfigyelt arra, hogy Szepessi Eta riportjai vérszegényebbek, igaz, felismerni benne a keze munkáját, de valahogy úgy festenek, mintha alkotójuk tisztes távolból, páholyból követné az élet forgatagát. S a főszerkesztő ezt ki is tálalta a szombati lapkiértékelőn.
– Eta, valami történhetett veled, mondd meg őszintén, bánt valaki, valami?


A terror már beváltan működött, és ezért se Szepessi Eta, se az ifjú kommunisták nem merték bevallani, hogy Prohászka Rozál keze van a dologban, ő irtatta ki Eta riportjaiból az egyéni látásmódot és hangot. Rosszka ezen a szombati napon kissé bepánikolt, hátha valaki feláll és beszélni kezd. Rozsnyói Aladár volt olyan bátor ember, hogy megkérdezte volna tőle: mióta ért ő olyan jól az írásművészethez, hogy tanácsokat osztogasson. A teljesítménye nulla volt, már hónapok óta egyebet se tett, mint slampos híreket gyártott, amit aztán Lenke elvtársnő, a stilizátor átírt. Viszont Rosszka jelenléte javította a szerkesztőség társadalmi összetételét, ő hordott a hátán több, egykori polgári újságírót, akik írták és szerkesztették a lapot.


Gyűlés után Rozsnyói Aladár bement a kádereshez, leült a barna bársony fotelbe, és azt kérdezte Adrián elvtárstól, az egykori polgári újságírótól.
– Adrián elvtárs, figyelj csak ide, szerinted mi van ezzel a lánnyal, ezzel a Szepessi Etával? Kifogyott volna a tehetsége?
Ők akkor is, ha egymás között voltak, csak elvtársnak szólították egymást. Erre pedánsak voltak. Mintha múltjuk nem is létezne, ők csak a mában éltek. Adrián elvtárs elmondta, hogy járt nála a lány, és arról érdeklődött, miként tanulható meg az osztályharc.
Rozsnyói kissé naiv kérdése:
– Minek az neki?
Adrián elvtárs vállat vont.
– Ha én azt tudnám…
Rozsnyói Aladár valamiért nyugtalankodott.
– Itt bűzlik valami nekem, majd a végén ki fog derülni, de te, Adrián elvtárs, addig is legyél résen, figyeljél mindenre, mindenkire… Szerintem a riport akkor jó, ha az írója képes rácsodálkozni a világra. Ez az Eta nevű lány eddig tudott csodálkozni, s most egyszerre elfelejtette volna? A tehetség, ha van, akkor nem ilyen véges.


Szepessi Eta a maga módján büntette Rosszkát, nem szavakkal, nem tettekkel, hanem azzal, amit a zárdában tanult el az apácáktól, tudott távolságot tartani, úgy nézni valaki arcába, hogy ne a szemébe nézzen, hanem semmibe vegye, szinte taszítsa: nehogy a közelembe kerüljél! Ne merészeld! Ha a zárdában nagy ritkán megharagudott rá egyik-másik apáca, az élet folyt tovább a maga medrében, a maga hétköznapi rendjében, ám neheztelését a nővér azzal a taszító távolsággal éreztette vele. Ezekben a napokban nagyon halkan, finoman mozogtak körülötte az apácák, szinte csak elsuhantak mellette, de semmibe vették, negligálták, s ezzel lehengerelték, büntették. Ez ellen senki nem tehet semmit. Se kedveskedés, se közösködés. Semmi.


Ezekben a napokban Szepessi Eta tartózkodóan viselkedett, nem látta el tanácsokkal Rozált, se a lányokat, hogy miként mossák a fehérneműjüket, szombatonként nem volt a hálóban nagytakarítás, parketta-felvikszolás. Némaság, ridegség, tespedtség volt minden téren. A szocializmusban előbb-utóbb az emberi minőség indul romlásnak. Pedig az élet lényege az, hogy az ember legyen hasznos, és tudjon örülni. Eta felfogta, hogy amióta ő alsó-munkára van beosztva, már képtelen jó riportokat írni, továbbá elfelejtett örvendeni egy-egy riport papírra vetésekor. Unalmas, egyhangú napok sora következett, és ebben az időben sikerült tisztáznia magában, hogy neki nemcsak a tüdeje, hanem az egész teste lélegzik, s éppen ezért nem volt képes csak önszemével kifejezni magát, számára a kollektív élményeknek nem volt értéke. Egyre többet társalgott Istennel, eszébe jutott a Bibliából, hogy Jeremiás próféta azt mondta: rászedtél, Uram! Pontosan ez történt vele is, rá volt szedve, papírozni kellett, ha meg akart maradni a szerkesztőségben. Hiába hangoztatta Prohászka Rozál, hogy a jó riportban a nép kell beszéljen, nem az újságíró, s ő, amikor ezt kivitelezte, az írásai egy csapásra szürkék, unalmasak lettek. És mindvégig magán érezte az elvtársak követő, vegzáló tekintetét, bármit is végzett el, beléjük ütközött. Aztán egyik reggel Szűcs bácsi azzal fogadta, hogy ki kellene takarítani végre az ő kuckóját is, ahol a belépőcédulákat gyártotta. Ez az enyhén szexmániás, idős ember most heccelte a fizikatanárnőt, leste a lány arcán a hatást, különben bámészkodott utána munka közben is, amint hajlongott és kivillant a térde felett a comb selymes, fiatal, fehér bőre. Ettől Szűcs bácsi mindig izgalmi állapotba került, erotikus képzelgései támadtak.


Eta az alsó-munka napjaiban azt vette észre, hogy a szerkesztőségben a falak enyhén koszlottak, mintha tülekedő elvtársak egyfolytában nekimennének, s így a saját mocskuk odaragadt. Van a léleknek olykor egy olyan állapota, amikor nem képes sírni, tiltakozni, de még csak rádiót se hallgatni, jóízűen zsíros kenyeret enni. Szabadesésben van. Egy ilyen napnak az estéjén tette oda Prohászka Rozál, Eta kispárnájára Solohov könyvét, a gyűlöletről szólót. Bele se lapozott, kissé utálkozva, két ujjal fogta meg, és odacsúsztatta a kommunista lány takarója alá. Neki nem volt szüksége rá.


S bármilyen furcsán is hangzik, bármilyen hihetetlen is, ezeken az éjszakákon, amikor néha olyan fáradtság taglózta le, hogy az álom is elkerülte, Szepessi Eta imádkozott, jobban mondva istennel társalgott. Tőle várta el az útbaigazítást, elvégre ő írta le az első vallásos szöveget a kőtáblára. Ha most behódol Rosszkának, az azt jelenti, hogy hadat üzen Krisztusnak, az ő, szeretetre vonatkozó tanainak. Logikusan átgondolta, ha ő jó kommunista akar lenni, akkor saját ellenségévé kell válnia. Mert a büntetési módnak is vannak fogásai, ahogyan a túlzó büntetés mindig lelket rombol. Platón pontosan definiálja a különbséget az ellenség és az ellenfél között, amiből világosan ki lehet következtetni: az ellenséget gyűlölöd, az ellenfelet akár csodálhatod is. A szerkesztőség könyvtárszobájában egy tanulmány került a kezébe, s abban az állt, első formájában Engels írta meg a Kommunista Kiáltványt, az alapszöveget, telve jósággal, emberséggel, aztán Marx fogta és átgyúrta az egészet, minden jóságot kiirtott belőle, megtöltötte gyűlölettel. Szóval ez a helyzet, gondolta magában Szepessi Eta. S a múló napokkal az alsó-munka egyre jobban kifárasztotta, de semmi jele nem volt annak, hogy épülést hozna számára. Ha ritkán cikkdíjat kapott, rögtön pénzt küldött a Mutternek, akinek minden levele panasszal volt tele, ugyanis Romániában már kialakulóban volt az egyen-személyiség. Továbbá a cikkdíjból cigarettát, intim fehérneműt vásárolt, és elvitte Pastorelnénak, az utcaseprőnek, aki tetőtől talpig maga volt az osztályellenség. S ez az egykori úri dáma sose rebegett köszönetet, a konvenciók már jó ideje kikoptak belőle, néha annyit tett, hogy megérdeklődte:


– Utóvégre magácska ezt meg mire fel teszi? – így fejezte ő ki hajlandóságát a barátságra.
Szepessi Eta ott, az utca fárasztó nyüzsgésében traktált a nyomorult asszonnyal.
– Jólesik ez nekem…
Pastorelné kegyesen bólintott.
– Kérem, elhiszem magának. Na és, hogy megy az alsó-munka?
– Fáraszt, mert hajnalban kelek, de az égvilágán semmi változást nem érzek, szóval olyan lelkiekben való átalakulást, hogy én ettől a munkától új emberré válnék. – Egyetlen lépéssel közeledett az asszonyhoz, és vallatóra fogta: – Maga tán érez már valamit?
Pastorelné állt mozdulatlanul ebben a tömeges és névtelen diktatúrában, és mosolyt kent fel ráncos, korán elöregedett arcára. Ez úgy is festett, mint az öngúny.


– Ne vicceljen velem, mi a nyavalyát kellene éreznem, elvégre ezt ők, a kommunisták nem is azért teszik velünk, hogy a lelkünk épüljön, hanem azért, hogy kinyírjanak bennünket. Én már oda jutottam, hogy a saját házamban házbért fizetek a cselédszobáért, hát ki hallott ilyesmit egy jogállamban?
Szepessi Eta bólintott és summázta:
– Szóval magánál sincs változás?
Szepessi Eta el se köszönt az asszonytól, sarkon fordult, és szinte futva indult meg a szerkesztőség felé. Rosszka erős marokkal fogta Etát, utánalopakodott, kíváncsi volt rá, kivel beszél, kivel barátkozik, paktál le. Rosszka, mint Lesage ördöge, látott, anélkül, hogy őt látták volna, s hogy valami jelt hagyott volna maga után. Rosszka minden reggel úgy lépett színre, mintha egy vidéki unokatestvér jött volna fel a fővárosba, s akik látták, valami rendhagyót vártak el tőle, amire csak ott, messze, egy eldugott helyen képesek még az emberek. Prohászka Rozál viszont nem hozott magával egyebet az osztályharcos szellemen kívül, s azon nem volt sok mutogatnivaló.


Szepessi Eta ezeken az éjszakákon, amikor a teste sajgásától néha aludni se bírt, olykor álmodott is, visszaálmodta magát a gyermekkorba. Ha viszont ébren volt, meditált, arra gondolt például, hogy minden dráma a Sorsról szól, tehát az övé is, de úgy, hogy szinte rémületbe ejtő volt a lány keresése, az, hogy végre rátaláljon önmagára, az új önmagára. Esténként előszedte, olvasgatta Shakespeare drámáit. S a színpadon rendszerint a jó győz, igen, de nem az Othellóban, és nem Szepessi Eta életében. A múlt század közepén a hősök vészes katarzis-hiányban szenvedtek, egy helyben toporogtak, mert a kommunisták maguknak követelték ki a győzelmet. Eta arra gondolt, Othelló nem okosan, de nagyon szeretett, s ez lett a végzete. Ami a Venera utcai ház közös hálójában zajlott ezekben a napokban, az nem volt drámai helyzet, az ott lakók ösztönlények voltak, egymáshoz is zavarosan viszonyultak, ám egyhez nem fért kétség, ha a kommunista lányok ránéztek Szepessi Etára, valamiért lelkiismeret-furdalást éreztek, mert azt nem mérték fel, hogy a bonyolulttól sose kell félni, de a zavarostól mindig.


És Prohászka Rozál mosolygós arccal pimaszkodott is Szepessi Etával.
– Te, Eta, én úgy látom, hogy ott fent paszulyos az ablak, na, erre aztán nem nevet rá a Nap…
Szepessi Eta mozdulatlanul ült az asztalánál, két keze az ölében, a szódás víztől kimart körömágyak fájtak, sajogtak, de erről semmi se árulkodott az arcán. Az ablakot nézte ő is.
– Igazad van, tényleg paszulyos, de ezek az ablakszemek olyan magasan vannak, hogy a létráról se érem fel…
– Nem végzed tisztességesen a munkát – mondta Rosszka, és azt gondolta, hogy a harc legyen harc. Szepessi Eta erre felállt, behozta a létrát, s az ablak elé állította.
– Leszel szíves megmutatni, hogyan érjek a felső ablakig? Ha ez neked sikerül, akkor én holnap reggel utánad csinálom…
Rozál munkásnő volt, praktikus, rögtön felfogta, hogy ő se ér fel odáig, ettől aztán elvesztette az önuralmát. A kommunisták sose finomkodtak, pipabagót se adtak a régimódi udvariasságra. Ők direktbe kimondtak mindent.
– Látom én, hogy mit forgatsz a fejedben, azt akarod, hogy kiessek az ablakon.
– Én akarnék ilyesmit, vagy éppen te várod azt, hogy végre én zuhanjak ki… Hát nem szerzem meg neked ezt az örömet – s ezzel leült a helyére, írni kezdett. A létra ott maradt a helyszínen. Véletlenül betoppant az irodába Adrián elvtárs, és a létra láttán elámult.
– Hát ezzel a létrával meg mi van itt?


Hallgatás minden vonalon. Prohászka Rozál felugrott a helyéről, fogta a létrát és kivitte. Az ifjak mosolyra derültek, de csak bent, a lelkük mélyén. Adrián elvtárs nem sietett el a tett színhelyéről, s amikor Rosszka visszajött, hozzáfordult:
– Nem mondanád meg nekem, hogy ez meg mi volt?
Rosszka egészen jól hallhatóan artikulálta a szavakat:
– Az Isten b. meg a kispolgári macskáját…
Nem volt buta lány, felfogta, hogy most az egyszer legyőzték, s ettől a dühe nőttön nőtt. Teljesen hiányzott belőle a jóság, ami boldogságot ígér neki, az osztályharcosnak gyanús volt az egész világ. Etával az ifjú kommunisták féltek szolidarizálni, mert sejtették, hogy Rosszka menten osztályidegennek kiáltaná ki őket is.
Szepessi Eta végezte az alsó-munkát, és kitartóan kereste az osztályellenséget. Ezekben a napokban még bízott abban, hogy meg is találja. Éjszakánként imádkozott is Szent Antalhoz, aki az apácák hite szerint mindent megtalál, s Eta magában úgy okoskodott, ha megleli az elveszett tárgyakat, miért ne lelne rá az ideológiákra is. Egyik éjszaka álmában Blanka nővért látta, Rädermascher Kornéliát, a híres matematika-tanárnőt, ott állt a zárda udvarán, a nagy gesztenyefa alatt, és azt suttogta: Sanantonio de Padova… Reggel Szepessi Eta már biztosan tudta, hogy ez jeles álom, Blanka nővér arra utasította őt, hogy keresse meg Bukarestben a szent templomát, forduljon hozzá útbaigazításért.


A régi Bukarest régi központjában, a Manuk szálló mellett áll egy kis templom, nem katolikus, hanem apró, zsúfolt, összevisszasággal telt ortodox templom, ám Szent Antal a védőszentje, ami a románoknak amolyan másodrendű szent. Eta rákapott, hogy a rekkenő meleg nyári napokon, amikor a román fővárosban olyan meleg van, hogy szinte sistereg a levegő, templomokba térjen be.
Ezeken a napokon Prohászka Rozál elég gyakran lopakodott a nyomába, az ő vasmarka nem remegett. Látta, hogy Eta belép a Szent Antal-templomba, látta, hogy gyertyát gyújt, s utána leül a fal mellettii támlás székek egyikébe. Prohászka Rozál nem habozott, végigdübörgött a templomon, és elkapta Eta karját.
– Szóval így állunk, mi!? Most aztán megfogtalak, le vagy leplezve a munkásosztály színe előtt. Mi a frászt csinálsz itt?
Szepessi Eta arca átszellemült, nyugodt, majdnem szentséges volt.
– Hűsölök és nézem a színes ablaküvegeket, olyan szépek, hogy szinte énekelnek, s ettől megnyugszik a lelkem. Ez számomra művészi élmény is…


Rozál az éberségtől szinte beteg volt, ám szintén meg akart nyugodni, s ezért ott, a templomi szertartás közben rábámult az ablakra. Percek teltek el várakozással, de a lelkét nem járta át művészi fuvallat. Ahhoz lennie kellett volna valami emberinek ebben a sivár lélekben, de ott csak osztályharcos gyűlölet találtatott.
– Te szerencsétlen, te nyomorult! – s ezzel szinte leteperve az ájtatos, ortodox hívőket, kirohant a templomból. Eta mellett egy román nyanya háromszor keresztet vetett, és azt suttogta a lány fülébe:
– Látta, ugye látta, ez maga a sátán volt… Óvj meg, Uram, tőle!
Eta jelen helyzetében a sikertelenség, hogy Szent Antaltól nem kapott utasítást, még nem volt tragédia, ez számára csupán egy lépés volt a metafizika felé. Az ő lelkében a vallásosság, amit a zárdában tanult el, a világszemlélet volt. S történt mindez a szocializmusban, ahol olyan emberek éltek, akik kommunistának hitték magukat, s akik önmagukat se tudták szeretni, s ezen az úton jutottak el a káoszba. Innen pedig már csak egyetlen lépés maradt a kárhozatig.


Eta az ősz eleji napokon szeretett sétálni a régi Bukarest utcáin, a leromlott, de még mindig szép bojárházak között. Rosszka itt is megleste.
– Hát te?! – kiáltott rá.
– Nézegetem ezeket az öreg házakat… – kezét révetegen felemelte, és álljt parancsolt a másiknak.
– Te hülye, az, az vagy!
Prohászka Rozál úgy viszonyult a marxizmus-leninizmushoz, mintha egy új vallás lenne, gyakran hangoztatta az alapszervezeti gyűléseken: úgy tudjátok meg, ezt nem írja elő a marxizmus-leninizmus, de arról már fogalma se volt, ez az ideológia a gyűlöleten kívül még mit parancsol meg a kommunistáknak. S ebből az értetlenségből fakadt, hogy ő feszt duzzogott. Nála a harag a berzenkedés jele volt, az éberségé. Nemegyszer kifejtette, hogy egy kommunista mindig résen van, mindig komor, sose mosolyog, sose udvariaskodik. Az ő felfogásában egy igazi életrajz pontosan olyan kellett legyen, mint egy önfelejtés. Szolgálólányi gondoskodás volt a részéről, amikor Szepessi Etát alsó-munkára kényszerítette, valami olyasmi: majd jót fog röhögni rajta, ha a nagysága súrolni fog, klozetot pucolni. S a múlt században, ebben a szerkesztőségben is megpróbálták pólyájában megfojtani az irodalmat, a szerénység jegyében.


Hogy Rosszka is csak ember, az abból derült ki, amikor szerelmes lett egy színtelen, szagtalan, sápatag fiatalemberbe, aki erdélyi kisvárosban volt cukrász, de a fánksütésnél és a kürtőskalács legyártásánál nem jutott tovább. Ezt a nyomorult férfit szintén Adrián elvtárs hozta fel a Nagyasszony utcába, hogy vele is javítsa a szerkesztőség társadalmi összetételét. Rosszka kizárólag úgy beszélt róla, ha szóba került: az elvtársam… S az elvtársának olvasta fel Rosszka az alapszervezeti gyűlésekre készülő anyagait. A cukrász fehér, kissé puffadt arcán ámulat, tördelte tömpe ujjú kezét, és lehunyt szemmel azt sóhajtozta:
– Hát ez csodálatos, sose gondoltam volna, hogy erre is jó az osztályharc…


Ennek a párnak egyetlen pillanatra se fordult meg a fejében, hogy itt régen nem elvekről, hanem gonoszságról van szó, s a szocializmusnak ebbe a kelepcéjébe sokan beleestek. Minden kegyetlenkedés pedig áldozatot követel. Az ő agyuk már régen bezárult az intellektuális értékek előtt. Szepessi Eta felfigyelt rá, hogy a szerelmes Rosszka cicomázni kezdte magát, egyik délben büszkén, szinte diadalmasan hurcolta be magát a szerkesztőségi szoba színterére, egyenesen a Lipszkány utcáról érkezett, ahol egy magas sarkú, piros cipellőt szerzett be magának, s a fehér pamutzokni, a zokkerli csak úgy rácsorgott a rikító, ízléstelen cipőre. S ebben a szörnyűséges cipőben slamposan, kissé bizonytalanul dülöngélve lépdelt, ám a következő hetekben világért se vált volna meg tőle. Sehogy se festett a magas sarok a pamut zokkerlivel, de selyemharisnyát szerinte csak az úri dámák viselnek. Rosszka felfogásában a selyemharisnya osztálykellék volt, tehát, le vele!


Eta néha arra gondolt, mindenestül földhöz ragadt ez a XX. század, még, aki képes is lenne repülésre, a kommunisták azt menten visszahúzzák. Repülni, szerintük, nem tipikus, annak nincs köze a szocialista realizmushoz. Azt is megjegyezte magának, hogy Rosszka szerelme, a cukrászlegény az Argeş folyó melléki erdőben, ahová néha kirándultak, rendszeresen kifosztotta a madárfészkeket, nyitott tenyerén hozta a pucér testű kis madárkákat, s utána röhögve rájuk zárta a markát. Szepessi Eta kifakadt: te, te degenerált! A cukrász replikája: valahol olvasta, hogy Kínában sok a légy meg a madár, ott ezeket irtani pártfeladat. „Hát így a kínai elvtársak…”


Egyik szombati napon, a lapkiértékelő gyűlés végén Rosszka azzal állt elő: ő Szepessi Etával akar terepre menni, hátha az mindkettőjüknek a javára válna. Rozsnyói Aladár mérlegelte ezt az ártatlannak tűnő ötletet, s nem talált benne kivetnivalót. Eta nem szólt semmit, mert ő menten megérezte, hogy a munkáslány vasmarka most már terepen is vele tart. Rosszka lelkendezve adta elő a fizikatanárnőnek:


– Sztálinvárosba akarok menni, csakis oda…
Szepessi Etát nem vonzotta különösen ez a város, de azért rábólintott. Rozál lelkesedése már az állomáson kitört, amikor meglátta a Cenken, díszbokrokból kiírva: SZTÁLIN. Tehát, aki idejött, az rögtön láthatta, hogy mi vár rá, lépten-nyomon találkozni fog a nagy békeharcos Sztálin szellemiségével. A városi pártbizottságnál nagy zsibongás volt, javában dúlt a magánházak államosítása. Rosszka rögtön kifejtette abbeli óhaját, hogy ő ebből a történelmi folyamatból direktben és közvetlenül is ki fogja venni a részét. Autóval mentek a terepre, emeletes ház előtt álltak meg. Szász ötvösmester lakta a családjával. A szásznak átnyújtották az írást, a határozatot, hogy azonnal takarodjon innen a szeme világába. A szász rezidencia női lakói sírva fakadtak, lamentáltak, azt hajtogatták: kegyelem, kegyelem… Rosszka kissé színpadias gesztussal előrelépett, s még a vidéki aktivistákat is ámulatba ejtette: nincs kegyelem, le a burzsujokkal! Az öreg szász egészen halkan azt mondta: pardon, egy percre, van nekem egy kis dolgom… – ezzel fogta magát, felment a padlásra, és felkötötte magát. Amikor keresésére indultak, ott lógott egy gerendán. Ettől még a vidéki aktivisták is megdöbbentek. Erre nem számítottak. Egyedül Prohászka Rozál diadalmaskodott: „Döglött kutyának árokban a helye!” – nyilatkozta ki, s látszott rajta, hogy roppant elégedett magával, a viselkedésével. A padlásajtó felett gót betűkkel ez állt: GOTT IST TOT!


Eta lebotorkált a lépcsőkön, kiment a szép, gondozott, őszies kertbe, és görcsösen hányt. Ennek a napnak az estéjén, hogy Rosszka jelenlététől szabaduljon, elindult a szállodából. Sztálinvárosban volt egy olyan hely, ahol a szépséget mellre lehetett szívni, s ez a Fekete-templom volt, ami onnan kapta a nevét, hogy amikor a várost a Habsburgok felgyújtották, a templom külső falai füstösek, égettek lettek. A templomban szólt az orgona, koncertre gyűltek be az emberek. Prohászka Rozál azonban utánalopakodott, itt is utolérte Etát, s a karjánál fogva vonszolta ki a szent helyről.


– Te most mit csinálsz itt, mit?
– Hallgatom a koncertet, ez egy világhírű orgona…
Este volt már, az emberek ott sodródtak el mellettük, és Rosszka egészen közel hajolt a másik lány arcához.
– Te a munkásindulókat nem szereted?
Szepessi Eta emelkedett hangulata egyetlen perc leforgása alatt odalett, vállat vont.
– Eddig még sose gondoltam erre. Na, eresszél el, te, te, kislelkű szörnyeteg, te földre szállt ördög! Te nem is ember vagy, hanem rém…


Szepessi Eta ott, Sztálinvárosban érezte meg első ízben: ő nem e világra való, ő sose tanul meg gyűlölni, s ezzel a tudattal ki is szabadult Rosszka markából. Gyűlölje talán Rosszkát? Ez nem az ő stílusa, mert a zárdában belenevelték a felebaráti szeretetet, bárki is legyen az, barát vagy ellenség. S hogy végre legyőzte Rosszka gyűlöletét, egy olyan érzés volt számára, ami nélkül meghalni se érdemes. Az ő esetében kiderült, hogy létezik gyógyító szenvedés is, amikor önmagadnak osztod ki az igazságot. S ezáltal Eta bizonyos értelemben hőssé lett, mert a hősök azok, akik elhitetik a halandókkal: a lehetetlen lehetséges. És a sztálinvárosi éjszakában imádkozott is, azt az imát mondogatta, amit Blanka nővér kötött a lelkére, mondván, hogy így imádkoznak Japánban a katolikus hívők: nincs nagyobb betegség, mint a gyűlölet, nincs nagyobb szerencse, mint az egészség, nincs nagyobb boldogság, mint a szeretet, nincs nagyobb nyugalom, mint az alázat, taníts meg erre, Uram!


Miután visszatértek Bukarestbe, Prohászka Rozál odacövekelte magát Eta íróasztala elé.
– Ha megírtad az öreg szászról szóló riportot, mutasd meg nekem is, el akarom olvasni, elég osztályharcos-e?
Szepessi Eta arcán égi, angyali nyugalom.
– Nem írom meg – mondta, és magában arra gondolt: jól elviselni a szenvedést, ez az élet egyik titka.
– Hogyhogy nem írod meg?
– Úgy, ahogy mondom – és levelet írt Rozsnyói Aladárnak, a főszerkesztőnek, amelyben kifejtette, hogy ő mától kezdve kilép ebből a szerkesztőségből, nem azért, mert szankcióként már hat hete alsó munkára kényszerítették, ő takarította ki minden nap az egész szerkesztőséget, beleértve a klozetot is, az ő baja az, hogy ez a munka őt nem nemesítette, sőt megalázta, fizikailag kifárasztotta. „Felfogtam végre, hogy ezt az osztályharcot én sose tanulom meg, mert képtelen vagyok a gyűlöletre, tehát kommunista sem válik belőlem soha, soha.” Most már tökéletesen ismerte Prohászka Rozált, csak ekkor mérte fel, mekkora igazságot írt le Goethe: csak azokat ismered meg, akik kínoznak. Szepessi Eta a levelet borítékba zárta, és Szűcs bácsinál, a portásnál hagyta, azzal a kikötéssel: másnap reggel tegye le a főszerkesztő asztalára, nem hamarább. Becsomagolta kevéske holmiját, a könyveit, és hazautazott.


Láttára a Mutter elámult.
– Hát te? Megbuktál mint újságíró?
Eta leült a konyhában, ahol a Mutter éppen készítette az aznapi ebédet.
– Nem buktam meg, egészen másról van szó, de maga, Mutter, azt úgyse értené meg…
Szepessiné ijedtében szipogott egy keveset, köténye sarkával törölgette a szeme sarkát, de nem nagyon volt onnan mit felitatnia, mert könnye nem hullott. Kibökte:
– Na és akkor hogyan tovább?
– Tanítani fogok, van nekem kinevezésem iskolába, biztosan jobban fogom érezni magam ott, a gyermekek között…
Szepessi Etának ezen a napon már mindene fájt, de nem volt benne cseppnyi önsajnálat se, sőt, érezni vélte, hogy valamiféle áldás van rajta, nem kérte, de kapta, s ez segítette abban, hogy talpon maradjon. A Mutter bólogatott.


– Nézd, kislányom, én tenéked se tanácsot, se kalácsot nem adhatok, te tudod a legjobban, hogy hol van a helyed…
És másnap, a Nagyasszony utcabeli szerkesztőségben kitört a botrány. Rozsnyói Aladár, miután Szepessi Eta levelét elolvasta, maga elé rendelte Prohászka Rozált.
– Mit csináltál, te szerencsétlen, mire vetemedtél, kiüldözted a szerkesztőségből a legtehetségesebb fiatalt, ő volt az én nagy reménységem!


De Prohászka Rozál nem volt se megszeppenve, nem volt se ijedt, ő továbbra is és következetesen öntudatos kommunista volt. Sőt, még neki állt feljebb. Ez volt az az idő, amikor az emberek már mindenestül beleestek a marxizmus kelepcéjébe. Kiút nem volt. Kezdetét vette a nemzeti tragédia.
– Rozsnyói elvtárs, vegye tudomásul, én nem tűröm el, hogy osztályharc dolgában engem bárki is kioktasson, még magától se tűröm ezt el. Világos? – ezzel sarkon fordult, és nagy erővel becsapta maga mögött az ajtót.
A folyosón ott ácsorgott az olcsó kölni szagát árasztó Völgyiné elvtársnő.
– Rosszka elvtársnő, tessék mán mondani, akkor mától kezdve ki fog takarítani?
Az ifjú kommunista lány elvörösödött.


– Mit fontoskodik itt? Világos, hogy maga fog takarítani!
Bent, a főszerkesztő irodájában Rozsnyói Aladár kiabált, a káderest szidta, és nagyon érthetően mondta:
– A kutya vérvörös f.-ba, hát Adrián elvtárs, te ezt hogyan nézhetted végig?!
Szepessi Etával csak annyi volt, mint Pablo Nerudával, amikor leírta: belefáradtam abba, hogy ember legyek. Ő pedáns volt arra, hogy szépen lépjen le a Nagyasszony utcabeli szerkesztőség színhelyéről.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tóth Mária


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.