Vers, próza / Rozsé és a messiás

Szabó R. Ádám
Rozsé és a messiás

[2022. március]



 
Már több mint egy hete várta Rozsé, hogy megérkezzen. A gyárban a kollégáival is egyre többet emlegették, és valamelyikük még azt is tudni vélte, hogy valamikor szerdára fog ténylegesen megérkezni. Aztán, ahogy az lenni szokott, jött a szerda, és el is ment, de nem érkezett meg. Majd jött csütörtök, péntek, és még mindig sehol semmi. Már szinte el is felejtették, hogy érkeznie kell, aztán hétfőn reggel már teljes, csillogó valójában fogadta Rozsét a gyártószinten.
Egy gép volt, a Roll-R 2400-as, a legújabb széria, állítólag tízszer gyorsabban dolgozott, mint egy képzett hőszigetelés-tekergető, és lényegesen kevesebb hibával, a prospektus, amit Rozsé és összes munkatársa megkapott az egy héttel korábbi orientáción, legalábbis ezt állította. Bár a 160 oldalas kézikönyvet is mindannyian megkapták, Rozsénak továbbra sem volt fogalma sem arról, hogy egészen pontosan hogyan is működött a Roll-R 2400. Mondjuk, ez főleg annak tulajdonítható, hogy Rozsénak sosem volt igazán erőssége a technika, és bár megpróbálta értelmezni a sok nyelven nyomtatott kézikönyvet, de agya néhány sor után egész egyszerűen feladta a harcot a technokrata szöveg értelmezésével. Még néhányszor nekifutott az orientáció után, ugyanis a cég vezetősége részéről az volt az ukáz, hogy mindenkinek értenie kell valamicskét a gép szervízeléséhez (ez volt az általános elvárás mindennel kapcsolatban, hogy abban az esetben, ha véletlenül megbetegedett volna valaki, ne kelljen átképzéssel sok időt eltölteni), és Rozsé teljesen azzal a szándékkal süllyesztette el az öltözőszekrénye aljába a kis könyvecskét, hogy majd még alkalomadtán nekiveselkedik, de az alkalom valahogy sosem akart jönni.
Arról ugyanakkor, hogy valóban olyan sebességgel képes-e dolgozni, ahogy a leírás állította, hétfőn még nem tudtak megbizonyosodni Rozsé és kollégái, egész álló nap ugyanis három, láthatóan nem a gyárhoz tartozó fickó (legalábbis a szinte vakítóan tiszta munkaruhájuk, ami színeiben sem a gyár egyenruháit idézte, erről árulkodott) folyamatosan csavarozott, hegesztett, fúrt, és ahogy Rozsé elnézte az egyre idegesebb mozdulataikat, az egyre növekvő szerszám- és hulladékhalmot a fickók mellett, nem is úgy tűnt, hogy a Roll-R 2400 egyhamar megtizedelte volna a hőszigetelés-tekergetők munkáját.
Mert azért be kellett vallania legalább magának, ha már a kollégáknak nem is, hogy egy kicsit tartott attól, a gép majd pont őt fogja helyettesíteni, hogy néhány hétnyi vagy akár napnyi szuperszonikus tekergetés után főnöke behívatja magához Rozsét, és közli vele, hogy sajnálja, de a Roll-R 2400 annyira bevált, hogy végül mégis el kell engedniük néhány dolgozót a gyárból, mert hát gazdasági megfontolások meg túlképzettség meg amúgy is lejáró szerződés, de reméli, hogy mihamarabb talál magának új munkahelyet, és, persze, természetesen, ragyogó ajánlólevelet is ad majd neki, vagy legalábbis reméli, hogy kap olyat, mert itt, a gyárban mindig minden olyan poros. Ennél a résznél öblöset kacagott volna, csak, hogy oldja a kínossá dermedt hangulatot, és Rozsét egészen az öltözőig kísérte volna az öblös kacagás, és valamiért mégsem oldotta volna a hangulatát.
És ugyan neki sem vallotta be egyik kollégája sem, de Rozsé látta rajtuk, hogy ők is tartanak attól a naptól, amikor majd beindul a gép, legalábbis amióta megérkezett, mintha egy kicsit mindenki komolyabban vette volna az egészet. Például teljesen megszokott volt, hogy a szünetek előtti utolsó percekben már mindenki álldogált, és hosszasan tisztogatta magát, a napi nyolcórás munkaidőből körülbelül húsz percet lefaragva, az utóbbi néhány napban viszont szinte kínos pontossággal ügyelt mindenki arra, hogy teljesen kihúzza a munka végét jelző csengetésig.
Ez a kamerák felszerelése után csak még kínosabb pontosságot eredményezett, pedig senki nem volt biztos benne, hogy egészen pontosan ki is nézi (vagy nézné) a felvételeket, már ha azok egyáltalán voltak, és nem csak mutatóba szereltette fel a vállalat igazgatója. Most már nemcsak a soha ki nem mondott, tapinthatatlan és nehezen körülírható közmegegyezés, az egymással szemben vállalt kollegiális felelősség hajtotta a végletekig a munkásokat, de szó szerinti tárgya is akadt a félelmüknek.
Már ha lehetett csak tárgynak nevezni valamit, ami ennyire művészi szinten végezte a munkáját, Rozsénak legalábbis mindig úgy tűnt, amikor a tekerési fázisban, a munkába bemelegedve a Roll-R teljes kapacitással végezte a dolgát, hogy az áramkörök közé egy kis élet is bekeveredett. Tudta, hogy csak a remek programozásának volt köszönhető, de a gép emberi szem számára alig látható módon tekert és javított közben: ha görbe volt például a hőszigetelő-henger formája, laza mozdulattal kiegyenesítette anélkül, hogy eltörte vagy akár megkarcolta volna a viszonylag puha, porlós anyagot, de az is elképesztő volt, ahogy a végterméket fedő fóliarétegen minden apró szennyeződést észrevettek a vizuális szenzorok, és a másodperc töredéke alatt parancsot is küldtek az „agynak”, ami aztán utasította a Roll-R egyik vékony karjára szerelt porszívót, és ami normálisan egy kellemetlenül kinéző kitüremkedés lett volna a hengert borító fólia amúgy sima felületén, mint egy gennyes pattanás egy másképp makulátlan arcbőrön, annak létre sem kellett jönnie. Rozsé egy ideje rájött, hogy bármilyen cselekvést, aminek meghatározott célja, remélt eredménye van, lehet művészi szinten művelni, ahogy arra is, hogy egyes cselekvésekben kissé nyilvánvalóbb a szakértelemnek ez a csak nehezen és kitartással elérhető szintje, mint másokban. Egy labda­zsonglőr biztosan több bevételt tudott volna összekalapolni a szakértelme utcai mutatványként való fitogtatásával, mint egy hőszigetelés-tekerő, vagy éppen egy targoncás autókezelő, pedig léteztek olyanok (párral találkozott is az elmúlt időszakban), akik legalább annyira jók voltak a gyári munka kü­lönböző (még) nem versenyszámaiban, mint Ronaldo a fociban.
Ez a robot pedig már inkább Puskásnak tűnt mindenki mellett. Rozsé, elnézve a Roll-R által készített hengereket, többé már nem tudott őszin­tén haragudni a masinára. Egyszerűen jobban kezdte tisztelni annál, mintsem hogy ne szakmai alapon, tehát mélységes tisztelettel viseltessen a tökéletes kolléga irányába. Ez az érzés mindig kiegészült némi viszolygással is, de ez is inkább csak abból eredt, hogy a tökéletességnek ez a foka idegennek és elérhetetlennek tűnt Rozsé számára, nem pedig undoralapú vagy le­néző volt.
A robotmessiás pedig meghozta a hőn remélt megváltást a gyárnak: a termelés több mint húsz százalékkal nőtt, a kiadások legalább ennyivel csökkentek, és a termék minőségére vonatkozó visszajelzések is egyre pozitívabbak lettek. Két hónappal később, a végkielégítéssel a számláján pedig Rozsé is tudott örülni annak, hogy nem innen fog nyugdíjba menni, mert itt nem volt rá szükség. Jött helyette valami, vagy talán valaki, aki jobb volt abban, amiben jobbnak kellett lennie, és betöltötte a helyét, Rozsé pedig végre feloldozásban részesülhetett, és többé nem kellett a Megváltóra várnia, mert tudta, hogy az már legalább ebbe a gyárba megérkezett, és levette Rozsé válláról a megváltás terhét.



 


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó R. Ádám


A szerzőtől még

   Sakk


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.