Vers, próza / Sakk

Szabó R. Ádám
Sakk

[2022. március]



 
Rozsé kapott egy írógépet. Ajándékba kapta, mert ilyesmit sosem mert volna venni magának, határozottan szégyellte volna, amolyan hipszterségnek tűnt volna a számára, hogy egy olyan eszközt vegyen magának, amit nem érzett igazán korhűnek. Miközben igazából sosem érdekelte igazán, hogy mi korhű és mi nem az, zenéből is inkább a régieket hallgatta, a fekete-fehér vagy némafilmeket is szívesebben nézte, mint a mai tiritarkákat, a telefonját is elsősorban telefonálásra használta. De egy írógépet azért mégsem vett volna magának, ezért aztán kifejezetten örült, amikor egy barátja megmentette attól a szégyentől, hogy be kelljen sétálnia egy írógépboltba.
Azt persze sejtette, hogy ilyen nem is létezik, de eddig annyira nem gondolt arra, hogy vehetne magának írógépet, hogy az volt az első kép a fejében, amikor végül is megkapta az ajándékot, hogy most nem kell bemennie egy hatvan körüli, szemüveges, sőt, inkább pápaszemes, komoly és félelmetes bácsihoz, aki sokat látott, elítélő tekintetével kíséri, ahogy Rozsé né­zelődik a boltban, egyik lábáról a másikra állva, latolgatva a nála lévő pénz mennyiségét, meg hogy az melyikre lesz elég, és hogy közben azon gondolkodik, mennyire tűnjön szakértőnek a bácsi előtt – akit magában Rosenbachnak hívott, ki tudja, miért –, mert úgy érezte volna, hogy azért egy teljesen tudatlannak biztosan el sem adja Rosenbach akármelyik gépét, mert azért az írógép hosszú távú használatához legalább annyit érteni kell, mint egy kényesebb növény gondozásához; de eközben nem akart nevetségessé sem válni valami bemagolt féltudással, amiről nyilvánvaló, hogy nem átfogó, felületes, és csak arra jó, hogy egy kocsmaasztalnál pár percig hangzatosnak tűnő kiselőadást tudna tartani a témához semmit nem értő barátainak, úgyhogy inkább dolgavégezetlenül, Rosenbach most már határozottan elítélő tekintetétől kísérve inkább kimenekült volna a boltból. Így viszont nem kellett.
Az írógépet (amelynek ráadásul különleges képessége volt, hogy két színnel is lehetett rajta írni, egyik tinta halványzöld, a másik majdnem vérpiros betűket vetett papírra) egy formás, fekete bőrtokban tartotta, és bár a megkapása utáni percekben szinte olthatatlan vágy ébredt benne, hogy ott rögtön az asztalnál kipróbálja, és alig várta már, hogy a barátja végre elmenjen (mert egyszerűen olyan intimnek tartotta az első betűk majdani, esetleges leütését, amit legalább annyira szégyellt volna bárki más előtt végezni, mint a nagydolgát), miután kettesben maradt a géppel, egypár percig nézte, majd a doboz fedelét óvatosan lecsukva feltette a szekrénye egyik üres polcára, pár centivel pont szemmagasság felett, és egy évig felé sem nézett.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem is gondolt rá. Legfőképp az első napokban, miután az írógép elfoglalta helyét a polcon, Rozsénak tudatos erőfeszítésébe került, hogy ne nézzen oda, mert ha odanézett volna, a bőrto­kon keresztül is látta volna a gépbe tűzött üres lapot, azzal szembenézni számára olyan volt, mintha ő lenne a vadállat, a papírlap az ember, márpedig a kétfajta lény tekintet-párbajában mindig az utóbbi győzött, mert az állat nem állhatta, hogy az egymásra bámulásból végül nem lesz semmi. Az ezt követő napokon pedig már egyre kevésbé kellett koncentrálnia, hogy ne nézzen a gép felé, az agya egy takaros, láthatatlan falat emelt a tok elé, nem hiányt hozott létre Rozsé világában és szobájában, hanem mintha egy terméketlen parcella lett volna a búzamező közepén, ahol valami mélyen a föld alatt nem engedte, hogy nőjön a termés, így aztán csak ott volt egy apró négyszög nem-zöld, és semmi nem hiányzott róla, mert úgysem nőtt volna rajta semmi.
Aztán egy év után megelégelte, hogy csak porosodik a tokban a gép, és mivel épp akkor költözött Rozsé kerttel is ellátott házba, úgy gondolta, majd a természet közelsége, a sok fal által kizárt forgalomzaj hiánya biztosan zavartalan írásra sarkallja majd, egy szép tavaszi délelőtt megfogta a bőrtokot, és kicipelte a masinát a kertbe. Egypár percig csak ült a fehér lap előtt, várta, hogy a fű zöldje, a gesztenyefa hűsítő árnyéka, a kertben mászkáló macskák motoszkálása megtermékenyítse elméjét, hogy aztán a fehér lapon is kikeljenek a piros és zöld szóvirágok.
Azt már korábban eldöntötte, hogy játszani fog a váltakozó betűszínekkel, ahogy még fiatalkorában látta a Végtelen történetben, ahol a történet két szintje (a könyv és a könyv a könyvben szövege) két különböző színben váltották egymást, mert már akkor is nagyon tetszett neki ez az egyszerű, de hatásos technika, és most szinte előre elrendeltnek tűnt neki, hogy egy olyan írógép talált rá, ami alkalmas volt ennek reprodukálására. Tisztában volt vele, hogy manapság már tökéletesen egyszerű módon, szövegszerkesztőben is meg tudta volna oldani, hogy a mondatait átszínezze, de ezt valahogy csalásnak érezte, rövidítésnek, olyannak, mintha eldöntötte volna, hogy a kert nem elég zöld, ezért olajfestékkel nekiállt volna átfesteni az összes fűszálat és levelet. Az írógép saját színei organikusnak érződtek a számára, de ami a legjobban vonzotta, az behatároltságuk volt, hogy ha akart volna, akkor sem írhatott volna szimpla feketével (csak ha tintapatront cserél, azt pedig komoly, invazív műtéti beavatkozásnak érezte volna, egy indokolatlan amputációnak), úgyhogy már előre vágyta a zöld és piros határok beszűkítő szabadságát.
A levelek azonban hiába susogtak körülötte, a macskák is inkább csak lustán heverésztek, esetleg ferde szemmel a közelben leszálló galambokat lesték, a fű pedig csendben, magában zöldellt, mindenesetre egy félóra után még mindig érintetlen maradt a befűzött papír fehérje, ami legalább annyira bénítónak és félelmetesnek hatott Rozsé számára, mint egy pupilla nélküli szempár. Egy ideig Rozsé szórakozottan, az eredménytelen koncentráció által egyre elcsigázottabban figyelte a belső udvaron a macskák és galambok hasonlóan eredménytelen harcát, a szárnyak és vadászreflexek örökös patthelyzetét, amikor eldöntötte, hogy ha nem megy organikusan, hát harcra lesz szükség.
Végre megindult a kattogás, egymás után sorakoztak fel először a halványzöld betűk, két sorban: abcdefgh ABCDEFGH. Majd megfordította a lapot, és a megfelelő helyre tekerve, a lap aljára ugyanezt vörössel is leírta.
Most, hogy a betűkatonák felálltak, Rozsé egy röpke pillanatig azt is mérlegelte, hogy írjon-e a lapszélekre számokat, ahogy az egy rendes sakktáblán dukál, de aztán úgy döntött, hogy ennyire mégsem akarja korlátozni a hadtestek mozgását, nem akarta koordináta-rendszerbe szorítani a szöveget, inkább úgy gondolta, hogy hagyja majd a háborút a maga szabályai szerint, a maga tempójában lezajlani. A számok kérlelhetetlenségének nem volt helye a szövegben.
Most, hogy így elkészült az alappal, megkönnyebbülten dőlt hátra a kerti széken, elszívott egy mentolos szivarkát, belekortyolt a rozéfröccsébe, és kiadta a parancsot a támadásra, ezután pedig élvezettel nézte, ahogy a piros és zöld betűk elindulnak a fehér lapon, ahogy a számozatlan sorokon előre-, majd hátravonultak, egy ideig kerülgették, méregették egymást, fenyege­tően rázták egymás felé végtagjaikat (a vörös H és a zöld a kifejezetten barátságtalanul vicsorogtak egymásra, látszott, hogy közöttük régóta fennáll valamiféle kondicionális feszültség), majd támadásba lendültek.
Nagy meglepetésére nem a vörösek, hanem a zöldek kezdték az offenzívát, az elején egy csoportba sűrűsödve (annyira, hogy Rozsé már alig látta, hol kezdődik egyik betű és hol ér véget a másik) vonultak a vörösök ellen, aztán a zöld b, majd vele karöltve a B is támadásba lendült, rávetették magukat a vörös g-kre, nyomukban pedig az összes többi betű is csatlakozott a csetepatéhoz, ahol érték, ütötték egymást, csak úgy záporoztak a védtelenül hagyott betűvégekre a csapások. A hófehér lapnak lassan nem maradt olyan szabad pontja, ahol nem feküdt volna egy gazdátlanná vált kanyarulat vagy egyszerű vonallá degradált A-alkatrész.
Végül az egész hadművelet még azelőtt befejeződött, hogy Rozsé megitta volna a fröccsét. Mikor lenyelte az utolsó kortyot, még látta, ahogy a túlélők sebesült társaikat magukkal vonszolva visszavonulnak a lap két sarkába, néha még egy-egy röpke sértést vágtak ellenfeleik fejéhez, majd lenyugodva, feszültségüket immár kiadva, megpihentek a papíron.
A betűk nem tudták eldönteni, ki is nyerte meg akkor most ezt a csörtét, a vörösek úgy gondolták, hogy veszteségeik ellenére derekasan helyt álltak, a zöldek pedig az esélytelenek (idegesítő) morális felsőbbrendűségé­nek tudatában vélték magukénak a győzelmet, csak Rozsé látta, hogy mennyire tökéletes döntetlent hozott a konfliktus. Egyúttal pedig biztos volt benne, hogy a komplementer színeken játszó írógépen nem most zajlott az utolsó csata, sőt, szinte szükségszerűen következett a helyzet eldöntetlen­ségé­ből, hogy a feszültség nem szűnt meg teljesen, és abban is, hogy azzal, hogy visszahelyezte a polcra (egy polccal lennebb) a bőrtokot, még nem nyug­díjazta véglegesen a számos betű halálát okozó eszközt.
 
 

 


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó R. Ádám


A szerzőtől még

   Rozsé és a messiás


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.