VelenceLátó / Serenissima

Haller Béla
Serenissima



Vagyis nagyon derűs, vidám, nyugodt és részrehajlástól mentes, egyetlen szóban: e hercegi titulus kapcsolódott a Velencei Köztársaság nevéhez, ami szép példa arra, hogy a nyelv költői funkciója a történelemben is munkál. Pedig Velence, immár több mint ezer éve, önmagában is sugárzó név. Nehéz lenne meghatározni, hogy a róla szerzett tudásnak, a képzelgésnek és a hiányérzetnek miféle együttes hatása változtatta fogalommá. És mert fogalom, feléje igyekvésünket nem kell indokolnunk, de beszélni róla szép és jó. Erre vállalkozott a Látó e különszám összeállításával.


Jogos és nagyon emberi az érdeklődés a múlt iránt, mert hol megnyugtató, hol meg elkeserítő látni, hogy a különböző korok különböző égtájakon mennyire egyenlőtlen esélyeket nyújtottak az örök emberi adottságoknak. Régen lezárult korszakok „rosszul csukódó kapuit" keresgéljük, a réseket, amelyeken keresztül a létezés másféle léptékei válnak láthatókká. A legtöbben így jutunk el Velencébe.


A város oly mértékben különbözik a világ összes többi városától, hogy hatása sokáig elemezhetetlen marad. Aztán lassan tudatosul bennünk ez az egyedülálló viszony a tengerrel: csakis a vízzel közeli kapcsolatban élő emberek építhettek olyan várost, amely a tengertől elhódított szilárd talajon nyugszik, de a tenger továbbra
is hatalmában tartja, és behálózza, mivel építői rábízták alkotásuk vérkeringését, mintha valamiféle egyezségre léptek volna vele.
Velence kétszáz éve tartó változatlansága ugyanilyen valószínűtlennek tűnik.


Sétálunk a Settecento palotái között, minden egyéb ennél csak régebbi lehet, lombard, csipkézetten gótikus, reneszánsz vagy barokk, és ösztönösen keresni kezdjük a díszlet szegélyét vagy a zsinórpadlást, ahonnan mindez aláereszkedett. De minden valódi, legfennebb a butikok halogén-égői fölött kell szemet hunynunk.


Az évszázadok torlódásában a tér hol kitágul, hol hihetetlenül összeszűkül, sokan jártak már itt előttünk, a vízhez vezető lépcsőfokok gömbölyűre koptak.


Igen, ezt mi is érezzük, ezt az ünnep utáni lankadtságot… Olvastuk, idegenvezetők is elmondják, hogy Velence a kora középkor szülötte, az első dózsét még az elszórtan élő szigetlakók választják 697-ben, az utolsót 1797-ben kényszeríti lemondásra Napóleon; a két évszám között ezerszáz év. Igazi nagyhatalomnak a XII. századtól tekinthető, ugyanekkor lép színre a dózse hatalmát mérsékelő Nagytanács, amelynek rendeltetése kezdetben valamennyi társadalmi réteg képviselete.


Az 1297-es „serrata", a Nagytanács „bezárása" a kisebb nemeseket és a polgárokat kirekeszti, ettől kezdve az arisztokrata családok örökösödési joggal bírnak e testületben. Mégis a Serenissima Republica államszerkezetének korabeli elemzői úgy vélik, hogy Velencében megvalósult az ókor nagyjai (Platón, Arisztotelész, Ciceró) által eszményinek mondott kormányzási forma, amely egy időben monarchikus a dózse révén, arisztokratikus a Szenátus által, és demokratikus a Nagytanácsnak
tulajdoníthatóan.


Virágzása csúcsán a Köztársaságot lényegében az arisztokrácia vezeti, amely éberen őrködik a társadalom egyensúlya fölött, az elégedetlenkedő rétegeket engedményekkel hallgattatja el, káprázatos ünnepekkel és szertartásokkal tartja fenn
a velenceiség büszke tudatát, az összeesküvők és megvesztegetők leleplezésére létrehozza az állami inkvizítorok félelmetes testületét, a Tízek Tanácsát, de ugyanakkor gyakran mutat példát áldozatkészségből és hősiességből. A művészetpártolás hihetetlen arányai teszik Velencét önábrázoló, kissé narcisztikus várossá. A gazdag patríciusok ünnepélyes csoportjait, háttérben a gondosan megfestett városrészletekkel, amelyek egyben létezésük értelmét és igazolását is jelentik, a reneszánsz és barokk mesterek a kiválóság ismérveivel ruházzák fel. Hihetetlen sétákat tehet a látogató, ha képzeletben belép és belevész a képbe, mint az ellenségei elől menekülő kínai festő amaga festette tájba Marguerite Yourcenar elbeszélésében.


Mert a mindenről elfeledkezés vágyát itt minden látogató tudatosan vagy öntudatlanul magával hordozza. Velence utolsó évszázadából, az 1700-as évekből az állandósult ünnep, a soha ki nem fáradó öröm és a minden nehézkedés alól való felszabadulás képei maradtak fenn. Gyakran társítják ezt a Karnevállal, ami akár igaz is lehet, ha tekintetbe vesszük, hogy itt a farsang majdnem egész éven át tartott.


A mostani, 1979-ben felújított karnevál szigorúbban követi a naptárban megjelölt határnapokat. Ha engedünk az utazási irodák csábításának, februárban a velencei forgatagban találhatjuk magunkat, jó pár euróért Toyota-színű metálezüst álarcot is beszerezhetünk, és biztosan elszórakoztatnak a hivatásos együttesek utcai produkciói, de az önfeledtségig még sok van, és ebben a kétértelmű, tragédiákra és megdicsőülésekre emlékező városban talán megszületik a gondolat, hogy túlbiztosított és túlszabályozott életünknek egy adott pillanatában jó megismerni az elrugaszkodás és a szenvedély történeteit, hogy jobban szeressünk, jobban vágyakozzunk és bátrabban kockáztassunk, mert akkor még azt is érezni kezdjük, hogy élünk.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Haller Béla


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.