Téka / Számvetés, készülődés (Fekete Vince: Udvartér c. könyvéről)

Czegő Zoltán
Számvetés, készülődés (Fekete Vince: Udvartér c. könyvéről)

[Látó, 2009. március]


Fekete Vince: Udvartér. Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2008.

Ha sor kerülne arra, vehemensen tudnám bizonyítani, hogy van sportjelleg az irodalomban is. Itt és most csak annyit, jó bőven akadnak szerzők, akik lihegve rohannak, és nem visznek-hoznak semmit; de az legalább érthető – Karinthyval szólván.
Azt játszom több évtizede, hogy megkeresem egy-egy könyv olvastán, miért is volt fontos a szerző számára megírni, épp így és épp ezt írni. Van ebben is valami sportos, noha sokkal sportszerűbb, mint sok tettes művelete, csak azért írni, hogy legyen kazalban jó sok.
Erről már ennyi is jó sok most.
Fekete Vince új könyvének olvastán egyszeribe rájöttem, mit akar mondani, menekíteni, jobbítani vagy lerontani. Igenis, az író, a költő rontani is tud, lerontani. Ha mer. Mert annyi hitványság áll a világban, eltakarítani kellene…
És itt is van, lám! A közelmúlt eltakarodott, mármint a szocializmusnak becézett rettenet, maradt helyében a szociális. Mármint a szociális segély, össztársadalmi szegénység, erkölcsi lerohadás – na, nem csak Romániában, s azt is állíthatom, a sokáig a közelmúltban fétisként látható ún. anyaországban leginkább. Magyarország már ott tart, hogy Európa figyelmezteti a nagyobb részt: ne tegyétek, amit azok amott…
Emlékek, mert már nagyapa volt akkor, amikor érezte a néphatalmat a saját bőrén… közszolgálati főnevek fölsorolása, abbás punga – akkor már jutott idő a romló magyar nyelv ápolására, mert székely szarta a magyart (ez már nem ápolás), és ha a végek indulnak romlásnak, oda az egész nemzet, Vérszerződés, pujisor és Eugenia, Mentosan és kimérős fagyi, Kevin Keegan…, jaj, erről jut eszembe, minap hallottam cigány asszony kiáltását, előtte és benne egy-egy gyerek, mögötte nagyobbacska, akire szólott: Kevinke, gyere már, Kevinke!
Fekete Vince könyve figyelmeztető, nehogy túl korán feledjük a közelmúltat. Közelit? Épp nagykorúak lettek, akik akkor születtek, amikor 1989-ben megesett velünk Romániában a műanyag forradalom.
Az írásokat tárcának nevezi a szerző. Nem gondolhatunk tárcanovellákra a műfaj hagyományos ismérveit firtatva, legfennebb terjedelemben tárcák. Ám amiért meg kellett írnia Feketének ezeket, már az elején világos. Maréknyi múltat fölmarkolni, és úgy szórni szerte, hogy senkinek szemébe ne hulljon, elvakítván, látását gyengítvén. Hogy miért kellett leírni a hagyományos disznóölést? Hátha van, aki nem ismeri?! Mert az valóságos szertartás. Magam hajlottam arra olvasáskor, hogy hiszen ezt már majdnem annyiszor le- s megírták haladó és kezdő írók és nem írók, ahány disznó végezte ugyanúgy. Mégis, ha nem is Göre Gábor szintjén, nem olyan „mélyen alulról”, s nem az a fajta szubszidiaritás, de hát van. Megvan, itt van.
Itt van a Nemigen című írás, hajdani sportok falun. Tényleg, a disznóvágásra talán rámondhatjuk, hogy megfakulóban, pasztell, de ez a Nemigen, kissé gondba ejt: mi ez?
Továbbá itt a Prosztata, Felolvasás, A vezetés öröme – én saját benyomásaimat vésem ide: falvédőkön látható ábrákról írt fogalmazványok. És itt van Sajnád falu: most és miért kell épp így bemutatni a sajnádiakat? A Szentély pincét, a kamrát, a padlást? Háztáji, és aztán itt kissé zavart is az olvasó, én magam: miért kell ezeket a helyeket, dolgokat sürgősen megírni? Ez az utolsó óra a Föld pusztulása előtt?
A végső okokat keresem, nem nehéz megtalálnom. A visszavágyódás, a nem-eresztem effektus egy életbe s mellkasba szorulva. Noha Fekete Vince a fiatalabb nemzedékhez tartozik. S ahogy bóklászom a könyvben, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ezek az írások tulajdonképpen egy leendő epikus (nagyepikus) 1. ujjgyakorlatai, 2. egy helyszín megművelése eljövendő regény megírásához, 3. végül is történés a legtöbb (nem szívesem emlékszem arra pl., amelyben idegen küszöbön végzi dolgát a hős, aztán még vissza sem húzott nadrágját tartva menekül ő, a tetten ért, a házigazda elől), a történetecskék, ám létük és születésük valamint könyvben történt megjelentetésük igen kérdőjeles.
Vagy ezek a stílusgyakorlatok, nyílvessző hegyezése; a tárcákban – és a nem tárcákban – megírt arcok, személyek együvé kívánkoznak valami nagy készülődésben, vagy rovancsolásban. Ez a műszó leltárt jelent, teszem hozzá, azon fogalmak, főnevek és jelzők mellé, amelyeket ment, menekít Fekete Vince is. Együvé kívánkoznak emberek, dolgok, ülnek a gazdák, üldögélnek, disznót perzselnek, ám csak annyi közük van egymáshoz, amennyiben egy bizonyos időben a szerző élő-eleven környezetének szereplői. Morzsák az éterbeli bolygók közelében-környezetében, becsapódnak, elégnek, villanásnyi időben.
Lásd az epikába beszólítható Szász Tommyék című irodalmi grafikát: környezet-, jellem- és korrajz két oldalon, valahová beilleszthető figurák élőhelye.
A helyi ember: ugyanaz a képlet, amelyet fölírtam, evés-ivás, munka, nóta s ez hatványon, ha kell. Hová tart, hová tartozik? Önmagához. Egy társadalmi szelethez, amelytől távol áll a kezdeményezés minden formája-fajtája. Café Balcan: Daumiere-rajzolat, a szeretett kézdivásárhelyi Moulen Rouge, zaj, szín, füst, budikulcs, szesz, és nem tudjuk, mihez előjáték ez! Vagy éppen utolsót akar rúgni mindebbe az író? Lehet, lehet. Kocsmadumák: stílverbál, verbálstílus, gyakorlat a majdani megíráshoz. Fekete Vince tudhatja, mi volt, mi megőrizendő, a kisvárosi al- és felvilág rettenetes nyelve, az ún. köznyelv, ami elképesztően hitvány, s olyan stílus, amit már a budapesti ferencvárosi kocsmák és írók is el-elhagynak. Avitt, s a Székelyföldön könnyekig fölháborít minden jobb érzésű embert…
Mindez, mondom, készen bedobható, fölhasználható, ha regény vagyon a láthatáron. Ha ez az egész könyv csak mozaik. Mert azt, hogy holnaptól nem iszom, számtalanszor megírták. Hogyan kerül ide a szokvány, a sablon példájaként? Nem tudhatom. Szokvány szakmányban – kell valami titkának lenni! Kellene. A székely szóhasználat sem édelgeti mondjuk a nagyvárosit, ez a hangejtés sok gúnyra adott alkalmat s ad ma is. De ez se Nyirő, se Tamási.
Erdélyi asszony levele Mikes Kelemenhez Tekirdágba. Korrajz, súlyosan vészes, fenyegetően mai, akár a budapesti Moszkva tér rabszolgavásárának mai történetei. Aztán találunk eligazításokat, ágybelieket, férfi és nő számára, ebben az ügyben, mondhatni. Ágyügyben. Hogy semmi új, semmi rebbenés, az már csak szomorú.
Úgy (is) érzem, Fekete Vince valamikkel leszámolt, valamiket felszámolni akart, elszámoltatni másokat, mert szüksége volt, van arra. Nem ismétlem magam, valamire készül. De érzem azt is, hogy ezt a témátlan tartalmat, stíltalan stílust már ő sem ismétli meg. Valamihez kellett mindez, de az már az írói konyha, pince, padlás ügye. Van, lám, amiből venni, tenni!


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Czegő Zoltán


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.