Téka / Szelíden - Tamás Tímea: A hetedik törpe c. verseskönyvéről

Szabó László
Szelíden - Tamás Tímea: A hetedik törpe c. verseskönyvéről


Tamás Tímea: A hetedik törpe. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005.

A Lényeg című vers első szakasza így szól: „az idő arcodra tapad / reszkető kézzel kapaszkodik /körmei már bőröd alatt / visszanézel / költőkre gondolsz s filozófusokra / kik tudták mi miért s mi végre van / fárasztó s okos valamennyi / kik tudták hogy kell a világot / fabrikált mércék alapján kinevetni”. Ebben benne van Tamás Tímea minden jellegzetessége: a sajátos képiség, az érzékletesség, a humorral oldott patetikusság, a komolyság, ami játékosságba szelídül.


De ki a hetedik törpe? Ő a lázadó, a mindent kimondó, aki elveti a megrögzött sémákat – lázad, de nem ragad fegyvert, nem sző cselszövést, hanem csupán néz és lát. Ő a nézésével lázad. És nem annyira a való világ ellen, hanem a valótlan ellen is. Különleges menetrend szerint, személyre szóló jeggyel utazik az elmúlás felé, és közben látja, ami körülötte van, látja és elmeséli. És miképpen a való világban utazó is tenné, a látvány befolyásolja a hangulatát. A hangulata eszerint hol vidám, kirobbanó, ilyenkor a tréfálkozás sem áll távol tőle, hol kimért, filozofikus, elmélyült. De épp az a jó, hogy ezek a hangulatok váltakoznak. Például a Lényeg előtti vers, Rímes vers a fáradtságról egészen más ritmusú, eltérő képalkotással létrejövő vers. „összeabroncsoz az idő / akár a féltő szerető / ki szerettét óvta falta / álmaiban is őt akarta”, a Lényeg után következő Álom pedig akár egy sanzon, búsan danolva kell előadni: „egy hangyácska vagyok Uram / kinek olyan tág a világ / kit rég elkerülnek már / az édesbús melódiák”.


Az utazás nem mindig megérkezés, példának okáért a belső utazásokban sincs úgy, hogy elindulok romantikus lélekkel önmagamból, és megérkezem önmagamhoz, egy másik, új, eddig még nem létező arcomhoz. Az utazás folyamat, maga a változás, ezért összegzés is. De ez az összegzés nem megérkezés, hanem távolodás-közeledés, utazás. Váltakozó képek és hangulatok között. Szemrevétel, ez a kötet legfontosabb jellemzője, szemrevétele az elmúlásnak, és ugyanakkor józan, derűs szemrevétele annak, aki a verseket írja. A maga játékos derűjével hajol a papír fölé. Olykor egymásra talál a játékbeli önfeledtség és a komoly önkutatás, de az is szépen, játékosan történik meg. Ahogy a Két téről című versben elmélkedik saját nevének két kezdőbetűjéről, illetve a névválasztásról, jól szemlélteti ezt. A névválasztásban már eleve benne levő szerénység és szelídség, a sorssal való szembenézés bánatos derűje, az itt állok, másként nem tehetek megszelídített, önirónikus formája: „mi várható egy Tímeától / butácska kislány valahány / a hősök nagy fellegvárába / egy sem érkezhet paripán”.


Kiválóan szerkesztett könyv, amely az óhatatlan gödröket, bukkanókat észrevétlenné teszi, simán átsuhan felettük, a szerkesztéssel helyre tudja hozni, amit a versek némelyike elhibáz. A hangulatok váltogatásával pedig a komolyság és a szelídség laza tempóját képes felgyorsítani. A néhol tapasztalható kopottságot, ügyetlenebb megoldásokat pedig őszinte és önirónikus bájjal simítja félre. Gesztusaiban érett, csupasz költészet a Tamás Tímeáé, és valóban, minden verse összegzés is, együtt pedig a változás összegzéséé. Kötetének helye van a könyvespolcokon, romantikus és elmélázó perceink hasznos olvasmánya, de bármikor olvasható. Témáiban is vonzódik az otthoni üldögéléshez, sok a karácsony, az evangélium, Isten, a vég (Ezredvég, Út vég, Végeken, de a Figurák is, a Bohócok, a Törpék, a Madárijesztő című versekben) egy bensőséges miniatúra szereplői, nem harsogó nagyfilmé.


Mindenképpen jó akkor az utazás, ha a végén valami kiderül. Hát itt mi derül ki? Az, hogy miközben az utas nézelődik, és elmélkedik, és ábrándozik, látja a képeket, és elmeséli, aközben a képek is nézik őt, és elmesélik őt. Mintha róla, az utazó, nézelődő, lázadó hetedik törpéről mondanák az utolsó sorokat: „valami néz ami nem lehet / valamit néz amit a kéz / az ész az agy nem teremhetett / jó volna egyedül maradni / átaludni minden álmot / nem látni hogy a te időd / hogy húz az arcomra ráncot / jó volna nélküled élni / 100 évet s egy szép románcot / s ha akarod elmondani / hogy néked járjuk ezt a táncot.”


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó László


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.