Fórum / Szerelem és alkotás. A te és az én létesülése Baka István Tél Alsósztregován c. versciklusában

Borsodi L. László
Szerelem és alkotás. A te és az én létesülése Baka István Tél Alsósztregován c. versciklusában[2015. november]



A TE ÉS AZ ÉN LÉTESÜLÉSE BAKA ISTVÁN
TÉL ALSÓSZTREGOVÁN CÍMŰ VERSCIKLUSÁBAN1


Baka István szerepjátékos poétikája Tél Alsósztregován című versciklusának három, egyenként három-három szonettből álló versében (Tél Alsósztregován, Carmen, Pügmalión) közös a hol szenvedélyes, hol lemondó hangvételű versbeszéd, az erotikától áthatott férfi–nő viszony, szerelem és alkotás egymásra vonatkoztatása.
A cikluscímadó szonettekben Baka István költészete eddig legtöbbször belakott történelmi, szellemi és kulturális időszakának, a reformkornak és romantikának a költője, a halálra készülő Madách Imre maszkja szólal meg.2 Az ember tragédiája költője emberként, alkotóként meggyötörve lép be megroppant, a történelem és Isten által meghurcolt kortársai, Vörösmarty, Széchenyi, Liszt idejébe, ő beszél, és az ő maszkja által teremtődik a három vers. Az 1. szonett meditációs vershelyzetében a „kinti világ rekvizítumai beszüremkednek a ház falai közé (…). A vers alaptörténése a benti világ átalakulása”,3 amelynek során az erotikus mozzanatoktól fűtött intimitás látomása („Ég kandallómban a fenyőhasáb, / Fény-árnyait, mint ingecskéjét Erzsi, / Felizgatott ujjak közül kiejti, / És megvillantja öle parazsát.”) Madách Tragédiájának eszkimó-színét idéző rémlátomássá válik, és utóbbi lesz a meghatározó. A látomás („Jeges-fehér bolygók s hülő veres Nap / Hevernek a biliárdasztalon, – / Elindítja-e még egy akarat vad // Lökése őket új pályájukon, / Vagy nem mozdulnak többé már soha?”) filozófiai alapproblémaként és az alkotással kapcsolatos dilemmaként egyaránt értelmezhető: a kérdés az, lesz-e fejlődés, vagy a tespedtség lesz úrrá a világon, illetve az, hogy teremthet-e a halálközelség tudatában Baka– Madách új versuniverzumot, nyílnak-e számára a költészete továbbteremtését jelentő új utak az elhasználódott hagyományból.4 Ennek a kételynek ad hangot a 2. vers, amelyben Madách „nem a romantika teremtő géniuszaként, hanem alkotóként is a létet szenvedő ember megszólaltatójaként”5 jelenik meg, a vers végvidékén, lét-nemlét határán vergődik: „havas me­zők: papírlapok / Fagyán ropog a tollam, és a tájra // Krikszkrakszol róka­-űzte nyúlnyomot: / Verssorokat”. A Tájkép fohásszal című ars poeticához képest a vers téli világának mozgásai „a pusztulás, áldozattá válás, megsemmisülés irányába mutatnak, megváltástörténet helyett üldöztetést, szenvedéstörténetet vizionálva”.6 A szónak kiszolgáltatott alkotó („Fröcskölnek, mint a vér, a mondatok”) csak a teljesség nyomát („róka-űzte nyúlnyomot”), hiányát képes rögzíteni. Baka ugyanis „azt fikcionálja, hogy a mű, a vers íratja magát vele (…): a világ – a maga ilyen- és ittlétében – formálja magát verssé Baka–Madách(–Ádám) által”.7 A Madách látomását megte­remtő jelentéssűrítő metaforákban megelevenedik a francia forradalom időszaka, amely a Baka-versben negatív értékelést kap, aminek azért van je­lentősége a magyar történelem számára, mert „a bolsevizmus tévhitei is jelentős muníciót kaptak a »retrográd« társadalmi viszonyokat felszámoló francia forradalmi eszméktől”.8 Baka-Madách kiábrándultsága a Tragédia Ádámjáé („Ki tudja: rézsut-fényü virradat / Vagy guillotin zuhan sovány nyakamra?”), alkotói pesszimizmusa pedig erőteljesebb, mint Madách Ádámjáé, hiszen a 3. szonett szerint „Sakktábla-padlón asztal és a székek – / Bevégzetlen játszma figurái; / Ma már az Úr és Lucifer se játszik”. A lelkekért sakkozó Isten és Sátán motívuma Baka Vasárnap délután című novelláját és a Sátán és Isten foglya című versét idézi, azonban ezekhez a művekhez, valamint a Gecsemáné című ciklusának a gnosztikusok világszemléletet idéző verseihez képest a kisciklus befejezése „az Istentől (és Sátántól is) megfosztott hideg Űr képét vizionálja”:9 „Már csak az Űr és eszkimó-homály jő; / Napok: csontbolygók gördülnek tova.” Madách Tragédiájának és Baka István költészete világképbeli sajátosságainak legszervesebb találkoz(tat)á­sa,10 valamint a történelmi kiábrándultság és a szerelemben való testi-lelki beteljesedés hiányában megképződő „történelmi és egzisztenciális számvetés”11 mellett a szonett-triptichon befejezése azt is állítja, hogy Baka-Madách verse12 az eszkimó-hagyománynak kiszolgáltatott, vagyis nem képes többre, mint a szerelmi, alkotói beteljesületlenség, a nyelv eszkimósodásának, a léthiánynak az elmondására, ami egyben a legtöbb, hiszen a teljesség iránti nosztalgia a szonettforma fegyelmezettségében, a metaforikus versbeszéd tömörségében és a szerkezet zártságában szemlélhető.
A Carmen című szonett-triptichonban egy újabb pár lép színre. José a vers(ek) beszélője, Carmen a megszólított, tehát a költemények(ek) szintén maszkvers(ek).13 Akárcsak Trisztán Izoldának (a Trisztán sebében), Fredman (a Fredmann szonettjeiben) vagy a Gecsemáné című ciklus Krisztus-arcú lírikusa az Úrnak, az ítéletére váró José is Carmennek a hiányához beszél, akinek a neve nem puszta szó, hanem „élet / S halál esszenciája”, azaz kezdet és vég, alfa és ómega.14 José szerelemretorikájában tehát a léthiány, a végzetes magárautaltság kap hangot. A másik elérhetetlensége az én szólamát erősíti fel,15 amelyben a szerelmi rajongás, a teljesség iránti nosztalgia, a kedves hiánya és a bűntudat, a haláltól való és a halálon túli beteljesülés elmaradása miatti félelem hullámzik. A rózsa motívumához köthető szerelmi rajongás,16 önimádat, a kedves himnikus dicsőítése és a halál tragikuma fejeződik ki az 1. részben: „Az érte meg, nem az a rózsa, / Mit odadobtál, hanem az, / Mi nyelvhegyemtől harmatozva / Bontotta szirmát: a tavasz, // Egyetlen tavaszom virága, / Amit csak árulás, halál / Követhetett.” A szerelmi rajongás azért válik önimádattá, mert Baka–José alkotja Carment: „ha nem vagyok, // Nem is lehetnél!” Ahogy Baka egész poétikájában, itt is a te az én által létesül, és a te megszólítása az én teremtődé­sének, létösszegező szólamának a lehetősége. Felmerül tehát a gondolat, hogy José és Carmen egymás hasonmásai, hiszen amennyiben Carmen élet és halál esszenciája Josénak, akkor José maga Carmen, akiben önmagát alkotta meg (előreutalva a Pügmaliónra): „A kérdésre: ki vagy te, Carmen? / Csak véreddel felelhetek.” Ebben a megközelítésben nem a testi-lelki egyesülés iránti vágy és a beteljesülés elmaradása miatti hiányérzet a hangsúlyos, hanem a Baka(–Bizet–Blok–)José maszkként megszólaló beszélőnek azzal a drámával való szembesülése, ami a művészet különböző terrénumaiban tett bolyongás végességéből, a lét titkaiba való beavatódás lehetetlensé­géből származik. Megszólító és megszólított alteregókként való értelmezése viszonylagossá teszi alkotó és alkotás kapcsolatát, amelyben az alkotó is műalkotása teremtménye. Ebben a gondolatmenetben az „árulásod végleg / Feloldó végtelen halál” nemcsak a halált és a megbocsátást mondja ki, nemcsak a romantikus szerelemfelfogásról van szó, amelynek értelmében Baka–Joséban Baka–Carmen örökké élni fog, hanem arról, hogy amint az operában Carmen nemléte kezeskedik a Josén végbemenő ítéletért, ugyanúgy a Carmen című opera vagy Alekszander Blok azonos című mű­ve mint átírt hagyomány jótáll Baka művéért, ugyanakkor az előszövegek Baka–José beszéde által létesülnek. Az elégikus hangvételű 2. rész ezért egyszerre olvasható a makacs ragaszkodással jellemezhető szerelem kifeje­ződéseként és Baka–José, a lírikus számvetéseként. A múlt megidézése az alkotó kultúra iránti vonzalmát és tudatosságát fejezi ki („Ahogyan én szerettelek, / Carmen, csak én, csak én, csak én, –”), és noha úgy tűnik, Baka– José a szerelem helyett a halált választja, amelyben a te sajáttá lehet („fölszállok s viszem / Halál-kasomba csókodat”), valójában arról van szó, Baka– José és teremtett Carmenének sorsa a hagyományozódás révén válik a kultúra részévé. Míg José életre van ítélve, a 3. rész szerint Baka–José arra, hogy kimondja Carmen nevét, vagyis a halál árnyékában is alkosson: „Tudom már: az volt az ítélet, // S nem a hóhérkötél, melyen / Ellengem holnap dallamát vad / Nevednek: Carmen, Carmenem.” Ahogyan azonban nem következik be a halálon túli szférában a szerelmi beteljesedés, nem jön létre az általa metaforizált alkotás és hagyomány termékeny szimbiózisa sem.17 Az embert nem váltja meg sem élet, sem halál, az alkotót (Baka– Josét) nem juttatja az isteni nyelvbe az alkotás (Carmen): „Halott vagy és halott leszek; / De ő igézetével áthat / Mindent, s a földiek felett / Uralkodik: kaján varázslat. // (…) Aréna-létünk bűvkörén / Belül te, én kívül rekedtem.” Baka verse ugyanakkor a Carmen-szövegek (Mérimée, Bizet, Blok) univerzuma által teremtett isteni hagyományba való belépési kísérletként is értelmezhető, hogy ezáltal Baka-José mint a (nyelv)létezés teljességéből kiiktatott szerep konstruálódjon meg, azt állítva, hogy a nő, a szerelem, illetve az alkotás, Carmen az elsődleges, a hódolatra méltó, nem a férfi, az alkotó. Az ő szerepe (csak) a piedesztálra emelés, ami elsősorban a már hivatkozott, Baka által fordított Alekszander Blok Carmen című művére reagálva megy végbe,18 amelyben Carmen szintén nyelvben létezik („Carmen, oly bús, oly csodás szivemnek, / Hogy téged megálmodhatta­lak”), a szerelem, a költészet szimbóluma, miközben a beszéde által őt alkotó lírai én is teremtetté válik, hiszen alkotása ihletében él („megvadít a bájad – Mint gitárhúr kasztanyettahang!”), hagyományban való egymásra találásukban pedig a vers végén a klasszikus modernség alapgondolata ér­hető tetten, hiszen a műalkotás létrehozza a hiányzó teljességet: „Egyetlen dallam ott az öröm és a bánat… / Szeretlek, Carmen, én is épp ilyen vagyok.” Baka István költeménye a Blok-verssel intertextuális kapcsolatba lépve arra tesz kísérletet, hogy „miképpen képes a századfordulós modernségnek éppen azokat a gondolatait-történeteit egy utómodern horizontból szemlélni és a magáévá sajátítani, amelyek a halálra nyitott művészlét önsorsát formáló lehetőségeit a művészet/irodalom nyelvi kérdéseivel, új nyelvi játékok keresésével kapcsolják össze. Így Baka versei mindenképpen reflektálnak a klasszikus modernség kérdésfeltevéseire, ekképpen a (…) szerepváltozatokra, a nyelvkrízist is érzékelve”.19 Baka költészete úgy reflektál a klasszikus modernség művészetfelfogására, hogy a nyelv materialitása, vagyis a későmodernséggel összefüggésbe hozható hagyományértelmezés és -teremtés marad poétikája középpontjában.20 Versvilága a tapasztalati világ ellenvilága: nem abban az értelemben, hogy felmutatja a teljesség anakronisztikus romantikus ideálját vagy a klasszikus modern egész-elvű­séget,21 hanem azért, mert autentikusan létesül, amely által maga is világokat teremt. Ez a poétika tehát nem a teljességet mutatja fel, hanem mint ké­ső modern költészet „a tökéletesség távlatába helyezi a töredék poétikájának kérdéseit”.22 Nem tud hinni a klasszikus modernség egész-elvűségében,23 bár tudomása van róla (jó példa erre A tükör széttört című költemény), és éppen azért, mert tudja, hogy a részek nem írhatók vissza nagy egésszé, nem hajtja a teljesség iránti nosztalgia, sokkal inkább az, hogy élhető szerep­(vers)világokat teremtsen a szilánkokból.
A Pügmalión című szonett-triptichon is azt mutatja, hogy az önmagában teljes világot felmutató Carmen az én és te létesülésének, a művészlét­nek csupán egyik aspektusa, töredék. A két vers együtt viszont „egy vallomás két, egymást feltételező, kölcsönösen kiegészítő létformáról, melyek elidegeníthetetlenül alkotják és éltetik ezt a lírai világot. Pygmalion–Ga­lateia és Carmen – két világ királynői: egyikük a márvány törvényé, másikuk a cigány, törvényen kívüli világé. Az általuk implikált két férfiszerep (…), melyekkel a költő azonosulni látszik, mutatja a lélekben rejlő ambivalenciát,”24 és a nyelvben-kultúrában bolyongás esetlegességét. Ebben a versben a kedves megalkotása szakrális, isteni cselekedet,25 ezért az ezt megszólaltató versbeszéd az első szonettben emelkedett: „Lépj ki a kőből! Fogynak napjaim”. A lírai én Pügmalión ciprusi király, szobrász, tehát maszk, aki egyesíti magában saját előzményét, vagyis mitológiai önmagát, a hozzá hasonló más mitológiai figurákat26 és a szó által teremtő keresztény Istent. Míg a görög mítoszban Aphrodité életre kelti Pügmalión szobrát, amelybe a művész beleszeretett, és feleségül veheti,27 addig Baka versében a szerelmi beteljesülés a vágy szintjén képzelhető el, erre utalnak az erotikus töltetű szerelmi egyesülésre unszoló felszólítások,28 amelyek a szerelem és az alkotás egymásra vonatkoztatása folytán a tökéletes mű létrehozására, a teljességre való törekvés metaforái. Baka–Joséhoz hasonlóan Baka–Pügmalión is megteremti az alkotás feltételét, a másikat, illetve a műalkotást létrehívó megszólításban létesül itt is az én, a művész, ami egyben „annak az ismeretelméleti kételynek a megfogalmazása is, hogy bizonytalan teremtő és teremtett viszonya”,29 hogy talán nemcsak az alkotó hozza létre a művét, hanem az alkotás is teremti alkotóját: „És mindegy már, hogy én faragta­lak, / Vagy engem formázott fehér kezed”. A második szonett nyitánya az első szonett befejezése felől így egyrészt azt fejezi ki, hogy a szerelem beteljesülése illúzió, másrészt azt, hogy alkotó és alkotás határainak relativizmusában egymás megalkotása is vágy marad. Ha nem lehet tudni pontosan, ki kit alkot, akkor az is kérdés, megszületik-e a felismerés, „hogy csak a van a létünk, nem a volna”, hogy a létezésen kívül nincs semmi. Más megközelítésben éppen azt jelentheti, hogy az alkotás és a megalkotottság annak felismerése, hogy az itt és most a létezés közege, feltétele, de a megfoghatatlanra irányuló, a kedves, a(z) (mű)alkotás által metaforizált vágy az, amelynek beteljesítéséért mindig küzdeni kell, hiszen a vannál teljesebb létállapotról ad hírt, és ez az, ami a(z) (alkotói) létnek újra és újra értelmet ad.30 A kettős értelmezésből egyaránt következik a könyörgés. Akár önző férfiként, akár alkotóként lemond istenségéről, hogy vágya beteljesülhessen: „Ó, Galateia, alkoss újra engem!” A férfi önzése a női odaadástól várja a megújulást, a kérés a szó által újrateremtett Baka-Pügmalión kérése is, hogy műve, Galateia teremtse újra őt, együtt alkotva a Pügmalión című verset. A könyörgés a műalkotás, a Pügmalión című vers kéréseként is értel­mezhető, hogy részévé válhasson a hagyománynak, miközben a Pügmalión című vers teremtődésének vagyunk tanúi.31 Így válik a költemény nemcsak a szerelem, hanem az alkotás-megalkotottság mítoszává,32 amelyben a láz az alkotó szenvedély metaforája is („Csak néha szállj velem alá a lázba”), ami a harmadik szonettben („Fogadd lángját tüzemnek!”) a nyelv, a kultúra előtti hódolat kifejeződése az autentikus művészlétért, hiszen Baka–Püg­malión Galateiához szólva megteremtette őt, és fordítva, műalkotása létrehozta alkotóját, a hagyomány részeként értendő Baka-Pügmaliónt, együtt pedig megalkották (az önreflexivitás által) a maguk oltárát, a Pügmalión cí­mű verset.
A mű által sugallt klasszikus modern teljességeszmény azonban megint a töredékesség felmutatásának késő modern tapasztalatává értelmeződik át, ha arra gondolunk, hogy a ciklus címadó versének világa árnyékként vetül (a Carmen mellett) a Pügmaliónra (is), ugyanis a két szonett-triptichon maszköltése úgy is értelmezhető, mint az emberi-alkotói létállapottal szám­vető Baka-Madách szerepjátéka, aki legalább a mítosz teremtette álom szintjén megvalósította azt, amit az alvó Alsósztregova rideg magánya képtelen megadni számára. Így a cikluson belül azonban nemcsak a maszkok te­vődnek egymásra, hanem a kérdés is nyitott marad, hogy végül ki kit álmod meg, ki a teremtmény, és az miként teremti meg alkotóját, aki szintén szerepek sokarcúságában-esetlegességében mutatkozik meg.


JEGYZETEK

1 A tanulmány Baka István Tájkép fohásszal (Pécs, Jelenkor Kiadó, 1996) c. gyűjteményes kötete mint a szerzői kanonizációs gesztus révén az életművet lezártnak és véglegesnek felmutató, újraértett költői testamentum recepcióesztétikai alapú interpretációjának egy részlete.
2 A szonett-triptichonban az élettel-halállal, az egyéni léttel és a történelemmel, valamint a költői nyelvvel számot vető alkotó szerepét vizsgálom. Vö. Nagy Gábor: Történelmi és egzisztenciális számvetés Baka István Madách-versében, 40–48; Szigeti Lajos Sándor: „Te is megháromszorozódsz előttem”, 15–17; még in: Vendégszöveg és vendéglét, 149–151; Az erotikus hármasok, 60–62.
3 Nagy Gábor: Történelmi és egzisztenciális számvetés Baka István Madách-versében, 42.
4 A tercinák képi világának értelmezéséről l. Szigeti Lajos Sándor: „Te is megháromszorozódsz előttem”, 15; még in: Vendégszöveg és vendéglét, 149; Az erotikus hármasok, 60.
5 I. m. 15; még in: i. m. 150, i. m. 61.
6 Nagy Gábor: Történelmi és egzisztenciális számvetés Baka István Madách-versében, 44.
7 Szigeti Lajos Sándor: „Te is megháromszorozódsz előttem”, 15; még in: Vendégszöveg és vendéglét, 150; Az erotikus hármasok, 61.
8 A francia forradalom értékelését megjelenítő metaforákról l. Nagy Gábor: Történelmi és egzisztenciális számvetés Baka István Madách-versében, 45.
9 I. m. 46.
10 Vö. Szigeti Lajos Sándor: „Te is megháromszorozódsz előttem”, 15–16; még in: Vendégszöveg és vendéglét, 150; Az erotikus hármasok, 61.
11 Nagy Gábor Történelmi és egzisztenciális számvetés Baka István Madách-versében c. tanulmányának címéből kölcsönöztem a kifejezést.
12 Madách lírai verseket is írt (Lantvirágok, 1840), ezért a vers Baka–Madách fiktív verseként is olvasható.
13 „A mítosszá váló történet alakítja a Carmen-kisciklust. Nem az »eredeti« szüzsét emeli át a maga lírájába Baka István, (…) Bizet operájában leli meg az igazi eseménysort. Annál is inkább, mivel Blok 1914-es versciklusa is ebbe az irányba mozdult (…). Az ítéletére váró Don José emlékezését adja Baka István három verse, egy olyan, minden létezőt átfogó, minden teremtmény jövőbeli létét meghatározó történéssort, amelyben az érzelmi történet egyetemes, világszerű.” In: Fried István: Baka István „benső világtere”, 134–135.
14 Arról, hogy az irodalom, a költői mű és a versbeli beszélők nyelv-létmódját jelentő kérdésről van szó, l. Nagy Gábor: „… legyek versedben asszonánc”, 215–216.
15 Vö. i. m. 196.
16 A rózsa motívuma nemcsak a tavasz és a lelki szerelem, hanem a szenvedélyes testiség, a halál, a végzet virága is. L. Géczi János: Baka István rózsája, 12–19; Megjegyzések a szegedi rózsákról, 92–97; Fabulya Andrea: Rózsák közt, úton, 121.
17 Vö. Fried István: Baka István „benső világtere”, 135–136.
18 Vö. i. m. 136; Nagy Gábor „… legyek versedben asszonánc”, 203. Blok Carmen c. művének elemzését, az eredeti szöveg és Baka István magyar fordításának, a Blok-vers és a Baka által írt Carmen motívumainak összehasonlító értelmezését l. Fabulya Andrea: Rózsák közt, úton c. tanulmányában: 119–123.
19 Fried István: Baka István „benső világtere”, 136.
20 Vö. Kulcsár-Szabó Zoltán: Utak az avantgardból, 280.
21 Vö. Kulcsár Szabó Ernő: A fragmentum néhány kérdése a nyelviség horizontváltásában, 237.
22 I. m. 240.
23 Vö. Baka István: „Akkor vagyok a legszemélyesebb, amikor álarcot veszek föl”, 240.
24 Fabulya Andrea: Rózsák közt, úton, 122.
25 Vö. Nagy Gábor „… legyek versedben asszonánc”, 202.
26 Vö. Szigeti Lajos Sándor: „Te is megháromszorozódsz előttem”, 18; még in: Vendégszöveg és vendéglét, 154; Az erotikus hármasok, 64–65.
27 Vö. Szabó György: Mitológiai kislexikon, 258. A Baka-vers által megidézett Pygmalion-történetek szemléjét l. Szigeti: i. m. 16–17; még in: i. m. 152–153; i. m. 62–63.
28 Vö. Nagy Gábor „… legyek versedben asszonánc”, 204.
29 I. m. 216.
30 L. Baka István Változatok egy orosz témára c. versét. Vö. Szigeti Lajos Sándor: „Te is megháromszorozódsz előttem”, 18; még in: Vendégszöveg és vendéglét, 154; Az erotikus hármasok, 64.
31 A versben végbemenő teremtés-teremtődés folyamatáról l. i. m. 18; még in: i. m. 154–155; i. m. 65.
32 Vö. Nagy Gábor: „… legyek versedben asszonánc”, 217.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Borsodi L. László


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.