Vers, próza / Téglák

Jonathan Lethem
Téglák

Az eleven téglákból épített börtönt aznap láttam először, amikor elmentünk a falához, hogy felírjuk rá a nevünket. Képeket, helikopterből felvett képsorokat már láttam róla. A hatalmas építmény nyugodt volt, akár egy hegy, de a kamera folyton mozgott, mintha egyetlen szögből képtelenség volna a monstrum igaz valóját bemutatni.


A légi felvétel ellentmondó érzelmeket keltett az emberben. A börtön komoly teljesítménynek tetszett, az emberi találékonyság diadalának, akár egy gát vagy egy anyahajó. Ugyanakkor olyan volt, mint egy természeti csapás, akár egy meteor-kráter, vagy az erdőtűz marta sebek a hegyoldalban.


Arról, hogy belül mi van, ritkán lehetett felvételeket látni.


Carl Hemphill a legjobb barátom volt a felső tagozaton. Az utóbbi három évben együtt vizsgáztunk videojátékokból, bolti lopásból és füvezésből. Aztán jött a nyár, és kiderült, hogy más középiskolába fogunk járni. A tudat, hogy elválnak útjaink, kimondatlanul is ott lebegett a köztünk támadt csendben.


Carl meghívott a börtön falához indított expedícióba. Ő ugyanolyan jól kijött az órákra alig járó, rebellis klikkekkel, és a szófogadó, engedelmes srácokkal is, mint amilyen én voltam. Az expedíció rajtunk kívül négy másik srácból állt, közülük kettő idősebb volt, a mi iskolánkból rúgták ki őket, így a parkban tölthették középiskolai éveiket. Számukra, gondolom, ez a látogatás bepillantás volt egyik lehetséges jövőjükbe, hisz egyszer még ők is bekerülhetnek a falak mögé. Az én esetemben a látogatás nem a jövőbe vezetett, hanem az elfojtott múltba: az apám a börtönhöz tartozott.


Ez a tény nemcsak rögtönzött csapatunk többi tagja, de Carl és az egész iskola előtt is titok volt. Ha kérdeztek, azt mondtam, hogy apám meghalt hatéves koromban, és hogy alig emlékszem rá, csak fényképekről és anekdotákból ismerem. A hazugság második fele igaz volt. Tudtam, ki az apám, de nem emlékeztem rá.


Ahhoz, hogy elérjük a senkiföldjét, ami valaha a városközpont volt, először át kellett vágnunk a hatalmas kínai gettón, ahová amúgy sosem merészkedtünk el. Azaz, volt egy keskeny határzóna, ahol a raktárkapukon a mi falfirkáink összekeveredtek a kínai bandák kalligráfiáival. Az ember bátorságát is azon lehetett lemérni, hogy ebben a sávban milyen mélységig tűnik fel a kézjegye, és milyen gyakran írja felül a kínai szignókat. Carl és az egyik idősebb srác már rázogatták is a festékszóró flakonokat. Ma kitoljuk a bátorságunk határait.


Az út eleinte eseménytelenül zajlott. Ideges kis csapatunk mellékutcákon settenkedett, gőzölgő csatornanyílások közt, és igyekezett a kereskedelmi zónában maradni, ahol mindig vissza lehetett vonulni egy kínai boltba, és nem fenyegetett az a veszély, hogy beszorítanak egy zsákutcába vagy egy üres telekre. Az idősebb kínaiak tudomást sem vettek rólunk, legfeljebb a fejüket csóválták a láttunkra. Mintha csak kóbor kutyák lettünk volna. Ha valahol egy raktárra vagy bedeszkázott boltra bukkantunk, kerestünk egy megfelelő ajtót vagy falrészletet, és festékszóróval ráfújtuk a szignónkat, azt az aláírásszerű jelet, amit korábban golyóstollal tökéletesítettünk az iskolai padokon és könyvborítókon. Egy alkalommal csak ketten vagy hárman fújtunk, aztán bepánikoltunk, és a kabátunkba rejtve a festékszórót, elsiettünk a helyszínről. Pisszegtünk, lopakodtunk, tiszteletteljesen viselkedtünk, miközben meggyaláztuk a területet.


Egy felüljáróhoz értünk, túl a bandák területén, legalábbis azt hittük, amikor ránk találtak. Kilenc kínai fiú, majdnem felnőttek mind, annyi idősek, mint a mi csapatunk két idősebb tagja. Ilyen nagy csapatban kószáltak, és véletlenül bukkantak ránk, vagy valaki (esetleg egy idősebb kínai, talán valamelyik boltos) már korábban észrevett minket, és riadóztatta őket? Nem tudhattuk.

Körbevettek, mint a fojtóhurok, a felüljáró árnyékában menekülés vagy ellenállás szóba sem jöhetett. Csak vártunk, dermedten, hogy kimondják az ítéletet.


Carl ekkor előlépett, és elmondta, hogy a börtönbe igyekszünk. Visszalökték közénk, de az információ hatására heves kínai szóváltás kezdődött a csoport tagjai közt. Nagyon figyeltünk, pedig egy szót sem értettünk.


Végül előálltak egy angol nyelvű kérdéssel: – Miért megy oda?
Csapatunk legidősebb tagja, egy Richard nevű iskolakerülő minket is meglepett a válaszával: – A bátyám odabent van – mondta. Erről mi sem tudtunk.


Önként előállt a titkával, hogy kihúzzon minket a csávából. Most én is bedobhattam volna a saját titkomat. De az apám nem rabként tartózkodott a börtönben. Ő a fal része volt. Inkább csendben maradtam.


A kínai banda lökdösődve, odavetett parancsszavakkal kísért minket az üres utcán. Az ösztökélés azonban nemsokára abbamaradt. Az idősebb fiúk néma testőrökként vigyáztak ránk. Így értünk ki a gettóból, a raktárak és a macskakő világából a régi belvárosba.


Az irodaházakat házfoglalók használták, mielőtt végleg elhagyták volna őket, így sok ablakon hevenyészett dekoráció volt látható: rongyos függönyök, kartonpapír ablaktáblák, szakadt babák, törött játékok a párkányon. Más ablakok ki voltak törve, némelyiknek a keretét is elemésztette a tűz.


Ahogy a börtöntorony feltűnt, a kínai suhancok kezdtek lemaradozni. Az egyikük aztán rámutatott a toronyra, és hátba taszajtotta Carlt, mintha csak azt akarná mondani, „Tessék, ha erre vágytatok, nesze, lóduljatok!” Neki is lódultunk, ki a banda gyűrűjéből, a börtön felé. Egyikünk sem mert visszanézni, nehogy valamiképp megkérdőjelezze az ajándékba kapott szabadságot. Másrészt azonban a toronyról sem bírtuk levenni a szemünket.
A környező épületeket letarolták, így a börtön magában állt egy öt háztömb szélességű felperzselt betonos, földes pusztaság közepén, melyet törött üvegcserepek és összegubancolódott narancssárga acélhuzalok borítottak. A kis utcákból erre az irgalmatlan síkságra kimerészkedni veszélyes ostobaságnak tűnt, úgy éreztük magunkat, mint a zsákmány, mely előjön az erdőből, és a lehető legfeltűnőbb helyen lévő forrásnál iszik. Lehet, hogy nem is merünk előjönni, ha nincs mögöttünk a kínai banda. Botladozva haladtunk.


A torony akkor még csak tíz vagy tizenegy emelet magas volt, de a nyílt tér közepén így is hatalmasnak tűnt. Kerítés nem védte, háztömbnyi teste magabiztos sötétséget és rosszindulatot árasztott, egyenetlen felülete elnyelte a téli nap fényét. A betonsíkon baktattunk a börtön felé. Azóta rájöttem, hogy készakarva tették megközelíthetővé, tulajdonképpen ez volt a torony célja, hogy félelmet keltsen az ifjú szívekben, de akkor nem értettem, hogy lehet, hogy semmi nincs köztünk és a bűnözőkből rakott fal közt, hogy miért nincs se kutya, se őr, se sziréna, ami elkergetne minket.
Összetörték őket, mielőtt rögzítették volna a testüket. Ez volt az első sokk. Addig azt gondoltam, hogy valami rafinált módon illesztik őket össze, egymásba szövik a végtagjaikat, akár egy Escher-nyomaton. Ám ami a szemem elé tárult, korántsem volt ilyen tetszetős látvány. Lábukat és vállukat egy keretbe törték, ahogy a szemetet préselik össze, az illesztés pedig egyszerű volt és embertelen: derékszög feszült derékszögnek. A falból kidomborodtak az összegyűrt végtagok, melyeket olyan szorosan préseltek össze, hogy leginkább kőbe faragott frízre emlékeztettek, és elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha ki lehessen csomagolni ezeket a testeket, helyre lehessen hozni a kárt. A fejük befele fordult a börtönbe, a külső fal pedig csak hátakból és duzzadt, kifacsart lábakból, hátrafeszített lábfejekből és négyzetes vállakból állt.


Az apámat akkor ítélték el, amikor a torony még csak hét- vagy nyolcemeletes volt, ennyit tudtam. Biztos, hogy nem idelent volt befalazva, és biztos, hogy nem őt csúfítottuk el. Azt bizonygattam magamban, hogy nem kell rá gondolnom: ennek a látogatásnak semmi köze őhozzá.


Teljes csendben, szinte egyszerre odanyúltunk, hogy megérintsük a börtön falát. Kemény volt, akár a kő, csak egy kicsit meleg. A különböző sebek, bőrhibák áttörhetetlen felületté keményedtek. Tudtuk, hogy a téglák semmit sem éreznek, mégis illetlenségnek tűnt megfogdosni őket, azon túl, hogy egy kis bökdöséssel kielégítettük kíváncsiságunkat.


Végül már valami kínos dolog kellett, hogy megtörje a csendet. Az egyik idősebb fiú szólalt meg: – Ne fogdosd a seggit, buzikám!
Elröhögtük magunkat, és lökdösődni kezdtünk, ahogy nemrég még a kínaiak lökdöstek minket, hogy megmutassuk, nem vagyunk igazán megrendülve. Aztán a srácok előkapták a festékszórót.
A börtön falán már vastagon állt a festék vagy három méter magasságig. Épphogy egy pár foltban látszott ki bőr vagy tetoválás a festék alól. Egypár titokzatos szignó kanyargott csupán a magasban, ahová nem lehetett felérni, így ott a megkövült hús kínálta vászon is tisztább volt. Gondolom, az ambiciózus falfirkálók egymás vállára álltak, vagy létrát cipeltek ide a senkiföldjén keresztül.


Mi semmi ilyesmire nem készültünk. De a mi festésünk lesz a legfrissebb, a legfelső réteg, legalábbis egy ideig. Egyesével mind felfújtuk a szignónkat, méghozzá a legkidolgozottabb változatát, amit erre az alkalomra tartogattunk. Amikor befejeztem a sajátomat, közelebb léptem, és megvizsgáltam, hogy ülepszik le a festék, hogyan fakul a nyálkás, rikító színű dzsúsz a kemény hús apró göbein.


Aztán hátraléptem. A művünk három méter távolságból már alig látszott. Az égre hunyorogtam, és megpróbáltam megszámolni az emeleteket, és az apámra gondoltam. A magasban már lehetetlenség volt elkülöníteni a téglákat. Nem mintha közelről megismerném apám hátát vagy fenekét, pláne így tömörítve. Az arcát sem biztos, hogy felismerném.


Feltámadt a szél. Zsebre vágott kézzel átkeltünk a betonpusztaságon, és bevonultunk a szűk utcák védelmébe, a romos irodaházak közé. Ismét elcsendesedtünk, friss hetykeségünk a festékkel együtt kifújt.


Ott vártak ugyanannál a felüljárónál, és amint beértünk alá, megjelentek. Az eltérített támadás most bekövetkezett. A földre taszítottak, késeket villogtattak, elvették a pénzünket és a festékünket. Elvették Carl óráját. Ha megpróbáltunk felállni, újra visszalöktek. Végül egyesével engedtek el minket, végig kellett futnunk az utcán, be a kínai bevásárlóutcába, a boltosok és a házhoz-szállítók gúnyos kacagása közepette.


Végső soron hálásak voltunk nekik. A megaláztatás igazolta, hogy sosem dicsekedtünk a börtön falához tett kirándulásunkkal, hogy alig említettük az iskolában és a parkban. A verés ráadásul könnyen kiváltotta a szégyent, amit amúgy saját magunk miatt kellett volna éreznünk, és amiatt, amit a falnál tettünk.


Ami azt illeti, így hatan nem is jöttünk össze többet, mintha már a találkozás is kellemetlenül közel hozná az emléket. Az idősebb srácot, akinek a bátyja a börtönben volt, mindössze egyetlen-egyszer láttam viszont. A parkban rögbiztünk egyszer együtt, és, ha csak módja volt rá, direkt szívatott.


Carllal hamar elvesztettük a kapcsolatot, miután külön iskolába kerültünk. Reménykedtem benne, hogy egyszer még jóban leszünk. Mint később kiderült, erről lecsúsztam.


– Stickney – szólt az őr, és a baloldalt álló férfi előrelépett.
Mire magam is eljutottam a börtönig, a torony már harminckét emeletes volt. Én tizenkilenc éves voltam és bolond. Épphogy csak befejeztem a főiskolát, otthon laktam, és azt mondogattam magamnak, hogy jelentkezem az állami egyetemre, de nem bírtam rászánni magam. Az éjszakát végigvedeltem a főiskola söpredékével, amikor szinte mellékesen bevettek a buliba, ami aztán a végzetem lett. Én vezettem, amikor egy elcseszett páncélkocsi-lopásból menekültünk, és még külön kitüntettem magamat azzal, hogy belehajtottam egy rendőrautó ajtajába, kilöttyintve egy hadnagy reggeli kávéját, és szétzúzva bal alkarját. A tárgyalást belengte valami kínos hangulat. A bíró nem említette apámat.
– Martell.


Egy hatos csoport tagjaként érkeztem, egy amúgy üres buszban, melyet föld alatti alagutakon keresztül vezettek be a börtön alagsorába. Az alagsorból valamiféle előtérbe hajtottak be. Egyikünk sem azért volt ott, hogy beépítsék, vagy kővé változtassák. Mindannyian büntetlen előéletűek voltunk, és azért hoztak be minket, hogy átéljük a börtönélet borzalmait, és a téglák nyomorult sorsából tanulva jó útra térjünk.
– Pierce.


Egymás mellett álltunk, a félelemtől mereven, gondolataink elkeseredetten beszűkülve. Már a börtön pöcegödörszaga is fejbe kólintott. Az odafentről visszhangzó kiáltások suttogássá szelídültek lent. Nemsokára arcok néznek a falból. Szégyelltük a félelmünket, és elfordultunk egymástól, és miközben vonultunk az alagsorban, imádkoztunk, hogy külön cellákba kerüljünk, lehetőleg külön emeletre, hogy többé ne kelljen találkoznunk. Inkább szembenéztünk a dörzsölt börtöntöltelékek magabiztos kegyetlenségével, minthogy egymás zöldfülű rettegését kelljen bámulnunk.
– Deeds, Minkovitz.


Egyedül maradtam. Az asztal mögött ülő férfi az előtte heverő papírok közt matatott, de nem nagyon nézett beléjük. Kérdő hangsúllyal ejtette ki a nevemet, noha mivel egyedül maradtam, biztos lehetett benne, hogy én vagyok az.
– Nick Marra?
– Igen – válaszoltam.
– Dobjátok a verembe! – szólt oda az őröknek.


Vagy tíz évet öregedtem, mire kiengedtek abból a sötét rémálomból, noha csak egy hétig tartott. Amikor az ajtót bevágták utánam, szinte megkönnyebbültem: végre egyedül voltam, elzárva mindentől, miután felkészültem, vagyis inkább képtelen voltam felkészülni a cellatársakra, beavatási szertartásokra, territoriális konfliktusokra. Lefeküdtem a szoba közepére, térdemet felhúztam a mellkasomhoz, és lüktettem, akár egy nagy, csupasz szív. Megpróbáltam becsukni a szememet, de a szemem ragaszkodott hozzá, hogy nyitva maradjon, és elkeseredetten próbált formákat kihámozni a kavargó sötétségből. Aztán meghallottam a hangokat.


– Egy szemét disznó, és kész.
– … fura szögekben, mindig muszáj neki a legfurább szögekben, legalábbis Lucky szerint…
– Gyere csak. Gyere közelebb! Ide gyere, na!
– Ne hagyd, hogy ő mondja meg, mit csinálj.
– Kurvanyád!
– … – élni, mint a disznó abban a házban, hogy képtelen vagy bemenni úgy, hogy ne akard megölni, én nem is gondoltam rá így, én nem voltam az az igazi gyilkos.
– Akarsz hemperegni? Akarsz csintalankodni?
– Ki kell jutnod innen, és meg kell kérdezned az eltűnt személyek nyilvántartásában, ember. Ők tudják a válaszokat.
– Henry?
– Ne is figyelj rá!


Egy pillanatra elcsendesültek, amikor az őrök bedobtak a verembe, talán a ritkán látott fény némította el a fal rabjait, de azután soha többé egy percre sem hallgattak el. A téglák már nem álltak másból, mint hangból, fülből és szemből, meg a chipből, amit megkövült agyukba dugtak, hogy fenntartsa ezeket a képességeket, de semmi többet. Így hát néztek és beszéltek, a verembeliek meg csak beszéltek. Hamar rájöttem, hogy dugjam be a fülem különböző ruhadarabjaimmal, de a halk mormogást úgy is hallottam. A bűnözőkből épült börtönben az első feladat az volt, hogy az ember megtanuljon aludni a fal fecsegése közben, és én ezt egyedül tanultam meg a sötétben.


Aztán odamentem a falhoz, és megérintettem a téglákat. Testüket egybefüggő, csillogó kéreg borította, kezük az ágyékukon, a térdük a négyzet sarkába törve, szorosan egy másik bűnöző négyszögesített vállához passzintva. Eszembe jutott az a réges-régi nap, amikor elmentünk a falhoz. Az ujjam belecsúszott egy szájba.
Felkiáltottam és kirántottam. Éreztem a fogak kemény, őrlő felületét, szerencsém volt, hogy nem harapott meg. Az érzéketlen ajkak persze nem vettek észre. A száj belül borzasztó száraz volt és reszelős, nem hasonlított élő húsra, noha élt a maga módján, és szavakat darált levegővétel nélkül. Újra odanyúltam, és megérintettem a szemét. Itt a veremben teljesen felesleges, mégis pislogni és forogni kezdett, mintha keresne valamit, akárcsak én. A száj, amibe belenyúltam, zavartalanul folytatta: – Sosem szeretnék Tijuanában lenni munka nélkül, három napig fantasztikus, aztán kezdesz megőrülni – mondta a hang kínlódva, kimerülten.


Később megláttam, milyen kevés beszélőképes van a téglák közt, és milyen sokuk vonult vissza önmagába, szemüket, fülüket szorosan lezárva. És voltak halottak is, a veremben és máshol is, mindenfelé a falban. A legidegesítőbb téglákat az élő rabok ölték meg: kivájták kőkemény koponyájukat, és szétzúzták a chipet, ami életben tartotta az agyat. Mások egyszerűen elromlottak és maguktól meghaltak. De a sötétben ez a pár hang is egész hadseregnyi hablatynak tűnt, többnek, mint amit egy ekkora szoba fala elbírna.


– Gyere má’, itt vagyok, az Isten szerelmére!
Megtaláltam a hang tulajdonosát.
– Mit csinátá, kölyök?
– Rablás – feleltem.
– De miért dobtak le ide? Megdöfted a tartót?
– Micsoda?
– Leszúrtad a börtönőrt, fiam?


Nem válaszoltam. A többi hang hörgött és morgott körülöttem.
– Jimmy Shand vagyok – mondta egy magabiztos hang. Magam elé képzeltem, amint egy sörösrekeszen trónol egy benzinkút előtt. – Voltam egy-két késes felállásban. Nem szégyellem én azt. Téged mért dobtak a verembe, pisiském?
– Én nem csináltam semmit.
– Mégis itt vagy.
– Nem csináltam semmit. Idehoztak a busszal. Aztán lehoztak ide.
– Hazudsz.
– Ellenőrizték a nevemet, és lehoztak ide.
– Hazug disznó. Mutass némi tiszteletet a kurvára idősebbek irányába – azzal mumifikálódott torkával fura hangot, valami szaggatott recsegést hallatott, mintha nyálat gyűjtene ahhoz, hogy leköpjön. Elhátráltam tőle, a hangja beleolvadt a szörnyű fecsegő hanglevesbe.


A fallal szembeni, ajtótól legtávolabbi sarkot választottam vécésaroknak, és az ajtó előtt, összegömbölyödve aludtam. Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy hideg fémtálca böki a tarkóm, amit az ajtó résén toltak be. Vakító fény villant be a résen, majd eltűnt. A tálca a földre csúszott, a tartalma összekeveredett. Úgy lapátoltam be, hogy azt sem tudtam, miféle étel volt.


– Adjá’ má’ nekem, hallom, hogy zabálsz, te disznó!
– Hagyjad már békén, te székrekedéses szardarab!
Napjában kétszer kaptam enni, és az etetéssel járó fényszilánkok tartották bennem a reményt. Összegömbölyödve várakoztam, ebből állt az életem, csendesen maszturbáltam vagy a körmömet rágtam, szárazra szopogatva értékes emlékeimet. Hamar felhagytam a hangokra való válaszolással, és imádkoztam, hogy a rendes cellák falaiba helyezett téglák ne legyenek ennyire gonoszak és őrültek. Persze, mire kirángattak onnan, magam is kicsit becsavarodtam.


A folyosót, melyen át kivittek, nem is láttam, úgy elvakított a könyörtelen fény. Bevittek egy betonfalú zuhanyzóba, ahol úgy megmostak, mintha valami rühes kutya lettem volna. Csak azután lettem elég emberszerű, ahhoz, hogy megszólítsanak. – Vegye fel ezt, Marra. Elvettem a ruhát és felöltöztem.


A szomszéd irodában rám várakozó férfi nem mutatkozott be. A vonásain nem az a szürke halotti maszk uralkodott, mint mindenki másnak, aki a börtönben dolgozott.
– Ülj le!
Leültem.
– Floyd Marra az apád?
– Miért… – azt akartam kérdezni, hogy miért raktak magánzárkába. De miután napokig meg se szólaltam, a kérdés hörgésbe fulladt.
– A kérdéseket nyugodtan rám hagyhatod – mondta az asztal mögött ülő férfi durvaság nélkül. – Floyd Marra az apád?
– Igen.


– Kérsz egy pohár vizet? Hozz neki egy pohár vizet, Graham! – mire az egyik őr átment a szomszéd szobába, majd visszatért, és egy vízzel teli papírpoharat nyújtott át nekem. Az asztal mögött ülő férfi az ajkával csücsörítve méregetett, mialatt én a vizet ittam.
– Te okos kölyök vagy, főiskolai végzettséged van – kezdte.
Bólintottam, és az asztalra helyeztem a papírpoharat kettőnk közé. A férfi elvette, összegyűrte, és az asztal alá hajította.


– Nekünk fogsz dolgozni.
– Mit? – továbbra is azt akartam kérdezni, miért, de összezavarodtam. Egy kis részem még mindig a veremben kuksolt. Talán az már ott is marad.
– Kérsz egy cigarettát? – kérdezte. A Graham nevű őr dohányzott. Jólesett volna, így bólintottam. – Adj neki egy cigit, Graham! Parancsolj.
Szívtam a füstöt, remegtem és néztem, ahogy a férfi mosolyog.
– Egy cellába rakunk vele. Te leszel a mi fülünk, Nick. Meg kell tudnunk ezt-azt.


Azt akartam mondani, hogy hatéves koromban láttam utoljára az apámat. Alig emlékszem rá. – Ezt-azt? – kérdeztem.
– Azt még nem szükséges tudnod, hogy mit. Csak ismerkedjetek meg és melegedjetek össze. Kapcsolatban leszünk. Graham a tömbfelelős ott, ahová kerülsz. Ő lesz a kapcsolattartónk. Ő szól majd nekem, ha jutottál valamire.
Megvizsgáltam Grahamet. Sima őr, börtönbéli nehézfiú. Ellentétben az asztal mögött ülő férfival.
– Az apád a plafonhoz közel, balra lesz az emeletes ágy felső emelete mellett. A cellában egyedül leszel.
– Azt fogják hinni, hogy durva keményfiú vagy, egy igazi gyilkos – mondta Graham, ezek voltak az első szavai. A másik őr bólintott.
– No igen – mondta az asztalnál ülő férfi. – Tehát remélhetőleg nem lesz semmi probléma. És, Nick!
– Igen? – már teljesen átizzadtam új ruháimat, pedig nem is volt meleg.


– Ne szúrd el! Remélem, tisztában vagy a lehetőségeiddel. És nyomd el azt a koporsószöget. Rossz bőrben vagy.
Az emeletes ágy alján feküdtem, és igyekeztem nem nézni a fal felé, igyekeztem nem észrevenni az apró különbségeket a sustorgás két rétege közt, az én cellám falának sustorgása és a távolabbról visszhangzó pusmogás közt. Csak amikor az egész tömbben leoltották a villanyt, akkor nyitottam ki a szemem – szinte visszavágytam a verem klausztrofób biztonságába. De nem tudtam aludni.


Felmásztam a felső ágyra.
– Floyd? – szólaltam meg.
– A folyosóról beszivárgó gyenge fényben is láttam, amint a fal szeme felém fordul. A testek olyanok voltak, akár a szobrok, akár valami lakkozott kő, de a forgó szemek és a vonagló ajkak éltek, annyira éltek, hogy az nekem már sok is volt. A felületük tele volt graffitivel, de nem azzal a festékszórós nagyzolással, mint odakint, idebent karcolt üzenetek, bonyolult vésetek sorjáztak az arcokon. És volt egy csomó maszat, szar vagy kaja, inkább nem is akartam tudni.


kardfarkú tarisznyarák, az nagyon komoly…
a legkeményebb dió az ügyben…
lemosta a társaságot, el sem lehetett téveszteni. A csávó aszongya, John leveri azt a nagy négust, mire én…


Erre azok, akiknek kellett a közönség, rázendítettek. A cellám falának felső régióiban négy beszélő is tartózkodott. Billy Lancing fekete férfi volt, aki sokat beszélt biliárdcsalói karrierjéről, nagyszerű monológokat vágott le saját ügyességéről, majd keserűen merengett bukásán. Ivan Detbar szökéseket tervezett, és annyira aggasztotta a börtönigazgatóságot, mintha nem is csak valami befalazott, mozgásképtelen senki volna. És ott volt John Jones – ahogy Billy hívta –, aki őrült volt.


Aztán észrevettem azt az alakot, aki azt mondta: – Én vagyok Floyd.
A mellemben egy izom felcsapódott a légcsövem felé, keményen, akár egy ököl. Meg sem tudtam szólalni, a gondolataim akadoztak. Az apámmal való találkozás előhozza a régi emlékeket? A gyermeki érzés azonban virtuális érzés volt: nem ismertem ezt az embert. Pedig kéne ismernem.


Egész testemben remegtem.
Hiányzott az egyik szeme. Szemgödrének rojtos pereméből arra következtettem, hogy már a falban volt, amikor kivájták neki, és nem korábban vesztette el. A hasa felett összekulcsolt karját apró jelek borították, mintha valaki ott számolta volna a cellában töltött időt. De egyetlen szeme élő volt, belenézett az én szemembe, szomorúan pislantott és azt mondta: – Én vagyok Floyd.
– A nevem Nick – mondtam, és kíváncsi voltam, felismeri-e, vagy megkérdezi-e a családnevemet is. Fel nem ismerhetett. A veremben töltött hét után akkor álltam életemben a legmesszebb hatéveskori önmagamtól.


– Láttál valaha kardfarkat szarni, Nick? – kérdezte John Jones.
– Kuss legyen, Jones! – szólt rá Billy Lancing.
– Honnan tudod a nevemet? – kérdezte apám.
– Én vagyok Nick Marra – feleltem.
– Honnan tudod a nevemet? – kérdezte ismét.
– Híres vagy, bazmeg! – kiáltott bele Ivan Detbar. – Híre ment, hogy itt van a nagy Floyd! Az összes suhanc téged akar látni.
– Kardfarkú tarisznyarák! Kardszarfarkú szarnyál! – hadarta John Jones. – Nagyon durva. Láttál valaha…


– Kuss!
– Te vagy Floyd Marra – próbálkoztam újra.
– Én vagyok Floyd.
Elfordultam, mert egészen megrendültem. Apám állapota megdöbbentett. Büntetésének könyörtelensége csak most vált valóságossá számomra, a veremben még korántsem volt az. Az ágy felett, a rácsokon keresztül ki a folyosóra: ez volt apám kilátása, amióta rögzítették.


– Nick Marra vagyok – mondtam –, a fiad.
– Nekem nincs fiam.
Megpróbáltam kapcsolatot teremteni vele. Azt elismerte, hogy ismert egy Doris Thayer nevű nőt. Így hívták anyámat. Ragyás arca megfeszült, és azt mondta: – Mesélj Dorisról! Idézd fel az emlékeimet!


Meséltem neki Dorisról. Feszülten figyelt – vagy legalábbis én azt hittem, hogy feszülten figyel. Ha megtorpantam, azonnal feltett egy kérdést, hogy el ne kalandozzak a tárgytól. A végén csak annyit mondott: – Emlékszem a nőre, akire gondolsz.
Vártam egy kicsit, ő lassan hozzátette: – Emlékszem egypár nőre, tudod. Némelyik több bajt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Dorisszal szívesen találkoznék még.


Feszengve megkérdeztem: – És nem emlékszel egy gyerekre?
– Sajtkutyarák! – nyögte be Jones. – Ez jó! A víz alól csipked a szemét!
– Te őrült barom!
– Egy gyerekre?
– Igen.
– De, volt valaha egy gyerek… – mondta apám, azzal zavaros, suttogó elbeszélésbe kezdett saját apjáról és saját gyermekkoráról, amit az olasz gettóban töltött. Visszadőltem a priccsre, és elfordultam a faltól, a folyosó irányából beszűrődő fénypászma felé, és hallgattam az emlékeit a kegyetlen verésekről, titokzatos éjszakai költözésekről, és arról, hogyan hagyták magára.


Körülöttünk egy csomó hang mondta a magáét a falban, mintha csak bekapcsolva felejtették volna a tévét. Lassan kezdtem megtanulni, hogy szűrjem ki a folytonos motyogást, mintha csak a természet hangja volna, tücsökciripelés vagy hullámverés. Addigra apám hangja is belefonódott a hangszőnyegbe. Ki voltam merülve, apám motyogására elszunnyadtam.


Másnap reggel kiléptem a börtön világába. A kétemeletes ebédlő, az úgynevezett Kilences kantin nyüzsgő, kavargó méhkas volt. Akár az irodák, ez a helyiség is a tömb belsejében volt, távol az eleven faltól. Sikerült észrevétlen maradnom, egészen addig, míg megpakolt tálcával el nem indultam ülőhelyet keresni.
– Hé, magányos srác!
– Nem magányos az, hanem elmebeteg. Ugye barátocskám?
– Nem tudom, miért félnének ettől a csontkollekciótól, ha nem lenne elmebeteg.
– Kit öltél meg?


Leraktam a tálcámat az asztal üres sarkára, de a huzakodás nem maradt abba. A rab, aki először kiáltott oda, és „magányos srácnak” nevezett, most felállt és átült mögém.
– Csak azt akarja, hogy békén hagyják, nem látod? – szólt közbe valaki. – Hagyd enni, és hadd menjen vissza a gumiszobájába!
– Kapcsolatteremtésre képtelen.
– Majd én kapcsolatot teremtek vele.
– A falat bassza.
– Sokáig fenn volt előző éjjel, mert a falat baszta, kétségtelen. Másnapos vagy, magányos srác?


A falat bassza: csak később tanultam meg, hogy ez nagyon népszerű kifejezés a börtönben, lehet mondani sértőn vagy vágyakozón, és jelenthet felháborodást, vagy a feleslegesség beismerését is. A mondás mögött meghúzódó feltételezés szerint a fal száraz, elrozsdállt szájai egy pillanat alatt véres cafatokra szednék egy férfi péniszét. Keringtek történetek olyanokról, akik kipróbálták, illetve olyanokról, akiket a többiek kényszerítettek rá, hogy bedugják, és a készséges tégláról, aki direkt kérte, és kapott bőven, de sosem volt neki elég.


Az ebédet csendben átvészeltem. Egyelőre jobbnak láttam fenntartani a veszélyes ember titokzatos látszatát, minthogy hasztalan tiltakozással leleplezzem magam. Ha elmondom, hogy igazságtalanul bántak velem, amikor magánzárkába vágtak, körülbelül arra számíthatok, amit Jimmy Shandtől, a téglától kaptam a sötétben. A vállamat vonogattam a megjegyzéseikre, a felém hajított kenyérdarabokra, és a térdemre helyezett tenyérre, és ahogy megjósolták, ebéd után visszasomfordáltam a cellámba. A tv-szobát, a tornatermet és a közös helyiségeket egy másik alkalommal kell felfedezzem magamnak.


– Cipőcica-sajt! – kiáltotta John Jones. – Marhacipő-rák!
– Kussolj, te rohadt agyalágyult!
– Ha látnád, nem nevetnél – mondta Jones baljóslatúan.
A felső ágyon már vártak rám. Apám Billy Lancing hosszadalmas előadását hallgatta egy félresikerült buliról Nyugat-Kansasben, és felváltva hurrogták le Jonest.
– Nick Marra – szólított meg apám.
Örültem, hogy végre felismert. De csak annyit mondott: – Miért hoztak be, Marra? – és rájöttem, hogy a saját családnevét is elfelejtette.
– Rablásért – mondtam. Ösztönösen is a lehető legszűkszavúbban nyilatkoztam az esetemről. A bűnöm nem vált semmivel se vonzóbbá a részletekkel együtt.
– Rohansz valahová? – kérdezte Floyd.
– Tessék?
– Nem érsz rá? Mész valahová? Meséld el az egészet, kölyök!
Elmondtam. Kiszedte belőlem, mit csináltam, és hogy kaptak el. Együtt nevetett Billy Lancinggel, amikor a rendőrkocsis karambolt meséltem, és Floyd hozzátette: – A nyomorult zsernyák biztos épp a faszát verte a másik kezével.


– Ezentúl csak így meséli – mondta Billy –, nem igaz, Nick?
– Micsoda?
– Ez túl jó ahhoz, hogy ne így meséld – helyeselt Floyd.


Aztán, mielőtt újra előjöhettem volna az apasági keresetemmel, a saját bűncselekményeiről kezdett mesélni, és a büntetésekről, melyekben azelőtt részesült, hogy befalazták volna. – … Ha nem küldtek volna fel, hogy hozzam le a pénzt, amit ottfelejtett, engem is megöl a golyózápor, mint őt. Persze, én éltem túl, cserébe a bíró rám varrta az összes neki szánt évet is…


– De hát szinte még gyerek voltál, basszus – mondta Billy.
– Bizony – hagyta rá Floyd. – Akárcsak ez itt.
– Nekem ezek mind gyerekeknek tűnnek – mondta Billy. – Hé, ember, mondd el neki azt, amikor a börtön keresztapjának dolgoztál.
– Hú, az aztán rég volt – mondta Floyd, mint aki most nem akar belemenni ezekbe a dolgokba. – Réges-régen…
Valójában ez csak bemelegítés volt.


Ezeknek a történeteknek a segítségével kiléptem a testemből, noha nem sokat hittem el belőlük. Úgy éreztem, mintha figyelmeztettek volna rá, hogy a nagyot mondás nemcsak, hogy belefér nekik, hanem egyenesen valószínű. Floyd és Billy bebizonyították, hogy a börtön-sztorik valójában nem egyebek, mint egyéni hangon előadott közös mítoszok. Csak az általánosságok és a hangnem számított.


Megpróbáltam a saját történetemre építve kapcsolatot felmutatni köztem és Floyd közt, de a téglákat nem érdekelték a kapcsolódási pontok. Éppúgy lehetséges, hogy Billy és Floyd bűntársakként kerültek a falba, mint az, hogy azelőtt sosem találkoztak. Bárhogy is történt, most már örök időkre egymással átlósan szemben kuksolnak a falban, és ezen semmiféle történet nem változtat, és egy történet amúgy sem változtat semmin. A történet csak arra jó, hogy szórakoztasson, meg arra, hogy felkeltse az élő elítéltek figyelmét. Vagy még arra se.
Egyelőre feladom a küzdelmet, és lemondok róla, hogy Floyd elismerjen fiának. Ezt az új viszonyt amúgy még magam sem tudtam teljesen feldolgozni.


Vacsora után Magányos Fiú és két másik elkísért a cellámig. A terem kísértetiesen üres volt, a szomszéd cellákban sem volt fogoly. Később megtudtam, hogy ezek a pillanatok nem a véletlen művei, hanem gondosan megszervezett akciók. A három férfi hátracsavarta a kezemet, és beráncigált a vécére, el a fal vizsla tekintetei elől, és lerángatták a nadrágomat.


Nem írom le őket, és neveket sem mondok.
Elég sokáig tartott, amit műveltek.


A megaláztatás alatt Magányos Fiú végig a tarkómat cirógatta. Egyáltalán nem finomkodtak velem, de ő egy pillanatra sem hagyta abba a beszédet és a simogatást. Szinte csak ellentmondásokban beszélt, és nem sokáig figyeltem arra, mit mond. A lényeg amúgy is maga a hang volt: a szaggatott gyalázkodással tarkított gügyögés. Ritmus és ellenpont; Magányos Fiú saját tehetetlenségemre tanított, és szavainak zenéje belém égette mondanivalóját. – Te kis különleges fiú, te. Miért vagy te olyan különleges? Mire néztek ki téged? Csak nem nekem szántak? Egy magányos fiút küldtek nekem? Kém vagy, ugyebár, ide akarsz te be-fura-kodni? Hogy fogod elviselni a magányos órákat? Gondolsz majd rám? Én sokat gondoltam rád. Az egész emelet rád gondol. Meg is ölnének, ha nem vigyáznék rád. Én vagyok mostantól a vé-del-me-ződ!
Amikor végre magamra hagytak, bevánszorogtam az alsó priccsre, és elfordultam a faltól. Odafentről tisztán hallottam Ivan Detbar hangját. Direkt hangosan beszélt.


– A falkavezért nem kell keresgélni. A falkavezér megtalál, és ez teszi őt azzá, ami. Ő megtalál, és ő az, aki nem fél.
– Picsába – tette hozzá Billy Lancing.
– Őt kell kicsinálnod – mondta Detbar. – Úgy kell lecsapnod rá, mint az égszakadás. Nincs más kiút.
– Picsába – ismételte magát Billy. – Az első dolog, amit itt megtanultam, az, hogy egy szűz segglyuk lószart sem ér. Eleve le kell írni.
Floyd nem szólt hozzá.


Másnap Graham egy másik őr társaságában értem jött, és bevittek az irodába, egy levegőtlen helyiségbe az épület belsejében.
– Oké – szólalt meg.
– Mi oké?
– Csinálod, amit kell?
– Hogy beszélek-e? Mert ennél többet senki nem mondott.
– Ne okoskodjál! Az apád bízik benned?
– Minden a legnagyobb rendben – mondtam. – Elmondaná végre, mire megy ki ez az egész?
Nem volt kedvem elmondani, hogy Floyd még abba sem egyezett bele, hogy ő az apám, hogy három nap alatt még ennyit sem sikerült ledumálnunk.


Különös hetykeséget éreztem magamban, ahogy mélységében felfogtam a helyzetemet. És Graham sem tett rám túl nagy benyomást. Nem igazán tudott mit elvenni tőlem.
Több információra volt szükségem, és úgy éreztem, meg is tudom szerezni.
– Arra még ráérünk – mondta Graham.
– Nem hinném. A rám irányuló szokatlan figyelem hamarosan kicsinál. Azt gondolják, hogy nektek kémkedem, vagy nem tudják, mit gondoljanak. Nem maradok életben elég sokáig ahhoz, hogy hasznotokra legyek.


Nem akartam elmondani, mi történt az előző este. Annyit már megtanultam, hogy az ilyen esetek egy cseppet sem javítanak a helyzetemen. A gond egyedül az én vállamat nyomja. Nem tudtam, hogy alkalmam nyílik-e egyszer megmérkőzni Magányos Fiúval, de ha igen, az mindenképp a börtön törvényei szerint történik majd. Most mindenekelőtt azt kellett kitalálnom, mit akarnak tőlem és az apámtól.


– Eltúlzod a helyzetet – mondta Graham.
– Nem túlzom el. Áruld el, miért fontos Floyd, vagy magam kérdezem meg tőle.
Graham végigmért. Gondolom, ezúttal másképp festettem, mint akkor, amikor előhúztak a veremből. Máshogy is éreztem magam.
Végül hozott egy döntést. – Nemsokára újra felhoznak. Ne csinálj semmit, amit később megbánnál.


A másik őr visszavitt a cellámba.
Pár órával később ismét ott álltam a férfi előtt, aki előszörre sem mutatkozott be. Most sem mutatkozott be. Csak utasított, hogy üljek le. Graham ott állt mellettem.
– Ismered Carl Allen Hemphill nevét? – kérdezte a férfi.
– Carl – ismételtem meg meglepetten.
– Helyes. Apáddal beszéltél róla?
– Micsoda? Nem.
– Tudtad, hogy ő is itt ült?
– Nem.


Tudtam, hogy ül, de nem tudtam, hogy az eleven rabokból emelt börtönben tölti az idejét. – Most is itt van? – Voltam elég hülye ahhoz, hogy egy régi barátra vágyakozzak a börtönben, hogy azt higgyem, megszervezik nekünk a nagy találkozót!
– Halott.


A hír apró, tompa ütést mért a gyomorszájamra. A fájdalmat tompították az évek, melyek azóta elteltek, hogy utoljára láttam volna, és saját, elkeserítő helyzetem. Persze, meghalt, gondoltam. Itt amúgy is minden halott. De miért kellett ezt nekem megtudnom?
– Igen? – kérdeztem.
– Jól figyelj, Nick! Emlékszel a sikertelen merényletre, amit elnökünk ellen kíséreltek meg elkövetni?
– Persze.
– A merénylő, akit megöltek – ő volt a barátod.
– Bottmore – mondtam zavartan. – Nem Richard Bottmore-nak hívták, vagy Bottomore-nak, vagy valami ilyesminek?
– De az nem az igazi neve volt. Az igazi neve ugyanis Carl Allen Hemphill volt.
– Ez őrület! – azt is csak lassan dolgoztam fel, hogy Carl itt volt, majd meghalt. Az, hogy ő volt az elnök merénylője, már tényleg egy kicsit sok volt, mondjuk annyira, mintha azt mondták volna, költözzek a holdra. Az egész beszélgetés értelme, a válaszok, melyeket kerestem, mind egyre távolabbra sodródtak. – Miért tett volna ilyesmit?


– Mi magunk is szeretnénk tudni a választ, Nick – úgy mosolygott rám, mint aki eleget mondott, és innen már magam is megoldhatom az ügyet. Volt egy forró, elvakult pillanatom, amikor meg akartam ölni. Aztán újra megszólalt.
– Gyorsan letöltötte az idejét. Magányos típus, afféle könyvmoly. Semmi gyanús nem volt benne. Öt hónappal a merénylet előtt helyezték szabadlábra.
– És?
– A te celládban volt.
– Emiatt van minden? – Az egész ügy tótágast állt a fejemben. Akkor nem is az a lényeg, hogy nekem mi közöm Floydhoz?
– Floyd nem mondott semmit.
– Mondtam már, hogy nem.
Ezúttal az asztal mögött ülő férfi gyújtott rá, engem nem kínált meg. Vártam, míg az öngyújtóval szöszmötölt, és az ajkai közé helyezte a cigarettát.


Amikor újra megszólalt, tekintete a távolba meredt. Először éreztem úgy, hogy nem is figyel rám. – Hemphill hátrahagyott néhány jegyzetet. Ezeknek eddig nem sok hasznát vettük a nyomozás során. De megemlítette bennük apádat. Ez az egyetlen érdekes nyomunk.


– A kollégáim úgy gondolják, hogy Hemphill nem egyedül dolgozott. Minél mélyebbre ásunk a múltjában, annál világosabban körvonalazódik egy összeesküvés képe. Meg kell értened, hogy ennél többet nem mondhatok, anélkül, hogy veszélybe sodornálak.
Bosszantott ez az öntetszelgő aggodalmaskodás. – Őrült vagy – mondtam. – Floyd semmit sem tud erről.
– Ezt majd én eldöntöm – mondta a cigarettázó férfi. – Hemphill hagyott nekünk egy listát a kapcsolatairól. Ez nem jelentéktelen dolog. Az apád neve szerepel ebben a könyvben. És nem másvalaki neve: Floyd Marra.


Felhorgadt bennem a féltékenység. Carl és az apám, aki el sem ismeri, hogy az apám. – Miért nem beszél Floyddal személyesen?
– Megpróbáltuk. Némának tettette magát.
Mi van, ha tényleg néma, akartam mondani. Megpróbáltam összeegyeztetni ezeket a bizarr fejleményeket a falba szorított arccal, mellyel három napja társalgok. Megpróbáltam elképzelni a nyomozókat, amint Floydot faggatják, majd távoznak azzal a tudattal, hogy a tégla létfontosságú információkat hallgatott el előlük.


– A falat le sem lehet hallgatni – tette hozzá Graham. – A szemetek figyelmeztetik egymást. Suttogva üzengetnek.
– A fal nem szeret minket. Nem hajlandó együttműködni. Floyd nem hülye. Tudja, kivel beszél. Ezért van szükségünk rád.
Amikor velem beszél, akkor nem igazán tudja, kivel beszél, gondoltam magamban.
– Majd rákérdezek Carlra nektek – mondtam, és tudtam, hogy meg is fogom tenni, már csak kíváncsiságból is.
– Rákszarhal – vágott közbe Jones. – Az aztán a súlyos eset!
Én is épp hasonlókat gondoltam. – Majdnem háborút robbantott ki – mondtam Floydnak, hogy alátámasszam saját álláspontomat.
– Jó srác volt – ellenkezett Floyd. – Akárcsak te.
– És félt is, akárcsak te – tette hozzá Ivan Detbar.
Emlékeztetnem kellett magamat, hogy a téglák nem néznek tévét, és nem olvasnak újságot, és Floyd tizenhárom éve nem él odakinn. Az Elnök nem sokat jelenthet neki. Nem mintha nekem sokat jelentett volna.


– Honnan ismered? – kérdezte Floyd. – Cellatársad volt?
Szokatlan kérdés volt. Ezzel elismerte az emberi kapcsolatok fontosságát, vagy legalábbis akkor úgy tűnt. Gombóc nőtt a torkomban. – Együtt jártunk iskolába – válaszoltam –, a legjobb barátom volt.


– Legjobb barátom… – visszhangozta Floyd.
– Miután téged idetettek – mondtam, mintha közös családi környezetünk nyilvánvaló volna. – Különben ismernéd. Mindig ott volt nálunk. Anya – Doris – mindig…
– Nézd már a kis börtöntölteléket! – szakított félbe Floyd. – A múlton mereng. Az anyját emlegeti.


– Hja – mondta Billy Lancing.
– Akárcsak a másik – mondta Ivan Detbar. – Hogyishíjják, Hemphill. Kicsit puhány volt.
– Nem csoda, hogy legjobb barátok voltak – mondta Floyd. – Anyám. Hé, Billy, anyád hogy van?
– Nem is tudom – mondta Billy. – Rég nem láttam.


Ebben a pillanatban gyűlöltem őt, noha bizonyos családi érzelmeket keltett fel bennem. Miatta kezdett hiányozni Doris. Ő tudta, ki vagyok, emlékezne rám, és Carlra is emlékezne, úgy, ahogy én szeretek rá gondolni, kissrácként. Meg aztán én is ismerem őt. Az apámra viszont nem emlékeztem, és elegem volt már a tettetésből.
Hirtelen támadt gyűlöletemben segítségemre sietett annak a régi érzésnek az emléke, amikor megpróbáltam Dorisszal együtt gyűlölni őt, nem annyira együttérzésből, mint inkább azért, mert irigyeltem érzelmének erejét. Ő ismerte Floydot, neki volt valakije, akit szerethetett vagy gyűlölhetett. Nekem semmim se volt. Nem volt apám. Ott volt az űr az emlékeim közt, másrészről pedig ott volt ez a viharvert eleven tégla, és valahol a kettő közt létezett egy valódi ember, aki immár örökre hozzáférhetetlen számomra. Szerettem volna visszamenni Dorishoz, szerettem volna, ha kapok egy esélyt, hogy elmondjam neki, hogy most már én is gyűlölöm. Úgy éreztem, hogy valami módon cserbenhagytam őt.


Sírtam, de a téglák rám se bagóztak.


– Hemphillt csúnyán bedarálták, nem igaz? – kérdezte Billy.
– Nem találta a helyét a srác – mondta Ivan Detbar.
– De azért rendes pofa volt – mondta Floyd.
– Nem az ő hibája volt, valamibe csúnyán belefutott – mondta Billy. – Összeomlottak körülötte a dolgok.


Zavaros érzelmeim – féltékenység, keserűség, elhagyatottság – ködén keresztül is megértettem, hogy a fal figyelmeztetni akar a maga módján, és talán egy kicsit bocsánatot is kérni.
Carl említése eszembe juttatta feladatomat.
– Sokat beszélgettetek?
– Lehet mondani – válaszolta Floyd.
– Nincs más dolgunk – mondta Billy –, vagy elfeledkeztem valamiről? Talán eltitkolsz előlem valamit, Floyd?
– Hm – morgott Floyd.
– Nem beszéltetek arról, mihez kezd, ha egyszer kijut? – kérdeztem. A feladatom talán csak egy abszurd vicc, de pillanatnyilag másom sem volt, mint ez a feladat.
– Nem látom, hogy te olyan sokat beszélnél arról, mit teszel, ha kijutsz, pedig te csak három évet kaptál – torkolt le apám.
– Tessék?
– Ez az utolsó, amire ilyenkor az ember gondolni szeret, nem? Talán majd egypár év múlva.
– Nem értem.


– Az a szegény srác egy tízéves büntetést kezdett el – mondta Floyd. – Hé, Billy, találkoztál már valakivel, aki beül ide egy évtizedre, és azonnal arról kezd beszélni, mi lesz vele, ha kijut?
– Nem, hacsak nem szökésen járt az esze, mint Detbarnak itt.
– Meg is teszem, bizonyisten – mondta Detbar. – És téged nem viszlek magammal, baromarcú.
– De hát kijutott – mondtam zavarodottan. – Már hogy Hemphill.
– Igen, de tök hirtelen – magyarázta Floyd. – Csak azt hitte, hogy tíz évet lesz itt.
– Hogyhogy hirtelen? – kérdeztem. – Mi történt?
– Üzletet ajánlottak neki. Valamit el kellett végeznie. Kiengedték, mert vállalta.
– Ja, de ettől csak még boldogtalanabb lett – mondta Billy. – Elcseszett egy kölyök volt az.
– Jó srác volt – mondta Floyd. – Csak a nehezén kellett túlesnie. Mint Marrának itt.


Idegesített, ahogy a családnevemet használta – mintha neki semmi köze nem lenne hozzá – mintha újra és újra össze kellene kötni Carllal. A felnőttkorában majdnem merénylővé vált jelenlegi hullát és az elveszett gyermekkori barátot. Ez aztán el is feledtette velem a nyomozást, és felidézte bennem saját aggodalmaimat.


Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, hogy még egyszer megpróbáljam. – Floyd? – szólítottam meg. Tulajdonképpen nagyon egyszerű dologra vágytam.
– He?
– Szeretnék még mesélni Doris Thayerről – mondtam. Most egy darabig nem használom az „anya” szót, az hétszentség.
– Mesélj még róla!
– Ő volt az anyám, Floyd.
– Én is így éreztem iránta – mondta Floyd. – Mintha csak az anyám lett volna. Nem semmi nő volt – Floyd ezúttal nem jófejkedett. A hangja alázatos volt. Doris tényleg jelentett neki valamit, csak épp nem pont azt, amit én szerettem volna, hogy jelentsen.
– De ő valóban az anyám volt, Floyd. Te meg az apám vagy.
– Nem vagyok én senkinek sem az apja, Marra. Hogy nézek én ki?


Erre a kérdésre nem szívesen válaszoltam volna. Eleve igyekeztem nem belenézni a fél szemébe, és nem figyelni, ahogy az ajkával a szavakat formálja. Mindig halványan félrefordulva beszéltem vele. Ha csak a hangjára koncentráltam, sokkal emberibbnek, sokkal valóságosabbnak tűnt.


– Rajta, Marra, mondd el, mit látsz! – parancsolta Floyd.
Azon kaptam magam, hogy gondosan toldozgatott gyermekkori emlékfoszlányaim helyére immár a kőarc tolakszik be. Éveken át próbáltam elképzelni őt a házunkban, próbáltam előbányászni valami emlékképet arról, hogy meglátogatott minket, vagy arról, hogy kettesben vannak Dorisszal. Most hiába próbáltam, csak az üres szemgödröt, a horpadt koponyát és a visszataszító meztelen követ láttam.


Nagyot nyeltem, erőt gyűjtöttem, és tovább erőszakoskodtam. – Mikor kerültél ide?
– Egymillió éve.
– Egymillió éve még a kutyaszarevő madarak uralták a világot – mondta John Jones. – Kimásztak a vízből, és elözönlötték a terepet. Ez az evolúció!
– Mintha egy másik élet lett volna – mondta Floyd, tudomást sem véve róla. A hangjában vágyódás csengett. Kezdtem azt hinni, jutok valamire.
– Oké – mondtam –, de abban a másik életben elképzelhető, hogy valakinek az apja lehettél?


Árnyék nyújtózott végig a cella padlóján. Felpillantottam. Magányos Fiú dőlt kívülről a rácsnak, karja fejmagasságban a vízszintes vasdarabon nyugodott, nagy ujjai messze belógtak, a lámpafény megvilágította őket, miközben teste többi része homályban maradt.
– Keressük aput?


Másnap szóltam Grahamnek, hogy újabb találkozót kérek. A férfi, aki soha nem mutatkozott be, már aznap délután ráért. Kezdtem azt hinni, bőven van ideje.
Unott arckifejezése mögött aggodalom bujkált, vagy fordítva. – Hallgatlak – szólalt meg.
– Floyd nem tud semmit. Még a merényletről sem hallott. És képtelen a témára összpontosítani.
– Ezt elég nehéz elhinni az adott körülmények közt.
– Hát, pedig muszáj lesz elhinni. Meg kell értenie, Floyd nem gondol többé olyasmire, ami nincs közvetlenül előtte.

Összezsugorodott a világa – mondtam, és hirtelen úgy éreztem magam, mintha elárultam volna az apámat, amikor úgy beszéltem róla, mint egy autista gyerekről, miközben valójában azt akartam mondani, hogy be van falazva a nyomorult, és azt sem tudja, én ki vagyok.


Abszurdnak tűnt, hogy én magyarázom ezt egy felelős beosztásban lévőnek. De a névtelen férfi továbbra is az alázat és a dac nyálkás egyvelegét hozta ki belőlem. Csak annyit mondtam: – De azért, azt hiszem, találtam valamit, ami érdekelni fogja.


– Á! Hadd hallom!
Azt akartam mondani neki, hogy igaza volt, és tényleg van összeesküvés, és Carlt a börtönben szervezték be. Idióta vágyképek rohangáltak a fejemben, például arra gondoltam, hogy a pofa felpattan, hátba vereget, és azt mondja, hogy tök jól megoldottam az ügyet, szabad vagyok, mehetek. De, amikor szólásra nyitottam a szám, az asztal túloldalán ülő férfi előrehajolt, mintha már eleve túlságosan örülne valaminek, mire én megfagytam. Ösztönösen arra gondoltam, hogy amit most mondanék, azt ő már eleve tudja. Inkább meg sem szólaltam.


Gyakran eszembe jut, hogy abban a pillanatban valószínűleg megmentettem a saját életemet. A vicces az, hogy a következő pillanatban kis híján el is dobtam magamtól. Vagyis inkább eldobattam.


– Igen? – kérdezte. – Mit akartál mondani?
– Floyd emlékezett rá, hogy Carl beszélt valamiféle csoportról – improvizáltam. – Valami földalatti szervezetről.
A férfi a szemöldökét meregette. Nem ezt várta. Eltartott egy kis ideig, míg visszavette az irányítást. – Mesélj erről a szervezetről!
– Úgy hívják a csoportot, hogy Lópata Rák – mondtam –, és ennél nem is tudok többet róluk. Floydot egyszerűen nem érdekli a politika. Ezzel talán már tud valamit kezdeni.
– Lópata Rák?
– Igen.
– Ez egy börtönben szerveződő mozgalom?
– Nem – vágtam rá gyorsan. – Még valami odakintről – mondtam és éreztem, hogy ügyetlen hazudozó vagyok.


Valószínűleg a padlót néztem. Észre sem vettem, hogy felállt és megkerülte az asztalt, nemhogy meghallottam volna a hangjában és arckifejezésében összpontosuló haragot. Egyszer csak ott állt felettem, a gallérom a markában, és az arca egy centire az enyémtől. – Te baszakszol velem, Nick! – hörögte.
– Nem.
– De hát én látom. Azt hiszed, nem veszem észre, ha egy amatőr baszakszani kezd velem? – azzal földre rántott. Estemben felrúgtam a papírkosarat. Grahamre pillantottam. Fél méterre tőlem közönyösen állt, és nem volt meghatva.
– Mi a fene az a Lópata Rák? – kérdezte a haragos férfi. – Floyd tagja a Lópata Ráknak?
– Ő csak mondta ezt a nevet, hogy Carl beszélt róla. Semmi többet nem tudok.
– Felállni!


Megpróbáltam feltápászkodni, de a térdem remegett. És nem véletlenül: amint felkecmeregtem, visszalökött a földre.
Akkor megszólalt Graham: – Ne itt.
– Rendben – mondta a férfi fogcsikorgatva –, akkor odafent.
Lifttel vittek fel a legfelső emeletre, direkt a lehető legdurvábban taszigálva. Miközben futólépésben végigtaszigáltak a folyosókon, melyeken Graham előreszaladt kinyitni a kapukat, a cellák rögzítetlen lakói rosszindulatú gúnyolódásának voltam kitéve. Maguk is egyfajta falat alkottak, tehetetlen sorfalat a rács mögött. Graham kinyitotta az utolsó ajtót, felmentünk a tetőre vezető lépcsőn, és kiléptünk a vakítóan fényes ég alá. Fehér volt, vagyis inkább szürke, teljesen üres és végtelen. Két hete nem láttam napfényt. Eszembe jutott, hogy Floyd tizenhárom éve nem látta az eget, de túlságosan ijedt voltam ahhoz, hogy felháborodjak.
– Fogd meg! – szólt a férfi Grahamnek. – Ne hagyd, hogy maga csinálja.


A tető építési terület volt. A következő emeleteket folyamatosan építették, újabb és újabb frissen préselt téglákból rakták az új emeletek falait. Az építkezésen újoncok dolgoztak, akik még távol álltak a téglásítástól. Most azonban üres volt a tető, csak a rendetlenség árulkodott a félbehagyott munka természetéről. A nagy kupacban álló vékony acélszálak arra vártak, hogy áthúzzák őket a kőbe fagyasztott testeken, a műanyag hordókban hígító volt, melynek segítségével majd a téglák oldalait olvasztják össze egységes fallá. A tető közepén, egy raklapon újdonsült eleven téglák hevertek, huszonöt-harminc darab egy leszíjazott ponyva alatt. A szél süvöltésében is tompán áthallatszott szakadatlan panaszkodásuk.


Graham és a névtelen férfi karon ragadtak, és a tető legközelebbi széléhez cibáltak. A nyílt terepen megtett táv ismét tudatosította bennem, milyen hatalmas a börtön. Leszegtem a fejem, hogy a fülemet ne érje a szél jeges fütyülése, és a szememet ne vakítsa az üres ég fényessége.


Az új emelet két eleven-tégla magasságú volt a tető peremén. A téglák csillogó felső oldalát ráspolyokkal berovátkázták és megszaggatták, hogy jobban fogjon rajta a ragasztó. Graham hátrafeszítette a karomat, és kitolt az alacsony fal fölé, egészen úgy, ahogy Magányos Fiú és a többiek hajoltak fölém a vécében.
– Nézzed csak! – mondta a férfi.
– Úgy tűnik, esni fog – mondta egy közeli tégla társasági hangnemben.


Az elém táruló tájat hamis horizontvonal osztotta két részre: a vonal alatt a börtön durva fala futott a föld felé, afölött pedig az üvegcserepekkel borított betonsík ásítozott. Harminckét emelet magasságából a betonsivatag úgy csillogott, mint a tenger egy repülőgépből nézve.


Graham még erősebben nyomott a tégla érdes felületéhez, és még messzebbre tolta ki a fejemet a mélység fölé. Felnyögtem, és a számból induló nyálcsíkot figyeltem, míg el nem tűnt az űrben.
– Utálom, ha baszakszanak velem – mondta a névtelen férfi. – Nekem arra nincs időm.
Hang jött ki a számon, ami azonban mégsem állt össze szóvá.
– Azt hiszem, lehet, hogy kivágjuk apádat a falból, és mindkettőtöket ledobunk innen, és meglátjuk, ki ér le előbb.
Sikerült arra gondolnom, mennyire abszurd egy rabot a szabad levegővel fenyegetni, és a végső szabadsággal. A verem ellentétével fenyegettek: fénnyel és levegővel. De ez is megfelelt a céljaiknak. Később eszembe is jutott az eset, és azon tűnődtem, hogy efféle célok szolgálatára szinte bármit be lehet vetni.


– Mi az a Lópata Rák?
Már el is felejtettem, hogy mindez az én idióta húzásom miatt van. – Nincsen Lópata Rák – hörögtem.
– Hazudsz.
– Nem.
– Hajítsd ki, Graham!
Graham erre veszedelmesen közel nyomott a peremhez. A fal érdes felülete az ingen keresztül is felhorzsolta a bőröm.
– Nem mondasz semmi olyat, amivel kiérdemelnéd az életed – mondta a férfi.
– Mi? – hörögtem a fütyülő szélben.
– Nem mondasz semmi olyat, amivel kiérdemelnéd az életed.
– Mindent elmondok, amit tudni akar!
Graham visszahúzott.
– Most is hazudsz?
– Nem. Hadd beszéljek Floyddal. Megtudom, amire kíváncsi.
– Mindent tudni akarok a Lópata Rákról.
– Értem.
– Mindent tudni akarok, amit ő tud. Telefon leszel, és rajtad keresztül hallom minden szavát. És nem akarok több zörejt a vonalban. Megértetted?


Bólintottam.
– Vidd vissza, Graham! Én még elszívok egy cigarettát.
Graham visszavitt a cellámba. Felmásztam a felső ágyra, és mozdulatlanul feküdtem, míg a testemet rázó remegés el nem múlt.
– A kölyök lassan megérik a cselekvésre – mondta Ivan Detbar.
– Úgy gondolod? – kérdezett vissza Floyd.
Ebédidő volt. Az elítéltek csoportja csoszogva haladt a Kilences Kantin felé.


Gondolataim sötétek voltak, de támadt egy apró ötletem.
Felrémlett előttem, hogy egyik problémám talán megoldja a másikat. Arról, ahogy Graham rászólt a másik férfira, hogy „ne itt”, arról beugrott, hogy bármilyen nagyhatalmú szürke eminenciás, a névtelen férfi fennhatósága a börtönben talán mégsem terjed túl messzire. Amennyit én láttam belőle, Grahamen kívül eddig még senki másnak nem adott parancsot. Graham volt a blokkparancsnokunk, de a tetőre tett kirándulásunk eszembe juttatta, milyen hatalmas intézményben raboskodom.


Az ötlet egyszerű, csak egy kis testi bátorság kellett hozzá, ami akkoriban nem volt az erősségem. A kantin megfelelő helyszínnek tűnt. Akkora tömegben talán túlélem.
– Floyd – szólítottam meg.
– ’gen?
– Mi lenne, ha engem többet nem látnál? Változtatna az bármin?
– Mire akarsz kilyukadni?
– Mit mondanál utoljára?
– Örülök, hogy megismertelek, vigyázz magadra! – válaszolta.
– És mi lesz azzal, hogy: „Ne tegyél semmi olyat, amit én nem tennék!” – kérdezte Billy Lancing.
Floyd és Billy nagyot röhögtek. Hagytam őket nevetni. Amikor abbahagyták, ismét megszólítottam. – Egyetlen utolsó kérdés, Floyd.


– Ki vele!
Úgy éreztem, hogy elhagy az érdeklődésem, és kezdek eltompulni. Valószínűleg hosszú távon így is volt. Mégsem hagyhattam annyiban, rá kellett kérdeznem, mielőtt elmúlik az alkalom. – Ismerted az apádat?
– Azt kérded – mit? Hogy az öregemet? – Floyd szemgolyója forgott a tokjában, mintha az apja itt lenne valahol a cellában.
– Ismerted őt?
– Ha a kezem közé kerülne a nyomorult…
– Nagy a pofád, Floyd – hűtötte le Ivan. – Amikor volt rá lehetőséged, mégsem tettél semmit.
– Bazdmeg! – vágott vissza Floyd. – Gyerek voltam. Alig ismertem a szemétládát.
– Szemétláda Kutya – fűzte hozzá John Jones. – Itt él a ház alatt…
A könnyek ismét ott peregtek az arcomon, és öntudatlanul bokszolni kezdtem a falat, pontosabban, Floyd megkövült testét. Egyszer, kétszer, de aztán nagyon fájt és abbahagytam. Nem hiszem, hogy észrevette volna.


Leugrottam az emeletes ágyról. Tudtam, hová tegyem a haragomat, ahol még némi hasznot is hajthat. Csak oda kellett érjek, mielőtt a haragom elpárolog.


Vacsorára húsgombóc volt és gőzölgő szürke szósszal leöntött krumplipüré. Raktam a tálcára két csésze kávét is. Kifordultam a sorból, kiszúrtam Magányos Fiút, aki a zsúfolt terem túlsó végében ült smasszerei társaságában. Gyorsan feléjük indultam, mielőtt meggondolom magam.


– Hé, magányos fiú, nem akarsz leülni?
A képükbe vágtam a tálat, mind a háromnak jutott. Ez fontos volt, hogy lekösse a másik kettőt, hogy kizárólag Magányos Fiúra összpontosíthassak. Tudtam, hogy ha a furfang vagy a taktika dönti el a harcot, akkor én csúnyán elvesztem, és az egyetlen esélyem a spontán, vak düh. Ezért, ahelyett, hogy villát vagy más fegyvert ragadtam volna, puszta kézzel mentem neki. A tervemhez Magányos Fiú élve kellett. De elszabadulni készülő indulataimnak fényében az ő élete legalább annyira kockán forgott, mint az enyém.


Hamar szétválasztottak bennünket, de addigra már a torkát szorongattam, és vertem a fejét az asztalba, a bosszú ritmusára. Egyik smasszere széttört a fejemen egy tálcát, és vele a fejemet is, a vérem az ellenfelem szemébe csorgott és a sajátomba, majd összekeveredett az asztalon tocsogó kávéval. Az egész terem üvöltött.


A következő éjszakát a veremben töltöttem üvöltve, vérezve, szarban fetrengve. A reggelire érkező tálcát úgy vágtam vissza a résen keresztül, ahogy érkezett. Rátámadtam az emberre, aki értem jött. Mennyi volt ebből a tettetés, meg sem tudnám mondani. Talán egyáltalán nem volt az. Amikor beraktak a zuhany alá, kicsit megnyugodtam. Nem sok emberit éreztem magamban. Hideg voltam és kegyetlen, akár a megfagyott sav.


A börtönkórházban hat öltéssel összevarrták a koponyámat, és átkísértek egy irodába, ami nagyobb volt, mint az előző, több iratszekrény, több szék és több hamutartó volt benne. Graham is ott volt, két másik férfi társaságában. Az egyikük vitte a szót.
Ők ketten voltak az én egyetlen esélyem. A remény szikrái.
A verekedésről kérdeztek.


– Ha visszaraknak a blokkba, valamelyikünknek meg kell halnia – mondtam közömbös hangon.
Elégedettséget láttam a két ismeretlen arcán, Grahamén azonban nem. Feltételeztem, hogy Magányos Fiúval már korábban is meggyűlt a bajuk. Valószínűleg kárt is tettem benne. Visszamosolyogtam a férfira, aki beszélt, Grahamre is rámosolyogtam.


Graham arca nem árult el érzelmet.
A férfi elmagyarázta, hogy Magányos Fiú valóságos intézmény a Kilences Blokkban, hogy nagyobb a támogatottsága, mint gondolnám – és, hogy értem-e?
– Helyezzenek feljebb! – mondtam. – Amilyen messzire csak lehet. Ha még egyszer meglátom, meg kell öljem.
A férfi elmagyarázta, hogy bárhová tesznek a börtönben, valószínűleg mindenhol találok ilyen pofákat, mint az a Magányos Fiú.


A ’megerőszakolás’ szó nem hangzott el.
– Többé nem kerülök ilyen helyzetbe – mondtam –, ezt megígérhetem maguknak. Másnak nem fogom megengedni, hogy elkövesse azt a hibát, amit ő elkövetett.
A férfinak felszaladt a szemöldöke. A másik, aki mosolygott, most is csak mosolygott. Graham leült.
– Csak helyezzenek át – kértem ismét.
– Nem szoktuk megengedni, hogy az elítéltek hozzák meg a döntéseket helyettünk, Marra – mondta Graham.
– A szokatlan bánásmód, amiben részesültem, különösen nehéz helyzetbe hozott, Graham úr. Ha a Kilences Blokkban kell maradnom, akkor elvárom, hogy úgy bánjanak velem, mint bárki mással.


A két férfi megfordult, és Grahamre nézett, és abban a pillanatban tudtam, hogy áthelyeznek.
– Szokatlan bánásmód? – kérdezte a mosolygós férfi. A kérdést nekem tette fel, de Graham válaszolt.
– Szokatlan problémával kellett szembenéznünk – mondta. – Az apja is itt van a börtönben. A falban. Úgy éreztem, a legjobb, ha szembenézünk ezzel a helyzettel.
– Nem az apám – jelentettem ki, Floyd után szabadon. Sima improvizáció volt, de egyre ügyesebben hazudtam.
A mosolygós férfi kérdő pillantást vetett rám.
– Valószínűleg ismerte az anyámat. De elárulta később, hogy nem az apám. Csak egy fickó a sok közül. Számomra meg csak egy tégla a sok közül.


A mosolygós férfi Grahamre mosolygott. – Nem tűnik olyan különleges esetnek.
– Nekem az volt a benyomásom… – kezdte Graham.
– Ezek szerint téves volt, Graham – nevetett a mosolygós férfi.
Graham vele nevetett.
Grahammel soha többé nem beszéltem, de végig féltem attól, hogy valami módon megbüntet. Többször megpillantottam, amint a folyosón sétált az akkori blokkom felelősével vagy más blokkok felelőseivel, és szinte vártam, hogy rám mutat, és azt mondja: – Marra, velem jössz! – De sosem tette meg. Valószínűleg nem nagyon érdekelte az egész. Lehet, hogy megkönnyebbülés volt számára, hogy azt mondhatta a névtelen férfinak, kicsúsztam a keze közül. Graham nehéz foglalkozást választott, és a névtelen férfival való együttműködés láthatólag nem a munkája legkönnyebb része volt.


A névtelen férfit soha többé nem láttam.
A férfi szadista volt és idióta. A kettő nem zárja ki egymást, ezt akkor értettem meg, fönn a tetőn. Az ügynökség vagy hivatal, melynek dolgozott, egy olyan összeesküvés szálainak felgöngyölítésével bízta meg, melynek maga is része volt. Csak rutinból küldött be a cellájába, hogy faggassam ki apámat. Talán kíváncsi volt rá, hogy Hemphill beszélt-e a helyzetéről, de aggódni nem nagyon aggódott. Még arra sem vette a fáradságot, hogy lehallgassa a cellát, különben tudta volna, honnan jött a Lópata Rák. Míg fel nem piszkáltam a paranoiáját a blöffömmel, csak látszattevékenységként gyötört a feladattal. Meg azért, hogy szórakoztassa magát, hogy valahogy elüsse az abszurd megbízatásra szánt időt.


A helyzet egyetlen mélyebbre vezető magyarázata az lehet, hogy Carl szerepébe kerültem: én voltam a következő fiatal elítélt, akit a markukban tartottak. Carl az övéké volt egy darabig, de aztán kiszabadult, elmúlt. Nem tudom, hogy amit művelt, azzal katasztrofálisan keresztbe tett-e a homályban maradt szervezet terveinek, vagy épp az ő utasításukra cselekedett-e, de éreztem, hogy Carl elvesztését mindenképp fájlalják. A manipuláció mechanizmusa fontosabb volt bármiféle eredménynél. Én lettem az új eszköz, az új terep, amire kiterjesztették ellenőrzésüket. Amíg meg nem törtem a varázst.


Ami magát Carlt illeti, nem sokat tudtam meg róla, sem a fogolyról, sem a merénylőről, de nem is nagyon kérdezősködtem. Tizenhárom éves barátom arca kitörlődött a tudatomból, anélkül, hogy új kép vette volna át a helyét. És én nem ellenkeztem. Carlból kísértet lett, de a fal sokkal elevenebb kísértetei mellett labdába sem rúgott.
Én pedig egy lettem a sok elítélt közt, aki csak tengeti a napjait, dédelgeti a sérelmeit, és vigyázza a hátsó felét. Napokat töltöttem a konditeremben, éveket a tévészobában. Hazudoztam, hogy jobban teljen az idő. A történetem hátralevő része semmivel sem volt izgalmasabb, mint bárki másé, ezért próbáltam annyira izgalmasan elmesélni, ahogy csak tudtam. Megtanultam használni a „bassza a falat” kifejezést, noha akárcsak a többi beszarinak, nekem sem volt merszem kipróbálni.


Apámat nem is láttam viszont egészen egy héttel a szabadulásom előttig, amikor kaptam egy percet a régi cellámban.
Billy Lancing semmit sem változott. Azonnal meglátott és köszönt: – Marra!
– Igen.
– Emlékszem rád. Hová tűntél?
– Felkerültem az emeletre.
– Hát, emlékszem rád.
Felmásztam az emeletes ágy felső részére.
Ivan Detbar halott volt, szemhéja lecsukva. Akkor ezt már könnyen meg tudtam állapítani. John Jones továbbra is hablatyolt, de csendesebben, és már nem kereste magának a közönséget.
Apám még élt, ha lehet ezt így hívni, de valaki kikanalazta a másik szemét, és közben szétrepesztette megkövesedett orrnyergét is.
Némán mozgott az ajka.


– Floyd nincsen jól – mondta Billy.
Odahajoltam hozzá és megérintettem. Természetesen nem érezte. Megérintettem az apámat, de ez egyikünknek sem jelentett semmit.
Talán Graham vagy a névtelen férfi vájta ki a szemét, a bosszúvágy egy hirtelen rohamában? Ugyanúgy lehetett egy élő elítélt a felső priccsről, aki berágott a rá irányuló figyelemtől, vagy megbántódott egy viccen.


Floyd, akárcsak Billy, jól tudott hallgatni. Ez volt az egyetlen igazi különbség köztük és a regimentnyi tégla közt, akikkel addigra találkoztam. Végtelenül egyszerű dolog történt közte és Carl között, de a névtelen férfi megdöbbent rajta, mert ilyesminek nem szabadna megesnie egy kiképzés alatt álló gyilkossal, sem egy téglával. Összebarátkoztak. Floyd kifejezte homályos, távoli szimpátiáját, Carl meghallgatta, és elmúlt a rettegése.
Floyd nagyjából velem is ezt tette.


Lehet, hogy csak tettette, hogy nem ismer, hogy nem látja a kapcsolatot a családom története és a sajátja közt? Nem sokáig tanakodtam ezen. Súlyosabb gondjaim is voltak, és azt hiszem, ő is ezt szerette volna megértetni velem, ha egyáltalán valamit.


A tégla mindig ugyanarra néz.


A kezem lecsúszott apámról. Elhagytam a cellát.


BART DÁNIEL fordítása


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Jonathan Lethem


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.