Fórum / Túl a fedélen - a gyerekkönyvek olvasásáról

Lapis József
Túl a fedélen - a gyerekkönyvek olvasásáról[2015. december]




Amikor olvasunk egy gyerekkönyvet, és cinkosan össze-összekacsintunk a szerzővel egy-egy különösen finom, érezhetően nekünk, felnőtteknek szóló poént követően, hajlamosak vagyunk a könyvet „dupla fedelűnek" nevezni. A kifejezés rendszeresen föl-fölbukkan a gyerekirodalommal kapcsolatos értekezésekben is, és jelentése tulajdonképpen az, hogy az adott könyv egyaránt olvasható hatékonyan és élvezhetően gyerek- és felnőtt­könyvként is, illetőleg több korosztálynak is élvezetes olvasmányt jelent egyszerre, más-más szövegréteghez találva kulcsot. 2 Valami miatt mindig is berzenkedtem a dupla (vagy tripla stb.) fedelek elképzelésétől. Az bizonyos, hogy a Gyermekirodalom című kézikönyvből (Helikon Kiadó, 2001) származó, a „gyerek élvezi, a felnőtt meg érti" elvágólagos megkülönböztetés nem feltétlenül a legtermékenyebb közelítést jelenti a problémakörhöz. Valamivel már használhatóbb a két oldallal későbbi meghatározás: „Többrétegű, többszólamú ez a gyerekkönyv. Az egyik szólamot a gyerek hallja, a másikat csak a felnőtt." De miért is hümmög kételyekkel telve az ember ennek olvastán is? Talán azért, mert mereven („csak a felnőtt") külön tart kétféle, leginkább talán fejlődéslélektani, esetleg szociológiai alapon elválasztott befogadói csoportot, míg elképzelhetően hatékonyabb lenne befogadási attitűdök különbségéről, adott esetben a tudásszerveződést érintő eltérésekről beszélni.
Már Németh László is megfontolandó cáfolatát adta a történő, teljes ér­tékű gyermeki megértés elvitatásának sokat idézett, Költők a gyerekszobában című esszéjében (melyben saját lányai olvasását figyelte meg, s vonta le mindebből következtetéseit): „Értették? Hadd utasítsam vissza ezt az értelmetlen kérdést, mely ha valahol, hát költők és gyermek viszonyában nincs helyén. Érti-e a gyerek a világot? S benne él. Értjük-e mi? S benne élünk. A remekmű is: világ, ki mondhatja, hogy az utolsó fátylat is levonta róla – hogy egészen érti. Ők is értették és nem értették; belekerültek, és titokzatos maradt. Értették a meséjét, itták a hangulatát, s maradtak borzongásaik és kérdéseik." Több eredményre vezet tehát, ha a fönti „érti–élvezi" szembenállást nem rendeljük hozzá automatikusan a felnőtt–gyermek párhoz, hanem mind a megértési tevékenységnek, mind az esztétikai élvezetnek az adott befogadásra jellemző sajátszerűségeit próbáljuk megragadni, azzal a kitétellel, hogy a gyermeki pozíció, befogadásmód, perspektíva, olvasói hozzáállás esetében a „gyermeki" előtag szükségképpen vezet egyfe­lől általánosító sematikákhoz, másfelől pedig allegorizálja a gyermekiséget azáltal, hogy nem pusztán aktuális helyzetként tekint rá, hanem akár kísérleti pozícióként, akár a világra tekintés egyfajta speciális lehetőségeként. S a gyermekirodalmi alkotások esetében e körkörös szerkezet további sajátossága az, hogy a szóban forgó, különleges állapotba épp a művekkel tör­ténő találkozás nyomán kerül az olvasó.3
József Attila pontosan érzékeli és hatásosan is fogalmazza meg ezt a ket­tős irányú, allegorizáló jelenséget Kosztolányi-esszéjében: „»A szegény kis gyermek panaszai«-ban nincs semmi megfogható tárgyi sérelem – olyan enyhe borzongás melege fülleszti át sorait, amilyet a gyermek, ki az anyagi természethez közel áll, érez a legkevésbé, s amelyet mégis gyermekinek ítél költő is, olvasó is. Mi oly tökéletesek és oly titokzatosak vagyunk, hogy puszta létünkkel elvárjuk, – legyen ő is tökéletes és titokzatos. Mi csodálatos módon meghalunk, s ezért – csodálatos módon – megkívánjuk, hogy meghaljon ő is." A gyerekirodalom kutatói körében vita (és bizony aggodalom) tárgya az, hogy vajon a felnőtt írók és illusztrátorok által létrehozott költött gyermekalakok, valamint az ideálisnak elgondolt gyermekolvasók nem túlzottan önkényes találmányok-e. John Stephens, egy ausztrál professzor amellett érvel, hogy a gyermekirodalom azért is komplex, mert két olyan közönséggel is bír, amelyek legalábbis csak részlegesen tudnak egymásról – sok szempontból párhuzamos olvasásról van szó, a párbeszéd pedig ritkán valósul meg közöttük. A gyerekeknek eleinte a szüleik olvasnak föl, és ők is magyarázzák, mit jelent a szöveg – a felnőttek gyakran tudatában vannak annak, hogy úgy mesélnek, hogy az valami fontos dolgot tanítson is a gyermeknek az életről, viszont annak már általában nem mennek utána, hogy mit is hallott ki a gyermek az adott történetből. A gyermekirodalom kutatói nyugtázzák a kétféle közönség létezését, ám egyszersmind tagadni látszanak azt, hogy a kettő egyszerre létezik, ugyanabban a pillanatban. Úgy tűnik ráadásul, hogy jelenkorunkban folyamatosan elmozdulnak, eltolódnak a határok a „felnőtt" és a „gyermeki" világmegismerés között.
A dupla (vagy több) fedél terminológiát azért tartom tehát kevésbé szerencsésnek, mert a (könyv)technológiai metafora általi szelekció alapvető­en taxonómiai, rendszertani elkülönítést jelent, élesebb különbségeket jelölve ki, mint amennyire az a befogadás során talán szétválasztható, s az esztétikai tapasztalat összetett voltát hajlamos az életkori sajátosságokhoz kapcsolódó kódfejtő mechanizmusok szerint áttetszővé tenni. A szöveg sok­rétűségének rizomatikus, egymásra hajló volta rendeződik át ilyenformán kiválogatható rétegzettséggé. S bár bizonyos, korosztályilag is elkülönít­hető hatáselemek kétségtelenül megkülönböztethetők, épp azon könyvek hatásmechanizmusainak alaposabb megértését segíti talán legkevésbé elő a bevett kategóriák alkalmazása, amelyek „többfedelűsége" kifejezetten markánsan látszik megvalósulni.
A gyermeki világérzékelés nem kevesebbet, hanem mást és másként tud, és ebből következik az a nagyszerű adottsága, hogy a konvencióktól, sablonoktól eltérő értelemhez juttat, sajátos tapasztalatokban részesíthet másokat is. („A történeteiket kigondoló gyerekek olyan rendezők, akiket nem cenzúrázhat az »értelem«" – írja egy helyen, Kitekintés a gyerekkönyvbe című esszéjében Walter Benjamin.) Weöres Sándor Rongyszőnyeg-ciklusának 150. darabja az egysíkú, ezért vak látás helyett a többspektrumú gyermeki világra tekintés előnyben részesítését fogalmazza meg: „Egy-egy irányba mutatnak, / ezért mondom őket vaknak; / mint a gyermek, nézzél szerte, / máris nem vagy vakság-verte." A debreceni, idén elhunyt Tamás Attila bontja ki Weöres-monográfiájának nagyszerű és sok belátást megelőlegező gyermekvers-fejezetében, hogy Weöres Sándor azt a mást keresi a gyerme­kiben, amely elsősorban (Mérei Ferenc kutatásai nyomán) a sablonoktól és „sztereotip szemléleti tényezőktől", „fogalmi-logikai szabályozottságtól" való nagyobb fokú függetlenségben nyilvánul meg.
Angliában A. A. Milne When We Were Young [Amikor még kicsik voltunk] és Now We Are Six [Hatévesek lettünk] című kötetei bizonyos fokú áttörést jelentettek a gyerekköltészetben, amennyiben a benne lévő, a nonszensz szöveghagyományból táplálkozó versek (például a Disobedience [Engedetlenség], a The Four Friends [A négy barát] vagy a The King’s Breakfast [A király reggelije]) sokkal jobban igyekeztek ráhangolódni a gyerme­kek belső világára (annak egyedi természetével együtt), s mindehhez áramló, gyönyörteli ritmus és hangzásvilág társult. A The Four Friends öt darab, négysoros, keresztrímes strófából álló vers, melyben a versszakok egyes sorai a négy barátra és életkörülményeire vonatkoznak, egyenként Ernestre, a „jó nagy" elefántra, Leonard-re, az oroszlánra (hat láb hosszú farokkal), George-ra, a sárga szakállú kecskére, valamint James-re, a „nagyon kicsi csigára" (akin általában csattan a humor ostora). A vers világa és felépítése nagyon egyszerű, mégis furcsa mód meglepő elemekkel teli, amihez erő­teljesen hozzájárul a hangzósság nagyfokú kiaknázása, s a strófák csattanói azért és úgy szellemesek, mert van bennük némi favicc-jelleg. A Tóth Eszter átültetésében magyarul is olvasható Disobedience ironikus módon nem a gyermeki, hanem a szülői engedetlenségnek ál-példázatos jellegű, balladai felmutatása – az anya, aki egyedül indul el a városba („messzibe, sárosba") a fia intése ellenére, eltűnik, „elhányódik" (mislaid). (A versek valamelyest rokonságot tartanak a Milne – Karinthy által fordított-átköltött – Micimackójából is ismert furcsa, a nonszenszre hajazó rigmusaival.) Bár épp Milne művei nem szerepeltek benne, a Marjorie Barrows szerkesztette 1930-as One Hundred Best Poems for Boys and Girls [A száz legjobb vers fiúk és lányok számára], mára már (kissé poros) klasszikusnak, nagymamák kedvencének számító gyűjtemény angol és amerikai költők valóban izgalmas és újszerű, lendületes, friss költeményeit tartalmazta (jóllehet, régi „nagy öregek" is szerepeltek benne, mint például Robert Louis Stevenson, vagy klasszikusok, mint Emily Dickinson és Edward Lear). Olyan szerzők publikáltak benne, mint Robert Frost, Vachel Lindsay, Carl Sandburg vagy William Butler Yeats, de nem ők lettek az igazi kedvencek, hanem például Rachel Field The Animal Store-ja [Az állatkereskedés], melyben egy gyermekhangú beszélő fantáziál azon, hogy ha száz dollárja („vagy talán egy kicsit több is") lenne, milyen kutyát és papagájt szerezne be az állatboltból, és miket kérdezne az eladótól. A magyar irodalomban ebben az idő­szakban jelentkezik Szabó Lőrinc nagyszerű gyerekverseivel: az 1932-es (a Különbéke kötetbe is bekerült) Versek a gyerekszobából ciklusa, mely olyan darabokat tartalmaz, mint a Kicsi vagyok én, A szél meg nap, az Esik a hó vagy épp a Hörpentő, párhuzamba is állítható egyik vagy másik angolszász vonulattal, de a magyar hagyományba ágyazottsága alapvető jelentőségű. (Nem lényegi a jelentősége, érdekes azonban, hogy a Hörpentőben az Anglia szó föl is idéződik: „Míg ezt szépen megiszod, / húz a liba papucsot, / indul messze Angliába, / fél, hogy fázni fog a lába.") Petőfi Sándor Arany Lacinak című klasszikusának megszólalásmódja, a benne lüktető (hatásában mozgásivá váló) energia, az előadás helyzetére visszaható, a vers világából pedig ki is mutató szituáltsága a találós kérdés-formát követő Esik a hó esetében látszik felbukkanni (amelynek végén a címsort a gyerekhallgatóság együtt kiálthatja a rádióval), de a korai Móricz-versek (A török és a tehenek, Iciri-piciri) játékos szemléletmódja, hangzóssága, ritmikus lüktetése szintúgy hatásként figyelhető meg bennük (valamint a két évtizeddel későbbi Szabó Lőrinc versben, Falusi hangversenyben is). Szabó Lőrinc szövegei ugyanakkor ízig-vérig modernek, akár a kor (tárgyi, hangulati, közösségi) miliőjét, akár poétikai jellemzőit vesszük figyelembe. A Lóci-versek pedig a gyermekit és a gyermeket, a bennük rejlő idegenséget már olyan fokú összetettséggel közvetítik, jellemzően párbeszédes és példázatos formában, az apa látásmódjának dominanciájával, ami ki is különíti őket Szabó Lőrinc szándékszerű gyermekvers-korpuszából.
A szóművészet formái közül, megkockáztathatjuk, a vers az, amely legnagyobb eséllyel biztosítja az átjárást (és egyben a kapcsolatot) gyermeki és felnőtti befogadás között. Az (akár jelentős mértékben különböző) is­meretszerveződés, eltérő olvasói igény és elvárásrend természetesen a költészeti korpuszok olvasói válogatását is nagyban meghatározza. Ám a líra érzéki összetevői (a ritmus, a hangzásélmény, a zeneiség) az adott mű színvonalától, finomságától, megoldottságától függően különböző mértékben bár, de viszonylag jó hatásfokkal képesek megteremteni a közvetlen érzéki élményt, az áramlást, s egyúttal valamiféle közös tapasztalást is létrehozni. Az izgalmas képek, kreatívan jelentéssűrítő megoldások, az érzéki jelle­gű képalkotás egyaránt tudnak delejező vagy figyelemfelkeltő módon hatni a különböző korosztályokra, s vélhetően emiatt fogalmazódik meg időn­ként (Kosztolányi Dezső, Németh László, illetve kortárs irodalmárok tollából) az a vélemény, mely szerint Arany János, Nemes Nagy Ágnes, József Attila, Weöres Sándor versei birtokában nincs nagyon nagy szükség specifikus gyermekköltészetre. Németh László elgondolása szerint a (tankönyv)­kiadói gyermekirodalmat mellőzve „össze lehetne állítani remekművekből egy olyan könyvtárat, hogy a gyerek azon jusson el a serdülésig". Kosztolányi Dezső pedig úgy véli (Az olvasó nevelése című esszéjében), gyermekeink „szellemi táplálékába állandóan az oktató célzatok pótszereit keverjük. Sajnáljuk tőlük az igazi irodalmat. […] Azt mondjuk, hogy ez »még« nem nekik való. Fakó kontárműveket teszünk elébük, a gyermekek elé, akiknek képzelete sokkal merészebb, eredetibb, korlátlanabb, mint bármely felnőtt elnyomorult, meggyávult képzete. Mindenáron tanítani akarjuk őket az irodalommal. Azt, ami öncél, nevelési eszközzé fokozzuk le. Az ilyesmi – így közvetlenül – gyakorlatban nemigen sikerül. Nem is sikerülhet soha." Hasonló okok miatt van, hogy – például – Kovács András Ferenc gyerekköltészete (az ekként forgalmazott kötetek a Vásárhelyi vásártól a Hajnali csillag pereménig) a (nem kizárólag a kortárs) líra kedvelői számára is élvezetes olvasmányt jelentenek, s nem utolsósorban a szerző poétikájára általában jellemző vonásokat mutatnak maguk is. Azaz Kovács András Ferencnél nem figyelhető meg az, hogy radikálisan másképp szerveződnének a gyerekek számára kiadott szövegei. A Malakiás például az én bizonytalanságának problematikáját és a megszólaló nyelvi meghatározottságát egyaránt játékba hozó, az összecsengésekre és az anagrammatikus szövegszervező­désre nagyban építő „játékos" költemény (amely ráadásul az ószövetségi próféta referenciáját is tartalmazza). „Kerted mélyén, Malakiás, / Valaki másvalaki ás! / Valaki ás… Valaki más! / Kertész sem vagy, Malakiás – / Valami más, valaki más. / Malakiás… Malakiás…" A „ritmusszekciót" előszeretettel nélkülöző, a gyermeki tudathoz kapcsolható hang megformálásában érdekelt, pszichológiai indíttatású, svéd típusú gyerekköltészet esetében a líra nagyfokú sűrítettsége, kihagyásos jellege, meglepő képzettársításai és már-már a homályosságig fokozódó távlatvegyítés képes új­szerű megértésélményhez juttatni a nem korosztályi alapon elhatárolt, hanem inkább befogadói attitűd, hozzáállás alapján elkülönülő és kiválasztódó olvasói réteget, hallgatóságot.
Grace E. Storm chicagói kutató múlt század közepi tanulmányában (Areas of Children’s Literature – A gyerekirodalom területei) tételez egy olyan különbséget, amely az írásom elején említett élvezni–érteni fogalompárt nem a befogadói korosztályokra levetítve alkalmazza. Szerinte a gyermekek a felnőtteknél nagyobb valószínűséggel élvezik a költészetet, ugyanis „a költészet élvezete nem az intellektuális képességek függvénye", hanem sokkal inkább van összefüggésben a képzelettel és az érzékekkel. A költészet világa elkülönül a mindennapi élet konvencionalitásától, s így a prózánál alkalmasabb arra, hogy megérintse a kisgyermeki természetet. A költészet egy új kifejezésformát kínál a gyermekek számára, olyat, amely mind a dallam és a ritmikusság, mind az izgató szóképek miatt magával ragadó. A szavak által létrehozott képek arra ösztönzik a gyermeket, hogy más (meghittebb) oldalról közelítsen a természet és az emberek dolgaihoz, de alapvetően a tiszta élvezet övezi egy-egy vers ismételt meghallgatását és gyakori elmormolását. Oly sok egyéb mellett ezt is érdemes megtanulnunk – újratanulnunk a segítségükkel.



JEGYZETEK

1 Az írás elkészítése alatt a szerző Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjban részesült.
2 Gesztelyi Hermina is érinti a kérdéskört a Lovász Andrea Felnőtt gyerekirodalom című kritikakönyvéről szóló, a KULTer.hu portálon közzétett írásában (Fel kell-e nőnie a gyerekirodalomnak?).
3 Kiss Judit írja Bevezetés a gyerekirodalomba című, Kolozsváron kiadott könyvében, Radnóti Sándor gondolatmenetét is követve, hogy a gyermekkor másmilyenségének „kulcsszava a varázs. Jellemzői azok a mágikus lehetőségek, amelyek korántsem feltétlenül a tárgyi világ, az érték–világ különbségén alapulnak, hanem talán csak a szemlélet, a logika, a kapcsolatok, a mozgatók különbségén. A gyermekkönyv, a mesével rokon történet a két világ különbsége miatt rejtélyt tartogat". (15.)






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Lapis József


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.