Dokumentum / Tánc és szerelem a Székelyföldön és a moldvai csángóknál

Zakariás Erzsébet
Tánc és szerelem a Székelyföldön és a moldvai csángóknál

[Látó, 2010. november]

A hagyományos társadalom rendjében pontos helye volt a szórakozás különböző formáinak és a szerelmi életnek is, miként az élet egyéb összetevőinek. A táncalkalmak ugyanúgy illeszkedtek az élet szerves egészébe, mint a mindennapok egyéb eseményei, amelyek etikai és esztétikai szempontból megfeleltek a közösség elvárásainak, a funkcionalitás szempontjából pedig elengedhetetlen részei voltak a hagyományos falusi társadalom életének.
Az organikus paraszti társadalmat szabályozó íratlan törvények, a szokások, szo­káscselekmények és az azok iránti elvárások a hagyományok szerint működtek és érvényesültek mind a székely, mind a moldvai falusi közösségekben. Ezek az íratlan szabályok talán sokkal szigorúbban, következetesebben határolták be a társadalom tagjainak a mindennapi cselekedeteit, mint a hivatalos törvények, hisz a ha­gyományokból való kilépést, a szokások felrúgását a közvélemény szankcionálta. A közvélemény erkölcsi hatalma lebegett tehát a faluközösség tagjainak minden cselekedete fölött, és figyelemmel követte a hagyományos életmód és életrend folyamatait, rend szerinti működését. Így a megszokott időbeosztás, a megszokott ünneplési módok, a hagyományosan ismétlődő események rendjén valónak és elfogadottnak minősültek, és csak a rendkívüli, a szokatlan, a hagyományostól eltérő, a deviáns került mindannyiszor pellengérre. Ez a láthatatlan és megfoghatatlan hatalom a fiatalság életét is „felügyelte", tehát a szórakozás módozatai is a megszokott, elfogadott szokások szerint kellett történjenek.
Mind a székely, mind a moldvai hagyományos társadalomban a gyermekeket igen korán munkára fogták. Az önellátó életforma szigorú és megfontolt beosztású munkamódot diktált, mind a napi teendők, mind az évszaknak megfelelő tennivalók szintjén. A jól megszervezett munkában minden munkaerőre szükség volt, így tehát a család összes tagja erőnlétének és képességeinek megfelelően részt vett a teendőkben. A közösség által kialakított élet rendje, amely mind a munkaszervezést, mind a pihenést és szórakozási formákat is jelentette, addig hagyományozódott, és maradt érvényben, amíg a második világháború utáni politikai fordulat, a kommunizmus előretörése és uralma meg nem változtatta a társadalmi struktúrákat és a gazdaság működését. Ennek következtében megváltozott a gazdálkodási mód, és ez a közösségi élet minden vonatkozására rányomta a bélyegét. Az 1960-as években, a kollektivizálást követően az életforma megváltozása a fiatalság életének és szórakozási formáinak az átalakulását is maga után vonta. Az azóta eltelt emberöltőnyi idő alatt pedig, annyira felgyorsult a falutársadalom rendjének az átalakulása, hogy lassan az emlékezésből is kiszorultak az ehhez az életformához tartozó elemek. Az idejétmúlt és lassan feledésbe merülő állapotok felelevenítése és leírása érdekes és tanulságos, még akkor is, ha napjaink fiataljai a jelenlegi szerelmi és szexuális élet szabadosságának a körülményei között egyféle kuriózumként, szellemi kalandként olvassák és ismerik meg a nagyszüleik és dédszüleik ide­jén érvényes szokásrendet.
A fiatalság életével több jelentős néprajzi munka foglalkozik, ezen belül pedig a néptánc és népzenekutatás irodalmából is több, a székelyföldi vagy a moldvai csángó hagyományokat kutató munkát említhetünk, amelyek azonban főként a táncfajtákat írják le, rendszerezik a tánctípusokat, vagy a tánc zenei vonatkozásait tanulmányozzák. Egyik legelső, tánccal kapcsolatos leírás Udvarhelyszékről való, Tiboldi Istvántól, Kriza János egyik gyűjtőtársától származik.1 Ebben a műben a székely falusi táncmulatságról csak egy néhány mondatos tömör leírást olvashatunk, amely azonban a táncalkalmak valamennyi összetevőjét érinti röviden: a tánc résztvevőiről, a szervezésről, a felkérés szabályairól, valamint a táncosok által viselt egyes öltözetdarabokról is beszél. 1909-ben az Erdélyi Múzeumban Seprődi János a kibédi székely táncokról közölt leírást,2 majd 1937-ben Bándi Mária és Vámszer Géza gyűjtötte össze egy füzetbe az akkor Csíkban és Gyergyóban ismert táncokat és táncos játékokat.3 Az utóbbi évtizedek kutatásainak köszönhetően Martin György, az egyik legjelentősebb néptánc-kutató, nagyívű összefoglaló-rendszerező munkában mutatta be az erdélyi és a moldvai táncdialektust a Magyar Néprajz VI. kötetében.4 Almási István népzenei tárgyú munkái,5 Pávai István marosszéki táncmotívumokról írt tanulmánya,6 majd 1993-ban az erdélyi és moldvai népi tánczenéről közreadott átfogó munkája ugyancsak fontos állomásai a keleti táncdialektusról és tánczenéről készült tanulmányoknak.7 A moldvai népzenei dialektusról értekezik Pávai 1995-ös tanulmányában,8 Péterbencze Anikó pedig 1993-ban és 1994-ben is a moldvai csángó táncokkal és táncos szokásokkal foglalkozó tanulmányt tett köz­zé, amelyben a Bákó környéki falvakban táncolt táncfajtákat írta le.9 Nemrég jelent meg Jánosi József összefoglalója az erdővidéki táncokról és táncalkalmakról.10 A táncfajták, a tánczene inkább felkutatott és nyilvánosságot látott területei a nép­zene- és néptánc-kutatásnak, de a táncok szervezésének, helyének a fiatalok szórakozási formái közt, vagy a táncban való viselkedési törvényszerűségeknek kevesebb figyelmet szenteltek a kutatók. E tekintetben részletes tanulmányt közölt Kallós Zoltán és Martin György a gyimesi táncéletről és táncos szokásokról, amely egyaránt foglalkozik a táncok részletes leírásával, valamint a tánctanulás folyamatával, a táncalkalmakkal, a tánc helyszíneinek a bemutatásával és a tánc szerepével is a fiatalság életében.11
A Kolozsvári Folklórintézet Archívumában érdekes feljegyzések találhatók a moldvai táncéletre vonatkozóan. Ezeket a Folklórintézet akkori fiatal külső és belső munkatársai, Faragó József és Mitruly Miklós gyűjtötték az 1950–60 közötti években, az időszakot meghatározó intenzív, az intézet által szorgalmazott gyűjtőmunka eredményeképpen. Ezen szövegek adatai kínálkoztak összevetésre azokkal az adatokkal, amelyeket jómagam gyűjtöttem Erdővidék falvaiban az 1970-es évek végén, valamint az 1980-as években.
Erdővidék falvaiban (Felsőrákos, Erdőfüle, Vargyas, Magyarhermány, Szé­kely­száldobos, Szárazajta, Olasztelek, Bibarcfalva, Bodos) az 1970-es évek végén és az 1980-as években az asszonyéletet tanulmányozó interjúkat készítettem, melyek során az adatközlőimet, többek között, fiatalkori emlékeikről is faggattam. Ezen interjúszövegek alapján körvonalazódó, a fiatalság szórakozási módjaihoz kötődő szokásokat a moldvai Ploszkucényben, Lészpeden, Ketrisben és Szabófalván végzett gyűjtésekkel, vagy azok eredményeként megfogalmazott, a gyűjtők által készített leírásokkal vetem össze.12
A kollektivizálás előtti organikus társadalomban a székely és a moldvai falvakban viszonylag hasonló módon szórakozott a fiatalság. A szórakozás, a kikapcsolódás, a szerelmi közeledések, egymásra találások és együttlétek legfontosabb pillanatai a vasárnap és ünnepnapok délutánjai, a közös kalákamunkák, a hosszú téli esték fonói és a táncalkalmak voltak. A két vidék táncéletével, a szerelmi élet táncalkalmakhoz köthető mozzanataival, az érzelmek ezen szórakozási alkalom során történő kifejeződésével, a korlátokkal és kötelességekkel igyekszem foglalkozni e munka keretei közt. Az organikus közösségek ezen életszeletének a leírása és felmutatása a rohamosan átalakuló világunkban hozzásegíthet egy lassan történelmi múltba távolodó korszak egyik érdekes részletének a megismeréséhez. A rekonstrukció a közösségeket összetartó, közösségépítő szokások néhány példáját tárja fel csupán, de ezek a részletek a maguk kifinomult szimbolikájával szervesen illeszkednek a hagyományos életmód egészébe, összefüggenek az élet minden egyéb területével.
A tánc egy különleges, igen komplex művészi önkifejezési forma. Mégis, a hagyományos társadalomban magától értetődően szerves része volt az élet egészének, sokkal inkább, mint napjainkban, amikor lényegesen csökkent az egyéni szórakozási formaként megélt funkciója, ezzel párhuzamosan pedig létrejött és megerő­södött a színpadi táncművészet, illetve a mozgásművészet különböző formáiként való léte.
A hagyományos társadalom rendjében a rendszeres táncalkalmak, valamint az életfordulók megünnepléséhez kötődő táncolási lehetőségek, például a lakodalom esetén, mindenki számára a szórakozás, a mulatás kedvelt formáit jelentették, amelyeket soha nem a nézők szórakoztatására vagy magamutogatás céljából használtak fel. A táncolás módja, a tánc közbeni viselkedésmód, a táncba indulás szabályai a hagyományos társadalmakban erősen kultúra-függőek. A táncba hívás módja, a tánc során a testek közelsége, az apró gesztusok üzenete, a mosoly, a szembenézés, a fej elfordítása, mind-mind beszédes gesztusok, amelyeket mind a táncban résztvevők, mind a környezetük kiválóan érzékel és ért. A moldvai és a székelyföldi adataink alapján megállapíthatjuk, hogy a férfiak kizárólagos kezdeményező és vezető szereppel bírtak a tánc során. A lány valójában csak áttételes gesztusokkal érvényesíthette érzelmeit, hajlandóságát vagy ellenkezését.
A székely és a moldvai tánchoz és szerelemhez köthető szokások valójában hasonló képet mutatnak. Csupán néhány összetevőt érintő eltérés figyelhető meg a vizsgált területen, amely egyrészt a moldvai magyarság zárványszerű létének kö­szönhető hagyományőrzőbb voltából következik, másrészt a román, az ortodox vallás erkölcsiségére épülő kulturális hatásnak tudható be.

Táncalkalmak

Mind a Székelyföldön, mind pedig Moldvában a vizsgált időszakban a legnagyobb jelentőséggel bíró táncalkalom a ritkábban megszervezett bál volt, de igen kedvelt volt a vasárnap és ünnepnapok délutánján szervezett tánc is, amelyre az adatok szerint sokkal gyakrabban került sor a moldvai csángó falvakban, mint a Szé­kely­föl­dön. Ezen kívül a lakodalmak vagy más családi ünnepek, illetve a fonók is kiváló táncalkalmak voltak.
A moldvai adatokból azt olvashatjuk ki, hogy a vizsgált falvakban, az északi csángók által lakott Szabófalván, a Bákó környéki székelyes csángók lakta Lészpe­den, de Ploszkucénben is, egyik legdélebben fekvő csángó településen, lehetőleg minden vasárnap és ünnepnap délutánján szerveztek táncot. Nem táncoltak a Ka­rá­csony előtti adventi időszakban és Húsvét böjtjén. De ezekkel a kivételekkel min­den vasárnap táncoltak, valamint Karácsony másod- és harmadnapján, majd vasárnaponként egészen Huszhagyászig [Húshagyó keddig], aztán Húsvétban ugyancsak ünnep másod- és harmadnapján, majd azt követően is, minden vasárnap volt tánc, Pünkösdkor pedig vasárnap és hétfőn is.
Felsőrákoson egyik adatközlőm szerint minden második vasárnap volt tánc, zenészeket fogadtak. A zenészeknek a legények és a házasemberek egyaránt összeadták a fizetendő terményt. Itt tehát a fiatalabb házasok is el-eljártak a táncba. (Z. E. 166. 70.)

A tánc résztvevői

Lévén, hogy a hagyományos közösségekben a tánc az élet szerves részét képezte, mindenki táncolt, mindenkinek természetesen tudnia kellett táncolni. Szerét is ejtették, hogy a gyerekek beletanulhassanak a tánc tudományába, fonókban, jelentéktelenebb táncalkalmakkor tanítgatták is őket, vagy serketáncot szerveztek nekik. A szokásos táncalkalmakra azonban Szabófalván a legének és nadleánok mentek, az ifjúk, vagyis a fiatal házasok a házasságuk után egy évig még eljárhattak, de az idősebbek már csupán neszeztek, vigyászkodtak [csupán nézelődtek]. (F. A. 066) A Székelyföldön már a 19. századi feljegyzések szerint is a táncmulatságba nemcsak a legények és leányok, hanem az ifjabb házasok, sőt, az öregebbek is eljártak.13 Ez a szokás hagyományozódott, és fennmaradt a táncalkalmak gyakorlatában. Szokás volt az is, hogy a közeli falvakbeli legények is elmentek a szomszédos falvak táncmulatságába vagy báljába, különösen, ha az ő falujukban akkor éppen nem szerveztek táncot, vagy hogyha érzelmi szálak vonzották őket az illető faluba. Ploszkucénben is a nodleányok (13–15 évtől) és a nodlegények (17–18 év felett) táncoltak. Meneskék [fiatalasszonyok] már nem rendszeresen, csak ritkábban, de férjhezmenetelük után csak két-három évig, amíg gyermekük nem lett. Ifjúemberek még inkább táncoltak, mint a menyecskék, de idegen leánnyal nem, csak valamilyen nyámjával [rokonával], ha a feleségének már gyermeke született, és nem tudott táncolni. A legény viszont egész éjjel a szeretőjével táncolt, kivéve, ha valamelyik legénytársával közösen cseréltek, vagy, ha ott van egy-egy nyámja, azokat megtáncoltatja. Régebben nézők egyáltalán nem mentek, csak a lányok egy része állt oldalt. Később egy-egy anya ment el, főleg az, aki nem engedte magára a leá­nyát. A táncban a leányok bátisztát [zsebkendőt] vagy szarinkát [nagyobb kendőt] tartottak a kezükben, amellyel az izzadságot törölték magukról. Voltak, akik szívesen tartottak virágot a kezükben. A legények, ha kedvük volt rá, kalapjukba, bal oldalra, virágot tűztek maguknak. (Ezt Erdővidéken, vagy például Kalotaszegen is mindig a leány tette a legénynek.)
Moldvában a legények mind ingujjban táncoltak, és mint a legtöbb erdélyi vidéken, a legények a fejrevalójukat nem vették le.
A táncba mind a Székelyföldön, mind Moldvában minden fiatal eljárt, a társadalmi státusától függetlenül. Ploszkucénben is mind a szolgalegények, mind a nagygazda legények elmentek a táncba, de csak a magukfajtával táncoltak. Nem is nősültek, csak a hasonlóan gazdagokkal, még akkor is, ha ezért egy másik faluból hoztak maguknak élettársat. (F. A. 098)

A tánc helyszíne

A táncalkalmak megszervezésére általában minden faluban igen alkalmas volt a központi fekvésű templom körüli nagyobb tér, és ezt gyakorta ki is használták. A templomkertek térsége az egyházas falvakban már a középkortól kezdve spontán vagy szervezett táncalkalmak helyszíneként szolgált, erre utalt az a rendelkezés, amelyet az 1279. évi budai zsinat hozott, miszerint tilos a népnek a templomkertben vagy a temetőben táncolni. Ennek emlékeként maradhatott fenn még a 20. században is néhány szokás részeként a templom környéki tánc.
A moldvai táncokhoz kapcsolódó adatok szerint a huszadik század elején a szokásos vasárnap délutáni tánchoz még ugyancsak a templomok melletti tereken gyűl­tek össze a fiatalok. Ploszkucénben télben is és nyárban is a miszének az ográdájába [a templom kertjében, udvarán] gyülekeztek vasárnaponként ebéd után, mert ott rendezték a táncot, a füveszen. A tánc addig tartott, amíg a nap leszentült. Később a falu végében lévő fás-füves térségen, a Megyánba gyülekeztek. Míg a miszében volt a tánc, a füves helyen mind leültek. Az új tánchelyen, a falu szélén is csak a búcsú napján ácsoltak padokat, amikor sok résztvevőre számítottak, egyébként csak alkalmilag vittek székeket vagy padokat otthonról vagy a szomszédból, és arra ültek, míg nézték a tánszot, s tanásoltak [beszélgettek] a körülállók. (F. A. 098)
Szabófalván is szilen rendezték a táncot, a falu szélén, füves helyen, ahol az öregebb asszonyok lábon állva neszeztek [nézelődtek], amíg el nem fáradtak, aztán leülhettek a füveszre. (F. A. 066)
Esős időben az iskola épületébe kérezkedtek be, miután pedig felépültek a kultúrházak a szocializmus éveiben, azok lettek a tánc helyszínei.
Erdővidéken a rendszerváltás előtt nagyobb házakat béreltek ki a táncalkalmak számára, az úgynevezett táncházakat, amiért a ház gazdája terménybeli vagy pénzbeli fizetséget kapott. Az 1950-es évektől aztán a közben felépült kultúrotthonok adtak helyet a báloknak, mulatságoknak.

Búcsú, bál

A szokásos vasárnapi táncalkalmak mellett a polgárosodás hatására bálnak nevezett nagyobb táncalkalmakat is szerveztek, egy kalendarisztikus év folyamán többször is. Így a Székelyföldön a jelentősebb ünnepek alkalmával szerveztek bálokat, de kötelező módon betakarodás után is sor került a szüreti bálra, berukkoláskor pedig a regruta-bálra, a legények búcsúztató mulatságára. Ez utóbbi kettő a hagyományos életmód felbomlása után is sokáig fennmaradt, sőt, napjainkban a szü­reti mulatságok Székelyföld-szerte erős reneszánszukat élik.
A moldvai gyűjtésekben nem elég egyértelmű a tánc és a bál megkülönböztetése, de az bizonyos, hogy a búcsúk alkalmával jelentősebb, nagyobb méretű mulatságokat szerveztek, mint a megszokott vasárnapokon.
A búlsú vagy búsú, azaz a moldvai településeken a település védőszentjének a napja, a falvak legfontosabb ünnepe. Ilyenkor a távolabbi rokonság is látogatóba érkezik, az elszármazott családtagok is hazatérnek, minden családban nagy lakoma zajlik. Ploszkucénben búcsúkor bált rendeztek, olyan táncmulatságot, amely akár reggelig is eltartott, és ahol mindenki táncolhatott, mint a lakodalmakban. Az idő­sebbek is belevegyültek a táncba, a vénemberek, s a vén népek is, azaz a nők és a férfiak egyaránt. Lévén, hogy többen gyűltek össze, padokat is ácsoltak a résztve­vők, a bámészkodók vagy a pihenők számára, s a zenészeknek is készítettek emelvényt, hogy messzebbre hallatszodjon a muzsika. (F. A. 098)
Lészpeden a leányok, ha volt szeretőjük, a táncban találkoztak, s ott el is váltak. De ha már jegyesek voltak, akkor a legény otthonról vitte a leányt a táncba, a tánc után pedig haza is kísérte. Ilyenkor aztán végig csak együtt táncolhattak.

Plosz­kucénben is, ha a legény elviszi az apjától, szigur kă [az biztos, hogy] haza kell vidzse csak az apjának. (F. A. 098)
A bál Erdővidéken is emlékezetesebb alkalomnak számított. Magyarher­mány­ban, ha bált csináltak, a legény elment a leány szüleihöz, elkérte a leánt, hogy engedjék el véle, s akkor fizette azt a bélépési díjat. Ez vót az ajándék. Akkor osztán abba a mulatságba más legénnek nem vót joga. Ha a legény komolyabb udvarlónak számított, amikor hazakísérte a leányt, behívták, megkénálták. (Z. E. 167. 72.) Szokás volt a bálok alkalmával Erdővidéken a tizenkétóráztatás is. Éjfélkor ugyanis a zenészek hosszabb szünetet tartottak, ezalatt a párok a leány házához mentek, ahol bőséges vacsora várta a legényt. Erdőfülében rákészültek tésztával, pálinkával, ételekkel, s megvendégelték. (Z. E. 166. 71.) Szárazajtán is a leány azt, aki elvitte őt a bálba, hazavitte 12 órakor, megtizenkétóráztatta. Ez rendes vacsora: pálinka kaláccsal, megterítve az asztal, sül a kolbász, savanyúság. Osztán mennek vissza egy órakor a bálba. – „Te ma este nem eszel srégenvágottat!" – ezt annak a legénynek mondtuk, akivel nem mentünk el a bálba, me srégen vágtuk a kolbászt. (Z. E. 167. 73.)
Előfordult, hogy a leány nem akart egy legénynek elköteleződni egész estére. Ilyenkor hiába intézte úgy a legény a dolgát, hogy valahol találkozzék a leánnyal, hogy megkérdezhesse, hogy az akar-e vele táncba menni, menjen-e érte kéreztetni, mert a leány kereken elutasíthatta, s elmehetett egyedül. Így bárkivel táncolhatott, ha kérték. De az is megtörtént, hogy ilyenkor gyakrabban árulta a petrezselymet [nem vitte el senki táncba].

Táncbéli illendőség

Moldvában, ha a leány egyedül ment a bálba, akkor csak leánnyal táncolhatott, legénnyel nem. Egyébként az adatok szerint az északi csángók körében, Szabó­falván és Kelgyeszten, régen a leányok nem táncoltak a legényekkel. Nem hadzsott a pap, ez nac [nagy] krima [gyilkosság, bűn] vót, ha táncoltál ed legénvel. (F. A. 066) Csak legény legénnyel és leány leánnyal táncolt. Nem illett a leánynak a kezét a legény vállára tennie, az egy túl bizalmas gesztus lett volna, amit a közvélemény nem engedélyezett. Még a körtáncokat, a sârbát és a horát is, amelyet a lányok a legényekkel együtt táncolhattak, úgy táncolták, hogy csak egymás kezét fogták meg a derekuk, az övük magasságában, ahogy a tánc elnevezése is mutatja: övössz, zövössz. Az adatközlők szerint ez a tilalom román hatásra szűnt meg, a 40-es évek derekán. A gyűjtés idején, az 50-es évek elején már öveskor nem az övüket, hanem egymás vállát fogták. Addig viszont a fiúkkal való táncolás a leány tisztességességét sértette meg, amit a megesett leányokhoz hasonló módon nemcsak a család szintjén a szülők, de a faluközösség szintjén az egyház is megbüntetett. Szabó­falván úgy emlékeztek, hogy fiú leánnyal 1944-ig nem táncolhatott, csak szârbát és hórát. Ha az ellenkezője történt, a következő alkalommal kiprédikálta őket a pap a templomban. A mise elején kiszólította őket az oltárhoz, a legényt, a leányt és a leány apját, leszidta és megszégyenítette őket, égő gyertyát adott a kezükbe, és az egész szertartás alatt hátul, a bejáratnál kellett a gyertyával állniuk. Ha­sonlóképpen bűnhődtek a megesett leányok is. Egy közeli faluban, Dzsudafalván disznóbőrt tettek a leány hátára, és úgy kellett az égő gyertyát tartania. (F. A. 066)
Kelgyesten, régen, amíg a legények szârbát jártak, a leányok a körön kívül ugyanezt kettesével táncolták. Szârba után hora mare [nagy hóra] következett. Ekkor a legények leeresztették a kezüket, a leányok is megálltak, és várták, hogy szólítsák őket a legények. A legények odaszóltak vagy intettek egy-egy leánynak, aki már sejtette, hogy hívni fogja a szeretője. Csak az a leány léphetett be a körbe, akit hívtak. A leányok mindig a legény jobb keze felől álltak be a körbe. (F. A. 085) Lész­peden, ha a körtáncban a leány odaállt a legény mellé, ezzel mutatta, hogy béáll a kezire, hogy ahhoz a legényhez húz a szíve.
Lészpedi adat szerint a páros tánc esetén mindig a legény hijand [hívja] táncolni a leányt, azaz a legény intette el a leányt. A helység bármelyik részében, bármilyen távolságról odaintett neki a fejével vagy a szemével, és a leánynak, ha nem volt még szeretője, el kellett fogadnia a hívást. Ha még nem volt szeretője, akkor a legény is bármelyik leánnyal táncolhatott, de csak olyannal, amelyiknek szintén nem volt szeretője. Ha ugyanazt a leányt intette folyton, a leány már tudhatta a szándékát. Ha nem volt kedvére való a legény, úgy igyekezett kibújni a tánc kötelessége alól, hogy látszólag nem vette észre az intést, s más legény hívására ment, vagy a barátnőjével kezdett el táncolni. (F. A. 0554)
Ha már szeretők voltak, akkor a táncban kizárólag ketten járták. De ez esetben, Moldvában és Erdővidéken is, a legény a leányrokonait vagy nagyon jó barátjának a szeretőjét is megtáncoltathatta.
Leányt elkérni tánc közben egészen ritkán eshetett meg, esetleg olyankor, ha a legény meglátta, hogy szeretője más legénnyel, haragosával táncol. Ilyenkor odament, és a szeretőjét egyszerűen elvette. Összetűzés ilyesmiből nem szokott adódni. A hibás ilyenkor mindig a leány volt, a legény elsősorban őt szidta, hogy miért nem tagadta meg a táncot, bár a legény is jól tudta, hogy erre a leánynak túl sok lehetősége nem volt, lévén, hogy az erőszakosabb legények nem törődtek a leány ellenkezésével, azt erővel magukkal ragadták, még esetleg néhányat sóztak [ütöttek] is rá, hogy a siker jobban biztosítva legyen. Ettől a hozzáállástól, amely a leányt a szeretője tulajdonaként kezeli, elég távol esik az erdővidéki szokásjog, miszerint, minden leánynak minden legénnyel lehet táncolnia. Ott, ha a leány nem ment el azzal a legénnyel, aki táncba hívta, kimuzsikálták a mulatságból.
A leány Moldvában, idegen faluból, máshonnan való legénnyel nem táncolt. Dzsirend [gyéren] adódott, hogy összeálljon vele, mert rögtön azt tartották róla, hogy rosszféle, ki tudzsa mi. A legények ellenben megtáncoltatták az idegen leányt is, ha netalán a faluba került, illetlen lett volna, hogy idegen leány táncos nélkül maradjon.
Ploszkucénben a menyecskével csak akkor táncolt más a férjén kívül, ha rokona vagy férjének egy nagyon jó barátja volt. Idegen menyecskével nem lehetett táncolni. Mint ahogy ifjú házas is csak a feleségével vagy nagyon közelálló rokonával táncolhatott. (F. A. 098)
Sem Erdővidéken, sem Moldvában a leányok táncot nem rendelhettek. Mold­vában a lányok is fizettek belépéskor, de kevesebbet, mint a legények, de így sem volt semmibe beleszólási joguk.

A táncok

A Székelyföldön a huszadik század közepén a táncélet sokkal jelentéktelenebb volt, mint Moldvában. Egyre kevesebb zenész volt a falvakban, és a táncok nagyon korán polgárosultak.
Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban 1878 februárjában rendezett bálon a fennmaradt nyomtatott táncrend szerint egyedül a csárdás volt népi eredetű tánc. A többi: a keringő, rezgő polka, francia négyes, polka mazur, sima polka, füzértánc, a polgári tánckultúra részét képezte.14
Seprődi János a huszadik század első éveiben Kibéden huszonhat táncnevet gyűj­tött össze, amely alig négyféle, általa eredeti székely táncnak tartott típust, valamint háromféle, úgynevezett úri tánctípust takart. Ezekből a honos táncokat tudták igazából a fiatalok, amelyeket mindig ugyanazon párral táncoltak végig: a jártatóst, forgatóst és a csárdást. Az úri táncokat, a körmagyart, a sormagyart, a ceppelit és a valcert nem is tudták igazán jól a táncosok, mindannyiszor veszekedés lett ezen táncok vége.15
Erdővidék falvaiban a huszadik század közepén a két szünet közti egység, az egy rend tánc még mindannyiszor csárdással kezdődött, aztán a keringő, tangó, polka, kalupp, rezgő polka, gólyás tánc, valamint más, rövid ideig divatban lévő és folklorizálódó polgári táncfélék követték.
Ploszkucénben, de a gyűjtés idején a moldvai csángó településeken általában, a leggyakrabban táncolt tánc a szârba és a hóra volt. A táncot két-három legény kezdte, akik a táncot komandálták. Ezek álltak rendbe [sorba]. Ha számuk 5–6-ra szaporodott, fogódtak meg, csántak kereken. Ha már megvolt a kör, a legények jelt adtak a leányoknak, hogy ők is bekapcsolódhatnak a körbe. A körtáncba csakis olyan leány állhatott be, akit a legény beintett. Voltak legények, akik senkit sem hívtak, a körtáncban tehát mindig több volt a legény, mint a leány. Kivétel a baraboj [a baraboly növényről elnevezett tánc], amelyet ritkán, három-négy hétben egyszer, sőt volt úgy, hogy egész nyáron csak egyszer táncoltak. Ezt a táncot már az első pillanattól leánnyal kellett táncolni, s amikor kiderült, hogy baraboj következik, mindenki sietett leány után, nehogy pár nélkül maradjon. A baraboj valójában a körtánc és a páros tánc ötvözete volt, amelyet játékosan variáltak a lányok időn­kénti párcseréje révén. Körtáncként indították, majd a kör a megfelelő kurjantásra párokká oszlott. Aztán a párok a megfelelő pillanatban körré alakultak, és úgy folytatták a táncot. Erre a kellő időben a legények rikkantása figyelmeztette a táncosokat:
Foaie verde siminoc [Zöld level, szalmavirág]
Faceţi tot hora la loc! [legény, leány körbe áll]

Erre a rikkantásra alakult ki a körtánc.

Foaie verde bărăboi, [a baraboly zöld levél]
Înainte câte doi! [elé-elé kettecskén]

Erre a kiáltásra mindannyian jobbra fordultak, és újra párokat formáltak.

Foaie verde marele, [zöld levél a nagy lapi]
Schimbaţi domnişoarele! [lányokat cseréljük ki]

Erre a kiáltásra a legények helyben maradtak, és a leányok előre lépve új legény mellé álltak. Mindezt lehetőleg addig folytatták, amíg mindenik legény mindenik leánnyal táncolt. A mozzanatok időpontja nem volt meghatározva, tehát hosszabb és rövidebb idő után is lehetett váltani. E kötött koreográfiájú táncot a gyakorlottabb legények szokták vezetni. Lévén, hogy egyre kevesebben tudták jól a táncot, egyre ritkábban járták.
Előfordult, hogy amikor a leánycsere volt, a leány rosszakarója, haragosa beugrott a körbe eléje, és így megtörténhetett, hogy az a leány, aki nem volt elég figyelmes, pár nélkül maradt, és szégyenszemre ki kellett állnia a körből.
Két szünet közti tánc tartama fél órától egy óráig, ezt Moldvában edzs ültü táncnak nevezték. A szünetben nyugasznak, nyugasznak meg [pihennek]. Tanásoltak [beszélgettek] idzs közöttik. A legények és leányok külön csoportosultak, beszélgettek, tréfálkoztak, a cigányok pihentek. Ének, tánc vagy játék nem volt. Egy szünet 5–15 percig tartott. A szünetben szokták a legények megbeszélni közösen (a vatáfoknak döntési joguk nem volt ebben), hogy milyen táncok következzenek.
A szünetek után a párok száma fokozatosan nőtt. Különösen leánypárok kezdték, mert jobban szerettek táncolni, mint tétlenül a tánctér szélén álldogálni. A tánc folyamán a táncolók páros táncok esetén is valamennyien körbementek, lassan kör­bekerülték a tánchelyet. E körbemenés során a legelőkelőbb helynek a zenészek előtti terület számított, és mindenki igyekezett a tánc folyamán ide kerülni, hogy itt aztán megcifrázhassa, megropogtathassa egy kicsit. Ugyanez volt a helyzet a kör­táncoknál, tüzesebben ropták, amikor a zenész közelében voltak, leányok és legények egyaránt.
Az ötvenes években a következő táncokat járták: Szârba, hóra vagy kezesz, brău vagy zövössz, válsz, szârban valc vagy ruszászka, malagamba, tangau, sárdász (ezt mindössze néhányan tudták, a kultúrotthonban tanította az egyik tanító magyar felesége), baraboj, ruszászka, polka, szârba sztudencilor, alunel.
Ploszkucénben a zelsző tánc, a kettődik, harmadik, nezsedik mind csak a szârba és a hóra volt, ez semmi mással nem szokott párosulni. (F. A. 098)
Moldvában a tánctípusok gazdagsága elsősorban a balkáni táncréteghez való tartozásnak köszönhető, de a mérsékeltebb gazdasági és társadalmi fejlődés és a kulturális zárványlét is jelentősen hozzájárult a hagyományőrzéshez. A moldvai táncélet változásában időben három sík is elkülöníthető:
1. Az emlékezések szerint a legkorábbi időkben minden ünnepnapon volt tánc, amit a templom körüli füves térségen szerveztek. Ekkor a leányok csak leányokkal táncolhattak, az egyház tiltotta a legényekkel való táncot. A zenészek a faluból kerültek ki, kisebb számú zenekar kobzos, furulyás szolgáltatta a talp alá valót. Ekkor még szokásban volt a mongyikálász [táncszók, csujjogatások tánc közben]
2. Később a leányokat a legények beinthették a táncba, nőtt a résztvevők és a bámészkodók száma, és több zenész is szükségessé vált. A mulatság kiköltözött a templomterekről a falu szélére, ahol a zenészek számára emelvényt is ácsoltak, hogy jobban hallatszodjon a zene. A hangosabb zeneszó nem tette érthetővé a mongyikálászokat, ezért elmaradtak. Gyakrabban került sor a nagyobb méretű táncmulatságra, a bálra.
3. Végül, miután felépültek a falvakban a kultúrotthonok, ott szervezték a táncokat, és ezek már egyre inkább bál méretet öltöttek, és jelentősen megritkult a számuk.

Összefoglaló

A hagyományos életmód megváltozásával, az organikus közösségek fellazulásával párhuzamosan a hagyományok felbomlottak, a szokások elavultak, majd lassan megszűntek. A fiatalság élete és szórakozási szokásai is az életrend egy olyan szerves részét jelentették, amely eltűnt, átalakult a történelmi változások következtében. A kollektivizálás előtti hagyományos falusi társadalmak csodálatraméltó egységei a valóságos, szerves közösségek voltak, amelyeket szigorú belső törvények irányítottak. Ezek a közösségek fenntartását szolgálták. A fiatalság szórakozásának, kikapcsolódásának, párválasztásának a hagyományozódó szokásai ugyanúgy közösségépítő funkcióval bírtak, mint az élet más összetevői.
A táncbéli illendőség érdekes leképeződése volt a közösségi viszonyrendnek. Az idősebbek valójában csak családi mulatságokon táncolhattak (lakodalom, keresztelő), a fiatalabbak pedig még a tánc hevében sem feledkezhettek meg a nyilvánosságban megkívánt szabályokról: Moldvában régen még a tánc elemeként sem volt megengedett a fiúk és lányok ölelkezésére emlékeztető egymást átkaroló gesztus, azaz, a leány nem tehette a fiú vállára a kezét, sőt, ezt távolról előzték meg: eleve tilos volt leánynak és fiúnak együtt táncolnia. A leány szerepe a táncban tulajdonképpen a társadalmi helyét tükrözte, azaz passzív résztvevő volt, sem párválasztásban, sem táncrendben nem kezdeményezhetett. A maga furfangos eszközeivel élve nyilváníthatta ki csupán, hogy kivel táncol szívesen, vagy hogy kihez húz a szíve.

Az idejétmúlt és lassan feledésbe merülő állapotok felelevenítése és leírása érdekes és tanulságos. Különösen napjainkban, amikor az elszemélytelenedés határozza meg kapcsolatainkat, olyannyira, hogy a fiatalok a számítógépek és a világháló segítségével keresik társaikat, sms-ekben kommunikálunk, webkamerákon keresztül fürkésszük szeretteink arcát, és különböző ajzószerek nélkül kevesekhez jut el a boldogságérzet. Mindezek a technikai segédeszközök szükségtelenek voltak a nagyszüleink és dédszüleink idején. Az organikus közösségekben az élet minden területét meghatározó és irányító szokásrend jóban-rosszban való közösségvállalást, érvényes és élhető megoldásokat, eljárásokat kínált. A székely és a moldvai hagyományos faluközösségekben, Közép-Kelet-Európa más térségeihez hasonlóan, a 20. század első évtizedeiben még természetes volt a törődés, a személyes je­lenlét, a kommunikáció, az egymásra figyelés. Bár az emberi természet nem változott, és a gyarlóság, a gonoszság vagy a rosszindulat mindig jelen volt és hatott a szeretet és együttműködés mellett, mégis, a szervesen működő hagyományos faluközösségekben az élhető megszervezettség mindennek megfelelő helyet és keretet biztosított.


JEGYZETEK

1 Kriza 1863:542.
2 Seprődi 1974:143–155.
3 Bándi–Vámszer 1937.
4 Martin 1970.
5 Almási 1979:1980.
6 Pávai 1984.
7 Uő 1993.
8 Uő 1995.
9 Péterbence 1993, 1994.
10 Jánosi 2008.
11 Kallós–Martin 1979.
12 Ezek a szövegek a Kolozsvári Folklórarchívum F. A. (Fond Auxiliar) nevű adatbázisában találhatók meg, a 065, 066, 085, 098, 0295, 0554 és 0555 jelzetszámok alatt. A dolgozatomban az Archívumban őrzött szövegekre való hivatkozáskor zárójelben a megfelelő jelzetszámot tüntetem fel, ugyanakkor a felhasznált archívumi szövegek adatait a dolgozat végén egy külön táblázatban mellékelem. Az erdővidéki adatok többsége megjelent már az Asszonyélet Erdővidéken c. könyvemben, így a felhasznált szövegek forrásaként a Z. E. monogram mellett a könyvbéli oldalszámot és az oldalon található szöveg számát nevezem meg a hivatkozások alkalmával. A szövegben mindannyiszor kurziválom a helyi kiejtéssel, egyéni megfogalmazással lejegyzett szavakat, szókapcsolatokat vagy szövegrészeket, és szögletes zárójelben illesztem mögéje a magyarázatot, amennyiben ez a megértéshez szükséges. A helyi szóhasználat, kifejezések és az adatközlők hűen lejegyzett szövegrészletei az illető vidékek nyelvjárási jellegzetességeiből nyújtanak ízelítőt.
13 Kriza 1863:542–543.
14 Jánosi 2008:20.
15 Seprődi 1974:143–155.


IRODALOM

Almási István–Benkő András–Lakatos István
1974 Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése. Bukarest.
Bándi Mária–Vámszer Géza
1937 Székely táncok. Csíkszereda.
Erőss Mónika–Halász Péter
2001 A leányság, a házasélet és a várandósság a moldvai csángóknál. In Néprajzi Látóhatár X. 1–4, 345–355.
Ivácsony Zsuzsa
2003 Szerelem, udvarlás, leánykérés Moldvában. In Korunk, IX.
Jánosi József
2008 Erdővidék táncalkalmai és táncos szokásai. Hagyományok Háza, Bu­dapest.
Kallós Zoltán–Martin György
1970 A gyimesi csángók táncélete és táncai. In Tánctudományi Tanulmányok 1969–1970, 196–236.
Kresz Mária
1960 A fiatalság társas élete a kalotaszegi Nyárszón. Néprajzi Közlemények V. 1. sz., 220–259.
Kriza János
1863 Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény, Kolozsvár.
Martin György
1970–1972 Magyar tánctípusok és táncdialektusok I–III, Budapest.
1990 Magyar táncdialektusok. In Hoppál Mihály–Niedermüller Péter–Tátrai Zsuzsanna (szerk.) Magyar Néprajz, VI. Budapest.
Pávai István
1984 A marosszéki táncok főtémájának folklórkapcsolatai. In Utunk Kodályhoz. László Ferenc (szerk.) Bukarest, 69–87.
1993 Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje. Budapest.
1995 A moldvai népzenei dialektus. In A Magyar Kodály Társaság Hírei. Márkusné Natter-Nád Klára (szerk.) 20–23.
2006 Zenés-táncos hiedelmek Moldvában. In Zene, vallás, identitás a moldvai Magyar népéletben. Kolozsvár, 98–122.
Péterbencze Anikó
1993 Táncok és táncos szokások a Bákó környéki falvakban. In Moldovának szíp tájaind születtem. Péterbencze Anikó (szerk.), Jászberény, 68–90.
1994 Közösségi alkalmak és táncok Bákó környékén. Néprajzi Látóhatár, 1–2. 189–203.
Pozsony Ferenc
1994 Szeret vize martján. Moldvai csángómagyar népköltészet. KJNT Könyvtára 2. Kolozsvár.
Seprődi János
1974 A székely táncokról. In Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése. Bukarest, 143–155.
Seres András
1976–77 Az ifjúság téli mulatsága Bodza, Barcaság, Erdővidéken, valamint a Nagyküküllő, Nyikó és Homoród mentén. In Aluta VIII–IX. Sepsiszent­györgy, 329–342.
Szőcsné Gazda Enikő
2001 Erkölcs és közösség. Orbai széki erkölcsirányítás a XVII–XIX. században. Csíkszereda.
Zakariás Erzsébet
2000 Asszonyélet Erdővidéken. Marosvásárhely, Mentor.
2006 Édesanyám kicsi korban megtanított. Tanulmányok a hagyományos társadalomra jellemző asszonyi tudás kérdésköréből. Kolozsvár.
2009 Vót, hol nem vót. Moldvai csángó népmesék. Kolozsvár.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Zakariás Erzsébet


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.