Sétatér / Töprengő

Szávai János
Töprengő

[2010. június]

WEBNAPLÓ

2009. február 18. szerda

A debreceni irodalmi napok témája a népszerű irodalom volt. Pontosabban: a különböző népszerű műfajok, mint a krimi, a sci-fi, az erotikus irodalom, a kabaré, az ilyen-olyan lektűr. Részemről pedig a blog. Annyira sűrű volt a program, hogy dialógusra nem maradt idő. Így olyan összkép alakult ki – az iskolai irodalomoktatásról szóló előadás is ezt erősítette –, hogy ez van, ezt kell szeretni. Az iskolásokkal is csak olyasmit olvastatni, amit megértenek, ami megfelel a szintjüknek.
Érdekes, ahogyan a puszta siker kategóriájával dolgozó üzleti érdek meg az antielitista ideológia összeér. A parttalan irodalom eszméje már több évtizedes, s mintha egyre inkább terjedőben lenne. A kultikust, ahogyan Thomas Mann Serenus Zeitblomja mondja, a kulturális váltja, de mi váltja a kulturálist? Az igénytelen? Az eldobható?
Egyelőre a képzőművészet, abban is leginkább a festészet az egyedüli, ahol a szellemi érték többé-kevésbé együtt mozog az üzletivel. A pénzügyi krízis még jót is tesz a képeknek, egyre többet érnek. A graffiti egyelőre nem képes versenyre kelni Gulácsival.

2009. március 1. vasárnap

A Times Literary Supplement közöl – pontosabban újraközöl – egy listát arról a száz könyvről, amely meghatározta, ők mondják így, a Nyugat 1945 utáni szellemiségét. A lista a kilencvenes évek közepén készült Londonban, az egyik kezdeményező, Dahrendorf azt sugallja, hogy a Közös Piac mintájára meg kell teremteni a szellemi értékek közös piacát is. Hogy Közép- és Kelet-Európa is hozzájusson mindahhoz, amihez Nyugat-Európa hozzájutott. Az agytröszt főleg angolokból, egy franciából (François Furet) és egy elnyugatosodott lengyelből (Kolakowski) állt össze, ami meg is látszik a listán. Kevés a szépirodalom (Kafka, Camus, Kundera), annál több a történeti munka, az Annales-iskola gazdagon képviselteti magát, és sok a társadalomtudományi és közgazdasági értekezés. Itt bukkan fel az egyetlen magyar, Karl Polányi, a lengyeleket Kolakowski mellett Milosz képviseli, s nem hiányzik persze Szolzsenyicin sem.
Az efféle kánonkísérletek olvasásakor legelőbb a hiányzókat, a méltatlanul hiányzókat keresi az ember. A most publikált lista 1996-ból való, ha ugyanazok ma újraírnák, biztosan beletennék a Sorstalanságot. A TLS olvasói kommentárjai elsősorban Derridát hiányolják, s ugyanolyan hangsúlyosan a század nagy szépíróit, Proustot, Joyce-ot, Thomas Mannt, Faulknert. Nekem Gombrowicz hiányzik elsősorban, meg persze Lévinas, akinek a kifelejtése annál is különösebb, mert Timothy Ash és barátai a nagy ősök közül nem felejtették ki sem Martin Bubert, sem Karl Barthot.
Ami ugyancsak különös, bár lehet, hogy inkább természetes: milyen gyorsan avul a kánon. Alig több mint egy évtized telt el első publikációja óta, de máris nyilvánvaló, hogy a kommunizmus váratlan (vagy várt) bukásához kötődő divatkönyveknek (Huxley, Orwell, Koestler) semmi keresnivalójuk egy olyan sorban, amely Hannah Arendt totalitarizmus-felfogását állítja pillérnek.

2009. március 6. péntek

A nyílt és nyers erőszak szerencsésebb tájakon ritka, gyorsan elszigetelt és legtöbbnyire szankcionált jelenség. Nem a diktatúrákra gondolok persze, amelyek egyik fő sajátossága, hogy maga az állam gyakorolja egyes polgáraival szemben, ha nem is láthatóan, az erőszakot. Hanem azokra a demokráciákra, amelyek – mint a hetvenes években Olaszország, Németország vagy a nyolcvanas években merényletek sújtotta Franciaország – viszonylag gyorsan túljutottak a veszélyes zónán, s helyreállították a mindig törékeny társadalmi egyensúlyt.

Aldo Moro meggyilkolása, ugyanúgy, mint a Kennedyé, csak részben érte el a célját. A nyolcvanas évek két sikertelen merénylete, Reagan és II. János Pál pápa ellen inkább fordított hatást ért el, mint amilyet a háttérben állók szerettek volna elérni. A hatalom megszerzéséért vívott harcban hasznosabbnak bizonyultak a különféle manipulációk, leginkább talán a modern médiafegyverek bevetése.
Az összeesküvés-elméletek legfőbb gyengéje, felfogásom szerint, hogy túlbecsülik az elképzelt összeesküvők szervezettségét, találékonyságát, racionális gondolkodásra való képességét, hogy zseniális koncepciót, tökéletes kivitelezést s a véletlenek szerepének teljes kiiktatását feltételezik. Azt, hogy egy ok-okozati lánc matematikai biztonsággal, minden ismeretlent kizárva működhet. A valóságban a történések sokkal esetlegesebbek, kiszámíthatatlanabbak.
Az erőszakos eseményeknek az utóbbi három évben történt ijesztő elszaporodása mögött sem – reméljük legalábbis – valami titokzatos agytröszt áll. Mégis ijesztő, ami történik. Egyrészt, mert a szabad és nem-szabad közti határok elbizonytalanodása, sokszor láthatatlanná válása nyomán sokan megengedik maguknak azt, amit – ahogyan Háy János A gyerekben jól megmutatja – addig a szankciótól való félelmükben csak képzeletükben tettek meg. Másrészt, mert a nemzeti közösség szétszakadásának következtében sok közszereplő számára egyes gyilkosságok megbocsáthatatlan, más gyilkosságok – amelyek nem az ő érdekeiket szolgálják –, ha nem is bocsánatos, de legalábbis feledésre ítélendő bűnök. Vagyis a menthetetlen, a tűrhetetlen, a beavatkozásért és szankcióért kiáltó cselekedet a hatalom megtartásáért vagy birtoklásáért vívott harc eszközévé alacsonyul. Márpedig a lavinát nem lesz könnyű megállítani.
Ami azt is jelenti, hogy a delphoi jósda felirata – Ismerd meg magad! – éppúgy kulturális érdekességgé halványul, mint Rilkének az Apolló-torzó láttán megfogalmazott kétségbeesett hívása: Változtasd meg élted!

2009. március 11. szerda

A böjt minden jelentősebb vallás, minden életrevaló civilizáció nélkülözhetetlen építőeleme. A test méregtelenítése, amit a mai guruk olyan szívesen hirdetnek, nyilvánvalóan csak másodlagos fontosságú; a lényeg az életfunkciók hierarchiájának egy időre történő átrendezése, kilépés a változtathatatlannak érzett rutinból. Paradox módon az agnosztikus Freud fogalmazza meg a legtalálóbban a jelenség lényegét: a civilizáció, mint mondja, tulajdonképpen késleltetés, az ember azon ké­pessége, hogy le tud mondani pillanatnyi vágyai azonnali kielégítésének az imperatívuszáról. Önismeret és önuralom.
A muzulmánok böjtölnek, a keresztények valaha – többé-kevésbé – böjtöltek. Az agnosztikus humanista számára a böjt abszurd gondolat. Legfeljebb mint fogyókúra jöhet számba, de arról is inkább csak beszélnek; a fehér világ embereinek legalább a fele túlsúlyos. Amilyen mértékben csökken a szaporulat, olyan mértékben nő – szakértői szóval – a testtömeg.
Minthogy idegen tőle a böjt eszméje, világunk nehezen, kínlódva éli meg a pénzügyi-gazdasági válságot. A képviseleti demokrácia eszméje annyira egybefonódott a folyton növekedő fogyasztás természetesnek vélt jelenségével, hogy politikailag patthelyzet állt elő: csak az nyerhet meg egy választást, aki olyat ígér, amit – maga is tudja – nem képes teljesíteni. A más népeknél alighanem fegyelmezettebb angolok mégis öt évig tűrték, igaz, a mainál ijesztőbb helyzetben, Winston Churchill „vért és verítéket" ígérő szónoklatait. De alighogy rendbe tette a dolgokat, megnyerte a háborút, kíméletlenül elzavarták, a gyengekezű baloldali Attlee-t választották meg helyette.

2009. március 21. szombat

A Doktor Faustus keletkezésében az a legizgalmasabb, ahogyan Thomas Mann megpróbál egyensúlyozni a történelmi jelen, a magánélet és a hivatás: a mindennél fontosabb írás között. 1943–44-ben persze nehéz volna nem figyelnie a háborús eseményekre, a náci rendszer mind nyilvánvalóbb agóniájára, hiszen nemcsak a világ, hanem az ő személyes sorsa is a háború kimenetelétől függ. Hogy lesz-e még Németország, lesznek-e még olyan németek, akiknek ír. Egy pillanatra felvillantja, kap is érte Bertolt Brechttől, a nacionálbolsevizmus rémét, mint ami a legyőzött Németországot fenyegeti. A regény, a Doktor Faustus azonban végül mindennél fontosabb. S hogy jól megírhassa a képzeletbeli zeneszerző életét és működését, elképesztő mennyiségű zenei könyvön rágja át magát, másrészt a szintén Kaliforniában tanyázó Schönbergtől és Adornótól kap folyamatosan tanácsokat.
Proust is megírt egy fiktív zeneszerzőt, Vinteuil-t, akinek a szonátája, majd ké­sőbb a szeptettje döntő fontosságot nyer Swann, s azután Marcel életében. Amikor Marcel találkozik a csodálatos posztromantikus melódiával, a zeneszerző már rég nem él, s a fiatalember el sem tudja képzelni, hogy a zeneszerző Vinteuil azonos azzal az unalmas nyárspolgár vidéki zongoratanárral, akivel valaha, gyermekkorában találkozott. Proustnál, a Contre Sainte-Beuve írójánál, fényévnyi távolságba kerül egymástól az alkotó én és a hétköznapi én, semmi közük egymáshoz. Thomas Mann teljesen másként látja a nagy teljesítmények titkát: Adrian Leverkühn az életével, vagy ha faustosan mondjuk, az üdvösségével fizet huszonnégy évnyi alkotóerőért.
A Doktor Faustusnak több magyar vonatkozása is van: a fiatal zeneszerző egy pozsonyi bordélyházban fertőződik meg szifilisszel, 1906-ban; később, amikor már befutott mester, egy magyar arisztokrata hölgy támogatja, s egy ízben vendégül is látja kastélyában, amely valahol a Duna és a Balaton közt található. Az elbeszélő viszonylag részletesen számol be Leverkühnnek erről az utazásáról, szóvá teszi még azt is, milyen rettentő szegénységet tapasztalt a zeneszerző s vele tartó barátja, a kastélyhoz legközelebbi faluban.
Leverkühn – életrajzírója, Zeitblom szerint – zseniális zeneszerző. Aprólékos leírásokat olvashatunk legfontosabb – persze fiktív – műveiről, s a komponista módszeréről is, amelyben dominál a paródia, az irónia, a szatíra. A modell, legalábbis a komponálás technikáját tekintve, Arnold Schönberg. Ahogy a regény keletkezéséről beszámoló könyvecskét olvasom, folytonosan olyan érzésem van, hogy itt valami hiányzik, hogy a történet igazi centruma valahol az ábrázolt képen kívül található, csak ki kellene lesnünk az ajtón, hogy meglássuk. Aztán a 114. oldalon végre felbukkan egy házi hangversenyen „egy magyar zeneszerző", akinek az oboa­négyesét adják elő, de úgy, hogy az oboát hegedű helyettesíti. Ki lehet az? A jegyzetíró nem szól róla. Bizonyosan nem Bartók, hiszen az ő nevét Mann ismerte, amellett a művei közt nincsen oboanégyes.
De miért nem említi sohasem Bartókot? Azért-e, mert míg a német emigráció a nyugati parton élte kényelmes életét, addig Bartók a keleti parton vegetált? Vagy tényleg azt hitte Mann, hogy a száraz, tudálékos Schönberg fontosabb szerző, mint a barbár szenvedélyét tiszta formákban megszólaltató Bartók? A két zongorára és ütőhangszerekre írott szonáta (a napokban szólalt meg a Mezzón, elképesztően zseniális zene) például épp 1937-ben született, amikor Thomas Mann már sokadszor járt Budapesten.
Tényleg azt hitte: Schönberg a fontosabb. 1953-ban egy Demény Jánosnak írott levelében Mann elmondja, hogy mindössze kétszer találkozott Bartókkal. Először a húszas években Lukács bankár házában. De abból az estéből nem Bartók maradt meg benne. „Különösen emlékszem egy estére, amikor Dohnányi szóban és zenével kifejezett humorának köszönhetően nagyon jól szórakoztunk." Másod­szor a harmincas években Hatvany Lajosnál találkozott össze Bartókkal. Utána „feleségem és én meglátogattuk Bartókot a lakásán, ő lemezeket tett föl nekünk, afrikai népzenei felvételekkel". Jön még néhány udvarias szó, hogy mennyire tisztelte „magas és sokoldalú művészetét, amelynek lényege a szemében tükröződött".
Innét már érthető, miért írja Mann a Doktor Faustusban azt a képtelenséget, hogy a magyar kastélyban (Madame de Tolna nincs otthon, amikor a vendégek ott töltenek két hetet) kizárólag törökökből állt a személyzet.

2009. március 23. hétfő

Még egy – imponáló – mondat A doktor Faustus keletkezéséből.
„A figyelem felhívása elsőrendűen fontos minden irodalomban és irodalomtudományban. Véleményem szerint az egyetlen helyes nézőpont: úgy fölfogni a költőt – s a filozófust is –, mint valami jelzőkészüléket, szeizmográfot, megérző mé­diumot, akinek fogalma sincs erről a szervi funkciójáról, és éppen ezért, ferde ítéletekre is képes."

2009. március 29. vasárnap

A történelmet – Ivan Karamazov szerint – meghatározó három kísértés közül, most is jól látható, a hatalomé a legerősebb. Az anyagi javak, ha kell, hozzáadódnak, a csoda pedig inkább csak arra szolgálna, hogy el ne vesszen a veszni látszó hatalom.
Egy izgalmas publicisztikájában Bruno Frappat a hatalom birtoklásának vagy elvesztésének egy másik dimenziójára figyelmeztet. Az idővel való összefüggésére. Aki hatalmas, az szűknek érzi a nap huszonnégy óráját, minden másodperce fontos és még fontosabb teendőkkel van betáblázva. Semmire sem ér rá. Csak arra, ami közvetlenül hatalma gyakorlásával, hatalma megtartásával kapcsolatos. Utána viszont, amikor elveszítette hatalmát, hirtelen nem tud mit kezdeni megsokasodott idejével. Ilyenkor jönnek a látszat-tevékenységek; ha sok a dolga, kevesebb ideje marad bánkódni a veszteségen. Fordított arányosság.
Ha tovább gondolom, Pascal divertissement elméletéhez érkezem. Amely szerint a külső – az események, a tennivalók, az intézkedések, az információk – abszolút és egészségtelen dominanciája nem hagy helyet, pontosabban: időt, a befelé forduláshoz, az elmélkedéshez, a lényeg felé közelítéshez. Nincsen egyensúly a külső és a belső között, makacsul és szenvedélyesen hátat fordítunk annak, amit nem szeretnénk látni. Maradunk, a nagy elődeit parafrazáló Vörös István szavával, a gyengébb lét közelében.

2009. március 30. hétfő

Egy pesszimista vélemény 1882-ből. „Kívülálló. – A parlamentarizmus, vagyis az a nyilvános engedély, hogy öt politikai alapvélemény közt lehessen választani, nagyon sok olyan embernek hízeleg, aki függetlennek és egyéninek akar látszani, és szívesen harcolna a nézeteiért. Végtére azonban közömbös, hogy a csordára egy nézetet erőszakolnak rá, vagy öt közül választhat. – Aki az öt alapvető véleménytől eltér, és kívül áll, mindig az egész csordával találja magát szemben."
Nietzsche persze nem tudta, milyen elviselhetetlen az, amikor egy közül lehet választani. A nyugatiak közül (akiknek mindig volt módjuk választani többféle rossz és kevésbé rossz közt) kevesen fogalmazták még olyan tapinthatóan a nekünk fontos különbséget, mint Albert Camus, amikor egymás mellé helyezi a magyar forradalom eltipróinak a brutalitását és a francia belpolitika különféle disznóságait. Az egyik rendszer ugyanis, mondja, sohasem fog megváltozni, a másik viszont ké­pes arra, hogy korrigálja önmagát. Ezért van, teszem hozzá ma, 2009-ben, hogy az egyik, a kommunizmus, nem élte túl a nyolcvanas évek gazdasági válságát, a másik, a humanista kapitalizmus viszont túl fogja élni a mostani komisz válságot.
A túléléshez kellenek persze – hogy visszakanyarodjak Nietzschéhez – szabad szellemek, akiknek olykor sikerül túlkiabálniuk a kötött szellemeket. Azokat, akik az öt választható alapnézetet variálgatják, akár süt, akár esik, akár fúj a szél.


2009. április 5. vasárnap

Kellemetlen, már-már megalázó az a Magyarország-kép, amely az utóbbi hetekben a külföldi sajtóból kiolvasható. Új nincsen a nap alatt, volt már ilyen, hiszen – ahogyan Eckhardt Sándor a Mi a magyar?-ban közölt tanulmányában 1939-ben kimutatta: a rólunk kialakult kép ezer év óta két szélsőség között ingázik, az egyik az ostoba barbár, a másik a hősies vitéz portréja. Ha csak a Mi a magyar? utáni éveket vesszük, akkor is jelen van ez a kettősség: második világháborús részvételünk, különösen az angol nyelvterületen, a mindig a rosszabbik oldalt választó képet sugallta, az 1956-os forradalom viszont, melynek bebetonozott dogmákat elsöprő hatásáról kár volna elfeledkeznünk, a hajdani kép – a magyarság mint a kereszténység védőpajzsa – modernizált verzióját teremtette meg.
A mostani negatív hullám némileg más, nemcsak barbárok vagyunk, nevetségesek is. Amire lehetne legyinteni, de az előnytelen image ezúttal közvetlen következményekkel is jár. Talán nem olyan súlyosakkal, mint 1920-ban, de kínosakkal, megalázókkal. A felelősséget sem könnyű áthárítani; közel tizennyolc éve, hogy kimentek az oroszok.
A médiában megjelenő image persze nem ugyanaz, mint amit a politikai-gazdasági elit vagy a szellemi élet kialakít magának. A kilencvenes évek elején a negatív sajtókampányt a nyugat-európai politikai-gazdasági elit nem követte, jó volt rólunk a véleménye. Ma egyszerűen: lesajnáló. Még szerencse, hogy a szellemi élet véleménye mindig önálló, más értékekre figyelő. A magyar irodalom még sose volt annyira jelen a nyugati közegben, mint napjainkban. Figyel ránk a happy few.

2009. április 9. csütörtök

A Le Monde online blogjában írja az egyik hozzászóló a szomáliai kalóztámadásról elmélkedve, hogy ha azt a rengeteg pénzt, amit a kalózokat hiába kergető hadihajókra költenek, a nyomorúságos szomáliaiak kapták volna, akkor most nem lennének kalózok. Vagyis hogy ami ott folyik, az megélhetési kalózkodás. Ismerős észjárás. Van ennek a könnyűsúlyú humanizmusnak egy másik toposza is, a nehéz megpróbáltatásokkal teli gyermekkor. Hajdanában, az 1972-es müncheni olimpia idején, amikor palesztin terroristák (vagy harcosok, akinek jobban tetszik) legyilkoltak az olimpiai táborban nyolc izraeli atlétát, ugyanez a mértékadó sajtóorgánum olyasmit pedzegetett a vezércikkében, hogy vannak a gyilkolásnak mentő körülményei, mert az akcióban részt vevő fiatalemberek feltehetőleg olyan családok fiai, akiket az izraeliek 1949-ben elűztek hazájukból.
Dosztojevszkij persze már pontosan megírt mindent, amit erről a témáról el lehet mondani. Raszkolnyikov már túl van a kettős gyilkosságon, betegen fekszik otthon, amikor Razumihin beszámol neki az intellektuel társaság előző esti vitájáról. Ott, a szocialisták körében, az a vélemény dominál, amely szerint elegendő megváltoztatni a társadalmi viszonyokat, máris eltűnik a bűn. Az nincs benne a regényszövegben, hogyan reagál erre a bölcsességre Raszkolnyikov, aki már túl van mindenen.
Vagy még sincsen túl? A PIM tavalyi rendezvényén, amelynek a bűn volt a témája, a magyar büntetésvégrehajtás (gyönyörű kifejezés) egyik vezetője azt a meghökkentő (cinikus, felháborító, magától értetődő, nyilvánvaló – kinek-kinek az ízlése szerint) nézetét hangoztatta, hogy tapasztalatai szerint nincs megtérés és megbánás, aki egyszer oda, mármint a börtönbe került, az, ha kiszabadul, előbb-utóbb vissza fog kerülni. Szélsőséges felfogás, akárcsak a humanistáké.
Ha nem hinnénk a változás lehetőségében, nem sok értelme volna az életnek. Ez elhangozhat kijelentő módban is: ha nem hiszünk a változás lehetőségében, nincs sok értelme az életnek. Dosztojevszkij, ha jól értelmezem, a Bűn és bűnhődésben nyitva hagyja a kérdést. Azzal, hogy Epilógusnak mondja a záró fejezetet, tulajdonképpen élesen elválasztja az addigiaktól. Ráadásul: ahová Raszkolnyikov – de csakis Szonya ösztökélésére – nagy nehezen eljut, az még aligha mondható metanoiának.

2009. április 12. vasárnap

Lévinas hisz benne. Mármint a változás, az újrakezdés lehetőségében. Ráadá­sul ezt épp abban a premonitorikus 1934-es szövegében fejti ki, ahol figyelmeztet (ki hallotta meg akkor?) a két totalitarizmus rettentő veszélyeire.
A görög fátummal, a Moirákkal, akiknek hatalmából nem menekülhet az ember, állítja szembe Lévinas a bűn s a hozzá tartozó megbánás zsidó-keresztény eszméjét. A sors görög istennői az idő tehetetlen rabjává teszik az embert, mondja, az eucharisztia viszont megteremti a determinizmus súlyától való szabadulás: a mindennapos újrakezdés lehetőségét. Legalábbis a lélek számára. A mai naphoz illeszkedő gondolatok.
A liberális demokrácia is helyet kap a filozófus gondolatmenetében, azzal méghozzá, hogy az ész szabadságát deklarálva sikerül megőriznie az alapstruktúra egyik fontos elemét.

2009. április 28. kedd

Thomas Mann zeneszerzője, Leverkühn, Beethoven opus 132-es vonósnégyese ürügyén, megkérdőjelezi azt az újkori fejlődést, amely kettőre, dúrra és mollra redukálta Claudius Ptolemaiosz hét hangnemét, s ráadásul a jól temperált zongora feltalálásával meghamisította az eredeti, helyes hangsort. Gondolatme­ne­tének kiindulópontja a kvartett harmadik tétele, amely – maga Beethoven jelöli meg – líd hangnemben íródott, s amely „köszönet és hálaima Istennek", hogy visszaadta a komponálás közben súlyosan megbetegedett zeneszerző egészségét.
Fantasztikus zene; a Borogyin-kvartett előadásában hallgatom. Nemcsak a har­madik, meghökkentően hosszú tétel, amelynek a címe s a hozzárendelt líd hangnem mintha azt kívánná sugallni, hogy a dúrtól és a molltól való eltávolodás s a természeteshez való visszatérés a sine qua non feltétele Istenhez közeledésének, hanem – nekem legalábbis – az első tétel is, sőt, tulajdonképpen az egész, az első hangtól az utolsóig. Egyébként a teljes mű hangneme a-moll.
Leverkühn gondolatát – vagy rögeszméjét – viszi tovább Krasznahorkai az Ellen­állás melankóliájában. A habókos vidéki zenetanár, Eszter úr, végigfutva ugyanazon a gondolatmeneten, mint Adrian Leverkühn, áthangolja zongoráját, a megszokott jól temperált hangközök helyett visszaállítva az eredetieket, a természetesnek gondoltakat. Így kezdi játszani a Wohltemperiertes Klavier darabjait, ami természetesen valami rettentően fülsértő macskazenét eredményez.
Komikus história, de ugyanakkor – mint Krasznahorkainál mindig – komoly és elgondolkodtató. Arról van szó ugyanis, akárcsak a Doktor Faustusban, hogy lehetséges-e az igazi harmónia, hogy létezik-e tökéletesen hibátlan szerkezet, vagy ahogyan a filozófusok mondani szokták, elérheti-e valaha a létezés a létet. A forma, akár a természetben találkozunk vele, akár emberi alkotás, Durkó Zsoltnak volt ez kedves témája, sohasem lehet per definitionem tökéletes. Csak majdnem.
De azért ez a majdnem sem megvetendő. Ha például a Bach-művet jól temperált zongorán játssza – mondjuk Szvjatoszláv Richter.

2009. május 5. kedd

A hatvanas évek nagy színházi – de talán azon túl is mutató – sikere volt Arthur Miller darabja, Az ügynök halála, Tímár József utolsó nagy alakítása. Szóba került a Lukács uszoda zuhanyozójában is, amely akkoriban a szellemi élet egyik komoly fórumának számított. Illyés járt oda, Jékely Zoltán, Baránszky-Jób László, hogy csak néhányat említsek. A beszélgetésekbe gyakran bekapcsolódott a Lukács egyik jellegzetes figurája, Dembicz úr, az alacsony, kopasz zsinegkereskedő. Apámtól hallottam, aki maga is kitartó lukácsos volt, hogy Az ügynök halála bemutatója után a kereskedő heves vitába szállt a darabot és az előadást dicsérő, esztétizáló írókkal. Az ügynök a hibás, fejtette ki Dembicz úr, nem kellett volna meghalnia, ha értelmesebben viselkedik, vagyis ha nem vesz föl akkora kölcsönt, és nem adósodik el annyira. Vagyis hogy az ügynök halálának és így az egész darabnak nincs semmi értelme.
Poloniusra emlékeztet ez a gondolatmenet: „Kölcsönt ne végy, ne adj!" És akkor Polonius ugyanazon a szinten filozofálna, mint a pesti kereskedő? Vagy érvénytelen volna a Laertesnek szóló intelmek sorozata? Vagy Dembicz lett volna bölcsebb, mint az írók gondolták?

2009. május 20. szerda

Azt hihetnénk, hogy a válság, akármilyen jelzőt is teszünk eléje, a távlati célok átgondolására ösztönzi a politikusokat. De ennek a fajta gondolkodásnak, bár nagy szükség lenne rá, egyelőre semmi nyoma. Az érintettek izgatott tevékenykedése nem lépi túl annak a kereteit, amit Blaise Pascal esprit de géométrie-nek nevezett. A számolgatásét, hogy hol lehetne visszavarázsolni az elveszített számokat.
Pedig, ha némi távolságról próbáljuk szemlélni a dolgokat, ha a kötött szellem teret engedne a szabad szellemnek, akkor eléggé világosan kirajzolódna, hogy a politikának két sürgős feladata volna ma; a rövid távú gondolkodást zárójelbe téve, s helyette legalább középtávon gondolkodva, a demográfiát és a környezetvédelmet helyezni tennivalóinak centrumába. Vagyis húsz-harminc éves távlatban tekinteni a dolgokat, figyelemmel a következő generációkra is. Ehelyett napi kapirgálást látunk, utánam az özönvíz szemléletet. Mint Dosztojevszkij hőse, aki azért nem segít a segítségért könyörgőnek, mert nem érdekli, mi lesz közelgő halála után: ha meghal, akkor úgyis minden mindegy.
És nem csak rosszkedvű országunkban, ahol a távlat, minden emberi élet feltétele, manapság nem több mint egy esztendő. Hanem a civilizáltnak mondottakban is, ahol a válságkezelés egyetlen ügyről szól, a benzin- és Diesel-motoros autó megmentéséről. Németországban, de Amerikában is ez a legfontosabb téma. Pedig mikor lesz még egy ilyen alkalom, hogy elővegyék azt, ami technikailag már évtizedek óta megoldott szerkezet, a villanymeghajtású autót?
A hatalmon lévők nem mernek szembeszegülni a pillanatnyi érdekek diktálta közhangulattal, hiszen éppen a hatalmuk a tét. Még Obama is, aki pár pillanatig bátornak látszott, megelégszik a kisebb fogyasztású autó propagálásával. A demokrácia a maga időkorlátaival gúzsba köti a távolabbra tekintőt.
Az a négy év nagyon kevés. De jobb megoldás a demokráciánál, annál a lehetőségnél, hogy négyévenként elküldjék a fenébe a hatalmasokat, persze nincsen.

2009. május 29. péntek

A fordítás nem egyszerű feladat, mindenki emlékszik, hogyan dobja félre Goethe Faustja, miután nem boldogult vele, a jánosi logosz visszaadásának kísérletét. Flaubert-nél is van egy érdekes fordítási jelenet a Heródiásban: a tetrarcha termeiben zajló és nagy zabálásba torkolló lakoma során teológiai-filozófiai eszmecserék folynak, s ennek során a tolmács képtelen latinra fordítani a messiás kifejezést.
Emil Brunner evangélikus teológus (ezt Ratzingernél olvasom) egyenesen úgy vélekedik, hogy az echje aser echje hibás görögre fordítása megváltoztatta, rossz irányba vitte az emberiség történetét. Ugyanis az Én vagyok, aki én vagyok helyébe az Én vagyok a létező került, s ezzel tragikus módon változott, a filozófusok istene felfogás irányába tolódott az emberiség istenképe. De ez már egy másik történet.
A Journal of Adaptation in Film and Performance hosszú tanulmányt közöl (Jozefina Komporaly és Márta Minier a szerzői) A gyertyák csonkig égnek nyugati kiadásairól, francia, olasz, német, angol, flamand, holland színpadi, rádió, hangoskönyv adaptációiról. Elképesztő a Márai-regény diadalmenete. Claude Rich párizsi adaptációjáról tudtam, de azt itt olvastam először, hogy az angol audiobook Henrikje nem más, mint Paul Scofield.
A magyar recepció viszont továbbra is fanyalgó, lekezelő. A regényről írott elemzésemmel itthon kevesen értettek egyet. Mindenesetre különös ez az éles különbség a regény magyar és nyugat-európai megítélése között. Mert ott nem csak a nagyközönségnek tetszik. Egy új európai regénytörténet szerzője, Emmanuel Bouju (Rennes-ben komparatista professzor) nem értette például ide vonatkozó kérdésemet; az ő szemében Márai regénye vitathatatlanul a fősodorba tartozik.
Lehet, hogy a fordításnak köszönhetően? Hogy az a gordonkahang, amelyről Márai később maga is kritikailag nyilatkozik, eltűnik vagy megtisztul, amikor más nyelvre fordítják? Annyi bizonyos, hogy a cím a francia fordításnak köszönhetően leegyszerűsödik, és elviselhetőbbé válik, olyannyira, hogy nemcsak az olasz, a német, a francia fordító vette át, hanem maga Márai is, amikor Parázs címmel rádióra al­kalmazta regényét.

2009. június 4. csütörtök

A következő levelet kaptam a napokban Horváth Miklóstól.
„Gondoltam, megosztom egy mai élményemet. Úgy érzem, szorosan összefügg a világirodalom tematika egyik olvasmányával (Eugénie Grandet). 22 karátos aranylemezekkel dúsított édes pezsgőt ittam, s eközben jutott eszembe, hogy ez még Balzac művét is felülmúlja. Abban a műben a pénzt még nem ették, s főként képtelenek voltak aranyat inni. Most már ez is lehetséges. Grandet még a halálos ágyán is képes volt a keresztet magához rántani, de ez semmi a Blue Nun (Sparkling, Gold Edition, H. Sichel Söhne, Germany Enjoy with 22 carat gold leaf) pezsgőhöz képest. Hát ez a szomorú helyzet, amúgy finom volt."
Érdekes ötlet ez az arany-ivás. Freud kannibál-paraboláját juttatja eszembe (Babits próbál felelni rá az Eucharistiában), mely szerint őseink azért ették apáik húsát, mert abban bíztak, hogy ezáltal beléjük száll az apák hatalma. A megivott arany nyilván az örök gazdagság képzetét hivatott kelteni.
És Balzac? Jó franciaként bizonyosan azzal venné el a történet élét, hogy az édes pezsgő nem pezsgő, mert a champagne mindig száraz. Mint az a pezsgő, amit jobb szállodákban a reggelihez a többi étel-ital mellé kitesznek.
A zürichi hotelben senki se nyúlt hozzá, míg meg nem jöttek az oroszok. Hat férfi, egyenesen a pezsgős butéliához, mielőtt elkezdenének enni. Tolsztojnál lehet ilyet olvasni, Sztyiva Oblonszkij kezdi pezsgővel a napot. Vagyis a hetvenesztendős szovjet közjáték után megint ugyanott tartunk, ismét pezsgőznek az oroszok. Oblonszkij persze, németországi útjai során, amint megtudjuk tőle, rendesen kiöltözve. Modern, vagy inkább posztmodern utódai viszont – igaz, rendes öltönyben, de a lábukon elnyűtt és koszos edzőcipőben. Tempora mutantur.


2009. június 12. péntek

Szekfű Gyula megint szóba kerül itt-ott, inkább negatív felhangokkal persze. Egyik oldalon a Rákóczi kétes ügyeit kiteregető fiatalkori könyve, amely miatt hazafiatlannak bélyegezték, a másikon a Három nemzedék kérlelhetetlen, sokaknak fájó liberalizmus-kritikája, és akkor még nem szóltam öregkori bűnéről: a Rákosival való bratyizásról, a moszkvai követség elfogadásáról, és arról az eszelős elképzeléséről (ami bizonyosan egybevág Habsburg-pártiságával és amit a Forra­dalom utánban írt meg), hogy ki kell egyeznünk a régiónkat uraló új világhatalommal, az oroszokkal.
1986-ban olvastam el újra – lassan és figyelmesen – a Három nemzedéket. Min­denekelőtt az maradt meg bennem, hogy Szekfű tudja azt, amit az igazán nagyok (és itt a Tacitus vagy Michelet formátumúakra gondolok), vagyis hogy nemcsak tudós, író is. Akiknél, ahogy később Ricoeurnél olvastam, nincsen igazi határ a fiktív történet és a referenciális között. A történetíró is szelektál a rendelkezésére álló tények közt, azután a kiválasztottakból megfogalmaz egy narratívát. Szekfű narratívája lenyűgöző, hihetetlenül szuggesztív.
Egy mondata különösen szíven ütött. Az, amelyikben kifejti, hogy az olyan rendszer, amelyik a gyűlöletre épül, nem lehet hosszú életű. A gondolatmenet világos: ha a fajgyűlöletre építő rendszer megsemmisült, akkor előbb-utóbb el kell tűnnie annak a szocialista világnak is, amely az osztálygyűlöletet tette meg építménye alapjául.
Később kerestem Szekfű szövegében ezt a részt, de nem tudtam rátalálni. Benne van egyáltalán? Vagy talán én magam próbáltam így összefoglalni, abban a halvány reményeket is megcsillantó pillanatban, a tanulmány konklúzióját?

2009. június 23. kedd

A Le Monde-ból tudtam meg 1983. április 16-án, hogy meghalt Illyés Gyula. A République-en vettem meg a lapot, valamikor kora délután, mentem pár lépést, aztán megnéztem a címlapot, ott, az első lapon kezdődött az a cikk, amely tudatta, hogy meghalt a nagy magyar költő. Döbbenetes pillanat volt. A döbbenetem kettős. Az első, persze a gyászé; nem gondoltam volna, hogy máris elmegy, hiszen erősnek, nagyon hosszú életre születettnek látszott. A másik viszont a hír helyének szólt, mert hát hogyan kerül egy magyar költő neve egy mértékadó politikai világlap első oldalára? Bár a lap hetente egyszer megjelenő irodalmi melléklete, Le Monde des Livres, nívós, jól tájékozott, valamiképpen szintén mértékadó.
Azt hiszem, így visszapillantva még inkább, mint akkor, hogy a kiemelés, a tiszteletadás nem annyira a Párizsban persze jól ismert költőnek, drámaírónak, prózaírónak szólt, mint inkább a szellemi jelenségnek, vagy csak egyszerűen: a jelenségnek, az emblematikus figurának, aki a hivatalos Magyarországgal szemben a másik Magyarországot jelképezte. És képviselte.
A Le Monde első oldalas cikkének az előzménye alighanem François Mitterrand elnök előző évi magyarországi látogatása. Ennek az útnak a leglátványosabb pillanata az volt, amikor a francia elnök együtt reggelizett, négyszemközt, Illyés Gyulá­val. Szinte egyenrangú programként a hivatalos találkozókkal.
Mitterrand ugyanis tudta jól, hogy a szimbolikus helyek és aktusok éppúgy alakítói a történelemnek, mint a nyílt erőszak vagy a hagyományos politika. A trianoni politika örököse meghallgatta a határokon belüli és a határokon kívül rekedt magyarok szószólóját. Konklúzióját, amely feltehetőleg már a reggeli során elhangzott, a nyilvánosság előtt tíz évvel később mondta ki. Eszerint a trianoni béke igazságtalan volt, de következményeinek megváltoztatása, ez 1991-ben hangzik el, éppoly igazságtalan volna.
1982-ben tehát Illyés jelenti Magyarországot. 1990 januárjában, második budapesti látogatása során, Mitterrand ismét felülírta a hivatalos protokollt; a beteg kormányfőt helyettesítő Medgyesy Péterrel való félórás tárgyalása után az akkor még szinte ismeretlen Antall Józseffel értekezett egy teljes órán át. A másik Ma­gyarország akkori szimbólumával. Főképpen arról, hogy – ha történeti perspektívába helyezzük – mit hozhat Magyarországnak a változás.
Eddig nem az történt, amit vártak. De még történhet. Mert évtizedes perspektívában gondolkodott mind a kettő.

2009. június 26. péntek

Nádas Péter abban az interjúban, amelyet az internetes portálnak adott, ismét a védelmére kel az őszödi beszédnek. A riporter kérdésére azt válaszolja, hogy pazar retorikai teljesítmény volt a zárt ülésen elhangzott beszéd, amit az is bizonyít, hogy a jelenlevőkre fenomenális hatást tett.
Amire persze azt lehetne mondani, hogy Hitlernek a Sportpalace-ban elhangzott szózata, amelyről Márai Sándor előbb egy cikkben, aztán később a Jelvény és jelentésben szól, még pazarabb és hatásosabb retorikai teljesítménynek bizonyult. Garren Péter azt próbálja a regényben megfejteni, hogyan is képes megbabonázni a nevén egyszer sem említett vezér, egész hallgatóságát.
A retorika célja persze éppen ez: a hallgatóság meggyőzése. Nádas Péter megközelítésében, ha a politikától eltekintünk, az az érdekes, hogy a szöveget, az elhangzó szöveget egységes egésznek tekinti, amelynek nem is lehet más célja, mint a retorikai cél, a meggyőzés. Vagyis a részletei, az egyes szakaszok, mondatok igazságtartalma nem vizsgálandó. Searle kifejezésével élve, csakis a szöveg horizontális szervessége a fontos, a vertikális kapcsolódások, a világ jelenségeihez való vi­szo­nyulások nem számítanak. A szöveg egésze számít csak, az konfrontálódik – itt eredményesen – a világgal. Ennélfogva a hamisság vagy igazság kérdése föl sem vetődhet, irreleváns.
1990-ben, az egyik első botrányt kavaró Csurka-megszólalás nyomán az MDF elnöksége, ha nem tévedek, Antall József sugallatára, azzal érvelt, hogy az elmondottak nem a párt politikai véleményét tükrözik, hogy az adott szöveg Csurka István írói munkásságának a része. Ezt az elhíresült mondatot azóta is sokszor idézgetik, többnyire gúnyosan. Logikája pedig egy az egyben azonos a Nádaséval. Vagyis hogy az író bármit mondhat, közvetlen következményei nem lehetnek.
Igen ám, de a retorika, amint Paul Ricoeur Arisztotelész nyomán szépen kifejti, más szabályoknak engedelmeskedik, mint a költészet. Vagy mai terminológiával: a fikció. Költő, hazudj, csak rajt’ ne kapjanak. És a szónok?

2009. július 23. csütörtök

Alig volt túl a harmincon Apollinaire, amikor A Mirabeau-híd megszületett. Méltán híres vers – könnyedsége, dallamossága, dalszerűsége nehéz gondolatokat közvetít. Ami különös, az a híd megválasztása, a Mirabeau-híd ugyanis az egyik legkevésbé vonzó a párizsi Szajna-hidak közül. Messzi van a történelmi várostól, egyik oldalán a hajdani Citroen-üzem, a másikon Auteuil érdektelen épületei. Acél­ból készült, funkcionális.
De talán a költő épp ezért választotta. Mert egyszerű, mint a vers szavai. A kép, amelyet a vers fölvillant, az egyik legősibb toposz: a tovafolyó víz az idő könyörtelen múlására figyelmeztet. Visszatérő szavakból, szókapcsolatokból, sorokból építkezik A Mirabeau-híd, ezek közül a legfontosabb a háromszor is megkonduló sor: Les jours s’en vont je demeure. Vagyis, szó szerint, hogy a napok mennek – én maradok. Négy fordítását találom a versnek, Vas Istvántól, Illyés Gyulától, Mészöly Dezsőtől és Eörsi Istvántól – mindegyikük félrefordítja. Vas (Száll az idő itthagy engem), akárcsak Illyés (Minden elmegy, minden elmúl) elégikusra veszi, Eörsi a múltba zárja, Mészöly nyugatosan poétikusra hangolja át (Csak szállj idő én várok itt) Apollinaire kulcsmondatát. A négy közül még az Eörsié – Megy az idő én megálltam – van a legközelebb az eredetihez.
Holott Apollinaire-nél nem a megfoghatatlan idő hagy el bennünket, hanem csak egyszerűen: a napjaink, a hétköznapjaink, s a mondat második fele sem valami elvont bűvészkedés, megint csak a lehető legegyszerűbben azt jelenti ki, hogy mi viszont nem változunk, maradunk olyanok, amilyenek voltunk. Vagyis hogy az idő múlásának legkegyetlenebb ellentmondása éppen ez – szemben a latin közmondással, mely szerint tempora mutantur et nos mutamur – mi bizony nem változunk. Maradunk.

2009. július 27. hétfő

Az agnosztikusok kedvence a bibliai könyvek közül a Prédikátor könyve. Voltaire páros rímes versben adta vissza, lerövidítve (eléggé laposan), s a mai költők egyik legjobbika, Jacques Roubaud is ezt a könyvet választotta, amikor – néhány évvel ezelőtt – kísérletképpen francia írókkal újrafordíttatták a Bibliát. Minden földi dolog és esemény hiábavalóság, az életnek semmi értelme, hiszen mindig és mindenütt leselkedik már ránk a halál. Vanitatum vanitas.
Brahms a Négy komoly énekben a három első dal szövegét ebből a bibliai szövegből veszi. Az első ember és állat halálának hasonlóságát mondja, s kérdésként fogalmazza meg, hogy vajon az emberi lélek máshová kerül-e, mint az állati? A második naponta elszenvedett sérelmeinkről beszél, azt feltételezve, hogy a holtak talán boldogabbak az élőknél. A harmadik, O Tod, wie bitter bist du, még di­rektebben fogalmaz.
A prédikátor, persze, könyve végén fordít látásmódján, elmagyarázza, hogyan kell élnie a bölcs embernek. Brahms azonban nem ezt a logikát követi. Negyedik dalának szövege a Korintusi levél öt verse, a szeretethimnusz harminc sora. Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, legyen bár prófétáló tehetségem, osszam el bár egész vagyonomat – a hiábavalóságok itt sem hiányoznak. De van másik út, mondja Pál, a vanitas helyett a caritas.
Thomas Quasthof úgy énekli, nagyon is tudatosan, hogy pontosan érteni lehessen a négy dal minden egyes szavát. Felülmúlhatatlan.

2009. augusztus 2. vasárnap

A szélsőjobb-kártya, úgy látszik, örök életű. Érthető, hiszen többnyire eredményes. A nyolcvanas évek elején Mitterrand is ezt vette elő, amikor kormányának gazdasági baklövései miatt népszerűsége megkopott. Le Pen a szokásos két-három százalékon állt, amikor hozzálátott felfuttatásának. A demokrácia nevében több időt kért számára az állami tévében, tiltakozó felvonulásokat szervezett vagy szerveztetett, vagyis a szélsőjobb téma lett. Arányosabbá tették az addig a többséget preferáló választási rendszert, s a Front national be is jutott 1986-ban a parlamentbe, ami sem előtte, sem utána nem sikerült Le Penéknek.
A vezér jó szónok, bár még a tévében is látni, hogy beszéd közben fröcsköl a nyála. Programja a szokásos, Franciaországot a franciáknak. Helyreállítani a biztonságot, s ennek érdekében ki az idegenekkel. Ha Le Pen a 2002-es elnökválasztáson, kiütve a baloldal jelöltjét, Jospint, 18%-kal bejutott az második fordulóba, az persze nem annyira retorikai képességeinek, sem pedig leegyszerűsítő programjának, mint inkább a Jospin-kormány megengedő politikájának volt köszönhető. Annak, hogy az emberjogi és antirasszista szöveg a kisebb-nagyobb lopások, randalírozások, erőszakos fellépések büntetlenségével párosult. Sarkozy jó szemmel látta meg, hogy erre a pontra koncentrálva szerezheti meg a hatalmat: mint belügyminiszter, nem tett többet, mint hogy igyekezett betartatni az addig be nem tartott törvényeket. Meg is nyerte a 2007-es elnökválasztást, legutóbb pedig, a júniusi EP-választáson 5%-ra szorította vissza Le Pen pártját.
Mindez persze csak hatalomtechnikai csatározás: a baloldalnak érdeke feldagasztani a szélsőjobbot, mert akkor van reménye a választások megnyerésére, a jobbközépnek érdeke jól csinálni a biztonságpolitikát, mert akkor leapasztja a ra­di­kálisok táborát, s van reménye a választások megnyerésére. A hatalomtechnikai játék mögött azonban az emberi lét alapvető kérdései rejlenek. A szélsőjobb a bűnbakképzés legősibb formáihoz nyúl vissza, amikor a frusztrált, sértett, elkeseredett kisembernek felmutatja a mindenért felelős embercsoport képét. Azt az illúziót sugallva, hogy az áldozathozatal meghozza majd mindazt, amire a veszélyekkel teli létezésben didergő ember vágyik: a biztonságot.
De a jobboldali veszéllyel riogató baloldal is az ősi félelemre épít: logikája szerint a radikálisok kiiktatása egy csapásra meghozza a várva várt nyugalmat és békét. Legyen vége már, legyen béke már, ahogyan a költő mondja.
A politika nem veszélytelen játék. Nem mindegy, egyáltalán nem mindegy, hogy a szükségszerűen leegyszerűsített politikai retorika milyen ösztönök felébresztésével számol. Ellenségkép nélkül aligha működik a több közti választás lehe­tőségét biztosító pártpolitikai szisztéma, de ha csak negatív érzelmeket próbál előhívni, akkor az lesz az eredmény, mint amit ma tapasztalunk Magyarországon, fásultság és indulatok visszataszító keveréke.
A bűnbakképzés megtörése, mint René Girard mondja, az emberiség történetének legfontosabb fordulópontja. A minta megvan, de napjainkban ki él vele?


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szávai János


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.