Dokumentum / ,,Tegnap vadászni voltam, tisztább és keményebb vagyok, mint rendesen''. Válogatás Székely János 1964-es szerkesztői leveleiből

Szabó Róbert Csaba
,,Tegnap vadászni voltam, tisztább és keményebb vagyok, mint rendesen''. Válogatás Székely János 1964-es szerkesztői leveleiből

[2022. március]




Székely János 1964-es levelei elé


„Nagyon szép levelet szeretnék írni, meleg hangot keresek, mert jól emlékszem még, milyen keserves pillanat volt az, amikor az én első versküldeményemet az Utunk elutasította, mennyire rányomta bélyegét egész további írói magatartásomra. Remete lettem tőle, önmagamba búvó csigaszarv.” Székely János írja ezt önmagáról egy 1981-es keltezésű levélben, amelyben éppen visszautasítja egy fiatal szerző verseit.
Márciusi lapszámunk dokumentum-gyűjteménye Székely János 1964-ben írt szerkesztői leveleiből szemléz. Mindegyik levél valamilyen formában visszautasító szöveg. Hol a versek minősége az indok (képzavar, nem eléggé mélyek, tévedést tartalmaz, gondolatszegény, közhelyszerű, elvont és általános, nehézkes-görcsös stb.), hol a cenzori hivatal az ok (pesszimista s így közölhetetlen, kár lenne megkísérelni leadásukat, közlés szempontjából versed utolsó sorai is problematikusak stb.), hol pedig helyhiány miatt kap visszautasító választ a szerző.
És kik a visszautasított költők? Főképp az 1940-es generáció tagjai: Csiki László, Farkas Árpád, Gyimesi Éva, Király László, Magyari Lajos, Mandics György, Molnos Lajos. De ott vannak az egészen idős generáció tagjai is: Franyó Zoltán, Horváth István, Horváth Imre. A középgeneráció tagjai, bár őket kisebb szigorral, főleg helyhiány vagy a cenzor miatt nem tudja közölni: Deák Tamás, Lászlóffy Aladár, Majtényi Erik, Palocsay Zsigmond, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos.
Székely János a visszautasító levelekben nyílik meg leginkább, akkor tud igazán beszélni saját költészetfelfogásáról. Hosszan értekezik például Molnos Lajosnak arról, hogy háborús verseket nem írhat az, „akinek alig lehet tudatos emléke arról az időről”. Vagy Farkas Árpádnak arról ír, hogy a konkrét és az elvont képek egyaránt fontosak a versben, egyensúlyban kell lenniük.
Nehéz elképzelni, hogyan élte meg ez a rengeteg tehetséget felvonultató, negyvenes években született nemzedék az Igaz Szó versreszortjának (Székely János kifejezése) eléggé gyakori visszautasítását az 1960-as évek el­ső felében. Vagy talán mégsem nehéz, ha a fentebb idézett 1981-es Székely-vallomást hozzáolvassuk a kiválasztott levelekhez. Kemény iskola lehetett Székely Jánosnak verset küldeni, ám valószínűleg a pályakezdő költők akarták ezt az iskolát. Nem feltétlenül a közlés lehetőségeinek szűkössége miatt, hanem mert tudták, érezték, hogy jóféle iskola lehet a Székely Jánosé. Legalábbis a későbbi levelezések, az Igaz Szó anyagai arról tanúskodnak, hogy szinte mindannyian megugrották az akadályokat, állandó szerzői lettek a lapnak.
1964-ben a szerkesztőség egy új koncepcióval kezd el kísérletezni: minden hónapban a korábban megszokottakhoz képest jóval terjedelmesebb versanyagot kívánnak közölni – egyetlen szerzőtől. A hónap szerzője stratégiával igyekeznek hangsúlyossá tenni a lap versanyagát, „amelyre később is visszaemlékezhet az olvasó”.
Székely kérlelhetetlen szerkesztői szigora mellett felvillannak a magán­élet apróbb-nagyobb pillanatai is ezekben a levelekben. Barátságok, nyaralás, kórházi kezelés, évzáró ünnepségek, gyerekek. 1964 márciusában Székely János a 35. születésnapját ünnepelte. Abban az évben vált el feleségétől, Varró Ilonától, akivel később újra összeköltözik. 1964-ben jelenik meg Dózsa című poémája.
És hogy végül 1981-ben mit írt annak a fiatal költőnek, akinek megvallja, hogy remete lett a visszautasítás után? „Szeretném elkerülni, hogy ugyanazt tegyem valakivel, amit énvelem is tettek. Azonban nincs erre más eszközöm, mint éppen csak a meleg hang, mert érdemben sajnos nem mondhatok mást, mint amit nekem is mondtak. (...) Tájékozottsága, fantáziája és intelligenciája elegendő van, éppen csak érnie kell még.”

* A levelek verscímeinek, ill. lapok címének kurziválásai a szerkesztő kiemelései, pótolva az akkori technikai lehetőségek hiányát.



Farkas Árpád elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. május 12.

Kedves Farkas elvtárs!
Hosszú hallgatás után küldött két újabb verse megérkezett. Elolvastuk őket, és a következő szerkesztőségi véleményt alakítottuk ki:
Versei – mint az eddigiek is – határozott tehetségről tanúskodnak, azt talán már mondanunk sem kell. Véleményünk szerint azonban egyik sem sikerült maradéktalanul. Az Estében például (amelyet jobbnak tartunk) a képalkotás szándéktalan groteszksége a legzavaróbb. Olyasmik vannak benne, hogy a nagy sötét tehén izzó tőgyéből közös sajtárakba csordul a fény. Nagyon jól tudjuk, kedves Farkas elvtárs, hogy ez a tehén jelképes, és az estét jelenti, mégis a képnek konkréten is talpán kellene állnia, hogy groteszkké ne váljék. Vagy másutt a cigaretták felparázslása azt jelzi, hogy „mi­ről foly a beszéd”. Itt is erős költői túlzást értünk, mert hiszen a parázslás mértéke legföljebb arra utal: mennyire szenvedélyes a beszélgetés, tartalmáról azonban semmit sem árul el. Végül az utolsó strófa pongyolasága, határozatlan fogalmazása szembeötlő. Hogy értsük azt, hogy „madárlátta kezek”? És mért beszél általában kezekről, mikor az előző strófa nyilvánvalóvá teszi, hogy a „fiatalok, vének” kezéről van szó. Megjegyezzük, ez a sajátos képi áttétel a másik versében is jelentkezik. Itt a kéz a szemét süti le. Mindent összevéve, arra szeretnők kérni, kedves Farkas elvtárs, fordítson figyelmet képeinek konkrét és jelképes oldalára egyaránt, mert a jó költői képnek mindkét vonatkozásában hibátlannak kell lennie. Ez mostani kéziratainak legfőbb buktatója; reméljük, hamarosan letisztul ebben a vonatkozásban is.
Elvtársi üdvözlettel: Székely János

Deák Tamás elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. május 13.

Kedves Tamás!
Richarda Huch-küldeményed megérkezett. Egyelőre csak én olvastam el, mivel a júniusi számunk sajnos annyira túlzsúfolt, hogy amúgy sem szoríthatnók már bele semmiképpen. A magam részéről lehetségesnek tartom a közlését (júliusban), noha előre látom: nem kelt majd túlzott lelkesedést. (Eléggé idegen számunkra ez a költői világ.) Mindenesetre elolvastatom az anyagot a többiekkel is, s mihelyt biztosat írhatok – azonnal megírom. Kérlek, légy addig türelemmel.
Barátsággal ölel: Székely János

Bodor Pál elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. május 19.

Kedves Pali!
Március 4-én azt írtad leveledben, hogy a Dumitrescu-fordítást másnap postázod. Persze azóta sem érkezett meg, nyilván mert fel sem tetted. Elnézésed kérjük, Pali, de minthogy a júniusi számot mindenképpen le kellett zárnunk, abból most már kimaradt. Mihelyt elkészülsz vele, küldd el, s akkor ismét laptervbe vesszük.
Időközben elolvastuk eredeti verseidet is, és nagyon sajnáljuk, hogy alig esik szó bennük arról, amit a csillag alatti alcím ígér, ti. a felszabadulásról. Amiről szó van benne, az a háború a maga borzalmaival; úgy gondoljuk azonban, erről a kérdésről nemigen tudsz (nem is igen lehet már) tartalmilag újat mondani. Amiben újszerű akarsz lenni, az a „hogyan”. Sajnos azonban éppen verseid „hogyanja” ellen merültek fel kifogások a szerkesztőségben. Formavilágukat, képi fegyverzetüket ugyanis túlkomplexnek, túlhajtottnak találjuk tényleges gondolati tartalmukhoz képest. Arról van szó, hogy rendkívül felduzzasztott képi-nyelvi apparátussal mondasz el viszonylag egysze­rű igazságokat, ezért aztán az apparátus öncélúvá, a szöveg modorossá, bő­beszédűvé válik.
Nem tudom, egyet tudsz-e érteni véleményünkkel, Pali kedves. Egyáltalán nem tartjuk magunkat csalhatatlanoknak, ezért azt javasolnók, mutasd meg a kéziratot más szerkesztőségnek is, hátha kedvezőbben vélekedik majd róla.
Barátsággal ölel: Székely János

Molnos Lajos elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. május 21.

Kedves Molnos elvtárs!
(...)
Ami most már újabb kéziratát, az 1944-et illeti, a következő szerkesz­tőségi megjegyzést kell hozzáfűznünk. A kézirat merő elvontság, merő általánosság; egyetlen reális kép, élmény, emlék sem található benne. Szemmellátható, hogy olyasvalaki írta, aki nem élte át tudatosan azt a szörnyűséget, amely ellen most (egyébként nagyon helyesen) állást foglal – ti. a háborút. Ismerünk verseket, amelyeket a háborút ténylegesen megjárt költők írták: kevésbé elvontak, sokkal reálisabbak, és sokkal hatékonyabbak is. Olyan köl­tők verseit is ismerjük, akik otthon vészelték át a háborút. Ezekben is konkrét élmények, a rémület és nyomor konkrét képei vonulnak fel. Miért kezd hát hozzá a háború hangulatát, élményét idézni olyan költő, akinek alig lehet tudatos emléke arról az időről? Mért nyúl olyan témához, amellyel kapcsolatban szemmelláthatólag csak könyv és filmélményei vannak, s amelyről épp ezért csak általánosságokat mondhat? Azért vetjük fel ezeket a kérdéseket, kedves Molnos elvtárs, mert úgy látjuk, egyre gyakrabban nyúl személytelen témákhoz, egyre kevésbé használja fel mindennapjainak élményanyagát, s emiatt versei is egyre elvontabbak, hatástalanabbak. Első verseinek legfőbb erénye az volt, hogy saját életéből merített, hogy amit írt, az plasztikus, reális és hiteles volt. Mostanában viszont nem egy verbális, élménytelen, szokványos verset küldött, amelyeknek közlését természetesen nem vállalhatjuk.
Elvtársi üdvözlettel: Székely János

Franyó Zoltán elvtársnak, Temesvár
Marosvásárhely, 1964. június 2.

Kedves Zoltán bácsi!
A redakció nevében értesítelek, hogy Román kortársaim versei c. sorozatodból júliusi számunkban a következő darabokat közöljük:
Arghezi: Egy középkori házára
Maniu: Hazai táj
Blaga: Város – éjjel
Eftimiu: Óda a román nyelvhez
Cazimir: Szeretet
Többet sehogyan sem tudunk leadni terjedelmi okokból, úgyhogy a fennmaradó anyaggal rendelkezz szabadon.
Hallom, Zoltán bácsi, megbántódtál a Faust-részletre írott jegyzetem miatt. Nincs okod rá, mert az „legfeljebb” tisztán a terjedelemre vonatkozik. Ti. nagyon hosszú lett volna számunkra az a részlet, amelyet küldtél.
Barátsággal ölel: Székely János

Horváth István elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. június 29.

Kedves Pista bácsi!
Tanúként c. versedet, melyet Jánosházy Gyurka juttatott el hozzánk, megkaptuk. Elfelejtette odaírni a szerző nevét, ezért aztán stíluselemzéssel kellett kiderítenem, hogy Te írtad.
Pista bácsi kedves, a vers szemmelláthatólag nem éppen az évfordulóra készült. Mégis örülünk, hogy elküldted, és föltétlenül közölni szeretnők, mert ragaszkodunk hozzá, hogy jelen légy az augusztusi „felvonuláson”. A szöveggel kapcsolatban volna egy-két megjegyzésünk (nemcsak nekem: az egész szerkesztőségnek), s arra szeretnénk megkérni, segíts rajtunk, amilyen sürgősen csak tudsz. Én feltételesen és félénk javaslatképpen elvégeztem a szövegen a szerkesztőség által kért módosításokat, s most elküldöm az új változatot azzal a kéréssel, hogy nézd át; ha egyetértesz vele – sürgő­sen értesíts róla; ha nem értesz egyet: találj valami jobb, véglegesebb megoldást a módosított szövegrészekre. De mindezt gyorsan, minél gyorsabban.
A változtatások egy részére verstani okokból van szükség. Pl. a második strófa azonkívül, hogy eléggé nehézkes fogalmazású, két esetben is vét a sorvégi jambuslábak kötelező tisztasága ellen. Olyan hiba, Pista bácsi, amelyen föltétlenül segíteni kell. Szintén a fogalmazás erőltetettsége miatt javasoljuk kihagyásra a 10. strófát. Hiánya szerkezeti szempontból semmilyen törést sem okoz. A többi módosítás csak a szórendet érinti, gondolom, ezek szóra sem érdemesek.
Újból köszönöm a verset, Pista bácsi kedves, s újból megkérlek, minél előbb válaszolj a levelemre, mert a kéziratot nyomdába kell adnunk.
Barátsággal üdvözöl: Székely János

Molnos Lajos elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. június 6.

Kedves Molnos elvtárs!
Három újabb verse megérkezett. Véleményemet kéri róluk, íme, hát megírom a véleményem:
A három versnek megítélésem szerint három különböző hibája van. A Lámpák a csillagoknak az ötlete kezdetleges és szokványos, minek következtében mondanivalója is közhelyszerű. Ellentétbe állítani a csillagfényt az ember-teremtette lámpafénnyel s érzelmi-erkölcsi döntést hozni a lámpák javára – bizony ez nem vall túlságosan nagy költői találékonyságra. Évekkel ezelőtt Csávossy Györgytől közöltünk már egy hasonló verset. Júliusi számunkban Lucian Blagának jelenik meg egy hasonló ötletű műve – kérem, figyelje majd meg, mennyivel finomabban dolgozták fel a témát mindketten.
A Zivatarnak az a hibája, hogy elmond, leír egy valóságosnak látszó esetet anélkül, hogy bármily csekély mondanivaló bontakoznék ki belőle. Az olvasó azt mondja: így volt, elhiszem, no és? Mért kell ezt leírni, milyen em­beri tartalmat hordoz, mi derül ki belőle azonfelül, hogy megtörtént? Vé­leményem szerint itt elmulasztotta kibányászni élményanyagából az eset­leges mondanivalót; nem alakította a valóságot művészileg jelentésessé; egy­szerűen lefényképezte.
A Ballada véleményem szerint modoros. Ismét egy ősi-banális történetet ír meg benne (a megejtett és hűtlenül elhagyott asszony történetét), s mindössze annyi sajátossággal, hogy belekeverik a kerítésléceket is. Nem tartom sikerült kísérletnek, noha magam is úgy vélem, a népballadák formavilágának felhasználása igen gyümölcsöző lehet a műköltészetben.
Ez a véleményünk, kedves Molnos elvtárs. Kísérő soraival kapcsolatban csak azt írhatom, hogy egyáltalán nem bántott meg múltkori levelével; nem is értem, hogyan gondolhat ilyesmire.
Elvtársi üdvözlettel: Székely János

Szász János elvtársnak, Bukarest
Marosvásárhely, 1964. július 2.

János, kedves,
nem tudom, végül is hogyan utaztál el Vásárhelyről. Kerestelek telefonon Hajdu Zoltinál is, Dóczynál is, de már nem voltál náluk, nekem pedig el kellett mennem a gyermekek évzáró ünnepélyére, hát nem őrizhettem tovább a készüléket. Vedd úgy, hogy búcsúzáskor megpusziltalak.
Az augusztusi verset nem küldted el. Miért? Nagyon megígérted ittlétedkor.
Még csak annyit, hogy július folyamán Ivóban leszek; ha nincs jobb dolgod, látogass meg. Kitűnő cigánytábori körülmények várnak, nagy nyugalom és pompás levegő.
Addig is ölellek-csókollak:
Székely János

Horváth Imre elvtársnak, Nagyvárad
Marosvásárhely, 1964. augusztus 26.

Kedves Imre!
Értesítelek, hogy szerkesztőségünkben levő verseidet egy híján a mai napon nyomdába adtuk; a szeptemberi számban jelennek meg. A kihagyott kétsoros címe: Hivatásom. Azért nem közölnők szívesen, mert igen sokszor megírták már az ötletet. Változtatási javaslataid is megérkeztek. Itt azonban úgy gondoljuk, jobb lenne eredeti formájukban közölni a verseket.
Barátsággal ölel: Székely János


Kányádi Sándor elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. augusztus 26.

Kedves Sanyi!
Hallom, csakugyan felhívtál telefonon, míg kórházban voltam. Remélem, azért elmentetek Ivóba, s remélem, jól is telt ott. Jövőre hátha sikerül együtt mennünk.
Sanyi lelkem, ami a kézirataidat illeti, a következő a helyzet: az augusztusi számból kimaradt versed szeptemberben megjelenik, s szintén megjelenik a rövidebbik Felea-fordításod.
A Baconsky-fordítást is le akartuk adni, amikor kiderült, hogy ugyanez a versünk már jó ideje ki van szedetve Franyó fordításában. Kérlek, Sanyikám, ne haragudj meg, de úgy gondoltuk, hogy mivel neked versed is van a lapban, ezt a verset Franyó verziójában adjuk le. Remélem, megértesz minket.
Barátsággal ölel: Székely János

Kányádi Sándor elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. szeptember 4.
Sanyi lelkem!
Sürgős munkára szeretnénk megkérni. Azt mondják, feltűnt mostanában egy igen tehetséges fiatal kolozsvári költőnő, név szerint Ana Blandiana. Kötete is megjelent már, Persoana întîa plural címen. Szeretnénk októberben közölni tőle egy szép (és időszerű) verset, akár kötetből, akár valamelyik lapból. Megkérünk, Sanyi lelkem, válassz ki egy igazán szép darabot ettől a szerzőtől, és sürgősen fordítsd le. Mindent rád bízunk, csak a terminust nem. Legkésőbb 10-re itt kell lennie. Kérlek, értesíts, el tudod-e addigra készíteni vagy sem.
Barátsággal ölel téged és tieidet: Székely János

Lászlóffy Aladár elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. szeptember 11.

Kedves Ali!
Legutóbbi munkagyűlésünkön, azon töprengve, hogyan tehetnők jelentékenyebbé az Igaz Szó versanyagát, a következő konklúzióra jutottunk: Nem igyekszünk ezentúl minél több szerzőt felvonultatni egy-egy számban, mert ez részint minőségi engedményekre vezet, részint pedig szürkíti a számokat (abban az értelemben, hogy a jó versek sem válnak emlékezetesekké a sok közepes között). Azon igyekszünk ellenben, hogy minden számban legyen egy-egy minőségében és terjedelmében egyaránt jelentős ciklus vagy poéma, amelyre később is visszaemlékezhet az olvasó. Éppen ezért arra kérünk, gyűjtsd össze már megírt (vagy ezután írandó) verseidet, s amikor együtt van már 10-12, egyszerre küldd el nekünk. Arra is megkérünk, azonnal írd meg egy lapon, mikorra számíthatunk ciklusodra, mert az új elgondolás pontosabb tervezést is kíván.
Barátsággal ölel: Székely János
[Ugyanezt a szöveget megkapta: Kányádi, Majtényi, Horváth Imre, Horváth István, Hajdu Zoltán – szrcs.]

Majtényi Erik elvtársnak, Bukarest
Marosvásárhely, 1964. október 27.

Erik lelkem!
A mai napon foglalkoztunk részletesebben decemberre „betervezett” versanyagoddal. Legfőbb problémánk az volt, hogy váratlanul túlságosan terjedelmesre nőtt az anyag, semmiképpen sem fér be egyetlen számba. Próbáltunk válogatni belőle, de – hála Allanak – nem sok sikerrel. Mindössze három verset találtunk, amelyek megítélésünk szerint, noha nyugodtan kö­zölhetők, talán mégsem érik el a többi színvonalát. Ez a három: Úgy lendül, Őszi építkezés és Mint fejszenyél. De ha ezeket kivesszük, még mindig 18 vers marad, s ez még mindig túl sok. Éppen ezért azt javasoljuk, kedves, emeljük ki ebből a közleményből a Kései lágernaplót, mint egységes egészet, s közöljük külön, akár mi, egy későbbi időpontban, akár más lap (ha megígéred, hogy később új ciklust adsz nekünk is).
Ebben az esetben 14 versed jönne decemberben. Kérlek, mielőbb írd meg a véleményedet javaslatunkról. Véglegesen csak azután döntünk, hogy megismerjük álláspontodat.
Barátsággal ölel: Székely János

Szilágyi Domokos elvtársnak, Bukarest
Marosvásárhely, 1964. október 30.

Kedves Domi!
Két ügyben is írok, de sajnos mindkettőben kedvezőtlen hírt közlök. Elő­ször is a múltkoriban elfogadott Viszonylag verseddel az történt, hogy leadtuk és kiszedettük, de azután felettes fórumaink kitanácsolták a lapból. Úgyhogy az októberi számban csak két versed jelenik meg.
A másik rossz hír az, hogy a szerkesztőség ma beszélte meg a Tranzisztoros verseket. Úgy találtuk, hogy sem gondolati mélység, sem formai bravúr tekintetében nem érik el szokott magas színvonaladat; fáradt írások, olyanok, mintha rossz kedvedben írtad volna őket. [kihúzva: Őszintén szólva, ezeket a verseidet nem közölnők szívesen, Domi kedves.] Lehet, hogy tévedünk, hiszen senki sem csalhatatlan, éppen ezért arra kérlek, ellenőrizd véleményünket, vagyis küldd el a kéziratokat valamelyik más szerkesztő­ségnek is.
Ránk pedig, nagyon kérlek, ne haragudj. Azt hiszem, mindeddig elég jól együttműködtünk, működjünk együtt ezután is. Mihelyt elkészülsz valami újjal, azonnal küldd el, hogy mielőbb megjelenhessék.
Barátsággal ölel: Székely János

Csiki László elvtársnak, Kolozsvárra
Marosvásárhely, 1964. október 31.

Kedves Csiki elvtárs!
Újabb versküldeményét és levelét megkaptuk. Ami a levélbeli megkülönböztetést illeti, hogy ti. vannak szép és vannak jó versek, azt hisszük, nem eléggé megalapozott esztétikailag; bizonyos azonban, hogy a szép versek között vannak olyanok, amelyek ráadásul fontosak is (emberileg, mondanivalójuknál fogva) – s ezek az igazán jó versek.
Versküldeményének éppen az a legnagyobb hibája, hogy fontos akar lenni, anélkül, hogy igazán szép is volna. Vagyis: versei közvetlenül a gondolatot igyekeznek fogalmilag kimondani, nem öltöztetik azt kép- és életanyagba – ezért aztán verbálisakká, spekulatívakká válnak. A költészet, véleményünk szerint, azért költészet, mert megjelenít, ábrázol, kifejez valamit, nem pedig egyszerűen megfogalmazza a gondolatot. Saját terminológiával: nem lehet jó a vers, ha egyúttal nem szép is.
Persze, nem mindegyik verse maradéktalanul verbális. A Vonatból például kép- és életszerű írás, kár, hogy végül semmi eredetit nem mond. A Zavaros vers szintén képszerűvé igyekszik tenni mondanivalóját – kár, hogy csakugyan zavaros kissé, sőt, ráadásul pesszimista eszmeiségű. Legtisztább még a Csúfolódás… – ennek viszont a mondanivalója problematikus. Nem hisszük, hogy a holdnézés egyértelmű a romantikával, s azt sem hisszük, hogy a romantika teljesen kihalt volna. Egyáltalán: túlzás lenne azt állítani, hogy a természet a modern embert csakis tudományos szempontból szabad hogy érdekelje (mert a vers végül is ezt mondja).
Mindent összevéve, kedves Csiki elvtárs, figyelemreméltónak találjuk a törekvését, hogy az újabb verseiben fontos kérdésekhez igyekszik hozzászólni, azt hisszük azonban, még nem sikerült teljességgel valóra váltania programját. Reméljük, legközelebbi küldeménye sikerültebb lesz.
Elvtársi üdvözlettel: Székely János


Palocsay Rudolf [!]* elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. október 31.

Kedves Palocsay elvtárs!
Szőcs István Vásárhelyen jártában átadta szerkesztőségünknek néhány versét, s arra kért, válaszoljunk rájuk mielőbb. Elolvastuk a kéziratokat, s a következő közös véleményt alakítottuk ki:
Nagy haladást, jelentős előrelépést látunk verseiben, ami stílusukat és költői nyelvezetüket illeti. Jó, hogy sikerült túllépnie azon a fölösleges túldíszítettségen és stílromantikán, amely régebbi írásait jellemezte. Újabb kísérletei nyelvileg eléggé ökonomikusak és erőteljesek – a maguk koordinátái között a maximális egyszerűséget valósítják meg.
Ezek a „koordináták” azonban megítélésünk szerint még mindig eléggé problematikusak. A fantázia szabad játékait igyekszik átültetni versbe; a népi gyermek-versek logikája, illetve logikátlansága szerint szerkeszt; van írásaiban valami játékos és mondókaszerű. Ez talán helyes, létjogosultságát bajos volna vitatni. Weöres Sándor költészete például Mindenestül [!] erre a koncepcióra épül. Csakhogy megítélésünk szerint az ön kifejezőeszközei még mindig túlságosan nehézkesek-görcsösek, semhogy költészetté emelnék ezt a fantázia-játékot. Ha már ilyesmiket akar írni, könnyedebben, játékosabban, bravúrosabban kellene fogalmaznia; összhangba kellene hoznia hangvételét és verselését is költői módszerével. Lényegileg olyan versek ezek, amilyeneket Puck énekelhetne Shakespeare Viharában, de formailag inkább egyelőre ólomlábakon jár; tigyeg-totyog, ahelyett, hogy táncolna és lebegne, ez az ellentmondás azután az olvasóban a mesterkéltség benyomását kelti. Egyszóval kísérletei érdekesek, egyelőre azonban véleményünk szerint még nem jártak teljes költői sikerrel. Ha formakészségét, mesterségbeli virtuozitását könnyed-játékos fantáziájának színvonalára sikerül emelnie, abból – úgy gondoljuk – érdekes és eredeti költészet kerekedik majd ki.
Elvtársi üdvözlettel: Székely János

Páskándi Géza elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. november 16.

Kedves Géza!
Fordításaid megérkeztek, és nagyon örülök, hogy elküldted őket. Azt írod, szeretnéd, ha novemberben és decemberben is közölnénk egyet-egyet a fordítások közül. Mit gondolsz, Géza, hogyan dolgozunk mi? A novemberi számot már nyomják, és a decemberi is régen ki van szedve. Eszerint leghamarabb a januáriban jelenhetik meg fordításod, s úgy gondolom, meg is jelenik majd. A Constantint februárra tartalékoljuk. Nem tudom viszont, mit csinálhatunk az Arghezivel – annyit közöltünk már tőle, s a szerkesz­tőségbe is annyi fordítás érkezett már be, hogy két esztendőre is elég. Mindenesetre, Géza, igyekszünk majd leadogatni az anyagot; kérünk, légy türelemmel.
Barátsággal ölel: Székely János

Lászlóffy Aladár elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. november 16.

Ali lelkem!
Hétfő reggel van – az imént találtam meg az íróasztalomon küldeményedet. Tegnap vadászni voltam, tisztább és keményebb vagyok, mint rendesen, s elhatároztam, hogy diplomatizálás helyett őszintén fogok beszélni. Hallgass ide, Ali, mi a helyzet.
Ciklusodat annak idején a beérkezési sorrendet tiszteletben tartva, a januári számba terveztük be. Tizenkét verset küldtél, négyről az volt a szer­kesztőség véleménye, hogy kár próbálkozni a közléssel, maradt tehát nyolc. Közvetlenül ezután beérkezett a Kiss Jenő ciklusa. Elfogadtunk belőle szintén nyolcat. Na mostmár, mivel sem a Te, sem az ő elfogadott adagja nem volt elég terjedelmes, és mivel ő is rettenetesen prüszkölt a közlés késlekedése miatt (eredetileg februárban akartuk közölni), arra a salamoni megoldásra jutottunk, hogy a januári számban kettőtöket együtt közlünk majd 8-8 verssel. Ezt így elég tisztességes megoldásnak találtuk, és a kéziratokat elő is készítettük a leadásra. No, most megérkezik a te pótlólag küldött anyagod. Mit tegyünk, Ali? Kiss Jenőnek kötelező ígéretet tettünk januárra, neked is (már előbb), viszont több vers már csakugyan nem fér abba a számba. Két megoldás lehetséges: vagy közöljük februárban a múltkori nyolcat, s ezt az újabb adagot későbbre halasztjuk; vagy összecsapjuk két küldeményedet, s kiválasztjuk belőle a nyolc legjobban tetszőt. Még az a megoldás is lehetséges, hogy a Te anyagodat februárra halasztjuk, de hát ez nem volna méltányos, és nem hiszem, hogy konveniálna neked.
Arra kérlek tehát, Ali, azonnal írd meg, melyik megoldás mellett döntesz. És kérlek, nehogy úgy fogd fel a dolgot, hogy kibabráltunk veled, hiszen – láthatod – egyáltalán nem vagyunk hibásak az előállott bonyodalomban.
Ami az új küldeményt illeti, nekem természetesen az Oresztész napjai tetszik a legjobban. Egyetlen megjegyzésem van. Tudomásom szerint a mítoszban Oresztész végül is feloldozást nyer az Erinniszek üldözése alól. Pyladesszel Tauriszba megy, hogy megszerezze az istenszobrot – ez a feltétele feloldozásának. Vállalkozása sikerül, ráadásul megtalálja Iphigéniát is, és boldogan térnek haza: az átok megszűnt. Ezt a mozzanatot dolgozzák fel az összes Iphigénia-drámák Euripidésztől Goethéig és mindmáig. Versedben tehát azok az utalások, amelyek arra utalnak, hogy állítólag holtáig üldözték a furdalások, nem helytállóak, illetve hát nincsenek összhangban a mítosszal. Végül úgy gondolom, a közlés szempontjából versed utolsó sorai is problematikusak. Mit mondasz minderre?
Még csak annyit, Ali: nagyon fontos, hogy azonnal válaszoljál. A januári számot ugyanis hamarosan le kell adnunk. Azt hiszem, a héten Kolozsvárra utazom, s akkor majd elbeszélgetünk, de addig is, azonnal írj.
Ölel: Székely János

Király Lászlónak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. december 2.

Kedves Király elvtárs!
Versküldeménye megérkezett, s máris elolvastam. A magam részéről a Nyugalom meg a Műteremben közlését találom lehetségesnek. Tetszik a Dúdoló és Az erdész halála is, megítélésem szerint azonban eszmeiségük, mondanivalójuk olyan természetű, hogy kár lenne megpróbálkozni leadásukkal. A rémület kifejezése mindkettő, egyik az őrületbe, másik a halálba zuhanó ember sikolya; így magukban bizony nem mennek. A Vadásztáncot a benne ábrázolt banális-szokványos történethez (és gondolathoz) képest túldíszítettnek, mesterkélten megpoetizáltnak, egyszóval túlbeszéltnek tartom, a fennmaradó két apróság kissé jelentéktelen, és nem is eléggé eredeti.
Na mostmár, kedves Király elvtárs, mindez egyelőre csak az én véleményem. Ahhoz, hogy felelős választ küldhessek kézirataira, szerkesztőtársaim is el kell olvassák. Kérem, legyen türelemmel, mihelyt kialakult a közös szerkesztőségi vélemény, azonnal megírom.
Elvtársi üdvözlettel: Székely János

Mandics György elvtársnak, Temesvár
Marosvásárhely, 1964. december 7.

Kedves Mandics elvtárs!
Két versét megkaptuk, és máris elolvastuk. Nem értjük, kedves Mandics elvtárs, mért szükséges ezekhez a viszonylag egyszerű, jól körülhatárolható helyzetrajzokhoz ilyen extravagáns, zilált és modoros formanyelvet használni. Olyan stílusban ír, amilyent a századelő nyugati költői alakítottak ki a nagyváros tumultuózus iramának ábrázolására. Ezzel az ultradinamikus formanyelvvel akarja érzékeltetni a kisvárosi váróterem unalmát, illetve a magányos ődöngés szomorúságát. El sem képzelhető nagyobb ellentét, mint amilyen itt előáll külső forma és belső tartalom között. Úgy gondoljuk, kedves Mandics elvtárs, alaposabban meg kellene fontolnia, mikor és hogyan használja fel a modern költészet vívmányait.
Egyébként azt is szeretnők megjegyezni, hogy verseinek gondolati-érzelmi mondanivalója sem áll arányban azzal az apparátussal, amellyel kifejezi. Nagyobb tömörítésre és elmélyültségre szeretnők biztatni.
Verseinek közlését, sajnos, nem vállalhatjuk.
Elvtársi üdvözlettel: Székely János

Horváth István elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. december 10.

Kedves Pista bácsi!
Kérésünkre küldött ciklusoddal nagy fejtörést okoztál a szerkesztőség­nek. Többször is elolvastuk mindnyájan, s arra a konklúzióra jutottunk, hogy ezek a versek bizony pesszimisztikus életérzésről vallanak, sok keserűség, sőt, kilátástalanság búvik meg bennük, s ezért többségük nem bírja meg a folyóiratban való közlést. Verskötetben, melyben másfajta, kiegyensúlyozó versek is vannak, talán elmennek, de nálunk olyan akusztikája támadna, hogy megítélésünk szerint kár lenne megkísérelni leadásukat.
Kézirataid közül mindössze a Havas csendben és a Mint a hegyek című versek közlését tudjuk vállalni. A többit visszapostázzuk azzal a kéréssel, hogy legközelebb olyan verseket küldj, amelyekről nem tudod magad is, hogy lehetetlen a közlésük.
Kérünk, Pista bácsi, ne neheztelj meg, és hidd el, a lehető legnagyobb segíteni akarás indokolja szűkmarkú válogatásunkat.
Barátsággal üdvözöl: Székely János

Magyari Lajos elvtársnak, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. december 22.

Kedves Magyari elvtárs!
Szerkesztőségünkhöz küldött kéziratai megérkeztek, és máris elolvastuk őket. Összesített véleményünk sajnos nem a legkedvezőbb, amennyiben küldeménye közlését nem tudjuk vállalni. Legigényesebb vállalkozása kétségkívül a Rege az első szobrászról. Ennek a versnek fontos és mély mondanivalója volna, megformálása is jó, sajnos azonban mindenestül pesszimista, s így közölhetetlen. Még azt is szeretném megjegyezni, hogy anyagkezelésében, forma- és téma-világában talán túlságosan is hasonlít Lászlóffy Aladár némelyik utóbbi versére. Ez csak azért baj, mert az eredetiség rovására megy. A Biztató és a Szerelem című rövidebb versek véleményünk szerint nem eléggé mélyek gondolatilag, s ezért nem tudnak közüggyé válni. Az Apám arca egyébként jó lenne, de képanyagában tévedést tartalmaz: az derül ki belőle, hogy az évgyűrűket a csapások és viharok róják a fába, holott egyszerűen az évszakokkal váltakozó életritmus. E miatt a „képi tévedés” miatt a vers képletes jelentése is csorbát szenved. Legtöbb gondot okozott nekünk az Ecce homo. Bevalljuk, különösen első részét már mondattanilag sem értjük. Olyan mondatok fordulnak elő benne, amelyeknek, nem tudjuk, hol az alanya, hol az állítmánya. A Profana gondolatszegény, Ez a föld pedig szokványos és kissé közhelyszerű. Kedves Magyari elvtárs, így levélben sajnos nem érvelhetek és magyarázgathatok sokat – kénytelen vagyok lakonikus lenni. Sajnálom, hogy mindegyik versével kapcsolatban felmerült valami perdöntő kifogás, mert egyébként kitűnő részek is akadnak bennük. Remélem, legközelebb egészükben is sikerült kéziratokat küld.
Elvtársi üdvözlettel: Székely János

Gyimesi Éva elvtársnőnek, Kolozsvár
Marosvásárhely, 1964. december 22.

Kedves Gyimesi elvtársnő!
Szerkesztőségünkhöz küldött kéziratai megérkeztek, s máris elolvastam, sőt, szerkesztőtársaimmal is elolvastattam őket. Összesített véleményünk egyáltalán nem kedvezőtlen. A versekben sok őszinteséget, tömörítő erőt, frappáns fogalmazókészséget találtunk – olyan erényeket tehát, amelyek bizakodóvá tesznek további fejlődését illetőleg. Viszont meglehetősen sok hiány-érzetet is támasztottak bennünk. Úgy gondoljuk, verseinek az a leg­főbb hibája, hogy teljességgel hiányzik belőlük mindenféle konkrétum. Elvontak és általánosak; a szerző valódi élményeinek csak gondolati konklúzióját, nem pedig magukat az élményeket közlik. Ezért aztán a gondolat ábrázolatlan, a vers hatástalan marad, a versben mégiscsak előforduló képek elvontakká lesznek, plaszticitásukat vesztik. Úgy gondoljuk, a jövőben főleg arra kell törekednie, hogy verseiben valóságos dolgok, maga a valóság is megjelenjék, nem csak a valóság-kiváltotta reflexió. Arra is ügyelnie kellene, hogy képei eredetibbé váljanak (egyelőre szokványosak kissé), és hogy mondanivalóját is általánosabb érvényűvé formálja. Újabb küldeményét érdeklődéssel várjuk.
Elvtársi üdvözlettel: Székely János

* Palocsay Zsigmondnak címezte a levelet. P. Zs. a szüleinél élt 1964-ben. (A szerk.)






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó Róbert Csaba


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.