Vers, próza / Titkaid (Versek)

Káli István
Titkaid (Versek)


„Azt nincsen mód kimondanom.
Ő tudja csak. És én tudom.”
(Székely János)


I. Hagyatékozva

Kláris-fogát időm mosollyal mutatja.
Panasz-tenger övez, kételkednem illik.
De ha májusonként akácvirág nyílik,
Kertemben ott buzog bővizű kutad, ha
Nyaranta vérszínű csókot ígér a meggy,
A fű s a lomb reményt, az eget meg kéknek,
Csodálhatom megint, miközben ott érnek
Szélén a tűzgolyó rózsái, akár egy
Méh, tudnék röpülni s gyűjteni szorgosan,
Nem kérdve, mi késztet közösbe hordani.
Aranykalász lennék, varázsszó vibrálna
Magjaim héjában. Merjem kimondani?
Egyedüli kincsem, amit hátrahagyok,
Szelíd és vad napok zománcával ragyog.

II. Ellentétben

Szelíd és vad napok zománcával ragyog
Át rajtam a tudás: Minden, mi váratlan –
Tengerré dagadnak folyók, izzó katlan-
Hegy, sebéből vére, lávafolyam bugyog,
Leszakad az ég, fák gyökerestől dőlnek,
Nyári hevületben térdig érő jég hull,
Béke-ígéretet kóros szenvedély dúl
Gyűlöletté, vacak kór éppen most öl meg
Egy elmét, aki tán megtalálta volna
Elixírjét örök életünknek – Te vagy!
Amit kigondoltál, attól nem tágítasz.
Életem efelől már kétséget sem hagy.
Elvárásaim tőled immár nem nagyok,
Hamis kép: parányok közt óriás vagyok!

III. Dilemmázva

Hamis kép: parányok közt óriás vagyok.
Bizarr, maszkos torzók kísérgetnek folyton.
Cifra eszme-ködök ülnek rajtam fojtón,
S kátyúkból kilépve sáros nyomot hagyok.
Sovány emberarcod, bozontos szakállad
Erőszakoltad rám, hadd higgyem, lehetnék
Akár Te is, s a világból elvehetnék
Büntetlenül bármit, mihez kedvem támad.
S miközben te áltatsz, én csipkedem magam.
Nem tudom, a mércét még hová emelem,
Meddig dagadhat reménnyé a vágyam, hisz
Nincs jövőm, csak minden nap újabb jelenem.
Tied vagyok-e, vagy ördögöknek fattya?
Génjeim térképét senki nem kutatja.

IV. Nemezispoén

Génjeim térképét senki nem kutatja.
Szellemhad zizegtet kitépett lapokat.
Világtalan lettem, s vezetek vakokat,
Utamat csak talmi ösztönöm mutatja.
Bent a sejtjeimben minden olyan, ahogy
Ujjbegyed és körmöd, késed és spatulyád
Formálta – Te tudod, mily sárból – e tunyát,
Ki saját könnyei súlyától is lerogy.
Vízgyűjtőm: öleknek kéjkút hasadéka,
Vízválasztómon meredő fallosz a jel:
Örömre teremtem, örömöket élek,
S az áldott kéz, mely majdan az égbe emel,
Nem int meg. S bár a világ egyre csak tágul,
A mű-tömeg lassan önmagába zárul.

V. Megfoghatatlanul

A mű-tömeg lassan önmagába zárul.
Az összes angyal s szent mind odakint rekedt.
Kifordítanám, de hol keressem? Vetett
Ágyam érintetlen – álmom anziksz. Hátul:
„Lelkemből csodállak”. Értelmetlen mondat.
S rá az önbecéző aláírás: „Pityu”!
Az akolkerítést körbeszaladó juh
Lehet féltében ily bárgyú, csak az ronthat
Újra s újra fejjel az útját elzáró
Rúdnak, mint ahogy én, ki tuja, hányadszor
Írom le e szót. S a válasz: „kiváló!”
Mért is lenne más, ki fejére hamut szór?
Hát így állok veled s magammal jó komám!
Álmodat rajzoltad?! Értelmed tetted rám?!

VI. Fellélegezve

Álmodat rajzoltad, értelmed tetted rám:
Ezt tartja az írás, legszentebb mindek közt.
Ünneplőruhámról lecsippentem a szöszt,
S a tértől átszellemülten mondom imám.
„Hiszek egy…” Van hitem! Hinnék még… Ki tudja,
Az élet öröme hol ered, s hová gyűl?
Mit eszik, s mikor, ki veszettül megehül?
Miből jut kacajra, hisz könnyre sem futja?
Esküdtem, nemzettem, temettem rendesen,
S közben felgyüremlett belőlem sunyiság,
Csalárdság, hazugság, s más egyéb rossz is.
Azt vártam, mint tetten ért lurkó, hogy nádág
Koppint majd körmömre. S Te?! Se döng, se villám…
Nem kutatom titkod, csak figyellek: hadd lám!

VII. Elbizonytalanodva

Nem kutatom titkod, csak figyellek, hadd lám,
Meddig tart türelmed, mikor lesz eleged
Saját fiaskódból? Szeretvén gyermeked,
Mennyi megalkuvást vállalsz? Én nem hagynám,
Hogy – ki megértetni önmagát képtelen –,
Mert elérhetetlen távolságban tudhat,
Csak engem gyalázzon! Bár, kit csúcsra juttat
Szeszélyed, ott állhat egymaga, védtelen.
Nyúlhat támaszodért – hisz az emelkedőn
Megállni fölfelé haladva sem lehet –,
De csak a felhőbe fogódzhatna, az meg
Szél fújtán szétfoszlik. Mi marad hát? Mehet
Vissza az akolba! Új kapu? Nem bámul:
Minden, ami nyílhat, befelé kitárul!

VIII. Felemásban

Minden, ami nyílhat, befelé kitárul,
Hogy utat engedjen a tiszta fényeknek,
És a hálaadó angyali éneknek
Gátat ne vethessen kupec, ha bűnt árul.
Ó, egy szamár kéznél lesz mindig, ha kell majd,
S kísérő is akad, aki felvezesse,
Ujjongó is kerül ezer, noha egy se
Vállalja közülük magára a vég-bajt.
Szamarát megülő istenünk elkésett
A kereszt általi megdicsőüléssel.
Malasztnál kelendőbb a koksz, s a pillanat
Feltelik értékkel, ha közben nem vész el.
Az örökkévaló bolondnak öltözött:
Bábeli karnevál málló falak között!

IX. Ingadozva

Bábeli karnevál. Málló falak között
Üszkös eszmék halma. Pernyézik a múltunk.
Égbe vágyva szálltunk, s szárnyunk törve hulltunk
Vissza a jelenbe. Figyelmünk kettőzött,
De minden hiába. Elrettent az esély,
Hogy újra fölszállva valaki pörgettyűt
Csinál majd belőlünk – cserebogárba tűt! –,
S egy síkban keringünk körbe-körbe. Mesélj,
Milyen vagy?! Hogy tudlak felismerni, mikor
Majd mégis megjelensz nekem? Megérzem-e,
Hogy kezed érintett, ha kéj emel bíbor
Alkonyon a mennybe? S ha verne éj szeme
S rogyadoznék – vén ló –, bízhatnék a rendben:
Támasztó oszlopként ott vagy mindenemben?

X. Párosan

Támasztó oszlopként ott vagy mindenemben.
Nélküled testem, mint olajos gyurmarúd,
Képlékeny, gerincem elhajlik, zsíros, rút
Hurkáim fodroznak bőröm alatt. Szemben,
Egy nyitott ablakban, nyakát nyújtogatja
Valaki. Talán rám kíváncsi?! Elrévül,
Gügye fohászát mormolja. Jó nő! Szédül,
Nem érti, mit ér e pikareszk. Forgatja
Fejében, engedjen tán eme csábító
Helyzetnek: vénülő sarkantyús rozoga
Tyúklétrán – elülni készül már? –, azt hinnéd,

Nőcsábász, oly kevély, s éppenhogy mozog a
Nyomorult. Így lett, hogy társam is – ím’ – van
Hitetlenségemben, csalódásaimban!

XI. Vakmerőn

Hitetlenségemben, csalódásaimban
Én már minden voltam: helóta, kalandor,
Széltoló, imposztor. Válságban – jó modor –
Örömhírt is hoznék olykor, de az robban.
Minduntlan letromfol egy hang – jó oktatóm –,
Csituljak s lapuljak, mert ha nem, sittre tesz,
S mit ér a csoda, ha nem nyílik a retesz?
Semlyéken toccsanok, potyázok vontatón –
Amíg nem késő, átpásztázok mindent –,
Szikla vág körmömbe, barlang mélye fullaszt:
Nem bírnám túlélni, titkodtól senyvedve,
Hogy ne a dac legyen felhangom, mikor azt
Hiszik, gyáva vagyok. Az égjen szememben
Tüske-kérdésekre igenben és nemben!

XII. Megalázva

Tüske-kérdésekre igenben és nemben
Glóriád ragyog fel – egyértelmű jelkép.
Rossz ómen: ott lebzsel, az álnok, fellép
A szépen faragott szószékre, s a csendben
Érő, átlényegült fejek fölött hintve
Magját félelmének, elkábít. S közben vad
Hangon szólja meg a csoda-álmokat,
S minden öröm-percet tiltva, durván int le.
Arcom falhoz nyomta, testével kínozott.
Recsegett a csontom, belül tört el hitem.
Megszakadt erekből, szétzúzott sejtekből
Álltam. Nem tudom, mi tartott össze. Vittem
Félholt magam – ilyent csak csodák tehetnek!
Hiszem minden csodád, így lettem eretnek.


XIII. Mérlegelve

Hiszem minden csodád, így lettem eretnek.
Máglya-láng emészt el? Angyal-zsongás becéz?
Ki tudja, mennyit ér, ha életet tetéz
A tiszta, szép öröm? Nem baj, ha nevetnek
Rajtam, mert önmagam ülepen rugdosom,
Nem baj, ha megszólnak, hogy szeretetemben
Védtelen maradok. Fejem fölé lebben
Egy perc, egy év, s benne minden, mi annyit nyom
A latba, amennyit veled megélhettem.
Kárhozat nem kímélt, s a bátorságomat –
Félelmet cserélve – drága pénzen vettem.
Büszkén mutogatnám fiamat-lányomat –
Néhány betű marad csak: kőbe veretnek.
Mégis nagy ajándék, hogy téged szeretlek.

XIV. Feloldozva

Tudom, nagy ajándék, hogy téged szeretlek.
Nem kérdezem, miért lángol az égő fa,
Izzik néma-fehéren a zsarátnok, ha
Rabló martalócok tűzágyakat vetnek,
Nem kérdezem, miért ragadja el az ár
Utak kövét, hidak dacoló pillérét,
Házát, jámbor barmát, utolsó fillérét
Ártatlanoknak is? Azt sem, hogy rám mi vár:
Feloldódom? Testem szálló pernye lesz majd?
Vaginába fúlok? Iszappá lesz húsom?
Magammá változnék, de mindig Te vagyok.
S bár az égig önmagam árnyékán kúszom,
S nem lehetek minden újszülöttnek atyja,
Kláris-fogát időm mosollyal mutatja.

XV. Félreérthetetlenül

Kláris-fogát időm mosollyal mutatja.
Szelíd és vad napok zománcával ragyog.
Hamis kép: parányok közt óriás vagyok,
Génjeim térképét senki nem kutatja,
A mű-tömeg lassan önmagába zárul.
Álmodat rajzoltad? Értelmed tetted rám?
Nem kutatom titkod, csak figyellek: hadd lám!
S minden, ami nyílhat, befelé kitárul.
Bábeli karnevál, málló falak között
Támasztó oszlopként ott vagy mindenemben:
Hitetlenségemben, csalódásaimban,
Tüske-kérdésekre igenben és nemben.
Hiszem minden csodád, így lettem eretnek,
Mégis nagy ajándék, hogy Téged szeretlek!


2006. december 21.–2007. január 25.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Káli István


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.