Sétatér / Tompa Andrea: A hóhér háza

Szilágyi Júlia
Tompa Andrea: A hóhér háza

[Látó, 2010. november]

A kolozsvári könyvbemutatón (2010. június 11., Honterus könyvesbolt) elhangzott szöveg szerkesztett változata.

Hölgyeim és uraim! Kedves barátaim!

Jó érzés és stílusos helyzet, hogy ezt a regényt, Tompa Andrea első regényét patinás színhelyen, Kolozsvár egyik műemlék épületében mutathatom be – ifjabb kollégámmal, Demény Péterrel osztozva a megtisztelő feladaton. Stílusos helyzet, mert A hóhér háza kolozsvári regény. Tompa Andrea kolozsvári regényt írt, de nem vidéki regényt. A folklór segítségével tudnám érzékeltetni, mire gondolok: Nagyabonyban csak két torony látszik, de Mailandban harminckettő látszik. Inkább nézem az abonyi kettőt, mint Mailandban azt a harminckettőt. Nos, Tompa Andrea és a korosztálya szerencsére, az ő szerencséjükre, no meg a mindnyájunkéra – nem ismeri ezt a dilemmát. Nem hiszi, hogy választania kell és rangsorolnia kell értékvilágok között. És nemcsak azért, mert Kolozsvárnak kettőnél jóval több tornya van, bár a milánói harminckettőnél azért kevesebb. Hanem azért, mert a regény látóhatára egy tágas szellemi birodalomé, nem határolják helyi sorompók és falak. A helynek az a szelleme, amelyet hol nemes haraggal, hol humorral közvetít, egyúttal valamiféle világszellem szerény, de határozott elágazása. A szerző ugyanazt a tudást közvetíti, ha az Egyesült Államokban ad elő, mint amikor itt tanít nálunk, a szülővárosában.
Lesz, aki kulcsregényként olvassa majd A hóhér házát. Nem téves, csupán viszonylagos érvényű ez a benyomás. Az ilyen kulcs idővel elkallódik, s már most kevesek kulcscsomóján található. Hogy mennyire így van, kiderül például abból is, hogy a pozsonyi Kalligram kiadta kolozsvári regény a budapesti Magyar Narancs sikerlistájának harmadik helyére került, alighogy megjelent. A regény tehát, s vele a szerző úgy lakja be a világot, hogy az egész magyar nyelvterület közreműkö­dik bemutatkozásában.
Maga a címadás – A hóhér háza – összefoglalja a regénynek a történésen is túlmutató mondanivalóját: a zsarnokság és alávetettség jelképe, a titoké és rettegésé, és amint a szerző írja: „Mi pedig kételyek és gondolkodás nélkül elfogadjuk, hogy van, hogy legyen mitől rettegjünk.”
A 20. század nyolcvanas éveinek, kolozsvári hétköznapoknak a krónikája ez a regény. S már csak azért sem lehet vidéki, csupán egy szűk területre érvényes vallomás az életről, mert a kételymentes, a gondolkodást kerülő alávetettség kemény bírálata, fájdalmas és szellemes és roppant természetes kritika. Ez a kritikai szellem, ez a lázadás a beletörődés ellen, a megalázó és ekként elfogadott lét ellen állandó, egyetemes emberi törekvés, az, ami az emberben a legjobb. Ettől lesz Kolozs­vár világváros akkor és ott és azok számára, akik többé-kevésbé tudatosan átélik az ilyen harcot. Ebben a regényben a kritikai szellem mindennapi emberek, egy család nemzedékeinek a sorsával függ össze, szürke hétköznapok küzdelmével. A kamaszkorból alig kinőtt lány ezt a póztalan öntudatot, az emberi méltóságnak ezt a nehezen gyakorolható képviseletét vállalja.
Január végi napokon, didergő iskolás gyerekek, serdülők testével-testéből jeleníti meg sportpályányi méretekben a megalomániás hatalom a diktátor gyűlöletes arcát: a zsarnokságnak haja, füle, ajka, visszataszító mosolya van gyerektestekből kirakva. „Öntudatlanul rakjuk ki a testünkből, mint akiknek fogalmuk sincs, hogy miben vesznek részt.” Ez a szándéktalan részvétel, a fogalmak hiánya, hogy értsék, megnevezzék és elutasítsák a nekik szánt helyzetet, szerepet, sorsot – egy történelmi korszak rettenetes valósága. Tompa Andrea regényének óriási érdeme, hogy ezt a valóságot minden szépítés nélkül, ezzel az erőteljes metaforával mindenki számára érthetővé teszi. Mint ahogy pompás paradicsomokkal, egressel, virággal ékesen a napi valóság ellentétpárja, idilli menedék a kert, az erdélyi és női Candide számára.
Egy friss irodalmi nemzedék tölt be napjainkban a mit sem sejtő utókor számára is fontos feladatot: beviszi az irodalomba a közelmúltat. Demény Péterre, Dragomán Györgyre, Józsa Mártára – és most már Tompa Andreára gondolok. A gyermekkor szociográfiává és történelmi tanúvá avanzsál. Az első regény igen gyakran családregény – hirtelen a világirodalomból Tolsztoj, Thomas Mann, a magyarból Nádas, Esterházy jut eszembe; (még ha az utóbbiaknak nem is éppen így kezdődött, de így teljesedett ki a pályája). Akik így szólalnak meg, nemcsak a keresést, azt is hozzák, a meghitt kisvilágot, amit a legjobban ismernek. Ilyenkor a szerző úgy vet számot a saját lényével, emlékeivel, vágyaival, hogy az elődökben hőse-hősnője számára előzményt keres. Magát keresi, ezért eredetkutatást végez. Ezt teszi Tompa Andrea is, és közvetlen környezetét elhelyezi abban a családnál tágabb társadalmi közegben, amely meghatározza körülményeit, tapasztalatát. Ezt kell az alteregónak tűnő főszereplőnek folytatnia vagy ebből kell kitörnie. Mind a kettő alkalmas regénytéma! Ma már, műfajok metamorfózisa közepette, mintha az ilyen családregény valójában történelmi regény lenne. Igen, a fejadag és a zárt ajtók, lefüggönyözött ablakok mögött szorongva végzett feketemunka, eltüntetett Hóstát, zsidózás az elit iskolában, a családtörténet, a maga olykor tragikomikus fordulataival, a házkutatás –, de még a nagymami kamrájának (a Harmonia Cae­lestis családi kincseskamráját parodisztikusan felidéző) leltára és a padlástér rejtekében őrzött relikviák halmaza is elmúlt korok megbecsült hulladéka – mikrotörténelmi hitelű. Hitelesebb történelem, mint a napilapok címoldala.

Tompa Andrea évek kemény munkájával dolgozott ki saját prózanyelvet, kitartóan alakította, csiszolta nagyon érett első regényét. Nem sietett. Az igazi tehetség bátorságával, önfegyelmével – tudván, hogy az idő neki dolgozik, ha ő is tiszteletben tartja szigorú törvényeit – volt lelki ereje kivárni, megteremteni a legalkalmasabb formát, a szerkezet és a nyelv pompás összhangját. Várjuk a többit.




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szilágyi Júlia


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.