Vers, próza / Tristan és Isolt

Gottfried von Strassburg
Tristan és Isolt



[VI. Az ifjú hárfás]

Namármost Tristan hazaérkezett.
3380 Ám erről – tudjátok – nem lehetett
sejtelme sem: azt hiszi, nincs hona.
Nem vélt apja, közeli rokona,
Marke, a lélekben kiváló,
úgy bánt vele, hogy az példát kínáló.
3385 Ennek látszott szükséges volta!
Nyomatékosan parancsolta
minden udvari embereknek,
hogy a messziről jött gyereknek
mindig kedvében járjanak,
3390 és tiszteletet adjanak
beszédben és viselkedésben.
Áll is erre mindenki készen,
minden szív erre hajoló.
Így Tristan, az elbájoló
3395 a király kíséretébe kerül.
Látásának Marke örül:
szívében vonzalom ébredt iránta.
Maga körül szívesen látja;
így az ifjú reggeltől estelig
3400 Marke körül tartózkodik,
látszik szolgálatkész buzgalma,
ahányszor csak van rá alkalma.
Ahol volt Marke vagy ahova ment,
ott Tristan is mindig megjelent,
3405 s ezt a király szívesen vette:
kedves neki Tristan felette,
s jókedve lett, ha ő elébe térült.
Így állván a dolog, történült,
hogy még nem vagyunk nyolc napon túl,
3410 és Marke Tristannal vadászni indul.
Sok udvaronc jön, hogy csatlakozzék,
s hogy ők Tristan vadásztudását nézzék,
s láthassák, milyenek fortélyai.
Marke vadász-lovát – így rendeli –
3415 adják Tristannak ajándék gyanánt.
Remek lovasnak láthatjuk Tristant:
ügyes volt, szép volt és erős.
Egy jó hangú és tetszetős
kürtöcskét Marke ad kezébe.
3420 „Jó Tristan" – juttatja eszébe –,
„te vagy a vadászmesterem.
Tudományodat mutasd meg nekem!
Menj a kopókkal, majd aztán beosztod,
ki hol foglalja el a posztot:
3425 ahol mondod, a vadász ott legyen!" –
„Nem, uram, ez így helytelen!" –
jólnevelt Tristan így mond ellent. –
„Jobb lesz: minden vadász, ha elment,
keresse ki posztját magától,
3430 s úgy eressze a kopót a falkától.
A terepet is meg a szarvast szintén
ők jobban ismerhetik, mint én,

s hogy milyen irányban kerül,
ha kopók elől menekül.
3435 Ők ismerik a terepfekvést.
Én itt még sosem lovagoltam egyrészt,
másrészt amúgy is vagyok itt járatlan." –
„Az Isten látja, Tristan, igazad van.
Itt nem érvényesül mesterfogás!
3440 Járja saját útját minden vadász,
s rendezkedjék be, amiképp tud!"
Így a vadásznép szanaszét fut;
a kopókat ki-ki pórázra fűzi,
s késlekedés nélkül kitűzi
3445 a posztját, mit lát alkalmasnak.
Csakhamar nyomát lelik egy szarvasnak,
azt egykettőre felverik,
s űzik egészen estelig,
amikor utolérik a kopók.
3450 Időt hiába nem lopók
Marke és Tristan: sebbel-lobbal
a helyre vágtatnak sok udvarnokkal,
hogy ott elejtsék a vadat.
Kürtökből harsogás fakad,
3455 sokféle dallam dübörög.
Oly szépen játszanak a kürtösök,
hogy az kedvére van Markének,
s másokat is vidít a szép kürt-ének.

Mikor a szarvast elejtették,
3460 a vadászmestert melléje ültették,
a kedvelt jövevényt, Tristandot:
mutassa már meg, miképp hántott
irhát a vadról múltkorjában.
„A kérés" – így ő – „ne legyen hiában!" –,
3465 és nekigyürkőzött keményen.
De nekem az a véleményem,
hogy fölöslegesen időt halaszt
az én mesém, ha ugyanazt
elbeszélné nektek másodszor.
3470 Ahogyan már elmondtam akkor,
az első szarvassal mit művelt,
most is ugyanúgy nyúzott, ugyanúgy szelt.

Az irha, a villás-teríték,
a bőrön kúria-apríték:
3475 mikor ezt látták meglepődve,
mindnyájan meg voltak győződve,
hogy Tristan eme tudomány
legjobb tudója, és sehány
fortélyát jobban nem ismeri senki.
3480 Marke rendeli felköttetni
a szarvast, és indul haza.
Ő és a vadászatban támasza
s az agancsot vivő kíséret,
s akik hordoznak villás-terítéket:
3485 ez mind-mind hazalovagolt.
Jó Tristan attól fogva volt
kedvelt az udvarnép között.
Király és kíséret igyeközött
mindenképp a kedvében járni.
3490 Ő is azon volt, hogy akármi
ügyben segítsen gazdagot, szegényt.
És ha bárki emberi lényt
a tenyerén hordhatna ő,
volna azt szívesen tevő.
3495 Isten adta neki e jó készséget:
tud és akar élni mindenki végett.
Nevetni, táncolni és énekelni,
nyeregben, futásban versenyre kelni,
vigadni, járni-kelni komolyan
3500 mindenkivel tud: ő olyan.
Úgy él, hogy abban kedve tellik,
s amint az ifjúsághoz illik.
Ha bárki bármibe belefogott,
ahhoz ő bármikor csatlakozott.

3505 Mármost a mese így vagyon:
Marke király egy szép napon,
ebédidő után kevéssel,
mikor ki-ki mulat időtöltéssel,
ott ült, és odahallgatott
3510 egy leich-dalra, mit egy hárfás adott,
ki mesterségében remekel:
nincs nála jobb távol s közel.

Wales az, honnét e férfi jött.
Tristan, a Parménia-szülött
3515 a mester lábához leült,
s a leich-dallamban elmerült.
Azt a hárfa gyönyörűen kísérte!
Ha fejével fizetne érte,
akkor sem titkolhatja el,
3520 mint kavarodik lelke fel;
a szíve hol izzik, hol fázik.
„Mester" – szól –, „kend szépen hárfázik!
Minden hangot helyesen ad elő.
Ahogy költötték: szép esdekelő.
3525 Bretagne-beli a szerző,
ki ily történetet sző
egy hölgyről s kedveséről, Gurun úrról."
A hárfás felpillant a húrról,
fülébe a szók hullanak alá,
3530 mégis úgy tesz, mintha nem hallaná,
míg be nem fejezte a leichet.
Akkor aztán ily szókat ejtett:
„Kedves fiú, honnan tudod te,
hogy a szerző mily táj szülötte?
3535 Tán értesz az ilyesmihez?" –
„Igen, mester" – Tristan válasza ez –,
„valaha jártas voltam benne,
de tudományom úgy csökkent le,
hogy kelmed elé állni nem merek." –
3540 „Nem úgy van! Nézd e hárfát, jó gyerek!
Mi dívik honodban, hadd halljam:
milyen dal és miféle dallam?" –
„Jó mester, parancsolja kend,
s ez jóváhagyást is jelent,
3545 hogy hárfázzam?" – Tristan ezt kérdi. –
„Hárfázz, pajtás! Jól érti, ki így érti."

A hárfa, melyet kézbe vett,
kezébe igen jól illett.
Azt olvasom, oly szép volt az a kéz,
3550 hogy szebbet nem láthat, ki arra néz:
lágy és kecses, keskeny, kicsiny,
s hófehér, mint egy hermelin.

E kézzel ő húrt pegetett,
és szólalt dallam, rengeteg,
3555 szívreható, különös, édes.
Közben Tristan visszaemlékez’
az ő breton leichjeire.
Plektrumját veszi kezibe’.
Meghúz húrt, elfordít szeget:
3560 itt magasabbra, ott mélyebbre vet,
ahogy neki megfelelő.
Ezzel hamar elkészül ő.
Tristan, az újszerű zenész
új tisztségét kezdeni kész
3565 szorgos vigyázattal, ez látszik.
Ha rögzített dalt, ha rögtönzést játszik,
ha szól különös beköszöntő,
azt ő édes hangzatba öntő.
Szép játékának nincsen párja,
3570 s oly gyönyörűen zeng a húrja,
hogy jön a nép apraja-nagyja,
s egymást közelebb biztatgatja.
De már az udvar sincs késésben:
nagy része jön futólépésben,
3575 túl korán nem érkeznek mégse.
És Marke mindezt végignézte.
Székén ülve, szemlélve látja,
mint hárfázik ifjú barátja.
Nagy volt benne a meglepettség,
3580 hogy Tristanban ilyen finom tehetség
s jó mesterfogás otthonos.
És noha mindez tudatos,
mégis jól tudta leplezni!
Namármost Tristan elkezdi
3585 egy leichjét: dallama elnyújtva lép.
Ebben a dalban van a szép
Gralant lovag túl büszke barátnője.
Oly szépen játszik a dal pengetője,
a hárfából kicsalogat
3590 oly gyönyörű breton dallamokat,
hogy sok van, ki állát leejti,
s közben saját nevét felejti.
Sokakban ott a szív, a fül
megháborul, meghőbörül,
3595 s a kerékvágásból kizökken.
Ezer irányba szökken
sok feltámadó gondolat.
Sokan gondolják a zene alatt:
„Istentől áldott a kereskedő,
3600 kinek ily jólnevelt fia cseperedő!"
Fehér ujja csak úgy suhan
a húrokon szorgalmasan
és ugyanakkor nagy erővel.
Nyomában dallam oly zengő kel,
3605 hogy azzal a trónterem megtelik.
Tristant a tekintetek elnyelik.
Látványától sokan kábulnak,
míg fehér kezére bámulnak.

A leichnek vége lett, hangja elült.
3610 A jó király valakit odaküld,
ki tovább oly kérelmet ad,
hogy játsszon Tristan másikat.
„Mu voluntiers!" – Tristan válaszol,
és nagyszerű dallama szól
3615 egy szép szerelmes leichnek ismét,
mely felidézi nemes Thisbét,
aki a régi Babilonban élt.
Tristan olyan szépen zenélt,
a dallamot oly mesterkézzel
3620 igazgatta, részt az egésszel,
hogy ki-ki csodálta a hárfást.
S ha úgy illett, kicsit se várvást,
a kiváló fiú az ő
canzonéiból is közükbe sző
3625 édeset itt, furcsát amott.
Dalolta a leich-dallamot
velszi nyelven és bretonul,
franciául és latinul
a szájával oly édesen,
3630 hogy nem tudhatta senki sem,
vajon mi volna benne édes
nagyobb mértékben vagy dicsértes:
ahogy énekel vagy ahogy hárfázik?
Már mindenki róla vitázik;

3635 az ő zeneművészete
sok embert szóra késztete.
Ám egy dologban nincs vita:
hogy az országban még soha
ilyen jó zenész nem akadt.
3640 Ez itt, az amott ily szóra fakad:
„Mily csodás ifjút fogadtunk be!
Mily kiválóság jött körünkbe!
Csak pelyva minden más gyerek,
ki mostanában tekereg,
3645 jó Tristanunkkal összevetve!"
Mikor Tristan elcsöndesedve,
érvén leichjének végire,
Marke szól: „Tristan, jöjj ide!
Ki téged tanított, a nevelő
3650 Isten áldását megérdemelő,
s te úgyszintén. Úgy, bizony ám!
Leichjeidet szívesen hallanám
hébe-hóba, estefelé,
ha szemedet az álom nem lelé.
3655 Ez mindkettőnk javára lesz." –
„Szívesen, uram." – „S érdekelne ez:
játszol-e más húros hangszeren is?" –
„Nem, uram" – így Tristan. – „Ne légy hamis!
Újból kérdem, s ahogy engem szeretsz,
3660 igazságot éppoly híven követsz!" –
„Uram" – feleli Tristan rögvest –,
„nem kéne, hogy e dolgot sürgesd.
Elbeszélem neked őszintén
– ki mondhat erről igazabbat, mint én? –,
3665 s kell is, hogy tudd e dolgokat.
Uram, gyakoroltam sokat
sokféle húros hangszeren,
de olyan jól nem megy nekem,
hogy többet tudni ne akarnék.
3670 És hát: nem sok időm akadt még,
hogy zenélni tanuljak: hét esztendő
vagy kicsit több nem elegendő,
s még azt is, hogy megszakíttassák,
gyakran kellett: ez az igazság.
3675 Parméniában tanultam jószerint
tekerőlantot s violint.
A hárfa és a tambura
művészetét két velszi cimbora
tanította, jó mesterek nagyon.
3680 Utána egy breton,
ki Lutban élt, és onnét kipillantott,
ő tanított szambjutot s lantot." –
„Szambjut? Mi az, édes fiam?" –
„A legjobb húros hangszer, ami van." –
3685 „Látjátok" – mondja a kíséret –,
„a jó Isten ezt a kis édest
örömmel teli életre tartotta,
sok adottsággal megáldotta!"
És Marke kérdezget tovább:
3690 „Tristan, hallottalak, amint odább
velsziül énekeltél s bretonul,
franciául és tiszta latinul.
Tudod-e nyelveket?" – „Uram, igen;
eléggé jól." Tömegesen
3695 özönlik az udvari nép,
s aki idegen nyelvet bármiképp
ismer, mit szomszéd föld beszél,
a próba alkalmával él,
ez így, az meg úgy szólongatja.
3700 Tristan pedig mindnek megadja
helyénvaló szókkal a választ végül:
megszólal írül és norvégül,
majd németül, skótul és dánul.
Az udvarnép szájtátva bámul,
3705 s Tristan műveltségére vágyik.
Azon tűnődik egyik-másik,
bárcsak ő is ilyen lehetne!
Sok szívben ily óhaj van kerekedve
édesen és bensőségesen eztán:
3710 „Bár én is olyan lennék, mint te, Tristan!" –
„Tristan, életed vígan élheted!" –
„A kiválóságot elérheted,
és tiéd minden tudomány,
mit nem bír más ember sehány!"
3715 Kiáltozva összeszaladnak,
csodálatuknak hangot adnak.
„Hollá!" – így azok, „hollá!" – így ezek:

„Az egész világ hallja meg!
Egy gyermek, egy tizennégy éves
3720 a föld minden tudományára képes!"
Így szól a király: „Tristan, idehallgass!
Mi nekem kell, te mindre vagy alkalmas.
Te mindent tudsz, ami nekem kell:
vadászni, zenélni, szólni nyelvekkel.
3725 Legyünk társak, elválhatatlanok:
te az enyém, én a tiéd vagyok.
Napközben kilovagolunk vadászni,
este pedig az időt töltjük játszi
és udvarhoz méltó dologgal:
3730 hárfával, violinnal és dalokkal.
Neked ez jól megy: tégy így kedvemért!
Másrészt, amit szíved örömmel ért,
azzal én elhalmozlak téged.
Kaphatsz lovat, szép öltözéket,
3735 amennyit akarsz: ily örömnek adlak.
Te úgy mulattatsz, én így mulattatlak.
Nézd: sarkantyúmat, kardomat,
arany kürtömet, számszeríjamat,
ezt mindet rád ruházom, pajtás.
3740 Kedvemért gondot rájuk majd láss!
Egyébként légy nálunk víg s gondtalan!"
Így hát a szegény hontalan
becsült udvarnok lett, közkedvelt.
Egy ifjúban még senki sem lelt
3745 annyi áldást, mint benne volt.
Ha bármit művelt vagy ha szólt,
az mindig jó volt, azt jól cselekedte.
Így az egész világ szerette.
Mindenki szíve érte ég.
3750 De most ebből a beszédből elég.
Mesénknek ezt a részét félretesszük,
s a másik fonalat felvesszük.
Lássuk: főlovász Don Rual
li foitenant et li leal
3755 mit lát jónak és mi a tette,
miután Tristant elvesztette.

{Jegyzetek, 3379–3756. sor}

A hárfajáték-jelenet előképe az az ótestamentumi epizód, melyben az ifjú Dávid hárfázik Saul király előtt, ld. 1Sám 18. fejezet. Más kérdés, hogy Marke lényegesen jobb szívvel viseltetik a hárfázó ifjú iránt, mint Saul.
3382. Nem vélt apja: „der unverwânde vater sîn": nem a vér szerinti apáról, hanem a gyámról van szó. A szülők halála esetén az apai jogok és kötelességek a legközelebbi rokonra hárultak. Tristan azonban ekkor még nem sejti, hogy nagybátyja udvarába került, és Marke sem tudhatja (legfeljebb ösztönösen érzi), hogy az ifjú a rokona.
3409. nyolc nap: „innerthalp den ahte tagen", vagyis még a Tristan felbukkanását követő héten.
3414. sköv. vadász-lovát (…) adják Tristannak: rendkívüli megtiszteltetés, melyet majd további kitüntető ajándékok követnek.
3460. Tristandot: Gottfried némelykor a névnek ezt a mellékalakját használja.
3510. leich: hangszerrel kísért, szerelmi tárgyú, lírai dal. Gottfried azonban – mint a szövegből kiderül – a magyar széphistóriához hasonló, hosszabb, epikus jellegű éneket ért rajta.
3513. Wales: a velszi vándormuzsikusok és énekmondók híresek voltak a középkorban. Később (ld. 3678. sor) Tristan is hivatkozik velszi mestereire.
3525. Gurun: egy ófrancia lai-ról van szó. (Gottfried a két műfajt, a leichet és a lai-t azonosnak tekinti.) Hőse, Guiron lovag egy férjes asszonyba szerelmes; a férj a lovagot megöleti, szívét pedig megsütve föltálalja az asszonynak. A „szívlakoma" motívum ismert és kedvelt volt a középkorban.
3558. plektrum (vagy plektron): általában a húrok pengetésére szolgáló pálca vagy lapocska, Tristan azonban hangolókulcsként használja.
3565. újszerű zenész: „der niuwe spilman". Jelentheti azt is, hogy Tristan, aki eddig vadásztudományával tűnt ki, most hirtelen muzsikusként ébreszt bámulatot; de valószínűleg inkább arról van szó, hogy az általa előadott zene hat újszerűnek.
3587. Gralant (vagy Graelent): sokféle változatban elterjedt ófrancia tündérmese hőse.
3613. Mu voluntiers: nagyon szívesen (ófr.).
3616. Pyramus és Thisbe története Ovidius Átváltozások című munkája jóvoltából közismert volt.
3676. tekerőlant: „symphonîe", violin: „videl", a mai hegedű egyik őse.
3677. tambura: „rotte", citeraszerű húros hangszer.
3682. szambjut: „sambjut". Nemcsak Marke király előtt ismeretlen ez a hangszer, a modern kommentátorok is tanácstalanok. A szó csak ebben a műben fordul elő, és csak ezen a szöveghelyen.
3753. Don: (ófr.) „dan", a német Herr megfelelője, a latin dominus-ból. A magyar fordítás az egyszerűség kedvéért a spanyol megfelelővel helyettesíti.


Márton László fordítása


Gottfried von Strassburg Tristan-regénye egyike a középkor legkimagaslóbb epikai alkotásainak, egyszersmind a modern lélektani regény egyik fontos előfutára is. Szerzőjéről a keresztnevén kívül semmit sem tudunk azon kívül, ami a művéből kiderül róla: széles látókörű, művelt és tapasztalt ember lehetett; nem előkelő származású, mégis az udvari és a lovagi élet, valamint a teljes korabeli társadalom jó ismerője. Járatos volt számos művészeti ágban és egyéb mesterségben ugyanúgy, mint az emberi lélek dilemmáiban és belső ellentmondásaiban. Nyitott gondolkodású, türelmes ember volt, legalábbis a művében olvasható meditatív részletek ilyennek mutatják. Volt érzéke a költészet emelkedettségéhez, megvolt benne a nagyepikai hosszútávfutók előrelátása és kitartása, ugyanakkor finom humorérzéke is volt. Művének egyik utalásából tudjuk, hogy Walther von der Vogelweide kortársa volt; ennek és egyéb, közvetett fogódzóknak alapján a filológusok úgy számítják, hogy művét valamikor 1210 előtt írhatta. Valószínűnek tartom, hogy nem volt már fiatal, amikor belekezdett nagy művébe, és talán ezzel magyarázható, hogy nem fejezte be: a ránk maradt húszezer verssor a cselekménynek csupán a tetőpontjáig viszi el az olvasót; a végkifejlet, melyet a Tristan-mondakör más feldolgozásaiból ismerhetünk, hiányzik. Néhány emberöltővel később, egymástól függetlenül, két költő is megírta a töredékben maradt mű befejezését, Ulrich von Türheim és Heinrich von Freiberg, mindkettő a maga észjárása és vérmérséklete szerint, ám költői tehetségben egyikük sem közelíti meg Gottfriedot. A befejezés igényén kívül a kéziratok sokasága is mutatja a mű korabeli népszerűségét: a XIII. és a XIV. századból huszonhét teljes másolatot tart számon a szakirodalom.
Gottfried művének fordítását 2001-ben kezdtem el, és terveim szerint, ha változatlan ütemben haladok, körülbelül öt év múlva fogok elkészülni vele. A fordítás megjelentetésére a zebegényi székhelyű Borda Antikvárium vállalkozott. (Márton László)


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Gottfried von Strassburg


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.