VelenceLátó / Velence, 52. Biennnale d’arte

Deréky Pál
Velence, 52. Biennnale d’arte

Deréky Pál
VELENCE,
52. BIENNALE D’ARTE


VENEZIA GIARDINI – ARSENALE – VALAMINT OLDALÁGI RENDEZVÉNYEK (COLLATERALI)
KÜLÖNFÉLE HELYEKEN 2007. JÚNIUS 10. – NOVEMBER 21.


A kiállítás mottója – Pensa con i sensi – senti con la mente. L’arte al presente (Think with the Senses – Feel with the Mind. Art in the Present Tense) – első pillanatban valami bukott kreatív-tanonc torz vizsgamunkájának tűnik a legtöbb látogató szemében, hevenyészett értelmezés-kutató körkérdésem során néhányan azonmód parodizálták is, többé-kevésbé szellemesen. Én viszont a „gondolkodj az érzékeiddel, érezz a tudatoddal” felhívást rögtön megfogadva, már első éjszaka, az elalvás utáni első pillanatban tudom: kegyetlenül csípnek a szúnyogok. És ez nem vicc ám, mert akár a chikungunya-lázat, a malária egyik enyhébb fajtáját terjesztő
tigrisszúnyog (Aedes albopictus) nősténye is munkálkodhat rajtam. Eraldo Baldini író is ilyen értelemben nyilatkozik: „Non c’è da scherzare”, Emilia Romagnában már kétszázan megbetegedtek (Corriere della Sera, 2007. szept. 7.). Hol is van az?
Villanyt gyújtva, rövid térképböngészés után kiderül: mindjárt a szomszédban. Na,
vegyük csak elő a szúnyogriasztót! Afrikából vándorol fölfelé ez a kór, a klímaváltozással
eljutott már csaknem az Alpokig. A lexikon szerint a betegség lefolyása
az esetek többségében nem halálos, azonban magas lázzal, fejfájással, fáradtsággal,
hányingerrel, valamint izom- és ízületi fájdalmakkal jár. Biztos jól elgondolkodik
majd minden érzékem, ha megfertőz (nem fertőzte meg – a szerk.).
Amikor a velencei városatyák 1895-ben határozatot hoztak nemzetközi képzőművészeti
kiállítások szervezéséről a városi park (Giardini) területén, még sokkal
kevesebb ország volt, mint ma. A Giardini a huszadik század hatvanas éveiben
betelt, a japán pavilon, az északi országok (norvég, svéd, finn) közös pavilonja, és,
azt hiszem, Dél-Koreáé volt az utolsó, ami még megépülhetett. Az újonnan alakult
vagy szétesett országok közül a szovjetből orosz, a jugoszlávból szerb lett, míg
a csehek és a szlovákok továbbra is megmaradtak egy fedél alatt. A magyar még a
Monarchia idején, 1909-ben épült, szép, szecessziós mézeskalács, Szent Imre-mozaikjával
és egyéb attribútumaival eleve hangsúlyozza az ezeréves magyar államiságot.
Ma viszont az államiság hangsúlyozása a művészet terén egyre anakronisztikusabbnak
tűnik, mind többen szorgalmazzák a Biennale Documenta-mintájú
átalakítását. Egyelőre azonban maradt a vegyes felvágott. Van angol pavilon a
Giardiniben, ugyanakkor Wales, Skócia, Írország és Észak-Írország is kiállít kü80
lönféle helyszíneken. De ez nem zavar senkit. A rendezők számára felmerültek
ennél sokkal fogasabb, megoldásra váró kérdések is, mindenekelőtt az, hogy a
nemzetesdi korában nem létezett ilyen hadra fogható formában se Afrika, se Kína,
se India. Hogy mégse hiányozzon a fél világ, áthidaló megoldásokra volt szükség.
Így Kína, Afrika, Törökország (és meglepő módon: Olaszország nemzeti pavilonja
– ami nem tévesztendő össze a Giardini hatalmas olasz pavilonjával, mert
ott olasz kurátorok válogatásában mindig nemzetközi anyag látható) az Arsenale
területén kapott helyet, amelyen különben a Robert Storr kurátor által az egész
világról meghívott-kiválasztott művészek állítottak ki. A nemzeti pavilonos Giardiniben
viszont helyet szorítottak Velence számára, bár a város már jó kétszáz éve
elveszítette önálló államiságát. Sajnos továbbra sem állított ki India, Pakisztán és
Banglades. A Soros Alapítvány, az EU és az Allianz biztosító támogatásának köszönhetően
első ízben mutatkoztak be roma művészek gyűjteményes kiállítással
(Elveszett Paradicsom)1, valamint Madárraj Ed (Edgar Heap of Birds) munkáival
észak-amerikai indiánok (a dél-amerikai indiánokat Antonio Briceno mutatta
be a venezuelai pavilonban). Albánia szerepel ugyan a kiállító országok sorában,
de a Palazzo Malipieróban található kiállítás nemcsak a rendes hétfői szünnapon
volt zárva, hanem máskor is (vagyis mindig). Horvátország a Querini Stampalia
grafikai gyűjtemény palotájában állított ki, ám az olasz pénztáros-sárkány csak akkor
akart beengedni, ha múzeumi belépőt váltunk – amit mi egyértelmű jogsértésként
értelmeztünk, hiszen az összes városi és oldalági helyszínre ingyenes volt
a belépés. Mivel nem bizonyult fogékonynak magyarul előadott érvelésünkre,
„Croatia non coronat” felkiáltással távoztunk (Werbőczy is magyar nyelven intézte
szónoklatát a dózséhoz, pedig tudta volna latinul is). A Luxemburgi Nagyhercegség
által bérelt kiállítótermek üresek, romosak, porosak voltak – minden alkalommal
van legalább egy ilyen. És persze jó néhány olyan kiállítást is láttunk, amiről
nem jutott eszembe semmi. Talán jobb is, mivel teljesen szubjektív és rendkívül
hiányos is ez a beszámoló. Gyenge mentség, hogy mindenünnen begyűjtöttük
az összes fellelhető katalógust, szórólapot és egyéb információs eszközt, valamint
az is, hogy a kétkötetes nagy katalógus hetven euróba került volna (kicsit lehetett
kapni már egy tízesért, de az nem ért semmit). Végül hetvenhat ország száz művészétől
mintegy öt kiló dokumentációt sikerült összeszedni. Rendkívül sok anyag
található a világhálón is. Főleg persze a nagy nevek jól dokumentáltak, olyan világhírű
művészeké és művésznőké, mint Rainer Ganahl, Jenny Holzer, Ellsworth
Kelly, Sol LeWitt, Raymond Pettibon, Sigmar Polke, Gerhard Richter, Susan
Rothenberg vagy Nancy Spero. Így az ő most Velencében kiállított képeikről azért
nem írok, mert azoknak bárki utánanézhet bármikor. Négy munkanap, vagyis
harminckét munkaóra alatt jártuk be azt, amiről az alábbi töredékes beszámoló
megpróbál némi képet adni.

Arsenale – egyéni kiállítók
Luca Buvoli: Anarchoheroism (többrészes, multimediális installáció, 2007)
Ez a nagy, színes, villogó-beszélő-éneklő installáció fogadja az Arsenal hosszú
kiállítócsarnokába belépőt. Háború- és erőszakellenes cucc, például megy a fülbemászó,
tüzes olasz induló, azután hirtelen egy hangon kiakad, a végtelenségig elhúzza,
majd amikor már szinte fáj, felakasztja magát. Voltaképpen Marinettiidézetek
megdolgozása az egész. Marinetti 1910. április 27-én publikálta (három
társszerzőjével, Boccionival, Carràval és Russolóval) a „múltista” Velencét ostorozó
kiáltványát Contro Venezia passatista címmel.2 Nos, ezt a „passatismo” kifejezést
fordítja az ellenkezőjére Buvoli az installáció egyik elemében, amely a Gyönyörű
szép holnapután címet viseli. Idős néni video-interjújának végtelenített részletét
látni, olaszul beszél, a feliratozás angol; ő Vittoria Marinetti, a művész lánya. Azt
meséli el, hogy 1944-ben elhunyt apja élete vége felé, amikor már recsegve-ropogva
dőlt össze minden, amiben hitt és amiért küzdött, azzal vigasztalta, hogy
ne féljen, mert a holnap csúnya lesz, ám a holnapután újra gyönyörű szép. Hát
egészen biztosan nem olyan lett az a gyönyörűszép holnapután, mint amilyenre a
Marinetti-család itt megidézett két tagja gondolt. De Buvoli ezt tételesen nem,
csak az installáció egészével érzékelteti. Összességében kellemes, mulatságos, szarkasztikus
munka.
Charles Gaines: Airplanechrashclock (mechanikus installáció)
Magyarra talán repülőgépszerencsétlenség-vekkernek lehetne fordítani a címet.
Asztalon nagyváros – szerintem fa – makettje látható, hangos ketyegés hallik,
ébresztőóra jár az asztal alatt. Amikor eljön az ideje, kiold egy biztosítékot, és
hosszú acélszárain kivágódik egy játékrepülő, majd a városra zuhan. A mű keletkezési
dátuma: 1997, USA.
Gabriele Basilico: Bejrút, 1991.
című nagyalakú fénykép? (pure pigmented print)-sorozatával folytatódik a háború-
és erőszakellenes szekció. Ezeken a képeken nem a háború pusztítása az érdekes,
nem a kitört ablakú lakások, üzletek, házak sora, hanem az a nagyon csúnya,
hogy fű nő az utcán, kisebb bokrok, cserjék, fák nőttek ki a házak tövén. Miért
nem restaurálják ezeket a látszólag nem véglegesen megrongálódott házakat?Miért
nem költöznek vissza? Minden egyes lakót megöltek, azért nő az utcán fű?
Bejrút ismétlődő katasztrófáit egyébként többen is tematizálják, az Arsenaléban
még Tomoko Yoneda, Libanon színeiben pedig Fouad Elkoury a Giudeccán (lásd
ott).
Paolo Canevari: Bouncing skull (video, 2006)
című művével folytatódik ez a hangulat. Az óriási, rendes mozivászonnál nagyobb
vetítőfalon egy kb. 12–14 éves gyereket látunk, amint egy félig szétbombázott
ház előtt egy labdával dekázik a fűben. Az a ház a Miloseviæ által háborúba
hajszolt szerb hadsereg belgrádi főhadiszállása volt, aminek a felét elcsapták a
NATO bombái, a gyerek pedig egy fekete gumikoponyával dekázik. De mondjuk egy, maximum két perc elég lenne ebből, nem tudom, hány perces, nem tudtam
kivárni a végét, unalmassá vált. Viszont, hogy ez a beszámoló ne váljon unalmassá,
nem folytatom, bár voltak még hasonló zsánerű, érdekes alkotások (mint
pl. Neil Hamon angol fotóművész mintegy, száz évet átfogó, a szenzáció látszatát
is mellőző, s éppen ezért hatásos katonaképei az egész világból), most már csak
egy antimilitaristát szeretnék lecseszni keményen. Úgy hívják, hogy
Nedko Solakov
bolgár az istenadta, és szerintem egyike a világ legtúlértékeltebb művészeinek.
A 12. dokumentán is dörgölőzött a nézőhöz, itt is azt teszi, Tulajdonjogi vita címet
viselő, hatalmas fénykép- és játékfegyver-installációjában. Arról van szó, hogy
valami bolgár vállalat vagy vállalkozó elcsórta a Kalasnyikov gyártási szabványát,
vagy megvette, de mást adtak, vagy mittudom én, szóval ebből óriási, titkosszolgálatokat
is mozgósító kalamajka lett, azt dokumentálja. Színleg, mert valójában
arról van szó, hogy a géppisztolyt mutatja be, illetve különféle géppisztolyokat mutat
be (egyik nagyalakú fényképen ő maga mosolyog eggyel a kezében), szóval nem
másról van szó, mint a géppisztoly esztétikájáról, meg arról, hogy milyen jó fej
(stb.) ő, mert mindezt bátran leleplezi. Brrr.
Ezzel vége a politikai korrektségnek, szerintem egy kicsit túl sok volt, kevesebb
is elég lett volna belőle. Luca Buvoli futurizmus-cikizése még szarkasztikus
és játékos volt, utána mind jobban elkomorult a nézők arca és kedélye, és egyre
fárasztóbbá vált a sok fénykép és video. Ezek túltengését sokan rosszallták (fogom
részben majd én is). Elhangzott olyan vélemény, miszerint a fénykép csak fénykép
(nem mutat túl önmagán, ezért nem is művészet), a video meg vagy túl hoszszú,
és nincs annyi ideje az embernek, hogy végignézze, vagy rövid, ám érdektelen,
nem több puszta clipnél. Szerintem nem baj a fénykép, de mutasson túl magán, a
realizmuson, a valóságon – mégpedig úgy, hogy többlete már az aláírásból világossá
váljék, ne kelljen hozzá az átlag újságolvasó-hírtévénéző tudásszintjét meghaladó
külön magyarázat.
Malick Sidibé: L’Afrique chante contre le SIDA (fotósorozat, 2006)
Gyorsan ellentmondva ennek a véleménynek: Életművéért a Mali fővárosában,
Bamakóban élő, ma hetvenegy éves Malick Sidibé afrikai fényképész kapta a
Biennálé nagydíját, az Arany Oroszlánt (a Filmbiennale is ugyanekkor zajlott, de
mindhárom rendezvény – a képzőművészeti, a filmművészeti és az építészeti –
oszt ilyen nevű díjat). Sidibé munkásságát úgy hét-nyolc évvel fedezte fel a világ,
most Velencében egy teljesen érdektelen, sültrealista fényképsorozattal szerepelt,
amelyen neves és kevésbé neves afrikai énekesek lépnek fel az AIDS ellen. Ha
Sidibé nem Maliból származna, ennyiben hagytam volna. Nade Mali a világzene
egyikMekkája,Medinája, Fatimája, csodatevő szent helye, mást ne mondjak, onnan
való volt a nemrég elhunyt kitűnő Ali Farka (Ali, a Szamár) Touré – ezért
néztem utána a hálón. És persze, azonnal érthetővé vált a nagydíj, hát a kalapos
mester a hatvanas-hetvenes években végigfotózta nemcsak az összes, azóta világhírűvé
vált mali bandát, de mindenkit, aki ott hangszert fogott a kezébe, félelmetes alakokat, jellemeket. De vegyünk egy olyan fényképet – mástól –, amihez semmi
magyarázat nem kell, értelmezéséhez elég a cím és a tévénézői tudás.
Pavel Wolberg: Kalkilija határátkelő (fotó, 2002)
Wolberg 1966-ban született Leningrádban, családja 1973-ban alijázott a Szovjetunióból.
Sajátos távolságtartással szemléli és ábrázolja az izraeli mindennapokat.
A távolságtartás nem elhatárolódást, még csak nem is kritikát jelent, hanem
egy radikálisan más látószög érvényesítését. Máshogy néz, mint mások. Ez a képe
benne van a nagy katalógusban (mely néhány helyen azért elérhető volt láncon),
ám nem állították ki – fogalmam sincs, miért nem, pedig a sorozat legjobb
fotója. A nagyméretű, színes képen egy palesztin lány vagy fiatalasszony látható
szemből, átellenben pedig sisakos, puskás izraeli katona, félig hátulról, amint kezét
lazán a fegyvertusán nyugtatja. A katona arcának nagy része árnyékban van,
míg a nő arca teljes megvilágításban.
A fejkendős lány a katona szemébe néz, és kissé elnyílt szájjal mosolyog. Mosolya
nem kér semmit, nem akar vele tetszeni a katonának, nem azért van, hogy
engedje már végre át. A mosolygó szempár végtelen gyöngédséggel nyugszik a katona
arcán, mintha értené, sajnálná, lélekben megsimogatná a szegény fegyveres
fiút. Türelem, nyugodt erő árad belőle. Amennyire az árnyékban kivehető, a katona
nem bírja ezt a nézést, lesüti a szemét.WolbergMicpe Jichar evakuálása (2004)
című képe is nagyon erős. Fegyveres, egyenruhás férfiak és nők próbálják meg –
minél kevesebb erőszak igénybevételével – távozásra bírni az illegális telepeseket.
Nem folyik vér, nincsenek lőtt vagy szúrt sebek, de a karhatalom rohama fergeteges.
A telepesek csoportjába vágtató lovasrendőrök sisakján (még a lovak szemén
is) plexiüveg-rostély, a lovasokon páncélszerű védőruha, kezükben kardszerűen
hosszú gumibot.Mint valami mozgalmas barokk festményen, kettényílik a tömeg,
a hasadás szélein megcsavarodott felsőtesttel földre zuhanó emberek sora, eltépett,
elszakadt ruhákból kivillanó hátak, karok, vállak, kiáltásra tátott szájak, kiguvadó
szemek, és mindent uralón a hatalmas vezérmén szügyén a széles bőröv karmazsinvöröse
– újra csak azt mondhatom, bibliai kép, barokk megfogalmazásban.
Sophie Whettnall: Árnyékboxolás (video, 2004)
Áll a feltűzött hajú, filigrán művésznő, és látszólag rezzenéstelen arccal látszólag
a semmibe mered. Előtte fiatal, izmos, bőrfejű boxoló ugrál, és gyors kombinációkkal
sorozza a nőt. Nincs rajta kesztyű. A nagy erővel odavitt ütések hajszálra,
fél hajszálnyira mindig megállnak a nő arca előtt – beleborzong az ember, mi
lenne, ha egyszer nem, ha az egyiket nem sikerülne megállítania az artistának.
Akkor csont repedne, vér frecsegne. De hát rendes esetben cirkuszi késdobáló fegyvere
sem ejthet sebet a partnerén. Akció-video, vagy montírozott, nem tudni. Az
sem világos, hogy miférfiak vagyunk-e itten megszólítva, vagy mégsincs benne
szimbóleum (pl. „az ember leghűségesebb társa a nő – elgondolkodtál-e már rajta,
hogy bánsz vele?” – Móricka).
Rosario López: Házacska (háncsból font házikó középen, nagyalakú fényképek
a falon, 2005)
A művésznő (később olvasott) szándéka szerint a látogatók többségét, engem
is, ez a középen álló, strandkabinszerű valami fogott meg először. A 150 x 160 x
180 centi méretű dobozon – mert jól láthatóan van teteje is –, mindenekelőtt az
anyag érzékisége (textúrája, színe, illata), a fonás szépsége és az egész érthetetlensége
vonzza az embert. Kiderül, hogy közvetlenül a tető alatt még kukucskálónyílása
is van, de bejárata, ajtaja nincs. Nem válaszol, végső soron elutasító. Háznak
ház, de nem jó semmire. Ekkor fordul a néző érdeklődése a fényképek felé, hátha
azok megadják a magyarázatot. És másodszor is jó a kombináció, Rosario López
ehhez hasonló nézői reakciót kívánt elérni. A szórólap szerint nincstelen perui parasztok
elfoglaltak valami kietlen, szinte sivatagi területet (ez látható a barnás árnyalatú
nagy fényképeken), és ott nyomorúságos viskókat, putrikat, sátrakat építettek,
mivel az újság azt írta, hogy valamelyik nagy energiaszolgáltató társaság
megvette a területet, és erőművet akar ott építeni. Munkát reméltek. De a társaság
vezetői azt nyilatkozták, hogy elfoglalt területen nem kezdenek építkezésbe,
sőt a földbitorlás miatt a remélt munkavállalásról szó se lehet.
Andrej Monasztirszkij és társulata: Performanszok (1985, 2007)
Nagy meglepetéssel és őszinte érdeklődéssel vettem szemügyre ezt az általam
elég jól ismert csapatot.Mit keresnek itt, miért hívták meg őket? Az orosz „misztikus”
neoavantgárd képviselőit?Monasztirszkij (*1947) a moszkvai konceptualisták
második nemzedékéhez tartozik, Ilja Kabakov tanítványaként kezdte, de hamar
önállósodott. Az 1976-os Közösségi Akció Csoport alapító tagja, költő. A
csoport kidolgozott performanszokat vitt színre teljesen elhagyott vidékeken.Meghívott
résztvevők hosszan utaztak a kijelölt pusztába, ahol nézőként vagy résztvevőként
olyan élményekben volt részük, amelyek tarkón vágták őket mind testi,
mind szellemi értelemben. A performanszokat részletesen dokumentálták forgatókönyvvel,
foto- és filmanyaggal, naplókkal, beszámolókkal, műleírásokkal stb.
Mindezt nem azért tették, hogy egyenlőségjelet rakjanak élet és művészet közé,
mint a történeti avantgárd. Ellenkezőleg, azért jártak el így, hogy a művészet
szakrális funkcióját hangsúlyozzák, melynek segítségével ki lehet emelkedni a
mindennapokból, meg lehet tisztulni a közöséges retektől. Pl. a Lieblich akció végén
lefényképezett érintetlen hómező alatt – megvárták, míg a hóesés eltünteti a
nyomokat – felhúzott és beállított ébresztőóra (vekker) lapult, amit otthagytak. A
résztvevők elhagyták a helyszínt, visszautaztak Moszkvába, és soha nem tudták
meg, hogy hallotta-e valaki az ébresztőórát a hómező alatt, amikor megszólalt.
Eléggé elszállt társaság, most a Biennálén egy videón azért újrajátszották az akkori
Lieblich mását, de úgy, hogy kicsöngettek a hómező alól, és kacagtak, felszabadultan.
Én is mosolyogtam, oké, gyerekek, ki tudja, miért vagytok itt, de jó látni
benneteket. Egy kis elszálltságért a japán
Yukio Fujimotónak se kell a szomszédba mennie. Nem jegyeztem meg, mi volt
munkájának a címe, de a következőről volt szó: sarokban álló székhez mindkét ol85
dalról szép nikkelezett támasztékokon körülbelül fejmagasságban egy-egy öt-hat
cm átmérőjű szürke műanyag cső vezet. Az ember, aki ráül a székre, két fülét a
két cső nyílásához helyezi, és a szórólap szerint csoda fog történni vele, akusztikai
megvilágosodás, etcetera. Lehet, hogy érzéketlen tuskó vagyok, de velem nem
történt semmi, ugyanúgy a közönség moraját hallottam csak, mint cső nélkül –
minimálisan más hangszerelésben.
Margret Salmon: Ninna nanna (video, 2007)
Ninna nanna egy olasz altatódal címe, és egy kismama éppen ezt kezdi el énekelni
a babájának, miután megszoptatta. Böfiztetés, pelenkázás, fektetés – ez lenne
a rendes menetrend, és bár a dal megnyugtatóan, kellemes monotonsággal szól,
szinte az első harminc másodperctől fogva világos, hogy itt valami nagyon nincs
rendben. Semmi excesszusra nem kerül sor, csak az anyuka türelmetlen, stresszel,
csapkod, ügyetlen – nem nagyon feltűnően, és nem annyira, hogy a baba elkezdjen
sírni, de jól láthatóan. A posztfeminizmus jegyében született, némileg hasonló
alkotások szerepeltek a mostani 12. documentán is, pl. Mary Kelly Fürdetési sorozata,
amelyen óriásira kinagyított bébiarc-részletek (szem, fél fül stb.) voltak
láthatók, mintegy dehumanizálva, monstrózussá téve a babát, ill. Cseng Ju-Csin:
Hallgat valaki? című videója. Anya és kisgyermeke ökörködését, „verekedését”
örökítette meg, melynek során a finom anya-gyermek együttlét időnként eléggé
vaskos durvasággá fajul, és már egyiknek sem okoz örömöt.
Valie Export
az ismert és elismert, kitűnő osztrák performer-asszonyt két munkájával is
meghívták az Arsenale-ba. Az egyik, az új, a technikai fejlődésnek köszönheti létrejöttét.
Mini-kamerát engednek le a torkába, úgy, hogy azért még tudjon beszélni.
A kamera a hangszálait veszi fel, amint valami kiáltványt olvas fel, az akadályoztatás
miatt eléggé torz hangon. A plazmaképernyőre a pulzáló szalagokat vetítik
ki (the voice as performance act and body). Egyrészt azért érdekes, mert ki látott
már hangszálakat működés közben? Szerintem szépek, de a legtöbben megborzadtak
és elfordították a fejüket. Másrészt meg azért, mert kicsit rímel az indító
műegyüttesre, a Luca Buvoli Anarchoheroizmusában tönkretett, eltorzított, modifikált
kiáltványokra, indulókra, pattogásra. A másik kiállított – fiatalkori – munkája
az, amelyen tapétavágó késsel manikűrözik, és a kibuggyanó vért a lába között
álló, tejjel telt edénybe csurgatja. Na ezt aztán végképp nem bírta senki, eléggé
szörnyű is, bár hát nem vérzett el, sőt még csak sok vért sem vesztett. Ám nem
szép látni, amikor valaki szabdalja magát – annak ellenére, hogy ezt egyre többen
teszik, nagyon sok fiatal is, titokban, otthon. A másik híres osztrák meghívott
Franz West viszont ír a sebre. Munkái elgyönyörködtettek majdnem mindenkit.
Kiflire, hurkára, puffancsra, valami puha és kellemes dolgra hasonlító, lemezből
hajtogatott, élénk színűre festett tárgyaira akár rá is lehet ülni. Tény, hogy
ezek az otromba, nagy micsodák rémes egyszerűségük ellenére szépek, nagyon
szépek. Miért szépek? Mi a hatásuk titka? Nem találtam jobb magyarázatot annál,
mint hogyWest úgy, olyan természetesen hajtogatja a vaslemezt vagy fémlemezt, mint más a réteslapot. Ez a szinte erotikus anyagkezelés jellemzi óriási papundekli-
meg kartonszobrait is. A legtöbb művész számára nehezen megoldható
feladat lenne, mondjuk hűtőszekrény vastag kartondobozából szobrot csinálni.
West megoldja, mégpedig olyan fölényes eleganciával, hogy bármikor elfogadnám
(de persze egy ilyen négyszögletes léggömbje legalább ötezer euró). Kint a városban,
a Campo San Samuelén is látható Lemming című munkája, hatalmas, tátott
szájú fej. A hajóállomás melletti, magas lábakon álló kis ház tetejére van applikálva
valami rúdon. A ház Rudolf Stingel műve. A ház – tulajdonképpen szoba – alulról
nyitott, fel lehet nézni. A tetőről csillár lóg, fényesen megvilágítja éjszakánként.
Bent az ezüsttel vastagon lefújt sárga falak telis-tele vannak karistolva, akár
valami lerobbant menedékház falai: itt jártam, szeretlek RUDI stb. Ez utóbbi tán
önvallomás. Ezen a két helyen kívül West jelentős anyaggal szerepel a Palazzo
Grassi aktuális kiállításán is.

Arsenale – Kínai Népköztársaság
Jang Fudong:Hét értelmiségi a bambuszerdőben (öt darab, egyenként 50–60 perces
film, 2007)
Az Arsenalénak az a része, amit a fegyveres testületek (katonaság, vízirendőrség,
vámőrség, csendőrség stb.) átengedtek kiállításrendezés céljára, egykori kötélverő-
valamint fegyverkovács-műhelyek két végtelen hosszú sora. A vakolatlan
téglaépületek mintegy húsz méter szélesek, és a cseréppel fedett tetőszerkezet középső,
legmagasabb pontján mintegy tíz méter magasak. Középütt tehát könnyen
elfér bennük egy-egy szoba nagyságú, elkülönített kiállítóterem. Jang Fudong a
teljes távon szórta el a magáéit, az előretörő közönség hangos kurjantásokkal fedezte
fel a bambuszerdő-produkció egyre újabb, kb. húsz-húsz néző befogadására
alkalmas dobozait. Már az első dobozból is úgy jöttek ki a legtöbben, hogy értetlenkedő
mosollyal rázták a fejüket: mit képzel a kínai kurátor, hogy az emberek,
akik általában egy napot szánnak a teljes Biennale megtekintésére, végignéznek
egy ötvenperces filmet? A Bambuszerdő kettő, Bambuszerdő három stb. egyre zajosabb
derültséget keltett, ám én mélységesen elítélvén az évezredes kínai kultúra
ilyetén semmibevételét, mondhatni legyalázását, igenis beültem néhány percre
mindegyik dobozba. A nagyjából 25 percben megtekintett film meséjét én a következőkben
foglalnám össze: Alternatív értelmiségi fiatalok – hat fiú és egy lány
– mindennapjait láthatjuk a Kínai Népköztársaság valamelyik nagyvárosában. Sokat
olvasnak, gondolkodnak és néznek ki a fejükből jelentőségteljesen. Viszont igen
keveset beszélnek, mondhatni semmit. A lányt a fiúk hébe-hóba magukévá teszik,
de ő is gyakran kopogtat valamelyik fiú ajtaján. A csoport dekadens életmódja
szemet szúr a tömbmegbízottnak, és a népbíróság javító-nevelő munkára küldi a
csoportot a közeli TSZ-be. Ott is már csak az ótvaros munkát hagyják rájuk: sáros
bivalyokat vezetnek, szaros sertéseket terelnek, vízzel elárasztott rizs-teraszokon
cuppognak az iszapban, és kapával rakják arrébb a trutyit. Tiltakozásképpen
viszont mindezt öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben teszik. Arckifejezésük
szomorú. A lány is egyre szomorúbb lesz, mivel a nehéz testi munka annyira kimeríti
a fiúkat, hogy este, mielőtt álomba zuhannak, alig néhány sort bírnak csak
írni a brigádnaplóba, szexről szó sem lehet többé. Mivel hosszabb ideig jól viselték
magukat, és őszinte megbánást mutattak, a kiszálló párttitkár megengedi nekik,
hogy visszatérjenek a városba. – Kész. Most halljuk a rendező verzióját: „A
Wei és a Jin dinasztiák korában élt hét híres költő és művész történetét meséli el
a film (itt jön a hét név). Mindenre nyitottak voltak, gyakran gyűltek össze egy
bambuszerdőben, ahol vidám italozás mellett énekeltek, és hagyományos kínai
zenét játszottak ősi hangszereken. Azt remélték, hogy előbb-utóbb szabaddá válhatnak
a földi lét nyűgétől, szabadon kifejleszthetik az egyéniségüket, békében és
kötetlenül élhetnek.
1. rész: Az első rész a csoport kirándulását jeleníti meg a Sárga Hegységbe. A
fiatal emberekre rendkívüli hatást gyakorol a fenséges táj (olyannyira, hogy azonnal
pucérra vetkőznek, teszem hozzá a teljesség kedvéért).
2. rész: A fiatalok élete Sanghajban: egyre kevésbé tetszik nekik a városi lét.
3. rész: Elhatározzák, hogy egy dél-kínai faluba költöznek, ahol közelebb kerülhetnek
a természethez és saját szívükhöz.
4. rész: Sikerül letelepedniük a város zajától és bűzétől messze, az Őszibarackvirág
nevű szigeten. Itt szabadon szárnyalhat végre a szellemük.
5. rész: De belátják, hogy művészetüket csak a városlakók értik igazán, ezért
vissza kell térniük oda. Elvonulásuk mégsem volt hiábavaló: most már képessé
válnak minden egyéni problémájuk megoldására.” – Kész. Vesszek meg helyben
és azonnal, ha a film több ezer nézője közül akár egy olyan is akadt, aki a rendező
fent vázolt elképzelése szerint értelmezte ezt az egyébként szépen, gusztusosan
megcsinált fekete-fehér filmet. Ha előbb jut a kezembe ez az állásfoglalás, akkor
bizonyára több időt fordítok az ötödik részre, mivel a „belátják, hogy művészetüket
csak a városlakók értik igazán” azt sejteti, hogy korábban talán megpróbálták
a négylábúak művészetértését is a megfelelő szintre emelni, és azt szívesen megnéztem
volna.
Az Arsenale leges-legvégén, ahonnan kilépve az elzárt részre és a hajójavító
műhelyekre látni, ott van az egykori benzin- vagy olajraktár. A Kínai Népköztársaság
már másodjára ebben a régi, retkes olajtartályokkal zsúfolt helyiségben és az
annak a háta mögött nyíló tágas kertben állít ki. A tartályok mindegyike különleges
formájú ipari műemlék, ezért eltávolításuk szóba sem jöhet, oldalukon ott díszeleg
a szintén legalább ötvenéves krétajel, hogy „rotto”, tönkrement. Ám ennek
ellenére szinte kibírhatatlanul erős az olajszag. Itt Shen Yuan, Yin Xiuzhen, Kan
Xuan és Cao Fei – négy művésznő – állított ki. A szórólap elmondja, hogy a szocialista
izé ellenére a férficentrikus Kínában a nőknek milyen nehéz az izé, és ez
alól nem kivétel az a négy hölgy sem, akiknek itt a munkáit látjuk. De a bátor aszszonykák
nem hagyják magukat, sőt „... éppen az ő munkáik mutatják fel a kortárs
kínai művészet legautentikusabban kreatív és szellemileg legfelszabadultabb
aspektusait.” (Participating Countries katalógus, p. 122.) Függetlenek, individuálisak,
originálisak. Namost ehhez képest a következők voltak kiállítva:
A mennyezetről függő több tucat tarka, kb. három méter hosszú, bot-ufó. Elöl
hegyes (némelyikből kés pengéje áll ki pár centire), középen hasas, hátul trombitaszerű.
Az alkotás címe Dárdák. Nem kellett volna esetleg valami hadtörténeti
múzeumot felkeresni?
Szintén felfüggesztett képernyők, értelmezhetetlen videókkal, meztelen nő mászkál
valami erdőben (csak azok tudták ezeket hosszabban tanulmányozni, akik nem
lettek rosszul a terem szagától)
Kint a kertben óriási, a fűbe fektetetett cumisüveg, mellette itt-ott elszórt
óriáscumik. Az üvegben ment valami film, de olyan szögben állították fel, hogy állandóan
érte a nap, ezért a videóból nem látszott semmi. Melinda szerint a mű
üzenete „nagy cumisüveg kell a nagy kínai nép táplálásához”.
Fehér műanyag jurta, csak hason csúszva lehetett bemászni. Benne kis, elkerített,
pokrócokkal és párnákkal berendezett szeparé. Címe: Mindennapi csodák.
Milyen lehet a többi, ha ez a legautentikusaban kreatív és szellemileg a legfelszabadultabb?
Persze az is lehet, hogy a kurátor válogatott szerencsétlenül.
Befejezésül nézzük Csen Zen munkáját, amely az olaszok válogatta anyagban
volt látható.
Csen Zen: Gyertyás oltár (installáció, 1999)
Csen Zen 1955-ben született Sanghajban, és 2000-ben halt meg Párizsban.
Most, 2007 nyarán volt gyűjteményes kiállítása a Bécsi Kunsthalléban, A test mint
táj címmel. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai létrehozták az első,
a nemzetközi művészet nyelvén megfogalmazott alkotásokat a Mao által kirobbantott
és 1966 és 1976 között zajlott kulturális forradalom után. Alkotói módszerét
transzexperimentálisnak nevezi, ami valószínűleg annyit jelent, hogy rövid
élete során megpróbált minél több művészeti hagyományt megismerni, és a maga
számára hasznosítani. A Gyertyás oltár nagyrészt egy imazsámolyra helyezett
bádog gyermekfürdőkádból áll. A kádat a térdeplőre kötözött akármi (gyermekkocsi
része, kerekes bevásárlókocsi torzója – nem sikerült megállapítanom) támasztja
ferdén az imazsámoly felső részéhez: a kád szélén több sorban egymás fölé helyezve
vékony fehér gyertyák sora látható, amelyek mintegy hatalmas fehér szőrpamaccsal
körített barlanggá változtatják a fürdőkádat. Értelmezését meg sem kísérelem,
de nemcsak nekem tetszett. És hát a bécsi kiállítás is egyértelműen mutatja:
nagy szobrász.

Arsenale – Afrika
Afrika gyűjtőnév alatt Check List Luanda Pop címmel bő válogatást lehetett
látni a az angolai Luandában honos Sindika Dokolo Afrikai Kortárs Művészeti
Gyűjtemény anyagából, ám voltak egyéni, meghívott kiállítók is. Az afrikai anyagot
egyben tárgyalom, a könnyebbség okán. Fő rendezői elvként talán a posztkolonializmust lehetne megnevezni, mint ahogy az egyik kurátor, a kameruni Simon
Njami The shock of being seen címet viselő tanulmányából kiderül. Jean-Paul Sartre-t
idézi, pontosabban részleteket idéz Sartre Orphée Noir című, L.Sedar Senghor
Anthologie de la nouvelle poésie nègre et malagache de langue française címmel, 1948-
ban Párizsban megjelentetett afrikai költészeti antológiájához írt előszavából. Sartre
az egykori gyarmattartókat szólítja meg: „Mit képzeltetek, amikor megszűnt a
kényszer, ami befogta e fekete férfiak száját? Hogy szájukat szóra nyitván, majd
dicsőíteni fognak benneteket? Azt képzeltétek, hogy ha felemelik arcukat, melyet
atyáink erős kézzel nyomtak a porba, majd rajongó tekintettel néznek rátok? Nem,
itt olyan férfiak fúrják pillantásukat a miénkbe, akik, remélem, ugyanazt az örömöt
érzik, mint én, akik velem együtt örvendenek annak, hogy végre sikerült szemrevétetniük
magukat. Mert háromezer évig csak a fehér ember előjoga volt az,
hogy lásson, anélkül, hogy ő maga szemrevétessen. A fehér ember maga volt a
tiszta látás, szeme fénye minden és mindenki körül kíméletlenül eloszlatta az óvóvédő
árnyakat, ő még bőrének fehérségével is nézett, világossággal árasztott el
mindent. A fehér ember, aki azért volt ember, mert fehér, fehér, akár a nap, akár
az igazság, akár az erény, lángra lobbantotta a teremtést, mint valami fáklyát, és
feltárta minden létező titkos lényegét.” Mit mutatnak magukból a fekete-afrikaiak,
miután elérték, hogy szemrevegyük őket? Sartre tovább: „A fekete lélek küldöttei
végigkínlódták magukat a fehér ember iskoláin, hamar megtanulván azt az alaptörvényt,
hogy az elnyomottól megtagadtatik minden olyan fegyver, amit nem képes
ellopni elnyomójától; így hát a fehér kultúrával történt konfrontálódása nyomán
a negritude a puszta lét tudomásulvétele után átment reflexív állapotba. Költői
ugyanakkor többé-kevésbé állandó jelleggel elköltöztek a fekete kontinensről.Már
választani tudtak, már különbséget tudtak tenni a kultúrák között, de egyszersmind
kivándoroltak önmagukból is, már mutatni akarták magukat a világnak.”
(Elnézést a hevenyészett fordításért!) 1948 óta persze ismét eltelt csaknem hatvan
év, és a mostani önbemutatás, szerencsére, már kevésbé drámai.
A Check List Luanda Pop címadója egy ház nagyságúra kinagyított fényképen
látható, végtelenül lepukkant néppark betonfalán díszelgő „Luanda Pop” cégjelzés
Angola fővárosában. Nyilván valami legendás helyi Ifjúsági Parkról van szó,
előtte hetyke zebramintás kalapot, kockás inget és csőnadrágot, valamint csukaorrú
cipőt viselő, borostás állú, idős jampi vigyorog, félméteres szivarral a szájában.
Ez utóbbi kellék alighanem kubai kölcsönhatás lehet, mint ahogy az egyik videón
láthatú utcanevek nagy többsége is az egykori szocialista internacionalizmus nevében
nyújtott „testvéri segítség” emlékét idézi: Avenida Lenin, Rua Comandante
Che Guevara, Rua Salvador Allende stb. Mindenütt ugyanaz az orbitális lepusztultság
látható,mint a címadó fényképen, ésmindenütt átlengi valami derűs, egyenlítői
életöröm – legalábbis a kiállító művészek egyértelmű szándéka szerint.
Ingrid Mwangi: Masked (video, 2000)
Ez jön át a Németországban élő, 1975-ös kenyai születésű IngridMwangi két
és fél perces videójából is. Egy fejet látunk, amelynek arcát elfedi az előredobott,
bozontos, sűrű fekete haj függönye, meg két kezet, amelynek ujjai ebben a zuhatagban
babrálnak, matatnak, látszólag céltalanul. Azután lassan dereng, hogy a szereplő
fonja a haját, de csak az utolsó pillanatban válik világossá, hogy mit akar vele:
a hajfonatok egyszerre tökéletes, a koponyára simuló sísapkává, fekete terroristaálarccá
állnak össze, amely csak a szemek és a száj nyílását hagyja szabadon.Meglepő
és mulatságos munka, de játékossága okán a legkevésbbé sem hiteles (és szerencsére
igen kevés fekete utazik terrorizmusban).
Tracey Rose: Cím nélkül (200 x 170 cm-es fehér, festett feliratos lepedő, 2004)
A Johannesburgban élő Tracey Rose munkáján, nyomtatott, színes betűkkel
festve, a következő párbeszédfoszlány látható (angolul):
– Nagyon szépen kérem, segítsen rajtam, bennem van a tokolosi! (I’ve got the
thokoloshi inside!) Bennem van, és lenyeli a férjem magvát! – Hát én ekkora hülyeséget
még az életben nem hallottam! – De, így van, ahogy mondom, kérem,
higgyen nekem! Szeretem a férjemet, szültem neki már egy gyereket, és szeretnék
még legalább kettőt. Csakhogy a szülés során belém bújt a tokolosi, és mind megeszi
a magot. Szépen kérem, űzze ki belőlem!”
Chéri Samba: Un tour àMatongé Bruxelles (festmény, az olasz válogatású Giardini-
pavilonban)
Az 1956-os születésű és a Kongói Köztársaság fővárosában élő festő nyilván
magas fokon uralja a mesterségét, de ironikusan megszólal az afrikai naiv (feliratos)
festészet hangján, stílusában is. Ezen a képén a Brüsszelhez közeli Ixelles kisváros
– egykori fekete-afrikai gettó, ahol a mintegy hetvenezer lakos több mint fele
külföldi volt (ma állítólag elegáns multikulti hely) –, Matongé negyedének nevét
a „dzsumbuj” metaforájaként használja, tehát a kép címét pongyolán úgy fordítanám
magyarra, hogy Séta Brüsszel dzsumbujában. A kép hátterét többé-kevésbé
lengén öltözött párok alkotják, akik a nemi gerjedelem különböző fokán feszülnek
egymásnak, és tépik egymásról a ruhát. Az előtérben idősebb, elegáns, mosolygó
afrikai úr látható, nála valamivel fiatalabb európai, vagy európai vonásokkal
rendelkező ázsiai kísérőnőjével, aki szintén nevet. Azt kérdi a férfi a nőtől:
„Pourqoui ici en Europe les gens sont sans gene? Ils font l’amour publiquement,
comme des animaux. Est-ce que Sodome et Gomorrhe c’est maintenent ici?” Vagyis
„Miért nem szégyellik magukat az emberek itt Európában? Nyilvánosan üzekednek,
akár az állatok. Hát mi van itt, Szodoma és Gomorra?” Mire a nő: „Szerintem
azért nem, mert ez itt az egész városban a legerősebb vonzással rendelkező
utca, itt vannak a kulturális, oktatás- és tudományügyi minisztériumok. Nem is
üzekednek, egyszerűen ölelkeznek, csak hát annak kamatyolás a vége.”
El Anatsui: „Monumentális függő szőnyegminták” (2000-es évek eleje)
A címet persze én adtam ezeknek a lenyűgöző alkotásoknak, alig lehet betelni
a nézésükkel. Gyorsan meg is adom azt az elérhetőséget, amelyen legalább pillantást
lehet vetni az egyikre: www.elanatsui.com. A Velencében kiállított három
darab a honlapon (2007 szeptemberében) látható középső, Detritus címet viselő
alkotás típusába tartozott, csak persze egészen más mintázattal, színvilággal. Az
1944-es ghanai születésű, Nigériában élő művész – nem tévedés – könnyűfém
hulladékból alkotja ezeket a kb. tíz méterszer öt-hat méteres szőnyegeit. A katalógusba
felvett káprázatos darabok (Velencében másokkal szerepelt) műleírásában
is ez olvasható: „aluminium and copper wire, stiching”. Az üres colás dobozokat,
márkás üvegek nyakán található fémbevonatot apró lemezkékre szabdalja, és vékony
rézdróttal – egyfajta fém rongyszőnyegként – addig kötözi egymáshoz a sok
ezer darabot, míg elő nem áll az általa megtervezett alakú és színvilágú monumentális
kompozíció. Mennyi afrikai motívum lehet ezekben, nem tudom. De hogy a
hulladéknak ez a művészi újrahasznosítása milyen mágikus hatást gyakorolt az
emberekre, mi sem bizonyítja jobban, hogy minden egyes szőnyeg mellett két-két
felvigyázó állt, és ordibált a látogatókkal, akik a legtermészetesebb emberi kíváncsiságtól
hajtva mindenáron meg akarták fogni ezeket a szépségeket, alig lehetett
elhajtani őket onnan (egy óvatlan pillanatban én is megtapintottam az egyiket,
mmmh).

Arsenale – olasz és török pavilon + egy meglepetés
Giuseppe Penone: Sculture de linfa (sokrészes installáció, 2007)
A bejárat előtt két hatalmas fatörzs fekszik, s csak ha közelebb lép az ember,
akkor látszik, hogy préselt bőrből vannak, amelynek a felületére kéregmintát nyomott
Penone. Továbbmenve, óriási terembe jut a látogató, amelynek minden falát
ugyanaz a kéregmintás bőr borítja (de ezek, mint kiderült, a legkülönfélébb állatbőrök).
A földön hosszában elvágott, szépen erezett monumentális – valódi fa
– gerenda, közepében vályú, borostyánszínű folyadékkal, ha igazi, akkor gyantával.
Közelebb lépve, valami egyenetlenségre tapint a néző lába – s csak ekkor derül ki,
hogy nem márvány az a szép, feketével erezett fehér, amin járunk, hanem műanyag.
Megfogtam, hát nem agyvelő-formája volt? És így tovább. De mit akar mindezzel
mondani nekünk a művész? Ott helyben fogalmam sem volt, utánanézve azt
akarja mondani, hogy fontos a mítosz. Mindennek van mítosza, ami folyik: emberben
és állatban a vér, növényben a víz, ásványban a magma. Ha csak úgy nem.
Francesco Vezzoli: Democrazy (videók, 2007)
Rendkívül komplikált, hosszú és fáradságos módon (többek között pl. Sharon
Stone és Bernard-Henri Lévy bevonásával, valamint a Föld többszöri körberepülésével)
Vezzolinak sikerült egy olyan műalkotást létrehozni, ami jól láthatóan az
amerikai állandó választási harcot tematizálja. Ami, a mű címében is megjelenítődve,
egyrészt demokratikus, másrészt őrült (crazy), harmadrészt nagyonis rafinált,
mert a jelöltek által ripacskodva, vérlázító alakoskodással előadott, végtelenül
leegyszerűsített tartalmak az utolsó szóig, gesztusig, arcrándulásig ki vannak
találva és be vannak tanulva. Nekem egyik alkotás sem tetszett – ebből a kettőből
állt az olasz pavilon.
Na de ez még semmi ahhoz képest, hogy milyen rossz volt a török pavilon!
Hüseyin Altepkin: Ne panaszkodj! (óriási multimédia-installáció, 2007)
Öt faházikóról van szó, amelyek úgy állnak egymás mellett, és körülbelül akkorák,
mint a karácsonyi vásárokon látható bódék. Számtalan kis ablakrés van a
falukba vágva, ezek legtöbbjében folyékonykristály-képernyőn valami fut, általában
felvételek a világ legkülönbözőbb városaiból (amelyekben a művész hosszabbrövidebb
időt töltött). Néhány „ablak” üres, úgyhogy a kinti nézők ezeken át látják,
kik ülnek az asztalnál, hányan nézik a multikulti videókat. Mert ez a fontos.
Altepkin Grúziában kontemplált, Bécsben koncipiált, és a finnországi Vaasában
rakatta össze a házikókat svéd munkásokkal (bármelyik isztambuli asztalos fél nap
alatt összerak egy ilyet). A cím feltehetőleg önmegszólítás, arra vonatkozik, hogy
bár nagyon sokfelé kellett utazni, be kellett járni a fél világot, iszonyú fáradság árán
jött össze csak a mű – na de nem szabad panaszkodni, ne panaszkodj, Husszein,
mondja magának az alkotó, hát nem érte meg? Szerintem nem. Mind a három
művész rohangált az Alpesek tetejétől (Penona) a világ végéig (Altepkin) és a világ
körül (Vezzoli), de ezt a roppant felhajtást nem igazolják vissza a művek.
Egy oldalajtón kilépve a napfényes udvarra, néhány perces pihenő céljából, azt
hittem, hogy már megártott a sok művészet, és hallucinálok. Ugyanis egy rozsdás,
ütött-kopott piros IFA-teherautó állt ott az udvaron, az az IFA, a mienk. Csak
óriási Goodyear-kerekei mutatták, hogy nem most érkezett valamelyik német
múzeumból. Műalkotásról van szó.
Ernesto Salmeron: Red IFA / El Gringo (a nikaraguai polgárháború idejéből)
„Scultura sociale. Objet trouvé” – ennyi hozzá a használati utasítás. Ilyen nagyon
megviselt teherautó nincs is, ez az ember első gondolata, amint megnézi ezt
a szegény járgányt. Mi tartja össze, miért nem esik szét? Minden el van görbülve
rajta, mintha szakadékba esett, és újra kikalapálták volna. Lehet, hogy így is történt.
A 80-as években a szandinisták kapták ajándékba a testvéri keletnémetektől,
műalkotássá az teszi, hogy platóján egy granadai ház falából kioperált darab látható,
drótkötelekkel rögzítve. A faldarabon a nemzeti hős, Augusto C. Sandino
fejképe található, eléggé megrongált (szétvert) állapotban. „Prostituált utópia” –
kommentálja Salmeron.

Giardini – Velence pavilonja és az olasz válogatás
Velence pavilonja
Emilio-Vedova-emlékkiállítás –Művészek virtuális párbeszéde Vedovával (2007)
Vedova jó fej, jó tanár, jó művész volt. Ez utóbbiról bárki meggyőződhet, aki
megtekinti a nem is kicsi kiállítóteremben elhelyezett néhány művét. Csodálatosak
a piszkos (vagy elszenesedett) gerendával megtámasztott, embermagasságnál
nagyobb koszlott-foszlott retekgömbjei, zseniálisak. A kiállítóteremnek két bejárata
van, mindkettő mellett elsötétített vetítő-kunyhó, ahol rizzsel vagy műanyag
gömbökkel töltött zsákokon ücsörögve lehet olyan videókat nézni, melyeken alkotóik Vedovával beszélgetnek, alkotnak vagy egyszerűen az ő emlékének ajánlják.
Kettőt néztem végig:
Beuys Vitex agnus castus (= barátcserje) című videóját, ésMarina Abramoviæ Art
must be beautiful – artist must be beautiful című fiatalkori videóját. Ezt a két mondatot
ismételgeti sziszegve, jajongva, végül szinte sírva, miközben durva fésűjének
kegyetlen rántásaival tépi, rángatja nagy, fekete haját. Vajon tetszettek annak idején
Vedovának ezek a tépő-metélő önkínzások?
Olasz válogatás (Giardini, központi pavilon, csak jelzésszerűen a hatalmas kiállítás
néhány olyan munkájáról, ami szoktalanságával hívta fel magára a figyelmemet)
Louise Bourgeois: Cím nélkül (rostiron rajzok irkalapokra, 2005)
A világhírű művésznő az általam látott utóbbi Biennálék mindegyikén szerepelt
egy-egy munkájával. A fix részvétel részben nyilván tisztelgés a csaknem
százéves Bourgeois hatalmas életműve előtt. Most hetvennégy, vastag kék rostirónnal
mindkét oldalán sűrűn televonalkázott füzetlap-nagyságú rajzzal szerepelt,
melyeken itt-ott mintha vonalketrecbe zárt női figura szerepelne.
Leonilson: Empty Man (1991, hímzés vászonra, 53 x 31 cm)
Leonilson Brazíliában élt (1957–1993), a katalógus magas, sovány, fekete hajú,
lófejű fiatalember képét mutatja. Leonilson itt kiállított képei alapján fergetegesen
hímezhetett, férfi valószínűleg még sosem hímzett így, ilyen magától értetődően,
mint ő. Mintha piros ceruzával rajzolná játékos magán-mitológiáját a vászonra,
csuklóból, laza vonalakkal. Játékos, mégis valami tragédiát sejtető alkotás.
Bruce Naumann: Venice fountains (2007)
A Beuys-emlékkiállítást az Arsenale Novissimóban csak hajón lehetett megközelíteni,
és ez a, nem tudom már, hányas számú járat ráadásul elég ritkán közlekedett.
Furcsa, főnös időjárás volt, az ég alját olyan sűrű, feketés pára takarta,
ami semmi jót nem jósolt. Ahogy ott álltunk, a megálló-ponton korlátjának dőlve,
egyszerre csak eloszlott ez a ködszerűség, mögüle pedig kék ragyogással nagy
félkaréjban előbújtak az Alpok előhegyeinek lejtői. A több mint száz kilométerre
levő alpesi panoráma karnyújtásnyira látszott lenni. Sokszor jártam már Velencében,
de ilyet még nem láttam, és azt sem tudtam, hogy a városba innen, a hegyekből
érkezik a forrásvíz. Ezért lehetett-lehet annyi szökőkút, ivókút Velencében.
Bruce Naumann ezeket idézi meg ezzel a munkájával: gipszmintát vett a saját arcáról,
majd a negatívot kifelé, a néző felé fordítva, csövet vezetett a száj nyílásán
keresztül, amiből villanymotoros pumpa segítségével hajtja ki a nagy sugárban
előbuggyanó vizet.
Dan Perjovschi román művész lazán a falra rajzolt, ironikus-szatirikus képesszöveges
kommentárjait a magyar közönség is megismerhette, tavaly nyáron volt
kiállítása a Műcsarnokban Budapesten. Velencében nemcsak itt, az olasz válogatásban
volt jelen, hanem ő boríthatta be jellegzetes alkotásaival az Arsenale bejáratánál
a jegypénztár, a könyvesbolt, a ruhatár környékét is. Szeretem ezeket a
dolgait, amelyekben mindig kitér az aktuális nemzetközi helyzetre, és a genius
locit is belekomponálja ironikusan. Pesten pesti témákat pedz, Németországban
németeket, Velencében süllyedő város – hanyag/lezser olaszok – nemtörődöm bürokraták
– hülye turisták a téma. És különösen nagyra értékelem kurátori munkásságát.
De kezdenek meglátszani a jófej duma határai.Még az olasz pavilonban
is találtam belemázolást a szövegeibe, beletörlést a rajzaiba, az Arsenale-bejáratnál
levő munkái meg egyenesen tele vannak hozzáírásokkal és törlésekkel. Világos,
hogy Perjovschi ezzel számol, ezt akarja. Ám az ilyenfajta művész-tömegkommunikáció
hamar lesüllyed a vizeldei firkák párbeszédének a szintjére, és akkor
éjjelente a Biennale alkalmazottai kénytelenek diszkrét módon eltávolítani a
sértő-gyalázkodó részeket, árulta el egyikük.
Shaun Gladwell: Vihar-szekvencia (video, 2000)
Gladwell is a remek ausztrál felhozatalt erősíti ezzel az egyszerűségében nagyszerű
alkotásával. A „szekvencia” szót alkotása esetében többféleképpen vissza lehet
adni magyarul: vihar-sorozat vagy vihar-motívum egyaránt kifejezi a lényegét.
A következőről van szó: tenger mellett, borús ég, kövéren gomolygó viharfelhők
alatt, a partot rohamozó hullámok előterében van egy kis placc. Olyan háromszor
három méteres, felülete tükörsima beton – míg a környezetében levő téré töredezett,
lerobbant. A felcsapó hullámtól nedvesen csillog, színe barna. Ez előtt a hullámzó
tenger előtt, ezen a zsebkendőnyi területen kanyarog egy gördeszkás fekete
fiú. Elképesztő mesterségbeli tudással. Elegánsan, kecsesen, fáradhatatlanul,
tévedhetetlen érzéke van a testmozgáshoz, a tánchoz – mert ez a tekergő-kanyargó
kecses testmozgás tánc, nem kétséges. De mi szolgáltatja hozzá a zenét vagy a
ritmust? Egyszerre beugrik, hogy hát a tenger, a tenger zenéjére, a hullámok ritmusára
táncol.

Nemzeti pavilonok a Giardiniben és a városban
Anglia (Giardini)
Az 1963-as születésű Tracey Emin, Angliában élő, ciprusi török származású
művésznő, ifjú korában jó néhány skandalummal igyekezett magára vonni a figyelmet
(ki nem?). Emlékezetes Ágyam című híres installációja, melynek témája
a saját vetetlen ágya volt, gazdagon dekorálva használt gumióvszerrel, véres bugyival
(1999). Azután bekövetkezett az elkerülhetetlen: az Angol Királyi Művészeti
Akadémia 2007 tavaszán tagjainak sorába emelte. Hihetetlen termékeny és
sok műfajban dolgozik, nem sorolom, bárki utánanézhet időközben igencsak terjedelmessé
vált életművének. Velencei kiállításának Kölcsönvett fény a címe, és valóban
igen érdekes fényhatásokat produkál. Elmosódó, szép neon-írása és neonrajza
mellett – ugyanolyan színűek, mint a Joseph Kosuth installáció-színe a San
Lazzaro-szigeti kolostor falán és kerítésén – kiállította itt AbortionWatercolours című,
részben színes, részben fekete-fehér (!) akvarell-sorozatát is. Arról is szól,
ami a címe. 1990-ben készült, de most került első ízben nyilvánosság elé. Számomra legtalányosabbak meredeken, jegenyefaszerűen felfelé ívelő fa pálcakonstrukciói
voltak, egyértelmű Megyik-hatást mutatva.

Argentína (Ateneo Veneto, a Fenice színház mellett)
Guillermo Kuitca: Ha én lennék maga a tél... (2006–2007-ben készült nagyméretű
vásznak)
A kiállítóhely láttán azonnal felidéződött bennem a 2003-as nagy dühöngés
emléke. Akkor a programfüzet két grúz pittoressa kiállítását harangozta be ugyanitt,
ugyanebben az épületben. De akárkit kérdeztünk, senki sem hallott az Ateneo
Venetóról, a programfüzetben meg csak az épület helyrajzi száma állt: SanMarco,
1897. Aki már kísérletezett azzal, hogy végigszámozott kerületben találjon meg
szám alapján házat, az tudja, hogy idővel a legbékésebbek is ordítva átkozzák Velence
házszámozásának kitalálóit. Végül ötnegyed órás kemény keresés után mégis
rábukkantunk, de a ház zárva volt, Tea Gvetadze és Tamara Kundadze valami
miatt mégsem állítottak ki se ott, se máshol – és ez az ott a színházzal átellenben
volt, a Fenice tőszomszédságában! Ha ezt feltüntetik a programfüzet idióta szerkesztői,
tíz perc alatt megvan. De Ateneo Veneto néven teljesen ismeretlen, a
szomszédos étterem ősz főpincére sírva megesküdött rá, hogy ebben az épületben
utoljára Filippo Tommaso Marinetti állított ki 1926-ban, ő még látta. Hát most
Guillermo Kuitca nagyméretű, érdekes vásznaival volt tele az Aula Magna, és a
kurátor elképesztő halom szórólappal, térképpel, repróval és egyébbel látta el a kiállítást.
De be kell vallanom, engem jobban érdekelt maga az épület, amelybe végre
sikerült behatolnunk. Kiderült, hogy a Velencei Athenaeum Veneto tartomány
1812-ben alapított Tudományos, Irodalmi és Művészeti Akadémiája, amely még
ma is működik. A földszinti nagyterem falain emléktáblák hosszú sora, egy tábla
szövegét lemásoltam
„L’Ateneo Veneto nella lunga servitu asilo di animi baluardo di fede suscito
da austeri studi ferme civili difese non piegato senti l’oltraggio dato col carcere ai
suoi maggiori lieto vide il popolo levarsi libero per rinnovare col sacrificio nell’antico
nome la gloria antica. 22 marzo 1848 – 22 marzo 1925.” Oli átiratában és
fordításában: L’Ateneo Veneto nella lunga servitù / (fu) asilo di animi / (fu) baluardo
di fede / (e) suscito da austeri studi ferme civili difese / non piegato / senti
l’oltraggio dato col carcere ai suoi maggiori / lieto vide il popolo levarsi libero /
per rinnovare col sacrificio nell’antico nome la gloria antica. 22 marzo 1848 – 22
marzo 1925.” Fordítása: A Venetoi Athenaeum, a hosszú rabság idején a lelkek
menedéke, a hit bástyája, a magas tudomány ápolása révén a közműveltség megalapozója,
töretlenül viselte legjobbjai bebörtönözését, míg végre boldogan megpillanthatta
feltámadni népét, ősi nevének ősi dicsőségét áldozatos munkájával
megújítandó.
Három dátum: 1812, 1848, 1925. Mit állítanak? Azt, hogy az Akadémia napóleoni
alapítás, mivel Velence Napóleon bukása után a Habsburgoké lett, s bár
1848. március 22-én Daniele Manin vezetésével kikiáltották, és másfél évig fenn
is tartották a Köztársaságot, 1849 őszén az osztrák csapatok ismét megszállták
Velencét. További tizenhét év múlva, 1866-tól vált a tartomány az Olasz Királyság
részévé, a „hosszú rabság” tehát kereken ötven évig tartott. Annak is az eleje
volt fájdalmasabb: az 1820–1825 közötti években Metternich rendőrállamának
teljes apparátusa gondoskodott róla, hogy az önállóság gondolatát brutálisan kiirtsa
a velenceiekből. A megkérdezett teremőr szerint 1825-ben volt az utolsó
vagy az utolsó nagyobb kirakatper, azért került éppen 1925. március 22-én sor az
emléktábla-avatásra. Az Ateneo Veneto honlapja viszont az 1825-ös közgyűlést
említi, azon fogadták el ugyanis az akadémia allegorikus címerét, logóját – Minervával,
Márkus-oroszlánnal, forrással, egyébbel (http://www.ateneoveneto.org/).
Lett légyen bárhogyan. nekem tetszik az emléktábla által sugallt kép, a nemzeti
eszme megszemélyesítése a nemzeti tudomány – egyértelműen női testre szabott
– allegóriájának segítségével: bő szoknyájú vagy bő köpenyű matrónát képzel el az
ember, aki szoknyája alatt és köntöse ráncaiban menedéket ad karddal és pennával
hadonászó apró forradalmárai nyüzsgő hadának, ápolja a lelküket, eteti a testüket,
és töretlenül elviseli, amikor egyikét-másikát kirángatják alóla és bebörtönzik.

Ausztrália (Callum Morton a Palazzo Zenobióban, Daniel von Sturmer a
Giardiniben)
Callum Morton: Valhalla (Óriásinstalláció az Örmény Kulturális Központ
kertjében, 2006–2007)
Ausztrália mindig kiváló anyaggal van jelen, és ez a sorozat 2007-ben is folytatódik,
nagyon szép a Daniel von Stuermer-berendezte ház is a Giardiniben. De
mivel az olasz válogatás keretében már sor került Shaun Gladwell vihar-szekvenciájának,
a viharos tenger hullámainak ritmusára gördeszkázó fiatalember videójának
a leírására, Sturmert igazságtalanul mellőzni fogom. Helyette a Valhalla következik,
ami az örmény kolostor kertjében első pillantásra szétlőtt csecsenföldi háznak
tűnik. De távolról sem az. Még csak a német nemzeti panteonhoz sincs köze.
Hanem a művész családja építtette a velencei installáció eredetijét, mint álmaik
megvalósítását, valóraváltását. Olyan, a modernista-konstruktivista eszményt
lehetőleg minél tökéletesebben megközelítő, szögletes, üveg- és vasbeton villaként,
ami kényelmes és közvetlenül kommunikál a környező természettel (magyar
megfelelőjét l. pl. Kozma Lajos villái
http://www.imm.hu/kiallitasok/uj_haz.html). Ezt a nem is olyan koros családi
idillt robbantotta fel Morton, a szórólap tanulsága szerint tiltakozásképpen a világon
eluralkodott igazságtalanságok és gazságok ellen. Személyes elem nem látszik
benne, de az egyetlen még zárt helyiségbe lépve, egy fehér műanyaggal bélelt,
fehér neonfényben úszó kisebb terembe, hátborzongató érzés fogja el a látogatót.
Van két krómacél „liftajtó” hívógombbal, pozíciójelzővel stb., de hívásra
nem jön felvonó, nem nyílik az ajtó, hanem egyre újabb és borzalmasabb dörgések
görögnek, vérfagyasztó sikolyok göndörödnek elő, míg végre az egész ház remeg
és jajgat, és a látogatók pánikba esve menekülni nem kezdenek.

Ausztria (Giardini)
Herbert Brandl: Festmények (13 különböző nagyságú festmény, többségükben
kb. 2 x 3 méteresek, 2006–2007). A címet nem viselő absztrakt tájképek azonnal
rabul ejtik a nézőt. Színvilágukkal, sajátosan ragyogó fényükkel, amely mintha belülről
áradna, és megbízható komolyságukkal. A kortárs festészet olyan darabjait
készítette és állította ki itt Brandl, amelyek szépek, de semmi közük se a giccshez,
sem pedig a tetszőlegeshez. Ezeknek a képeknek a tematikusságuk ellenére tétjük,
mondanivalójuk van, aminek megértéséhez, felfogásához nem kell nagy műveltség.
Tévedés joga fenntartva. A honlapról: „Robert Fleck (a kiállítás kurátora):
Velencei képeid sorában található egy őrületes vörös-sárga-ibolyakék színorgia.
Engem naplementére emlékeztet.Megengedhetőnek tartod ezt az interpretációt?
Brandl: Napfelkelte, hajnalpír (nevet).” Még biztos fogunk hallani róla.
(...)

Franciaország (Giardini)
Sophie Calle Vigyázz magadra című óriás-installációja is kisvilág, melyet belülről
kell felfedezni. Járkálni kell benne, zenét meg beszédet hallgatni, videót nézni,
szöveget olvasni, és itt a szerzői intenció megközelítő pontosságú rekonstrukciójához
nem árt a francia nyelv tudása sem. 1989-ben jelent meg TéDé hasonló
című verseskötete: Vigyázz magadra, ne törődj velem (válogatott versek 1959–1987).
Csak míg Tandori szómágia-felsőt, Calle szétporlott közhely alsót játszik. Prenez
soin de vous / pass auf dich auf / abbia cura di sé / take care of yourself / vigyázz
magadra (kicsim) – minden nyelvben a másik tökéletesen közömbössé válását jelenti
ez a néhány szó, ez a kapcsolat végére tett pont. Ha két egymásnak nem közömbös
ember egyike mondja ezt a másikának, akkor azt kell válaszolni rá, hogy
„még azért sem vigyázok”. Tessék, férfi létemre ezzel a mondattal én lettem Calle
109. interpretátora. Szakítás tényét bejelentő mailt tematizál ugyanis az installáció
(férfi írta nőnek), és Calle százhét nőt kért fel arra, hogy a számára leginkább
rokonszenves vagy legmegfelelőbbnek tűnő formában interpretálja a rövid elektronikus
üzenetet. Persze, az első és legfontosabb értelmezést ezzel ő végezte el saját
maga számára, ráadásul szó szerint véve, tehát végrehajtva a közhelyben megfogalmazott
felszólítást, tényleg vigyázott arra, hogy el ne vesszen.Mellékelem Calle
(a műben beszélő én) bevezetőjét: „E-mail-üzenetet kaptam, hogy vége. Nem tudtam,
hogyan válaszoljak. Mintha nem is én lettem volna a címzett. E néhány sor
azzal a két szóval végződött, hogy »vigyázz magadra«. Ezt tettem. Felkértem 107
nőt, akiket vagy hivatásuk alapján vagy képességeik szerint választottam ki, hogy
interpretálják ezt az üzenetet. Analizálják, kommentálják, táncolják el, énekeljék
meg. Merítsék ki. Értsék meg, válaszoljanak rá helyettem. Amíg a válaszok beérkeztek,
sok idő telt el – elegendő a kapcsolat részemről is megtörtént lezárásához.
Vigyáztam magamra.” Nincs hely a százhét nő foglalkozásának felsorolására, de
néhányat azért ide iktatok: bűnügyi nyomozó, pszichoanalitikus, anya, családterapeuta, ügyvéd, börtönőr, újságíró, Talmud-szakértő, grafikus, jós, kiadói lektor,
nyelvész, profi sakkozó, kurátor, költő, ikebana-mester, rádiómoderátor, divattervező,
bohóc, bharata natyam-táncos, DJ, lövész, papagáj (!) stb. Elképzelhető a
viszonyulások műfaji, hangnem- és megvalósításbeli, anyagi stb. stíluskeveredésének
kavalkádja. És Calle ezt a káoszt rendezte nagyszabású kompozícióvá, ebből
a széteső sok mindenből sikerült összeraknia végső soron koherens, minden jelentésszóródása
és nyitottsága ellenére nagyon karakterisztikus művét. Illetve műegyüttesét,
hiszen a francia pavilonban kiállított interpretációk között volt patetikus,
ironikus, szarkasztikus, felháborodott, mellébeszélő, és ki tudja még, milyen
tulajdonságokkal rendelkező, a két centiméterestől a két méteresig, a széptől a
visszataszítóig szinte minden. Eléggé közérthetőn ott volt, megnyilatkozott a társadalom
női fele ebben a témában. Nem véletlenül volt a házban állandóan akkora
tömeg.

Grúzia / Georgia (Castello 2126/A)
– közvetlenül az Arsenale-kiállítás bejáratával szemben, az út túloldalán.
Tamara Kvesitadze (alias Tamara Studio): Pillangók (mozgó, fehér műanyagból
készült humanoid szobrok, 2005–2007). Felülnek, megint magukba roskadnak,
megcsavarják felszeletelt testüket, visszafordulnak a kiinduló pozícióba. Japán robotokra
emlékeztetnek, csak azok szebbek.
Eteri Chakdua festményei. Mindegyiken saját magát festi, expresszív, nagyon
harsány módon, a legkülönfélébb pózokban és rekvizitumokkal. Nekem a legjobban
az tetszett, amelyiken négy vörös copfba font hajának sátorában táncol, mindkét
kezében egy-egy, a farkánál fogott fehér patkánnyal.

Hollandia (Giardini)
Aernout Mik: Polgárok és eljárási alanyok (egész házat betöltő, mixed mediainstalláció,
2007)
Meglepő, hatásos installáció. Alapötlete ugyanaz, mint ami a kazak Natalja
Dyu Happystan című videomunkájáé. Míg Dyu a plakátokon vigyorgó „szépségek”
és a járókelők arckifejezését vágta egymás mellé (külön-külön megszokta az
ember mindkét mimikát, de egymással konfrontálva erős érzelmi hatást keltenek),
Aernout Mik a polgári jog alapján álló, mi több, azt őrző szervezetek (határőrség,
vámőrség, rendőrség, polgári segélyszervezetek) alkalmazottainak mindennapjait
és azoknak az egyéneknek és személyeknek a mindennapjait konfrontálja, akik
ezen szervezetek eljárásainak alanyai. A holland pavilonba egy ótvaros lakókocsin
át lehet belépni, ami szükségszállásként működhetett egykor, kezdetben azt hittem,
hajléktalanoké volt. De nem, mint kiderült, menekültszállásként szolgált. Bent
a házban szokatlan videók fogadják a látogatót. Tornacipős raszta fekteti arccal a
fűbe az egyenruhás, ősz hajú holland határőr urat, miután előzőleg hátrabilincselte
a kezét, szakadt inges fekete állítja falhoz a feltartott karú rendőrt, és rugdossa
szélesebb terpeszbe a lábait, a teherautó titkos rekeszéből előözönlő ázsiaiak bilincselik meg a vámhivatalnokot.Mindezt határozottan, de egyáltalán nem durván,
inkább kicsit unatkozva-utálkozva. Az installáció részeit képező videókon tehát
fordított szerepjátszásban megy ugyanaz, mint a mindennapokban. Mobilvécé,
motozás, igazoltatás. Összességében mégis sokkal több a Polgárok és eljárási alanyok
puszta gegnél, messze túlmutat a viccen. Világossá teszi, mennyire rögzült pályán
mozog érzékelésünk, észlelésünk, mennyire előregyártott sémákban képes
csak gondolkodni felfogási mechanizmusunk.Mennyire elképzelhetetlennek, vagy
ha szemünk előtt játszódik, természetellenesnek tartjuk, ha apró ázsiai nő rekcumoztat
gumibottal szőke holland rendőrnőt, ha menekült motoz egyenruhásat, ha
csúnyaszegény igazoltat szépgazdagot.Minket csak magunkfajta igazoltasson. Urat
úr, hölgyet hölgy.

Irak (meghívott vendég)
Adel Abidin: Welcome to Baghdad (2007)
A finn-svéd-norvég Nordic Pavilonból a szemközti japán felé tartva, szokatlan
látvány vonja magára a látogatók figyelmét: mintha valami iroda költözött volna
be a Nordic bal oldali kijáratába. S valóban, tényleg van ott egy irodahelyiség,
amely nekem nem tűnt fel eddig soha. Most abban működik Adel Abidin utazási
irodája, amely csillogás-villogás zenélés-reklámozás kíséretében bagdadi utazásokat
ajánl. Az A4-es formátumú, fotopapírra nyomott, színes folder profi munka,
háromrét hajtva osztogatja a művész. Az előlapon a város látképe, a sarokban
Tourist Guide felirat. Csak a lapot közelebbről tanulmányozva tűnik fel az „utazási
iroda” ajánlatának fekete humora. Pl.: felsorolja, és két kategóriába osztja a
múzeumokat, aszerint, hogy bezárták vagy kirabolták. Kommentárja: mivel alig
akad olyan múzeum, amelyet ne zártak volna be vagy ne raboltak volna ki, a tisztelt
turisták talán ne próbálkozzanak múzeumlátogatással. A hőmérséklet-ingadozás
fölső határa nyáron 70, alsó 45 Co, télen 35, ill. 10 Co. A hátlap (a folder
belseje) keményebb. A „Welcome to Baghdad” felirat alatt amerikai harckocsik,
síró nők és gyerekek, lepedővel letakart halottak képe. Vallás: egy álarcos terrorista
képe. Étkezés: Nehogy a tisztelt turistának eszébe jusson valami ismertebb helyre
menni! Ha nem ismer eldugott vendéglőt, hozasson inkább ételt a hotelszobájába.
Nehogy eszébe jusson imaházba látogatni, mert azonnal felkoncolják, mint
a vallásháború másik tábora által beszervezett kémet – és így tovább végestelenvégig.
Nehogy eszedbe jusson Bagdadba jönni, te barom, mert kibeleznek, élve
megsütnek stb. – ez a tömör lényege a képileg hatásosan megfogalmazott, olvasótávolságon
kívül szemlélve nagyon csinos, formás reklámfüzetnek. De elmebetegeken
és katonákon kívül más úgyse teszi.

Izland (Palazzo Bianchi Michiel)
Steingrímur Eyfjörð: „északi cuccok” (fém- és faszobrok, readymades, pl. Togviraklippur)
Az északiak mindig magukról és a környezetükről beszélnek, legyen szó az
Eddáról, a Kalevaláról vagy a Kalevipoegről. Steingrímur sem kivétel ez alól, jószagú
fákat, mohákat, szaunapadokat, északi madarak tollát és szobrát hozza, meg
egy elképesztő fémeszközt, a távolról horgonyra emlékeztető hálóvágó készüléket.
Az izlandi halászhajók és a parti őrség hajóinak legénysége a múlt század 70-es
éveiben mindhárom ún. tőkehalháborúban bevetette ezeket a Togviraklippur nevű
négyágú vontatókéseket, és kegyetlenül szétszabdalták velük az angol halászok
hatalmas hálóit (Izlandnak nem volt és továbbra sincs se hadserege, se hadiflottája,
se légiereje. A Royal Navy gyorsnaszádokkal kísérte az angol halászhajókat, de
csak nyomorgatták, toszogatták, borítgatták az izlandi hajókat, nem lőttek. Az izlandiak
ellenben megöltek vagy nyolc angol halászt, mire az Egyesült Államok –
keflaviki támaszpontját féltve – közbeszólt, és elismertette az európai országokkal,
mindenekelőtt az Egyesült Királysággal az izlandiak által egyoldalúan 200
tengeri mérföldre kiterjesztett halászati tilalmi zónát). Az izlandi civil támadás
olyan heves és radikális volt, hogy – nem utolsósorban a hálószabdalónak köszönhetően
– az izlandiak megnyerték mindhárom háborút. Ezért ezek konstrukcióis
elvét hadititoknak minősítették akkor, de nagy becsben tartják ma, az EU-szerződések
ratifikálása után is, mint az összetartás, harci szellem és a függetlenség
jelképét.
(...)

Latin-Amerika (a Palazzo Zenobióban)
Az Istituto Italo-Latino Americano ezúttal a Palazzo Zenobióban, az egykori
örmény városi kolostorból kialakított kulturális központban állított ki. Ami már
magában sem volt szerencsés döntés, ugyanis túl kicsinek bizonyult a nagy hely
(kertjét és földszintjét örmény, ausztrál és skót kiállítók foglalták el). Velünk ráadásul
még az a balszerencse is történt, hogy a palota dísztermében éppen aznap
este rendeztek fogadást a Filmbiennálé résztvevői számára. Gazdagon megterített
asztalok fogadtak, sürgő-forgó cateringesek, pincérek, pincérnők serege, meg mindenféle
léhűtő és hátramozdító, akiknek az útjában voltunk. Kezdetben az sem
volt világos számunkra, hogy a nagy teríték nem műalkotás-e maga is. De azután
még jóval zárás előtt kitessékeltek minket, csak részben sikerült megnézni az
anyagot. (Kiállító országok: Bolívia, Chile, Kolumbia, Costa Rica, Cuba, Dominikai
Köztársaság, Ecuador, El Salvador, Guatemala, Haiti, Honduras, Nicaragua,
Panama, Paraguay, Peru). A látottak közül csak két mű említésére szorítkozom
Haiti képviseletében Andre Juste és Vladimir Cybil Buy the yard (méterre vehető,
vásárolható művészet fikciója) című alkotása volt látható, ill. annak egy része:
Peddler’s romance. Két, egyenként kb. 250 cm magas, 50 centi átmérőjű tekercsre
volt feltekerve a mintegy hét méter hosszú, mindkét oldalán megdolgozott mű két
vége – egyik a tekercs elülső, a másik a hátulsó oldalára. Így vált láthatóvá, hogy
az egyik oldalon képek, a másikon írás van. Haiti környéki, karib-tengeri népi
motivumok jellemzik a képes oldalt, dzsungel, piac, főzés – a másik, angol nyelvűt
nem sikerült értelmes szöveggé olvasnom, mivel a tekercsen csak sortöredékeket lehetett olvasni.
Peru három kiállítóval képviseltette magát. Moico Yaker Keresztlevétel című
munkája alapvetően egy 168x183 centiméteres olajfestmény. Ez szerepel az animációs
eljárással megdolgozott videón. A kép XVII–XVIII. századi történelmi
jelenetet ábrázol, négy úr tárgyalását nagy, nyitott ablakú teremben. Az ablak
előtt szélesen elterülő, nyilván perui táj, a távolban hófödte hegycsúcsokkal. A kép
bal szélén sötét bársonyterítővel fedett asztal előtt elegáns, pálcás férfi ül nagy karosszékben,
keresztbevetett lábakkal, és álló, díszegyenruhás katonatisztnek magyaráz
valamit. A másik két úr a háttérben marad, csak a katonatiszt impozáns figurájának
a kiemelésére szolgál. Lassan feltűnik, világossá válik, hogy valami mozog
a képen. A bársonyasztalon álló nagy feszület az, pontosabban a Megfeszített,
akinek hófehér teste lassan mozgásba lendül. A gyarmatosítók osztozkodása láttán
Krisztus lemászik a feszületről, és mint egy madárka, kirepül az ablakon.Majd
lassan a feszület is köddé válik, eltűnik.
(...)

Magyarország (Giardini)
Andreas Fogarasi: Kultúra és szabadidő (installáció, 2007)
A Bécsben élő és dolgozó Fogarasit a budapesti kultúrházak sajátos atmoszférája
fogta meg (Gutenberg, MOM, Ikarusz stb.). A Sztálin-barokk, a szocreál
vagy éppen az a nonsalansz, ahogy a jobb állapotban levőket kisajátította az új burzsoázia
most már profit-orientált koncertterem, kiállítóterem stb. céljára. Annak
fordítottjaként, mint ahogy 1945 után az úgynevezett néphatalom árvaházat, TSZirodát,
ideggyógyintézetet vagy üdülőt rendezett be az egykori kastélyokban. A
városkutatással foglakozó Fogarasi – a Zeitschrift für Stadtforschung egyik szerkesztője
– több videóval dokumentálja ezt az új berendezkedést. Ami a benne
élőknek nem tűnik fel annyira, mint azoknak, akik csak időről időre látják, és a
más helyeken is zajló hasonló átalakulások keretében nézik és értékelik. A kulturális
tér jelölésének, jelrendszerének pólusváltása nem kis dolog, mélyreható konkrét
változásokkal jár. Sőt, ezek elemzése olyan következményeket is ki tud mutatni,
amelyek nem nyilvánvalóak, szabad szemmel nem láthatóak.Mennyit képesek
ebből a kiállításon szereplő videók megjeleníteni? Alkalmas-e képi dokumentáció
az egész bonyolult kérdésegyüttes megértetésére olyanokkal, akik nem ismerik
Kelet-Európa legújabb kori történelmét? Mintegy tizenöt percig nézve a különböző
dobozokban futó filmeket, ez egyre kevésbé tűnt valószínűnek. Elkerülhetetlenné
vált a katalógus beszerzése. A könyv-vastagságú szép dokumentáció
(Timár Katalin szerk., Verlag der Buchhandlung Walther König, Köln, 2007.)
írásait végigtanulmányozva (Sergio Bologna, György Péter, K. Horváth Zsolt,
Jochen Becker, Barbara Steiner), azt kell mondanom, hogy nem, nem alkalmas.
Műalkotásként nem látszik működni a Kultúra és szabadidő – különösen ennyire
multikulti környezetben nem. A holland pavilonban látható játékos political correctness
a maximum, amit a Biennale közönsége még recipiálni képes. A szövegeket magyarra fordítva és a videókat magyarul értő közönségnek bemutatva szerintem
nagyobb hatása lenne.

Makedónia (Istituto Ciliota, Calle delle Muneghe, S. Marco 2976)
Blagoja Manevski: Logikus festmények (2007)
A FormerYugoslav Republic ofMacedonia néven anyakönyvezett ország kiállítóhelyiségének
felleléséért meg kellett küzdeni, mert talán mondanom sem kell,
hogy a programfüzet három adatából csak a S. Marco 2976 ért valamit. Viszont
megérte. Hú a szentségit, Blagoja Manevski nevét meg kell jegyezni (persze lehet,
hogy mindenki ismeri, csak én nem). A mintegy hat méter hosszú és négy
méter magas terem két egymással szemközti falát teljesen beborították ezek az
egyenként kb. méterszer méteres, hézagmentesen egymáshoz illeszkedő festmények.
Amelyek piros (itt-ott átlátszó, átderengő) alapra nyomott, a nehézkedés
törvényének látszólag engedelmeskedő, tehát függőlegesen felvitt fekete festékhurkák
millióiból álltak.Manevski hazája teljes évi fekete festék-készletét felhasználhatta
ehhez a munkához. Az eredmény: elképesztően nagy hatású, selymes fényű
fekete zuhatag. Hullámzó textúra. Nincs megjátszva, túlspilázva vagy magyarázva:
tiszta művészet. Egyetlen-egyszer, és csak így, ilyen formában szabadna kiállítani,
akárMichelangelo Pietáját. De a XXI. sz. kezdetén vagyunk, a mű elkészítése
nyilván nagy munka volt, sokba került, Manevskinek is élnie kell valamiből,
és a továbbfejlesztés is kínálta magát: a szórólapon bizony megjelennek ezek a logikus
festmények más kombinációban is. Nincs baj, amíg hasonló módon, falra
téve, akár álló, akár fekvő téglalapként, de ha egyenként függeszti fel, vagy dobozokká
állítja őket össze, akkor már giccsé válnak – nem is beszélve konstrukciós
elemként (barlang) történő felhasználásukról. A teremből kilépve meginterjúvoltam
magam: úgy gondolom, hogy a teafilter-barlang és a méhviasz-barlang rendben
van, a festékhurka-barlang meg nem? Igen, így gondolom.
(...)

Románia (Giardini)
2005-ben üres volt a ház, amit rendkívül díjaztam, nagyon tetszett, csak nem
tudtam, miért. Most rájöttem: azért, mert tényleg műalkotás volt az üresség, míg
a jelenleg üresen álló luxemburgi betört ablakú, poros romhalmaz. A szerénység
továbbra is jellemző maradt, a román kiállítás címe Low-BudgetMonuments. Cristi
Pogăcean, Mona Vătămanu, Florin Tudor, Victor Man, Christoph Buchel &
Giovanni Carmine hoztak létre ilyen, kevés anyagi ráfordítást igénylő szobrokat,
emlékműveket. A Szöktetés a szerájból című kép borzalmas faliszőnyeg, a három
elrabolt román újságírót (és a sofőrjüket) ábrázolja a dzsihádisták fogságában, a
földön kuporogva, ahogy nap mint nap mutatta őket a tévé. Falon lógó zsákokból
lassan a földre pergő cement volt a másik, nagy halom Ceauşescu-könyv a harmadik.
Ebből a halomból nem volt hajlandó adni az olasz kislány, aki vigyázott rá, se pén103
zért, se jó szóért. Elterelhettük volna a figyelmét, na de Ceauşescut lopni olyan perverzió,
amin nem segít Xanax vagy Prozac. Meg különben is, van nekünk otthon,
még 1987-ben hozták brassói dolgozók, kétkezi munkások, a testvéri román nép
küldöttei, akik ügyesen átbújtak a szögesdrót alatt. Idézek a Brassói Lapok 1987.
március 6-i számának első oldaláról: „A Párt körüli szilárd egység jegyében Nicolae
Ceauşescu elvtárs jelenlétében együttes ülést tartottak a magyar és a német nemzetiségű
dolgozók tanácsai. A terembe lépő Nicolae Ceauşescu elvtársat hatalmas
taps, hosszas éljenzés és ováció fogadta. Az ülés résztvevői ezzel is kifejezésre juttatták,
hogy a magyar és a német nemzetiségű dolgozók az egész nemzettel egyetemben
határtalan szeretettel, megkülönböztetett tisztelettel és nagyrabecsüléssel
viseltetnek a párt főtitkára, a köztársaság elnöke, Nicolae Ceauşescu elvtárs iránt
lankadatlan munkásságáért, amelyet páratlan hazafias odaadással és forradalmi
önfeláldozással szentel az ország sokoldalú felvirágoztatásának, a nép jóléte szüntelen
gyarapításának, és civilizációs foka emelésének, a szocializmus és a béke
ügyének. Egyben megerősítették forró hálájukat Nicolae Ceauşescu elvtárs iránt
meghatározó hozzájárulásáért a nemzeti kérdés mélységesen demokratikus és humanista
megoldásáért Romániában, nemzetiségi különbség nélkül az összes honpolgárok
számára biztosított egyenlő jogokért és méltóságért.” Hát ez valóban egy
Low Budget Monument, amit elég egyszerű volt létrehozni. Ám szükség esetén
ennél még sokkal nagyobbat is lehet csinálni, tekintve hogy a Conducator csak
négy teljes újságoldal megtöltése után lankadt – és akkor még nem is vettük figyelembe
Rab István elvtárs, Rácz Győző elvtárs, Antal Géza elvtárs, Boda József
elvtárs, Czégé Sándor elvtárs, Willi Heinz elvtárs, Birta Irén elvtársnő („kérem,
engedje meg, hogy Arad megye összes román, magyar és más nemzetiségű dolgozói,
valamint a Textilipari Vállalat erős közössége nevében forró nagyrabecsülésünket,
legnemesebb tiszteletünket, magasrendű elismerésünket és hálánkat tolmácsoljuk
Önnenk, mélyen tisztelt N. C. elvtárs, nemzetünk hőse!”), Hegedűs
László elvtárs, Hajdu Győző elvtárs, továbbá Gerhard Konnerth elvtárs hozzászólását,
amelyek ennek az emlékműnek mind-mind érdekes mellékalakjai lennének.
A raklapszámra kiállított és valóban ingyenesen rendelkezésre álló Memosphere.
Rethinking Monuments című kiadványban – ami így maga is olcsó köztéri szobor
vagy emlékmű volt – még több ilyennek a terve található.

Svájc I. (S. Stae)
Mindkét kiállító művész – Ugo Rondinone és Urs Fischer – alumíniumban utazott.
Előbbi fehérre meszelt, teljesen élethű „kiszáradt fát” állított a kis templom
közepére (a bejárat mellett egy lyukból égő fa füstje bodorodott elő), utóbbi pedig
olyan nagyalakú képeket mutatott, melyeknek ábrái mintha tintapacák gigantikus
nagyításai lettek volna – ezeket szitával nyomta alu-alapra, és alumíniumból
volt természetesen a fa is, a legapróbb ágacskáig.

Svájc II. (Giardini)
Ilyet se láttam még, hogy egy hatalmas kiállítótermet átlósan osszanak ketté.
A bejárattal szembeni falnál a padlón kezdődik a – nyilván merevített acél – elválasztóelem,
és a bejárat fölötti mennyezet tartja a végét (a mennyezetre van felerősítve
a tartóelem). Ennek következtében az alul ülők kitekert nyakkal néznek
fölfelé, az elválasztó elem aljára vetített történésre, a föntiek meg az elem padlóján
kuporogva, nyakukba húzott lábbal kapaszkodnak, hogy ne csússzanak le a
meredek kakasülőn. Néhányan mégis leszánkáztak, magukkal sodorva az előttük
ülőket, hisz nincs semmi, amiben meg lehetne fogózni. Volt kacagás, sikoltozás.
Ki tudja, mit vetítettek a hátsó falra, valami bábos animációt, Yves Netzhammer és
Christine Streuli munkáját, én is legurultam. A szokatlan látószög és a kényelmetlen
nézői pozíció nyilván bele van kombinálva, ám ezért csak fiatalabbak vállalkoztak
ilyenfajta műélvezetre. Az idősebbek, felmérvén a helyzetet, fejcsóválva távoztak.

Szerbia (Giardini)
Mrdjan Bajiæ szobrász itt kiállított műveivel Jugoszlávia szétesésének folyamatát
tematizálja. 1993-ban, amikor először jelölték, éppen nemzetközi bojkott
alatt állt az ország, nem utazhatott. Akkor Jugoszlávia felirat állt a ház(rész) homlokzatán,
és ma is az áll. A terem közben bizonyos időre Szerbia és Montenegró
kiállítóhelyisége lett, az átnevezést ekkor sem hamarkodták el, és jól tették, mert
most már valószínűleg a végleges nevét írhatják rá, ha egyszer elérkezettnek látják
majd az időt. Amikor vége volt a jugoszlávságnak, Bajiæ Szerbiában maradt,
mivel nem akart emigrálni – de a kiállítóteremben a maga Szerbiáját teremti meg.
Ennek a virtuális országnak a világképe messzemenően nem egyezik a valóságoséval.
Az installáció a következő három egységből áll: Biztonsági másolat (Backup),
Yugomuseum és Visszaállítás (Reset). Minden egység több részt tartalmaz, ezek
összességükben vagy amúltbamutatnak (Biztonságimásolat), dokumentálnak (Yugomuseum),
illetve törlik a felgyűlt kakit, és visszaállítják az alapértelmezést. Yugomuseum
1998 és 2007 között keletkezett, nem több, mint összehordott tárgyak
együttese, melyeket minden néző maga rak olyan sorba, hoz olyan viszonyba egymással,
amilyenbe szeretné. Vagy nem foglalkozik az egésszel, ignorálja. Ez a múzeum
nem ír elő semmit, nem ad segítséget az értelmezéshez, csak anyagot. Az
interaktív múzeum a www.yugomuzej.com címen, a következő részek alapanyaga
a www.gotopage.net/flash/mrdjan.htm címen található. Itt olvashatók Biljana
Srbljanoviæ írónő (az utolsó jugoszláv háború idején gyakran jelentek meg kommentárjai
a német sajtóban) és Hegyi Lóránd művészettörténész, múzeumigazgató
kísérő tanulmányai is. Őrületes dolgok láthatók itt, például a Visszaállítás négy
nagyalakú, a konstruktivizmus hagyományát megidéző plasztikája. Fémből, fém
tárcsákból és összegyűrt kék szövetből összerakott, leszakított állú Koponya (I will
give you what I do not have); valami rakétavetőre emlékeztető, ám hegyes végével nem kifelé, hanem „önmaga” felé mutató katapult, A zöld sugár (Le rayon vert
– de látható olyan felállításában is, amelyben a hegye kifelé mutat); Gyár, egy durva,
fából, préselt, illetve rétegelt farostlemezből összetákolt totálkár; és Angel, a
New York-i Szabadság-Szobor lezuhant és összetört sugárkoszorújának roncsaiban
– minden nagyon hegyes, háborús és tönkrevan. Irodalmi párhuzama Tolnai
Ottó Költő disznózsírból című könyve, Parti Nagy Lajos vele folytatott életút-interjújának
szerkesztett szövege. Többek között arról, hogyan élte meg ő a jugoszlávizmus
végét. Nincs kizárva, hogy Bajiæ is benne van ebben a könyvben. Akár
ismerik egymást, akár nem, közös bennük a gyűjtőszenvedély, a színleg mellékes,
nem nagyon fontos vagy megkopott, használt dolgok gyűjtése és egymás mellé rakása,
hadd értelmezzék egymást.

Szingapúr (Palazzo Cavalli Franchetti – Istituto Veneto di Scienze, Lettere
ed Arti)
Zulkifle Mahmod Hang-dóm (a gondolat birodalma) című hanginstallációja
pontosan teljesíti kijelölt feladatát. A hallgató beül a nagy kupola alá, és ezer kicsi
hangszóróból árad rá a „zene” – szépen komponált halk zajok, zörejek –, majd
elkezd mozogni a pamlag, érezni lehet a zenét.
Tang Da Wu ugyancsak hanginstallációt készített (cím nélkül), de vetítéssel,
mellette kör alakú vasasztalon hatalmas zöld levelekre fektetett rizskupacok. Nem
tűnik nagyon nagy alkotásnak egyik sem, de mindkettő élvezhető, és miután közismert,
hogy a városállamban nem felhőtlen politika és művészet kapcsolata, nyilván
bátor tett szenvedélyt tematizálni.

Szíria (Scuola San Pasquale, Castello 2786)
Ennek az egykori kolostornak a szép udvarán már láttunk néhány jó kiállítót
és kiállítást, de ez a mostani nem volt az. Basszam Daduh és nyolc más arab művész
helyett (részben?) Szíriában élő olaszok szerepeltek, nagyon gyenge munkákkal.
A főhelyen szereplő alkotás is alig több puszta gegnél: elkészítették a Szent
Márk téren álló nagy oroszlános oszlop mását kartonból, és négy részre „törték”,
a legnagyobb darab hanyagul oda volt támasztva a kolostor falának, a vége magasabb
volt, mint a ház teteje. Ott feküdt a kertben a hátára zuhant, összezúzódott
szárnyas oroszlán is.

Thaiföld (S. Croce 556)
Hát ez a kiállítás nem kevesebbet kíván a nézőtől – aki a Biennale egyik helyszínéről
a másikra lohol –, mint azt, hogy függessze fel ne csak ezt a tevékenységét,
hanem felejtsen el mindent maga körül, és a választott mottó „Globalisation...
please slow down” szellemében kezdjen el kontemplálni, akár valami Little Buddha.
Azért ezt a koncepciót nem ártott volna még otthon jobban meggondolni,
mert ilyesmit hasonló nagyrendezvény látogatóitól kérni képtelenség. Hiába, a
buddhizmus nemcsak akkor nem működik itt, ha jön a nagytestű bajor, több liter
sörrel a hasában, hanem még olyan viszonylag konszolidált nézőknél sem, mint
amilyenek mi voltunk. Különösen akkor nem, ha erőltetik, szájbarágják. Még
csak dél körül járt az idő, de szegény thai őr már teljesen kész volt, remegett az
idegességtől. A lábbeli levetése után először Amrit Chusuwan Being Sand (helyezkedjünk
bele a homok lelkivilágába) című installációját tekintettem meg. A terem
padlója homokkal felszórva, az egyik falra szerelt vályúkban homok, plusz videovetítés:
tengerpart homokjában járkáló ember, kutya stb. Sajnos, nincs időm, se
erőm a szórólap kenetes szövegét magyarra fordítani. Arról van szó, hogy a művész
hosszú ideig kontemplált, válogatott és rendezett, majd koncentrált.Minden
homokszemcse értelmet hordoz.Milyen másként jár a homokon a (tisztátalan) kutya,
mint az (igaz) ember! – ésígytovább. Na de jött még ennél jobb is. A másik
teremben csak a fal mentén lehetett járni, inkább osonni illett, kerülni a hirtelen
mozdulatot, lélegezni is csak lazán szabadott. Ugyanis a terem egész padlója fel
volt szórva bébipúderrel, amelyben furcsa ábrák látszódtak. Nipan Oranniwesna
Szellemek városa című munkája úgy keletkezett, hogy a művész vett néhány Velence-
térképet, azokat más-más módon felszabdalta, tehát kivágta belőlük a csatornákat
stb., majd a földre fektetvén bepúderezte, majd utána végtelen óvatossággal
kiszedte a púderből a térképdarabkákat, csak a nyomuk maradt meg. Még
élvezni is lehetett volna ezt a mandalát, ha az őr elmebajos mosollyal, ugrásra készen
nem settenkedett volna utánunk. Így bekövetkezett az, aminek be kellett következnie.
Egyik csoporttársunk, nem bírván tovább az idegfeszültséget, lehajolt,
és három ujját beledugta a púderbe. Az őr felüvöltött, mint akit hasba szúrtak:
Miért!? Dehát miért!?Miért?!Miért!? Nem nyúlt hozzánk, de fülsértő miértezéssel
kísért a bejáratig.
(...)

Collaterali – oldalági rendezvények, kiállítások
Bill Viola: Parttalan óceán (Chiesa S. Gallo, 2007)
Lenyűgöző egyszerűséggel megalkotott, nagy hatású videoinstalláció. A kicsi
szentgálos templomban három egyszerű kőoltár van, azok fölött egy-egy videovászon.
Két vászon mindig szürke, legfeljebb elmosódó kis fehér foltok mozognak
rajtuk, a harmadikon zajlik a történés – de nem egymás után válnak játéktérré
a vásznak, hanem számítógép vezérelte más szabály szerint. Viola Ibn al Arabi-tól
(1165–1240) kölcsönözte műve címét: „Az Én partttalan óceán. Akárhogy szemléljük,
nincsen kezdete és nincsen vége, sem ezen a világon, sem a következőben.”
Ajaj, itten lélekvándorlásról lesz szó, és arról is van csakugyan. De a thaiföldi
buddhista tanításnál sokkal szubtilisebben, művészibben. Huszonöt szereplője van
a filmnek, árulja el a katalógus, férfiak, nők, feketék, fehérek, idősebbek, fiatalabbak,
kövérek, soványak. Közülük mi ötöt láttunk. A soros vásznon megszínesedik
a kép, megjelenik a szereplő, köznapi ruhában, s csak áll, egykedvűen tekint a nézőkre.
Azután egyszer csak elemi erővel tör ki belőle a víz. Nem reá zúdul, hanem
belőle, belülről, a testből fakad fel, megállíthatatlanul. A hangszórók akusztikai
aláfestésével látszik-hallatszik, ahogy ömlik, zubog, csorog a szereplő fején, a vállán,
a kezén – egész testét habzó fehér víz fedi, majd lassan csillapodva eláll. Ilyenkor
a szereplő csöpög, de nem törli meg az arcát, nem simítja ki arcából a vizes
hajat. Legfeljebb az ujjait hajlítgatja szinte segélytkérően, mintha magyarázatot
várna valakitől, akárkitől, miért, és hogyan történt vele a csoda, a felfoghatatlan.
Áll egy darabig és néz. Azután, ahogy távozva lassan elfordul a nézőtől, másodszor
is feltör testéből a megállíthatatlan vízözön – de ennek apadása közben már
halványodik, elszürkül, eltűnik a figura,míg valamelyikmásik vásznon (vagy ugyanazon)
némi szünet után új szereplő tűnik fel. Persze hogy cirkusz az egész, különösen
a korpulens szereplő testén látszanak jól a (lapos) csövek és tasakok a ruha
alatt, amelyeken keresztül előrobban a víz, ha ráengedik a nyomást. De nagyonnagyon
jól van megcsinálva, negyedóra, félóra úgy eltelik, észre se veszi az ember.
Joseph Kosuth: Az egyensúly nyelve (San Lazzaro szigete, örmény mechitarista
monostor)
A Lido előtt fekszik ez a kis sziget. Ma is működő egyházi intézmény, konferenciaközpont.
Kosuth, a concept-art világhírű mestere, a sziget természetes adottságait
kihasználva, halványrózsaszín-beige („mályvaszín”) neoncsövekből rakta ki
hatalmas művét a város felé eső, hosszú-hosszú betonfalon, a kolostor kerítésén,
csaknem közvetlenül a víz fölé, valamint a monostor főépületének és a kis csónakháznak
a falán – latin és örmény betűkkel. Látványnak gyönyörű volt, csak, sajnos,
olvashatatlan.
Joseph Beuys: A természet védelmében. Az élő szobor. Kassel 1977 – Velence 2007
(Arsenale Novissiomo)
Ide csak a fél város megkerülésével tudtunk eljutni, vaporettón, azon egyszerű
okból, mert nem lehetett átmenni az Arsenale továbbra is katonai használatban
levő, illetve hajógyári részlegén. A város és a temetősziget közötti sávban mentünk
három megállót, ami a kiállítás megtekintésével együtt mintegy két órát vett
igénybe. Ezt nem kellett volna megtennünk, tekintve, hogy a kiállításon nem tudtunk
meg és nem láttunk mást, mint az 1977-es Kasseli Documentán lefolytatott
emlékezetes száznapos akciójának – Beuys volt az egyik első vizionárius természetvédő
műalkotás létrehozója – és az akció azóta kivívott művészettörténeti helyének
a dokumentációját. Ez a hely igen előkelő. „A közismert Living Sculpture
a 20. század legnagyobb humanitárius műalkotása; egymástól teljesen eltérő kultúrájú,
származású, vallású, szociális helyzetű, politikai és vallási meggyőződésű
emberek szolid együttműködésével keletkezett.”
Wales (Giudecca, egykori Dreher Serfőzde)
Vidám, fekete hajú, pirospozsgás lányka fogadott, eléggé furcsán beszélt angolul.
Olasz vagy spanyol egyetemistát sejtettem benne, aki Velencébe jött szünidei munkára, és nagyot nem tévedtem, csak annyit, hogy nem spanyol, hanem
velszi, azért beszél olyan furcsán angolul (ami a skótok esetében köztudomású). A
velsziek nagyon komolyan veszik a nyelvüket, mindent, mindent kiírnak rajta,
például azt is, hogy a tisztelt látogatók kéretnek nem megfogni sem a kiállított kerámiákat,
sem a szögeket. Ugyanis tényleg ez volt az egyik mű. A nagy, csupasz
betonterem összes fala jó magasan ki volt rakva szabályos távolságban ezekkel a
gyönyörű, csaknem fél méter hosszú kovácsolt bronz szögekkel, melyeken itt-ott
amorf alakú, nagyon szép szín- és motívumvilágot megjelenítő kerámiák lógtak.
A felszólítás szövegét lemásoltam, így hangzik: Peidiwch a chyffwrdd unrhyw un
o’r cerfluniau, gan gynnwys yr hoelion. Kifelé menet megmutattam a lánykának,
helyesen írtam-e le – helyesen –, és megkértem, olvassa fel. Huhogásnak és susogásnak
tűnt. Erre ő kérdezte meg, mely hon szülötte lennék, mondtam: magyar.
Nem mondanék-e valamit magyarul. A walesi bárdok ugrott be azonnal, de nem az
első versszakot idéztem, hanem azt, amelyben Edwárd a hely mikrobiológiai jellemzői
felől érdeklődik: „Van-e ott folyó és földje jó? / Legelőin fű kövér? / Használt-
e a megöntözés: / A pártos honfivér?” Azért választottam ezt, mert sok benne
a hosszú magánhangzó, az ó, az ő, az ű. Be is jött a „nahát, nem hittem volna,
hogy a magyar ennyire hasonlít a törökhöz!” És mit jelent? Hát, mondom, egy
magyar költő azt firtatja, vajon szép-e Wales, kielégítő-e a földművelés helyzete,
van-e elég csapadék, vagy öntözéses mezőgazdálkodást folytatnak? Óriási szóáradat
zúdult rám, csak úgy szabadultam, hogy megígértem: okvetlenül meglátogatom
egyszer az ő meseszép hazáját (tényleg kiállítottak egyébként egy méretes, amorf
faházat a kertben, bent az épületben pedig óriásvideón ez a ház röpült és forgott
a levegőben, a talpával fölfelé – Az elvarázsolt sziget című mesét illusztrálandó).
Edgar Heap of Birds: A legtiszteletreméltóbb köztársaságok (Viale Garibaldi)
Az észak-amerikai indiánok képviseletében fellépő Madárraj Ede telerakta a
Giardini melletti szép fasort a tábláival, amelyeken más-más név volt feltüntetve
–Hosszú Farkas, Szürke Ló – valamint a „tisztelet emlékének”, ill. „emlékezzünk!”
angolul és olaszul. Utánanézvén kiderült, hogy a táblákon azoknak az ismert „cirkuszi
indiánoknak” a nevei találhatók, akik a XIX. századi európai nagyvárosokban
népszerű vadnyugati vándorshow-iparban hakniztak, és tűntek el nyomtalanul.
Ha ezt tudja az ember, már megértőbb, egyébként eléggé idétlen alkotás.
Másik, a városközpontban található munkája során is a városképbe avatkozott bele,
olyan erőszakos cselekmények nyomát rekonstruálva (Napóleon, a gettó kirámolása
stb.), amelyeknek ma már nincsen látható nyoma. Erre vonatkozik az egész
akció elnevezése is – angolul: Most Serene Republics – és hát a Velencei Köztársaság
hivatalos megjelölése Serenissima Repubblica Venezia volt. Szóval, hogy a
legtiszteletreméltóbbak is mekkora disznóságokat követtek el. Bizony, bizony.
Hongkong (az Arsenale-kiállítás kijáratával szemben)
Hongkong képviseletében a 12. documenta kínai sztárja, Ai Weiwei alkotott.
Ottani munkásságának részletes kritikáját lásd György Péter: Egy kínosan rossz
Documenta – Élet és Irodalom 2007. évi 34. sz. (aug. 24.), p. 12. IttWeiwei most
inkább csak odakent valamit, például a tengerparti várost szimbolizáló hatalmas
halom kagylóhéjat az udvarra. Ami – kétségkívül – nagyon jól mutatott.
Nico Vascellari: Bosszú (a Marceglia-teremben, az Arsenale-kiállítás kijáratától
talán ötven méterre balra látható kis kapun be)
Vascellari művével talán azért akar bosszút állni a nézőn, mert az egész napos
kiállításlátogatás végén, eltompult érzékekkel, fáradtan tér be hozzá. De kár is lett
volna korábban odamennie. Hosszú folyosón halad befelé az ember, a mind erősebbé
váló, végül szinte dübörgő, harsogó zaj felé. A terembe érve a zaj kibírhatatlanná
válik, rezeg a tüdő, ugrál a gyomor, kocsányon lóg a szem. Mi értelme
van ennek? Kettő. Kevésbé ismert, hogy már az olasz futuristák is kísérleteztek
zajgépekkel, úgynevezett zajharsantókkal (suonarumori), melyekkel a zene utódját
akarták megteremteni, szerencsére, sikertelenül. A másik, mindenki számára a
plakáton is szembetűnő ok az, hogy a kiállítást egy zajszigetelő cég szponzorálta.
Utólag tűnt fel, hogy a terem bejárati ajtaja elé szinte semmi nem szűrődött ki a
pokoli lármából, és újra bekukkantva, tényleg a plakáton látott lamellás elemekkel
volt kirakva a folyosó.

JEGYZETEK
1 Erről lásd Somlyódi Nóra Cigányúton c. írását in: Magyar Narancs, 2007. június 14., p.
36–37.
2 Nem hinném, hogy ismertetnem kellene. Aki valaha is olvasott akár egy sor Marinettit,
könnyen el tudja képzelni azt a pompás stílust, amellyel a rohadt, bűzös, kispolgári, tegnapba-ragadt,
nyavalyás fertőt ostorozza. Aki nem olvasott tőle semmit, megtalálja a világhálón. Csak egy mondatát
idézem: „Noi vogliamo preparare la nascita di una Venezia industriale e militare che possa dominare
il mare Adriatico, gran lago italiano“, tehát ipart és hadiipart akarunk Velencébe telepíteni. Ezóta és
1924 után a „passatismo“ kifejezés az olaszok számára Marinettit és a futurizmust jelentette, a futurismo
pedig legalább olyan mértékben militarizmust és fasisztoid világlátást, mint művészeti irányzatot.
Marinetti még az első világháború idejéből ismerte Mussolinit, majd 1919-ben egy puccskísérlet miatt
mindkettőjüket bebörtönözték néhány hónapra. Viszonyuk később is kölcsönös nagyrabecsülésen
alapult.Mussolini nagyra értékelteMarinetti 1924-ben megjelentetett Futurismo e fascismo című munkáját,
és örömmel támogatta (egyebek mellett) a futurista vezér akadémikusi ambícióit – 1929-ben
nemcsak az Olasz Tudományos Akadémia rendes tagjává „választották“, hanem mindjárt osztályfőnökké
is. Ilyen minőségében Budapestre is meghívatta magát 1931-ben, és ott ökörködött-ugatott a
kegyelmes urak körében. Ha nem Marinettinek hívták volna, és nem a Duce kedvencéről lett volna
szó, Berzeviczy Albert (1905–1936 között az MTA elnöke) úgy kirúgatta volna, hogy a lába sem éri
a földet (lásd ehhez Kassák Lajos: Marinetti az Akadémián http://epa.oszk.hu/00000/00022/00517/
16178.htm).


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Deréky Pál


A szerzőtől még

   Bevezetés Velencébe


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.