Fischer Botond: Titkos (Látó-tábor) napló

Csütörtök

Ma halt meg Gyula. Vagy talán tegnap. Nem emlékszem már. Az öregedés nem azt jelenti, hogy abban a korban vagyok, hogy nem kaphatok már irodalmi ösztöndíjakat. Hanem hogy halálokkal mérem az időt. Most nemrég Bea, aztán tegnap, vagy mikor Gyula. És ez persze közhely, a halállalmérés, de a halál meg nem lehet közhely, úgyhogy.

Ezt jól elkezdtem. André Feri legalább ötször elmondja a három nap alatt, hogy mennyire rossz az, hogy a kortárs magyar prózában nincs humor. Egyetértek én vele, nem az, hogy nem, csak közben arra gondolok, mind az ötször, hogy nekem meg kell írni ezt a titkos naplót, és hát ez önmagában elég pressure, nemhogy így, hogy aha, tényleg, humorosnak is kellene lenni, meg persze frappánsnak, relevánsnak. Revánsnak a halállal szemben. A halálon. Venni.

 

 

De az úgy volt, hogy csütörtökön megérkezünk. Iszonytató meleg, le vagyunk lassulva. Aztán szépen szotyog mindenki befele. Négytől Feri kellene kezdjen, de közben kiderül, hogy egy csomóan visszamondták a tábort, szóval egy csomó program elmarad, szellősebb lesz minden, nem kell sietni. Meg is jegyezzük, miközben alig észrevehetően duzzadunk táborrá, már mennyiségileg értve, szóval megjegyezzük, hogy milyen nulladik nap fílingje van ennek a csütörtöknek. Ekkor még nem tudjuk, bár sejtjük, hogy ez a nulladiknap-fíling el fog tartani a tábor egész ideje alatt. Lehetne ezt komolytalanságként is értelmezni, de minek. Iszonytatóan meleg van, meg kell tanulnunk a mediterrán tempót, azt hiszem.

Szóval ma csak egyetlen programpont van végül, a Feri koncertje, hátul, a házacskák mögött, itt szoktak lenni a kezdőprogramok. Feri hoz kicsi pszichedelikus éjjelilámpát is, vagy olvasólámpát, bocsánat, mégiscsak irodalmilag vagyunk itt. Utána elkezdünk inni. Sokat. Én legalábbis. Beszélgetések. Fél háromkor megyek lefeküdni, még meglepően sokan vannak ébren. De furcsa módon mindenki csak beszélget. Másnap aztán kiderül, hogy nem maradt el a táncolás sem, KPZ, gondolom, tavalyhoz hasonlóan társaságitánc-kurzust tart hajnalban. Ezt nem tudom, hogy így volt-e, de ABBA, az az idén is volt, ó hogy bassza meg. De gyermekek is vannak, nem kéne csúnya szavakat használni, meg amúgy is, unom, hogy az írásaimat lassan mindenki a csúnya szavakkal azonosítja, ezért eufemizálni fogok, és minden csúnya szó helyett azt írom, hogy tacskó. Szóval volt ABBA is olyan hajnali négy körül, ó hogy tacskózza meg.

 

 

 Péntek 

Merthogy van tacskó is, hoztam magammal. Az már az első napon kiderült, hogy itt mindenki közül Mancs fogja legjobban érezni magát. Van egy akkora udvar, mint egy egész világ, egy csomó humán, aki a simogatásfüggőségét ki fogja elégíteni, és még a gyermekek is jófejek, mert Mancs amúgy nem annyira szereti őket a kisfiam miatt, aki kisebb korában ráébresztette, hogy a gyermekek egy tacskó számára túl sokak. De ez itt most nem lesz probléma. (Csak szólok, hogy a tacskó csúnya szót jelent, bár ebben az esetben én sem tudom a megfejtést.) (Csábító amúgy, hogy a Mancs perspektívájából írjam meg a tábornaplót, mert akkor Feri is megkapná a humorját, de nem ülök fel ilyen könnyen a kortárs irodalmi trendeknek, mint állatperspektíva. Akkor már inkább a traumák felől.)

Szóval péntek. Iszonyatosan másnaposan ébredek. A másnaposságon túl olyan brutális légnyomás van, mintha ki akarna lapítani minket, levegőt alig kapni. Az emberek fürdenek, bár mondják, hogy zavaros-anyárád-nemakar-megszállni, de azért fürdenek. Én is belelógatom a lábam, de inkább csak Mancsot mosdatom le jó alaposan a vízben, mert belefetrengett valami szarba az istenadta. Valami tacskóba, bocsánat. (Igaz, hogy ez még csütörtökön történt, de ide jobban illett szövegszempontból, úgyhogy tacskó.)

 

 

A program továbbra is erősen szellős, aminek én különösen örülök a másnaposság miatt, ezt a tempót tudom követni. Az őrült humánok hímjei a legnagyobb, legbrutálisabb kánikulában kezdik el kergetni a fotball-labdát, Manccsal nézzük, hogy ezek nem normálisak, aztán fel is adják elég hamar. De belecsúsztam a tacskóperspektívába, a tacskóba. Bocsánat. Esterházy Péter vajon büszke magára, hogy a magyar irodalomban ennyire fontos a foci?

A másnaposságom kitart, úgyhogy elkezdek sörözni inkább. De ez a másnaposság elég általánosnak tűnik amúgy a tábori berkekben, mintha még az is másnapos lenne, aki nem az. A légnyomás miatt, gondolom, brutális a légnyomás, agyonnyom, nincs levegő. A második felolvasás alatt aztán végre megérkezik az a tacskó eső. Hallgatjuk a szövegeket, nézzük az esőt. Megnyugszunk. El-elejtik az emberek, hogy tacskó, hetek óta nem láttunk esőt, viccelődnek, hogy majd meséljük az unokáknak, hogy na, mikor még volt eső, mi még láttuk, éreztük. Közben eszembe jut, hogy alig beszélünk a klímakatasztrófáról. Merthogy át van politizálva, gondolom. Pedig hát ez van, tacskó nagy katasztrófa van, és ez most van, nem két éve, nem fokozatosan, hanem ránk van szakadva most. És közben másnapos is vagyok, és eszembe jut, hogy az alkoholizmusainkról sem beszélünk, pedig az nincs átpolitizálva. Magyar égre magyar pálinkát. A narkósok más tészta, kétfarkú tacskó, satöbbi.

Este nincs program, tartjuk a mediterrán tempót. Aztán spontán módon rászól valaki Andréra, hogy hozza már ki az apparátusokat, legyen valami zene, felolvasás. Kerekedik is egy zenés open mic, és hát nagyon jó. Közben meghal a pszichedelikus éjjelilámpa, de még úgyis nagyon jó. Né, hát nem kell ezeknek a fura humánoknak programot szervezni, megoldják maguknak.

Szombat

Reggel nyolckor arra ébredek, hogy Mancs tacskóbőszen ugat. Kikászálódok a kunyhóból, és látom, hogy a tulajokat ugatja ilyen tacskó nagy bőszen. A kutyák elég érzékenyek a tulajdonviszonyok problematikájának boncolásához, de nem annyira, hogy Mancs most ezt megértse, hogy pont ezektől az emberektől miért nem kell megvédeni a Látótábort. Úgyhogy nem is szidom le, de ha már felébredtem, intézek kávét. A hajnali fél kilences kávézás közben spontán módon kialakul egy metálelméleti szeminárium Antal Balázs, Robi és jómagam részvételével, és bár másnapos vagyok és a légnyomás tacskó ma is, de jó így indítani a napot, hogy az új Nádas-regény és a traumaköltészet helyett a Pantera újjáalakuló turnéjának morális buktatóit és a Kyuss-lemezek basszusgitársávjának milyenségét boncolgatjuk teljes beleéléssel. (Kedves Balázs és Robi, közben eszembe jutott, hogy Nick Olivieri neve nem jutott eszünkbe, és esküszöm, hogy nem gugliztam rá. De Scott Reeder sokkal jobb, ez az idei Látótábor végkövetkeztetése.)

 

 

Reggeliben még lemegy az irodalomtanításról szóló beszélgetés, és a társaság nagyon gyorsan átalakul, rossz középiskolások leszünk hirtelen, és Tünde a tanárnéni. De jófej tanárnéni, élvezzük az órát. A program továbbra is mediterrán, bár az ebéd előtti felolvasás nagyon sűrűre sikeredett, szinte már szövegpokolszerű. Ebéd után Balázs tart előadást a faluregényről, amin én személy szerint nem vagyok ott, mert épp ezt a naplót írom. Ennek ellenére el kell mondanom, hogy Balázs nagyon jól beszélt a témáról, a végkövetkeztetése pedig az volt, hogy faluregény nincs es.

Este aztán felolvasom ezt a naplót, természetesen mindenkinek nagyon tetszik. A másnaposság problémáját már rég elengedte mindenki, dél óta mindenki úgy iszik, mint egy író. Aztán most két alternatív valóság van. Az egyik, hogy megérkezik az a tacskó eső, és akkor bent ülünk mint egy nagy magyar írócsalád. A másik, hogy nem érkezett meg az a tacskó eső, és akkor kint vagyunk, s még lehet tüzet is gyújtunk, ha már a pszichedelikus éjjelilámpa meghalt. És bár a másnaposságot mindenki elengedte, azért nem ma maxoljuk ki a bulit, mert holnap vezetni kell. KPZ nem fog salsázni, Balázs nem énekli az abbát, hogy aztán másnap ne emlékezzen rá, és az is lehet, hogy megbeszéljük az új Nádas-regényt és a traumaköltészetet is.

 

 

 Vasárnap

Eléggé másnaposan ébredek, de mostmár mindegy. A légnyomás jobb, a roalert elintézte, hogy megjöjjön a hidegfront. Esik végre, sok eső, hála a tacskó úristennek végre. Kávézunk, és eldöntjük, hogy nem megyünk innen haza, mert minek. Mancs is jól érzi magát, nagy udvar. El is döntjük, hogy akkor maradunk még, legalább két hétig, mert miért ne. Jó ez a mediterrán tempó, közben felolvasunk néha, beszélgetünk valami irodalomról, este Feri kihozza a gitárt s a mikrofont. Jó ez így. És ahogy ezt így írom, elképzelem Annamari arcát, s a tacskófalkát a lelkében s a szájában, és visszavonom az egészet. Ügyesen összepakolunk, nem iszunk, végre eső. Hazamegyünk. Halált számlálgatni.