Markó Béla: Százból a negyven (Jánosházy György 100)
Majdnem két esztendő telt el úgy, hogy a különböző nyilvános rendezvényeken maszkot kellett viselnünk, de többnyire még az utcán, sőt, a különböző munkahelyeken is, bár néhányszor felszusszanhattunk rövid időre, aztán jött az újabb hullám. Ma már egész verseskönyvek vagy esszégyűjtemények szólnak a világjárvány tapasztalatairól, hogy miképpen változtatta meg az életünket a maszk. Én is többször írtam erről, hiszen nemcsak az emberi kapcsolatok új dimenziója, a virtuális világ felerősödése, az úgynevezett online kommunikáció késztetett minket közösség és egyén viszonyának átértelmezésére, hanem a tényleges, fizikai együttlét is megváltozott a maszkviseléssel. Akit eddig arcvonásairól ismertünk fel, most a nézéséből, esetleg a járásából kellett azonosítanunk. Végül is a kezdeti tétovázás után, legalábbis nekem, meglepően könnyű volt a maszk mögötti embert felismerni, igaz, a mentegetőzés is egyszerűbb volt, ha mégsem sikerült.
Most utólag viszont azt is végig kellett gondolnom, hogy minket valójában nem ez a szűk két év, hanem az 1989 előtti évtizedek szoktattak hozzá az álorcás léthez. A diktatúrák ugyanis mindig mindenkire maszkot kényszerítenek. Még a nyelvet is csak egyféleképpen használhattuk nyilvánosan. Példának okáért kötelezően elvtársnak szólították egymást olyan emberek, akiknek nem sok közük volt egyébként a kommunista ideológiához. Előveszem Székely János nekem küldött leveleit még középiskolás vagy egyetemista koromból, és íme, a megszólítás: „Kedves Markó elvtárs”. Jaj! A válaszlevelek nincsenek meg, hiszen akkoriban még kézzel írtam, de meglehet, azok is így kezdődtek: „Kedves Székely elvtárs”. Bizony, nem két évet, hanem több mint negyvenet tartott az a maszkviseléses kor, és hát kinek-kinek úgy kellett elrejtőznie a maszk mögé, hogy közben megőrizze önmagát, egyenruhában se váljék katonává. Csak egy olyan kis szerkesztőségben is, mint az egykori Igaz Szó, másfél évtized alatt, 1976-tól 1989-ig hány meg hány túlélési stratégiát láthattam. Persze nem csupán túlélésről volt szó, hanem arról, hogy miképpen lehet értelmes értelmiségi létet élni egy értelem- és értelmiségellenes diktatúrában. Ahány alkotó, annyi stratégia. Volt, aki megpróbált állandóan mozgásban lenni, hogy ne érhesse el a hatalom golyója. Volt, aki visszautasított minden stallumot, hogy hátha így erkölcsös maradhat. Volt, aki éppen ellenkezőleg, stallumra áhítozott, nélkülözhetetlenné akarta tenni magát, kiszolgálta a hatalmat, és amire észrevette, már semmi sem volt a maszk mögött, csak újabb meg újabb maszkok.
Volt aztán Jánosházy György, aki szerteágazó műveltségét, műfordítói tehetségét, színikritikusi igényességét, művészettörténeti jártasságát, kiváló zeneértését a megbízható, pontos lapszerkesztő maszkja mögé rejtette, de úgy, hogy néhány mondatából, akárcsak járványkor az eltakart arcot egy szempár villanásából, mindenki felismerhette műveltségét. Írók, színészek, festők, zenészek különös világában úgy mozgott, olyan otthonosan és idegenül, mint örökké lázongó, néha lázadó bohémek közt egy skatulyából előhúzott arbiter elegantiae.Tudásával sohasem hivalkodott, talán nem akarta ő sem kihívni maga ellen a sorsot. Álcázásul a hivatalnoki létet választotta. Nagy szerencséje volt vele annak idején az Igaz Szónak, hiszen főszerkesztő-helyettesként muszáj-időkben még a muszáj-szövegeket is próbálta nyelvileg elfogadhatóvá tenni. És hát nem csak ennyi: sokszor hajlandó volt a főszerkesztői vagy annál is felsőbb akaratot megkerülni, netán szembemenni vele, ha úgy látta, érdemes megmenteni egy szöveget, egy rendezvényt, egy embert. Nem volt a szó szoros értelmében ellenálló, mégis ellenállt a rossznak. Nála tapasztaltam, hogy a kultúra lehet menedék: megmenthet a romlástól. Shakespeare-hez menekült, katalánokat is fordított. Néha nevetek sok mai katalán-szakértőnkön, hogy Jánosházy már annak idején náluk jobban ismerte a katalánokat. Nem folytatom, végül is az életrajzi adatok kikereshetők a Wikipédián.
Amit viszont nem győzök ismételni: hogy az igazi kultúra a maszk mögött is érvényesül, rejtőzködésre késztető korokban is meg lehet találni a modus vivendit. És legalább ennyire igaz az is, sajnos, hogy vereséget talán nem szenvedünk, veszteség nélkül viszont mégsem lehet túlélni egy diktatúrát. Mert a tehetség a maszk mögött sem vész el valóban, a diktatúra mégis mindig elrabol tőlünk valamit. Jánosházy Györgytől például azt, amit ő talán a legfontosabbnak tartott sokszínű munkásságából: a költészetet. Gondolom, hatalmas kiábrándulás és a költészet hatalmas tisztelete kellett ahhoz, hogy több mint negyven évig ne írjon verset, vagy legalábbis ne közöljön. De azt hiszem, nem is írt. Szinte el is felejtettük, hogy költő. 1947-ben jelent meg verseskönyve: Az őrült nagyúr jármában. Amint a cím is mutatja, erős Ady-remineszcenciák voltak benne. Utána aztán semmi. Egészen 1989-ig, a rendszerváltásig, amikor egymás után adja ki szonettkönyveit, mintha átszakadt volna egy gát. Gátlásnak is mondhatnám, de nem az persze. Minden bizonnyal a műfordításban is meglelte önmagát – de még mennyire, tessék elolvasni Shakespeare-fordításait, nemcsak a drámákat, hanem a szonetteket is -, viszont egyvalamiben nem akarhatott kompromisszumot kötni semmiképpen: saját költészetében. Annál pátoszosabban szerethette a verset, mintsem azt kockáztassa, hogy valaki is szolgálatra kényszerítse őt költőként. Inkább azt a látszatot keltette, hogy elhagyta az ihlet, nem tud már verset írni. Így képzelem. Sokat beszélgettünk, de erről sohasem. Negyven éven át képes volt hallgatni költőként. Ez csodálatos. És borzasztó. Ne kívánjunk magunknak semmilyen diktatúrát! Olvassunk bele időnként Jánosházy 1989 utáni szonettjeibe, amelyek mintha ott folytatnák a költészetét, ahol 1947-ben abbahagyta, sőt, akár Petrarca korába is visszavisznek minket ezek a már-már archaikus nyelvezetű, hol rezignáltan derűs, hol élesen kritikus, de mindig érzelemmel telt versek. Mennyi-mennyi tanulság! Szabadulóművészek voltunk mindannyian abban a szerkesztőségben. Kinek sikerült, kinek nem. Neki igen. 1989 decemberében, amikor az addigi főszerkesztők és főszerkesztő-helyettesek többsége eltűnt a süllyesztőben, Jánosházy György természetesen a Látó főszerkesztő-helyettese maradt nyugdíjazásáig. És végre ismét költő lehetett. Kilencvenhárom évet élt. Most lenne százéves.