Névtelen szelfik

Maros Lili kiállítása, Budapest, Art 9 galéria, 2023. március 7-24

Ki is vagyok én igazából? Erdélyi? Magyar? Nő? Anya? Író? Művész? Senior program koordinátor? Edzőtárs? Ezek mind olyan kérdések, amelyek engem foglalkoztatnak, és meghatároznak. De bennem van a világ agóniáját figyelő részvét is. A háborúval kapcsolatos hírek megszállott figyelése is. Hogy állandóan felteszem azt a kérdést: mi lesz velünk?

Most, hogy a nőnap körül annyian leírták, hogy mit jelent nőnek lenni, hogyan éljük meg nőiségünket, női alkotóként mit tudunk ehhez a világhoz hozzátenni, ez az alapkérdés, hogy ki is vagyok én igazából, még inkább előtérbe kerül, foglalkoztat. Ilyenkor is eszembe jut anyám, ahogy a kötelező nőnapi ünnepségekről holtfáradtan és egy szekér vörös szegfűvel hazaért. A nemzetközi nőnap alkalmából tűzte fel gyönyörű, dús haját kontyba. Tupírra nem volt szüksége. Szidta Ceausescut és a részeges férfi kollégákat, hogy bár ilyenkor visszafoghatták volna magukat: kevesebb likőr, kevesebb böfögés.

Nem tudom megítélni, hogy mennyivel lett jobb a világ azóta. Más rendszerben élünk, de ugyanúgy szidjuk a vezért, a rendszert, joggal. Ha már mindent szétvertek, ami alapvető, az egészségügy, az oktatás, ha már lassan megfosztanak mindentől, ami jobb, élhetőbb életet nyújt, ha már hallgatni kell, mert a hallgatás véd meg, ha már lassan mindenről lemondunk, akkor mi marad? Buborékainkban még kinyilatkoztatunk, leírjuk, hogy nőiségünk lényege a szabadság, dühöngünk, egymást olvassuk, egymás vállát megveregetve, de kevés a szolidaritás, és még kevesebb a szabadság. Ha önmagunkról is lemondunk, mi marad?

Maros Lili képzőművész Névtelen/Unnamed című kiállítását nézve, a fenti kérdésekre megnyugtató választ kapunk: a névválasztás, a névváltoztatás esély, lehetőség önmagunk megalkotására, létrehozására, elnevezésére. Amit Lili tett: immár harmadszor is megváltoztatta hivatalosan a nevét, nagyon nagy bátorságra vall, szememben mindenképp. Ahogy Gács Anna kritikus, a kiállítást megnyitó beszédében is mondja: az, hogy valaki coming outol, nőből férfi lett, rájött, hogy meleg, betért a zsidóságba – ezekre az identitásváltásokra már van „valami kánonunk rá, hogy hogyan kezelendőek. De ha valakit mától máshogy hívnak, attól ő valaki más lett? Vagy most lett ő igazán?”

” A szabadság 

én magam vagyok

a nevem

én vagyok a  víz

Maros – lányfolyó

Lili – ismétlődő ritmus

letisztult 

szabályos

tér” – írja Maros Lili kézírással, nyomtatott betűvel. Névváltoztatásának, önmeghatározásának reflexiói a kiállítóterem falain olvashatók, a szelfi fotografikáktól elkülönülten, de számomra mégis valahol szervesen összefonódva. Nézem a tükörből visszanéző arcokat, annyi nevem van, ahány halálom/mindig új nevek nőnek ki-körülölelnek/rámtekerednek.

A szövegek és a képek önmagukban is különböző energiákkal rendelkeznek: míg a szavak határozottak, erősek – nem az vagyok, akinek hiszel, én tudom, ki vagyok, az én nevem az én szellemem -, addig a szelfik, a fotografikák lekerekítik a széleket, Maros Lili hangjának és perspektívájának lágyabb oldalát hozzák felszínre. 

Az önazonosság témája nagyon összetett és sokrétű lehet. Mindenkinek más az útja ahhoz, hogy megértse és elfogadja önmagát. A szelfik, szöveg-képek, a nevek, a névtelenség és névváltoztatás mind-mind eszközök lehetnek ahhoz, hogy kifejezzük magunkat és megmutassuk, kik vagyunk valójában.

Ki is vagyok én igazából? teszem fel magamnak újra a kérdést, majd lövök egy szelfi-sorozatot. Egyik se tetszik, kitörlöm.

(Fotó: Vajda Péter)