[2018. október]
KÁLI ISTVÁN: A SZEMFÉNYVESZTETT.
BUDAPEST–MAROSVÁSÁRHELY,
NORAN LIBRO–MENTOR KÖNYVEK, 2017.
A regény főhőse, Kormos Albert, marosvásárhelyi női szabó egy baleset következtében elveszíti látását, de ezzel egy időben látni kezdi a saját világát, amelyet korábban rutinszerű, aligha reflektáltan megélt hétköznapjaival lakott be. Igyekszik megtalálni azokat a rugókat, amelyek sorsának alakítói voltak. De vajon sorsnak lehet-e nevezni az ő életét? Illetve a kérdést megelőző kérdés: mit lehet sorsnak nevezni? A választ a regény adja meg anélkül, hogy definiálna bármit is: akkor válik sorssá az életünk, ha felmutatható, ha tanulságként megosztható másokkal.
Kormos Albert életének sorssá tételéről szól közvetetten, de lényegi mondandójában ez a regény. Ketten is buzgolkodnak a sorssá tétel műveletében, egyfelől az emlékező főhős, másfelől a regényíró, vagy szakszerűbben fogalmazva: a regényírói szubjektum. A főhős esetében egyértelműen ösztönös, a regényíró estében pedig tudatos törekvésként valósul meg a szándék. Az emlékező az elbeszélt visszaemlékezésével, összegzésével akarja lezárni az életét, tehát döntésének, öngyilkosságának mintegy a levezetését nyújtja át. A regényírónál a regényforma, a regény struktúrája, szerkezeti felépítése az írói törekvés demonstrálója, szó szerint egy matematikai tétel szerint építkezik, egy matematikai bizonyítás szabványos modellje szerint alakul ki a többlépéses forma. Végül a huszadik lépésben elérkezik a következtetés bebizonyításáig, ugyanakkor az irodalom alapfunkcióját tiszteletben tartva, az olvasóra bízza a végkövetkeztetés levonását.
Kormos Albert, vagy ahogy a regényben szerepel, Berci emlékezni kezd, emlékeinek tárgya az élete, és ha megnézzük, hogy az emlékidő esetében a második világháború utáni közvetlen évtizedekről, az ötvenes, de még inkább a hatvanas évekről van szó, ki is találhatjuk, milyen emlékképekről van szó. A halálra készülő emlékező az emlékek közötti összefüggéseket fellelve, arra jön rá, hogy a mások akaratának kényszerében, „világtalanul” megélt világ mégiscsak az ő világa volt, mással elcserélhetetlen, más számára ismeretlen szenvedélyű és fájdalmú élet. Mivel Kelet-Európában élt, azt is meg kell kérdeznie, és lényegében állandóan ott motoszkál benne a kérdés, hogy mennyiben volt alakítója és mennyiben fenntartója, avagy mennyiben csak az elviselője a rossznak, konkrétan a kommunizmus embertelenségének. Viselkedhetett volna másképp, élhetett volna másik életet? De hiszen, az ő akkori élete minden más ember számára egy másik élet volt. Igenis, ő egy másik életet élt. Az egyik legjobb részben, amikor a kihallgató államvédelmissel folytat egyoldalúan empatikus párbeszédet, ebben a fejezetben, azaz „lépésben” érzékelhető igazán, hogy az a világ, amelyben Kormos Albert otthon van, az a világ, amelynek jólnevelten, öntudatos állampolgárként meg akar felelni, paradox módon egészen máshol helyezkedik el, mint ahol a kihallgató államvédelmis torz világa található. Mert ő nem az államvédelmisnek akar megfelelni, hanem annak az etikai, etiketti normának, amelybe beleszületett. Amikor látszólag jótanulóként felel a kérdésekre, akkor nem a smasszer akaratának veti alá magát, hanem egy hagyományaiban maradandónak tűnő polgári etikett íratlan kódexének.
És ez a kétféle világ síkbeli eltérősége, különválása megvan a regényírás szintjén is. A regényíró belebújik szereplője bőrébe. Olykor szerencsésen, olykor kissé tolakvóan instruálja, vezeti, kezeli főhősét. Nem mindig hagyja beszélni, nagyon sokszor ő beszél ki belőle. Ő érvel, ő igyekszik a maga igazát vele kinyilatkoztatni. A regényíró mondataiba záródik bele Kormos Albert világa, amelyet neki, mármint főhősének vissza szeretne adni. Ez a megállapítás a regénybeli perspektívákat is érinti, a perspektíva origója egyértelműen a regényen kívül helyezkedik el. Aminek módszerbeli és nem minőségi következményei vannak.
Ugyanakkor a regény végkifejlete egybecseng a módszerbeli következményekkel. Kormos Albert utolsó cselekedete „teljesen feje tetejére állította környezetét”, döntésével maga teremtette az igényt, hogy amihez ő nem talált mondatokat, valaki más megtalálja, és velük megírja, általuk teremtsen sorsszerűen belakott világot.
