[Látó, 2006. január]
Csókom kinálom kívánt kebleid
piros parázsként égő ékszerének.
Szemed szépséged tüze melegít –
és kéjbe full a felviharzó ének.
Hulló selymek közt testet ér kezem.
Körmeim vérző vállaidba ásva
a gyönyör kapujához érkezem...
Szád színes íve kitárul a nászra.
Karod kulcsol, dús öled ringva jár.
Ereinkbe vad dala zúg a vérnek.
A lelkünk furcsa víg ködökbe téved.
Megszépül élet, álmodás, halál...
S az öntudatnak fényeit kioltva
belehullunk egy végtelen sikolyba.