A lakhatatlan és felesleges

épületekkel nem lehet mit kezdeni.

Mindaddig, amíg ciklámenbombákkal

a forró földbe nem robbantják őket.

A statikailag létfontosságú oszlopokra

kell erősíteni a koktélokat, a törmelékek

mozgási energiájától a lé felforr,

és általában krátert képezve, lefelé

tölcsér alakban gyűl össze a forró

nedvben az anyag. Üst, buggyan

benne a beton, a fém, az üveg,

az elektromos hálózat nemesfémei.

Mindez egy apró törmelékért, amire

minden elég magas épület után is

csekély az esély. De oly finom

aurájú ez az anyag, öntvény ugyan,

sőt ömlesztett, tisztátalan, de ha kihűl,

és egy türelmes kéz napokig gömbcsiszolja,

feldereng: halovány égitest magja világít.

A többi dísz is csábító, a keret

romornamentika, de a fény ad meleget:

egy tenyér hője, amikor fáradtan 

ráengeded a fejed, és arcod tökéletesen

illeszkedik bele. És ahogy elgurítják,

az már nemcsak játék, a mag egyre 

melegszik gördülve, de nem 

a perzselő forróság felé hevül, 

hanem mintha a lélek gyöngyözne,

felolvad, és ebben a másállapotban

újrakeveredik, a felnőtt felfrissül egész

testében, míg a gyermek a világra egyre

nyitottabban teszi le a játékszert,

mikor az érzéssel már tovább telni

nem lehet. Ezt kergetik a robbanószerekkel.