Azt a szentjánosbogarat

kell követni, amelyik tizenkétszer

villan óránként, tökéletes

triolákat. Ez vezeti a gyűjtőket,

fiatal szülőket, akik nem elégszenek

meg holmi kultúrálatlan gyerek-

játékokkal, legyen fa, fém vagy műanyag.

A pulzáló fénybogár az erdőbe vezeti

a gyűjtőket, kezükben fejsze minden-

féle színre festve, hogy a játék a fa

törzséből kifordulva a csapások

hatására előre színeződjön.

Mert az erdő itt ügyes, a sok-

göcsörtű fák a bonyolult,

a sima törzsűek az egyszerű

játékokat faragják, csavarják magukban.

Aki kész, az pedig megbízza

a legközelebbi szentjánosbogarat,

vezesse oda a kitartó szülőket.

A játékok nem véletlenül készülnek.

Aki felismeri a szükségét, azt

szelek látogatják hónapokig,

ablakokat, szobákat bejárva,

testredőket, mosolyráncokat

hűtve, könnyeket szárítva,

majd lombokba kapnak bele,

céljához juttatva az üzenetet.

A játék végül pont olyan,

amilyet a gyermek szeretett volna.

És ha nem is mindig tölti be

egzakt funkcióját, a szíven nyomot

hagy: a szelek otthonra lelnek,

minden vihar édes pulzálás,

az erdők illata beköltözik,

gyermekágy az avar, a lombárnyék

és a szentjánosbogarak, néma

tanácsadók, ha a felnövésben

igazán magára maradna az ember.