A balfasz életében minden összefügg. Az ő esetében minden, balfaszságát hangsúlyozó tényező összejön. Van úgy, hogy nagy dioptriás szemüveget kénytelen viselni, de nem feltétlenül. A szemüveget tekintve amúgy sem maga a lencse a lényeg, hanem a ragtapasz, amely a balfasz-szemüveget itt-ott összetartja. Ha ez nem volna, érvényét veszítené az eszköz. A szemüvegnek nem lenne sem oka, sem rendeltetése.

A balfasz kezében almacsutkát szorongat, tenyere ragacsos tőle, de nem számít. Szemetesvödröt keres, ami persze a közvetlen közelében áll, a sarokban.

De hát éppen ez a baj: túl közeli, túl nyilvánvaló. Kiesik a balfasz látóköréből, ő síkok, vonalak után vizslat, amelyeknek sima mértanisága megoldhatná tájékozódási gondjait. A szögeket nem szereti. A keresgélésnek úgyszintén hosszúra kell nyúlnia időbelileg, különben a balfasz kihullna önnön balfaszságából, valami mást kellene keresnie, valami önállóságot, spontaneitást, ami az ő esetében érvénytelen, tehát hiábavaló munka lenne.

Végül valami módon mégiscsak jelez a vödör, talán élénk, krómvörös színe által. A balfasznak észre kell hát vennie, a vödör rákényszeríti jelenlétét.

Ő, a balfasz viszont hirtelen gyanakvóvá válik, sandán pislant a vödör felé, de nem közelít. Az almacsutka sem akar megválni az összeszorított tenyértől.

A balfasz tehát hátat fordít, zsebre vágja az almacsutkát, megnyalja markát. 

Minden marad a régiben. Változatlanul és meghatározatlan ideig.

A vödör unottan ásít utána.

A cirkuszista egészen más:

Nem kimondottan légtornász, de az is, nem kimondottan állatidomár, de az is, nem kimondottan bohóc, de főleg az.

Ömlik, árad belőle a szó, az alaptalan bizonyítási szándék, a hamis terv. Mindig másoknak és nem ritkán másokért beszél. Mások helyett leginkább. 

Nem tekint magába, hiszen ő nem is létezik mint egyén, csak mint naponta változó szereplő.

Üres zsebbel üzleti telefonhívásokat követel, félbeszakít gyűlést, összejöveteleket. Elvárásai vannak, csak legmagasabb szinten hajlandó tárgyalást mímelni.

– Ki itt az igazgató? – kérdi az újonc titkárnőtől. – Mit képzelnek, meddig várok még ebben az előszobában? Ne szöszmötöljenek a hátam mögött, mindent látok, mindent hallok. A rejtett integetéseket, jelzéseket is. Tehát vigyázat!

Ővele nem vitatkozik senki. 

Őt egyszerűen szemberöhögik.

Villont viszont jobb elkerülni.

Pedig nem hétköznapi figura – mondják.

Még akkor sem ajánlatos összefutni vele, ha, tegyük fel, magában dudorászik a macskaköves sikátoron, és ajka szegletéből holmi barátságot sugalló mosolypenge villan elő.

Neki teljesen mindegy a halálnem, egyszerű rímtéma, kérdezgeti, elemezgeti...

Tehát nehogy arra vetemedj, hogy közhelyesen ráköszönj, mert ha észrevesz és visszabólint, megtörténhet, hogy még ugyanazon az éjszakán megír, kifoszt és eltemet.