Biztos láttad, dúdolgatom a Keletinél
egy motoros futárnak, nincs olyan halott,
amelyik ne volna gyorsabb nálad.
Ha eszembe jutnak, ide is értek
a Fiumei útra, ahol gyakran üres a járda,
ezért fürgén tekerek.
De a szomszéd Marika,
akit a rák nemrég ismeretlen helyre szállított,
mindig gyorsabb nálam,
mert emlék. Őt nem lassítja a szél,
amelyik a kék dzsekit lapítja rajtam.
Marika néni itt a fejemben. Egy pillanat.
A sírkertben, persze, óvatosabbak a halottak.
Mint Tandori verebei, „a földdel együtt forognak,
a talpam alatt, de olyan lassan, hogy ne is
érezzem a mocorgásukat” *. Csak itt,
a felszínen, ahol a Burger King felé húz a szív,
más a tempó. Pedig az emlék illanását
A-ból B-be senki nem rendeli meg.
Egymás után előzöm a sírköveket, némelyik
idétlenül túllóg a kerítésen.
Mintha rosszul bújt volna el,
mint egy rajzfilmben a kedves disznó,
kilóg, az elnagyolt oszlop vékony,
mint a kolbász.
Csak a halott nem bujkál. A covidos Andor
vagy az ismeretlen rolleron,
akit tegnapelőtt elintézett
az Infostart.hu és a buszkerék.
Egyikük se szellem,
mindegyikük szelíd,
ott haladnak,
ahol a memóriám a híd,
bár sose láttam, hogyan kelnek át.
Ha nem gondolok másra, azonnal itt teremnek.
Oda kell érnem a Burger Kingbe,
de lenyűgöz a halottak gyorsulása.
* Az idézet forrása: Tandori Dezső, Sancho Panza deszkakerítése, Z-füzetek/27, 1991, 47.