London.

Kiállításmegnyitó 

az Elephant & Castle közelében. 

Jay cipelt oda magával, 

biciklivel 

hasítottunk le Kelet-Londonból. A piros lámpáknál alaposan 

meghúztuk

Jay kifogyhatatlan lapos üvegét. Készültem, el akartam jönni 

onnan, mindenhonnan, 

és nem haza; ide,

folyamatos mozgásban maradni 

az egyre szűkülő, 

lobbanékony dimenziójú körökön belül. 

A megnyitó után kitört a parti a klubban. 

Egy lány,

London,

skót lány.

Akár egy kétértelmű elektromos kisülés.

Színekkel szanaszét szőtt kabátja volt,

megdicsértem, és ő úgy mosolygott, mint egy potenciális túsz-

ejtő. Igen, nem, hallani véltem,

hogy kattog az agya.

Tehetetlen voltam. 

Ijesztően hasonlított rád. 

Nem történt semmi.

Nevettünk, az istennek se bírtam normálisan kiejteni, hogy 

Edinburgh; kilenc hónappal azelőtt volt ez, hogy Szegeden 

megismertelek. 

Egyórányi biciklizést követően 

Észak-London,

tehetősebb környéken

kötöttünk ki egy házibuliban.

Tágas, vajszínű folyosón álltunk.

Jay, a haverom, a lakótársam, a svájci festő 

azt mondta a házigazda lánynak (a pasija épp nem volt ott), 

hogy ő egy vámpír: 

Jay vagyok, 

vámpír vagyok. Közelebb lépett, beleharapott a hattyúnyakba, 

és a hollófekete hajú, karcsú lány, mint aki semmit se 

ért az egészből, odaadóan félrebillentette a fejét. 

Hazafelé megálltunk egy arab büfénél,

és a démoni Jay azt mondta fennkölten,

még évszázadok múltán is emlegetni fogják ezt az éjszakát.