De ha nem látták, vagy ha szeretett,

aki látta a kényszereimet,

aki előtt nem szégyelltem magam,

az előtt sose titkoltam, hogyan

kábít, mennyire szétszed a világ:

mennyire szűkűl, szédül s hogy hal át

tudatom a tárgyakba, második

személyekbe, mily ősi-primitív

áram visz, sodor ma is, éppen úgy,

mint amikor még sárkány, szél, vasút

voltam, vagy, később, napfényes határ,

tücsökdal, csillag és szarvasbogár,

minden, ami megtetszett – az előtt

ma se titok, hányszor szétrepülök

a semmibe – merevűl a szemem,

szívem lassúl – és üres testemen

hogy zúg át oly istenek gyönyöre,

akiknek a Megszűnt Én a neve.