a mélység népe a felső világba érkezve a nappal vívott háborúban egyiptomi gyolccsal köti be a szemét fényvisszaverés céljából. a gyolcs természeténél fogva finom ívű tükörként viselkedik, és magára ölti a nap arcát, amellyel szembenézve az ég napja meghasonul önmagával és visszavonul saját korongja mögé. a mélység népe így otthonává változtatja a földet, amelyet a nap gyermekei laknak, mert a mélység vakságának hártyájába csomagolják. de kétélű fegyver az egyiptomi gyolcs, mert nemcsak a napot töri igába és tartja korongját örök ostromzár alatt, de a gyermekeinek is hazudik, akiké a felső világ. hiszen a nap gyermekei a tükörré lényegült gyolcsban saját anyjukat és apjukat látják, és jobban hisznek a szemüknek, mint a szívüknek, mert a szemüket nem érte még bántás. a mélység népe ezáltal nemcsak otthonává teszi a felső világot, de rabszolgasorba is dönti, mert az anya szolgája a gyermek. a túlélés érdekében a mélység népének tehát szükségszerű úrrá válnia az idegenen, hiszen hatalmának hiányában elpusztul. ősükként tisztelik így a nap gyermekei a mélység népét, de a vallásos tisztelet testét összetöri az alkonyat, és szilánkjainak ügyetlen párosodásából megszületik a harag. mert a gyolcs az ég napjának tengerbe merülése után elveszíti tükör mivoltát, és felfedi a mélység népének titkát, mégpedig, hogy a mélység népét csak sötétben látni tisztán. a nap gyermekei ezért szilánkos haragjukban leölik a mélység népét, amiért arcára vette anyjuk arcát. a pusztulástól csak azok menekülnek meg, akik a holdfénybe futnak, mert a holdfényt a nap gyermekei nem érinthetik: a gyolcsba tekert nép megrémülve és isteni alakját levetkőzve kivonul a felső világból, és visszamenekül a mélységbe, amelyet egykor elhagyott.