A Nagyerdőn, hol most a klinikák,

a rejtekeim álltak, dús akác-

cserjék, irtások utóda: oda

húzódtam. Rút, kopasz táj volt, csupa

tönk s tövis, napvert s úttalan; de ha

átvergődtem vállmagas sűrüjén,

homoktisztás várt bent, a közepén,

meg egy belűlről lugassá nyesett,

terebély bokor: zöld árnyként esett

át lombján a fény. Ott, félmeztelen,

sokszor hevertem, könyvön, verseken,

jövőn tünődve, őserdőn, bolond

istennőkön, elnézve, hogy bolyong

lábam ujján a hangya, s hogy lebeg,

agancsával égnek, a tölgyesebb

erdőrész felé a szarvasbogár –

s nem szűntem örvendezni magamon,

hogy ami tetszik, azzá változom.