Magyarországi humoreszk

 

A bekecses, bundás, szűrös, köpönyeges parasztok éppen akkor értkeztek meg a városi vásárra, amikor a helyi tűzoltók hiába igyekeztek a büntetőjogi védőügyvéd, Zeméry Lajos lángoló új házát eloltani. 

Előtte tornyokban állak a kihordott bútorok, a folyó és a lezárt peres bűnügyi eljárások félig megégett iratai, és ott állt mindenekfelett maga Zeméry Lajos ügyvéd, miközben hevesen tárgyalt a helyi ügyvéddel. 

Fehér Miklós, aki két szekér kukoricáját jött eladni a városba, pipára gyújtott, és kerek, zsíros kalapját lekapva, már messziről hajlongva közeledett az ügyvédhez. 

– Nagyságos úr,* hogyan áll az ügyünk? – kérdezte tőle. 

Zeméry Lajos elmosolyodott, ami jó benyomást tett a körülötte őgyelgő népekre, a szomszédos falvakból érkező parasztokra, akik bizonyára nem mosolyognának, ha a házuk égne. Majd komolyan s komótosan, ahogy szokása volt, megszólalt: 

– Kedves barátom, jól áll az ügyünk, bizonyítékaim vannak arra…

Nem tudta befejezni, mert a ház jobb szárnya nagy robajjal összedőlt, és az égő fáról lepattanó zsarátnokok egészen odáig repültek. 

Mire a fal és vakolat füstbe keveredő porfelhője némiképp elült, az ügyvéd továbbra is egészen nyugodtan állt a helyén, Fehér Miklós pedig a pipáját szívta. 

– Kedves barátom, bizonyítékom van arra – folytatta az ügyvéd az imént megkezdett mondatát –, hogy a maga házát a múltkor felgyújtották. Csendes volt az, aki most az én házamat gyújtotta fel. De nem alkalmas erről itt beszélnünk, menjünk a csárdába!

Fehér Miklós elfehéredett, és a nézősereg szeme láttára hagyta magát a főtéren keresztül a vendéglőbe csábítani. 

Ott aztán egy üveg bor mellett kissé magához tért, s a bundáját kigombolva megkérdezte:– A maga házát mégis mikor gyújtotta fel? 

– A tűz reggel ütött ki, minden valószínűség szerint bosszút akart állni amiatt, hogy maga az én nevemben pert indított ellene – válaszolta Zeméry.

Fehér Miklós még jobban elfehéredett, majd kibökte: 

– Ez nem lehet, ez nem lehet igaz! 

– Ugyan miért? – kérdezte kedélyesen az ügyvéd, aki nem szerette, ha a parasztok ellenkeznek vele. 

– Azért, mert Csendes – felelte Fehér Miklós szörcsögő pipájára gyújtva – két napja, s még most is, nálunk van. 

– A Csendes maguknál? A Csendes, akit maga perelt be azért, mert tavaly felgyújtotta a házát? – kérdezte élénk érdeklődéssel az ügyvéd. 

– Így van, bizony ám – magyarázott Fehér –, ugyanis ő mentette meg a feleségemet. 

– A feleségét? – csodálkozott Zeméry Lajos, aki nem volt hozzászokva a Tisza ezen vidékén a nemesség efféle megnyilvánulásaihoz. 

– Bizony, nagyságos uram, tegnapelőtt a folyóhoz ment, hogy vizet hozzon, és beleesett a vízbe. Elragadta az áramlat. Segítségért kiáltott, és éppen Csendes ment arra, aki beugrott utána a vízbe, és kihúzta. Egy héttel korábban eresztettük szélnek a cselédet, így aztán Csendest fogadtuk fel helyette. Két napon át ültem vele a községi kocsmában. 

Mindketten hallgattak.

– Csak egy dolgot sajnálok, nagyságos uram – szólalt meg újra Fehér olyan képpel, mint aki mindjárt elsírja magát –, sok mindent elkövettem az emberünk ellen, ám szegényt ok nélkül pereltem be…

Az ügyvédet meglepte ez a váratlan fordulat. 

Fehér szinte zokogott: 

– A feleségem ugyanis tavaly, amikor éjjel lámpásával a pajtába ment, hogy megnézze, nincsenek-e ott egerek, elejtette a lámpást. A szalma pedig lángra kapott, és már lobogott is az egész. Én pedig mérges voltam a Csendesre, mert egyszer behúzott nekem egyet a kocsmában mindenki előtt. Azt mondtam, hogy ő gyújtotta fel. Az asszony hallgatott, hisz szeret. 

Az ügyvéd összehúzta a szemét: 

– No nézzük, végül még ő fogja magát beperelni. Joga van hozzá, hogy beperelje magát. Maga becsületsértést követett el ellene.

Zeméry Lajos fizetett és visszament, hogy megnézze leégett-e már a háza, miközben eldöntötte, hogy a nemesség e kiváló példájáról beszámol a főtanító úrnak is, aki majd szép elbeszélést írhat az esetből az ifjúság számára. 

Fehér Miklós tovább üldögélt a vendéglőben, időről időre meggyújtotta szörcsögő, sípoló pipáját, így a kocsmáros minden percben odajött megkérdezni, kíván-e valamit. Ebben a városban ugyanis füttyenteni volt szokás a kocsmárosnak. 

Így üldögélt, iszogatott, dohányzott, míg Zeméry Lajos a főtéren a nemes Csendesről mesélt a főtanítónak, aki erre azt válaszolta neki: 

– Ez igazán remek, ügyvéd úr, hogy ifjúságunk az efféle, számukra is ismert környezetből származó történetekkel a jóra való érzéküket pallérozhatja. Az ötlete kiváló!

A főtanító elhallgatott, majd így folytatta: 

– Mondja, miféle károkat szenvedett a tűzvész miatt? 

Zeméry Lajos mosolyogva válaszolta erre: 

– Semmifélét, a biztosításom nagyobb összegű, mint a ház érteke, úgyhogy remélem, a községünk pere a folyó bal partján való halászatért eleget hoz a konyhára ahhoz, hogy új házat építhessek, sőt, egy emelettel magasabbat. Ha tehát maga megírtja a nemes Csendesről szóló történetet, nyugodtan beleírhatja azt is, hogy Fehér Miklós szívből megbánta a tettét, s amikor eszébe jutott a jogsérelem, amit Csendes ellen elkövetetett, sírva fakadt. 

Fehér Miklós, a negyedik üveg bor fenekére nézve, valóban sírt. 

Már estére járt az idő. A vásár már kiürült, két kukoricával telt szekér, amely nem kelt el, ott állt a főtér közepén. Így aztán Fehér Miklósnak különös gondolata támadt. 

Amikor gondolatban alaposan átrágta az összes jogsérelmet, amit Csendes ellen elkövetett, arra jutott, hogy valamiképpen megjutalmazza Csendest a nemességéért. De ennek módját illetően különbözni kezdtek a gondolatai. Ha volna lánya, hozzáadná feleségül. Noha már két éve házas, bár gyerekei nincsenek. Végül úgy döntött, Csendest megtartja mint cselédet, de kétszeres fizetséggel. 

Volt aztán még sok más gondolat is, amely Fehér fejében keringett. 

Mindenekelőtt, hogy mit szól majd otthon az asszony, amikor hazatér a kukoricával, amit nem adott el. A többi gondolata pedig akörül forgott, mit mond majd az asszony. 

A kocsis bóbiskolt a bakon, mikor este Fehér Miklós a szekereihez érkezett. Kissé szédült már. Első dolga volt felverni a kocsist, és Csendes nemességéről papolni neki. 

– El ne feledd, milyen nemes. Nemes bizony, az ügyvéd úr mondta ezt – harsogta az alamuszi kocsis fülébe, miközben felkászálódott mellé a bakra. 

Haza indultak. Útközben az asszonyra panaszkodott. Arról fecsegett, milyen rossz az asszony, hogy mi mindent állt ki vele ez alatt a két év alatt, és fog majd kiállni most is, amikor a két szekér el nem adott kukoricával visszatér. 

Ekkor egy lámpás tűnt fel előttük. 

– Mit akarsz itt? – dörrent rá Fehér a lámpavilágban ráismerve a birtokán dolgozó egyik cselédlányra. 

– A felesége megszökött a Csendessel – dadogta a lány. 

Fehér Miklós odafordult a kocsishoz, és dadogva azt kérdezte: 

– Mit mondott az ügyvéd úr, milyen is ez a Csendes? 

– Azt hiszem, nemes – válaszolta neki az alamuszi kocsis. 

*

A főtanító úr nem írta meg sosem az ifjúság okulására a nemes Csendesről szóló történetet. 

 

* Eredeti cím: Šlechetný Csendes. Uherská humoreska. Eredeti megjelenés: Národní listy odpolední 1904.01.05.

(Száz Pál fordítása)