A nimfák, a nimfák menekülnek

az Almássy téren a bokorba pisilő

férfi elől, fehérségük libben 

a pingpongasztalok mellett,

a galambszar pettyezte betonon,

a szotyihéjak ropognának talpuk

alatt, ha nem volnának oly könnyűek,

a nimfák, a nimfák átrohannak

a játszótér mellett, a szobor mellett

találják magukat, a szutykos férfi

vidáman szalad utánuk,

néznek körül, irányt váltanak,

azt hiszik, a szabadidőközpontban segíteni

fognak, de a központ nincs nyitva,

tizenöt éve nincs nyitva,

belibbennének, de az ajtó nem enged,

a férfi lohol fel utánuk a lépcsőn,

a nimfák hátrapillognak, ijedten

szétrebbennek, mikor nekirohan

az üvegnek, a slicce lehúzva

véletlenül, csak egy kis simogatást

akar, de a szétrebbent nimfák szaladnak

le a lépcsőkön, bukdácsolnak, 

orra esnek, felállnak,

a vérük összepettyezi fehérségüket,

elveszítik egymást, mert leérve

más utakat választanak, 

a férfinak most választania

kell, omlik le a lépcsőn ő is, de

már mindegyik nimfa túl messze,

megáll, liheg, forgatja a fejét,

folyik a nyála, a könnye, a verejték

a homloka barázdáiba gyűl, fáj,

nagyon fáj, sajnálja magát, csak egy

simogatást akart a nimfák, a nimfák

sima, puha öleléséből,

csak egy pillanatra mentsék ki,

forgatja a fejét, nem szeretné elhinni,

hogy itt hagyták, egyszerűen

nem és nem, a nimfák, a nimfák

miért menekülnek, és miért,

miért hagyják őt itt,

a verőfényes Almássy téren,

a mit sem sejtő galambok között.