be kell ismernem, kedves szabolcs,
mikor azon a padkán ültünk,
és te nagyobb voltál, mint az ég,
én kisebb, mint a gesztenye,
amit a fiadtól kaptál ajándékba,
és átöleltél annyira,
hogy a polgárőrség fényei
nem érték a testemet,
valami hatalmas érzést éreztem.
nagyobbat, mint nő mellett valaha.
persze, kétszer akkora vagy, mint
bármelyik nő, akit valaha szerettem.
akkor, életemben először
éreztem a királykisasszonyok
giccsbe hajló tragédiáját,
amit a barátnőim már az óvodában ismertek,
hogy egy életem, egy halálom,
itt vagyok, vegyél feleségül,
vigyázz rám,
koptasd a kilincseket helyettem,
hordozz a tenyereden,
és miközben mosod a szélvédőt,
hadd forgassam a fejem az anyósülésen.
amíg csak van anyósülés,
és a szeplők a karodon földdé nem válnak.
hadd legyek ennek a játéknak
a kiszámítható másik fele,
hadd mossam az izzadságtól fehérre
batikolódott munkásruhád,
hadd tanuljak meg úgy fűszerezni,
ahogy a nők, akik téged neveltek,
hadd csomagoljak uzsonnát
a gyerekeknek, akik rád hasonlítanak.
hadd legyek az neked, ami a világból hiányzik.
nevetséges ez, tudom.
ilyet, egy értelmiségi nő.
pláne, aki a papás-mamást
sosem szabályszerűen játszotta.
de jöttek, jöttek ezek az archaikus vágyak,
tanult, mélyen rögzült mozzanatok,
amikre a bennem élő asszonyok emlékeznek.
és hirtelen ott álltak körülöttünk,
énekeltek és dübörögtek,
mellük hullámzott,
nyakukon az ér megdagadt,
és nem azt követelték, hogy az enyém legyél,
hanem, hogy én a tiéd.
aztán elengedtél.
reszkettem,
az asszonyok kántáltak,
a kavicsok remegtek a betonon.
és igaz, csak egy villanás volt az egész,
többet ember nem is bírna,
de felnéztem rád,
és hirtelen úgy szerettelek,
ahogy az összes nő az összes férfit,
és tudtam, innen folytatni nem lehet.
ezek az asszonyok, amíg élek,
itt fognak kántálni
ezen a kátyús, zempléni utcán,
és én itt fogom hagyni őket,
másképp nem is lehet,
az énekük nekem szól, de nem rólam,
még akkor sem, ha néha visszatérek majd,
hogy átéljem,
pár percig énekelek egy olyan nyelven,
amit sosem tudnék beszélni.