Álmomban egy tó magyarázott nekem. 

Vigasztalan, esőverte víztükre szürkébb

árnyalatokkal szabdalt, örvényes mélyeket

rejtett. „Csak az az ember, aki szolgál. Az

urak az Istent, a tekintetükben megvertek

pedig az urat. Az Úr emberben, Istenben egy.

Amit szabadságnak hiszünk, az önmagába

folyó örvény, színtelen, szürke árnyalat.

Azért van ez, mert nem tudjuk, honnan

jövünk, hová megyünk. A szolgálatban

viszont megnyílik az út, abban a lélegzet

szabad. Amit szabad léleknek hiszünk,

szürke és szétfolyó. Színt csak az útban,

a szolgálatban kap, ami kap.” „De miért

vannak tekintetükben megvertek egyáltalán?

Ez igazságtalan.” A tó szomorúan nézett.

„Tükrömben nézd meg magad.” „Én nem

látok semmit, tükrödben, szürke örvényedben

nem látom magam.” „Képzeld, hogy az Ég

vagyok. Ha ugyanezt látnád, amit most, 

meg lennél verve tekintetedben.” Fölnéztem

az égre. Odafentről tisztán nézett vissza

rám a szemem, mint a Nap. „De ki dönti ezt

el, hogy ki úr, ki nem?” „Erre nincs válasz.

Van folyó, van tó. A folyó Úr, a tó nem az.”

„És a tenger?” „A Tenger Isten. Hullámzásában

van a válasz, egyszer ez, egyszer az.” „És

miért sós?” „Kóstold meg a véred. A só

megízesíti a választ. Nem kapod meg, de

ízében pontosan megérzed.”