Dédanyámat visszavettük a feledéstől.

Elnézem szélfútta, göndör haját,

a vékony majópánt alatt porcelánbőr.

A lábfeje, az érhálózat, az anyajegyes

vádli viszont rejtve marad. Vajon tényleg ilyen?

Mintha a fekete harisnyát, ami árnyékban

tartja, a Harmónia ruhaboltból vásárolta volna,

ahova én is járok. Dédanyám figyel,

tekintete számonkérő.

A Visszacsatolt Időben elindulok haza,

a fénykép vonalait követve a tér tovább nyúlik.

Mit tudnék kezdeni két hellyel?

Itt is, ott is keresném az Exit táblát.

Ül egy nő, ül egy férfi. Mindketten

útszéli padon várakoznak, egy szekér

jobb hátsó kerekét vizsgálgatva. Még

nem tört el teljesen. Továbbmehetünk,

mondhatnák egymásnak, mégis szótlanok.

Tovább. A Visszacsatolt Időből egy lovas szekér

morajlását hallom, a Maros vagy az Olt

áramlását, de az is lehet, mindkettőét. Olyan

dédanyám második világháborús arca, mint

a húgomé első kudarca napján. Mégis

azt gondolom, nem lépnék át a fénykép határán –

hogy nekünk jobb. Nekik köszönhetjük

a Visszacsatolt Időt.