Hirtelen tör ki a zápor. Anyám 

beszalad az ábécé árkádja alá,

én a kocsiból nézem. Nem vesz észre,

nem is tudja, hogy itt vagyok.

Ilyen volna az, amikor nem tartozunk

egymáshoz? Így köszön, így mosolyog, 

így beszélget, amikor nem látom? 

Az utóbbi időben lefogyott,

megint jól állnak neki a szoknyák,

vékony derekára már csak 

régi fotókról emlékeztem. 

Mellette mások is álldogálnak, de

se az öcsém, se én nem vagyunk ott,

hogy jelenlétünkbe fogódzhasson.

Elköltöztünk tőle, már régóta kulcsunk 

sincs a lakásához. Anyám beszélget, 

anyám mosolyog, anyámat mindenki 

ismeri, lépten-nyomon ráköszönnek.

Elindítom a motort, a ház előtt leparkolok, 

becsöngetek hozzá, bár tudom, 

hogy senki nem nyit ajtót. Várok.